Nászút a Föld körül

Jóbarátok – Hat képernyőn, egyszerre három epizód, max. hangerőn

Vang Viengben első nap leginkább csak lustálkodtunk, illetve délután átmentünk a folyó túlpartjára, vissza a kis fahídon a városba. Ekkor szembesültünk igazán azzal, hogy mekkora nagy turistagettó ez a Vang Vieng. Ez most megint sztereotípia, de a legjellemzőbb turistafajta itt az a tipikus „elmegyek otthonról jó messzire, valami izgalmas és olcsó helyre, ahol majd jó nagyokat bulizunk, csajozunk és berúgunk/betépünk/stb…” típusú fiatal, Magyarországtól „nyugatabbra” lévő országok srácai, és azok hordái voltak. Persze ismétlem, nem mindenki volt ilyen, és ha egyetlen egy hasznát láttuk ennek a jelenségnek, akkor az az alacsony árak volt és a kiépült „infrastruktúra”, vagyis a szállók, éttermek, árusok armadája, amelyek közt megtaláltuk a mi pénztárcánknak megfelelő kategóriákat is. Persze ehhez járt a körítés is, aminek már annyira nem örültünk. Konkrétan én ezen az első délutánon sajnos hagytam magam az őrület határáig eljutni. Ugyanis gondoltam nagy okosan, hogy tök jó lesz majd, ha a szállásunknál nincs wifi, legalább hatékonyan tudok majd írni, nem rontom el az időt a neten, hanem majd amikor megyünk ebédelni/vacsorázni a szemközti éttermek valamelyikébe, gyorsan elintézek/feltöltök mindent online, és ez így nagyon jó lesz. Persze a „gyorsan” volt a bökkenő, hiszen a sávszélesség az még nem volt olyan egetverő, és ahogy belevetettem magam az online teendőkbe és intéznivalókba, azok úgy terebélyesedtek ki, hogy végül egy egész délutánt elneteztünk Zitával. Közben rendeltünk csirkés-zöldséges szendvicset, amit egy jó 30 cm-es bagettben hoztak ki, és a csirke benne egyfajta rántotthús volt, frissen kisütve, sok uborkával, salátával, hagymával és majonézzel, mindössze 10 ezer kipp-ért, vagyis kb. 290 forintért. Egy ilyennel egyszerre jól is laktunk, és ezt nagyon szerettük, nekem személy szerint ez lett a nagy kedvencem, és ezzel még önmagában semmi baj nem is lett volna, na de a körítés. Felettünk nagy síkképernyős tévék során ment a „Friends”, vagyis a Jóbarátok című amerikai vígjátéksorozat internetről letöltött DivX-es változata, végtelenítve, az összes létező évad, vagy, hogy is mondják… Én ezt már otthon se szerettem, pontosabban azt nem, hogy embereket képes a képernyő elé vonzani és ott tartani hosszú órákra, összességében napokra vagy akár hetekre az életükből. Miközben nem nyújt semmi mást, csak pillanatnyi szórakozást, miközben azt el lehet érni más, ennél az egyén, a társadalom és a környezet számára sokkal hasznosabb tevékenységekkel is. Najó, ezt csak most fogalmaztam meg így, eddig nem tudtam ilyen konkrétan, hogy miért nem szeretem az ilyen sorozatokat. :) Persze jó, ne legyünk radikálisak, végig gurcöltük a napot, és este akarunk egy kis kikapcsolódást, akarunk egy kis szórakozást, rendben van, elfogadjuk, megnézünk egy, ne adj Isten két negyed órás epizódot, oké! De könyörgöm, itt Laoszban, itt a világ végén, ebben a gyönyörű völgyben, ahol annyi a felfedezni- és látnivaló, ott emberek ülnek az étteremben és bámulják ezt a rohadt kijelzőt. Amivel nekem még mindig nem lenne különösebb bajom, de a képernyő mellett nagy hangszorók is vannak, nem is egy és ordít belölük ez a sok marhaság angolul, és mivel ez ugyanígy van a szomszédos két étteremben is, ezért ez a bizonyos főcímdal nem negyed óránként, hanem öt percenként hangzik el, és amikor már egész délután ezt hallgatod, miközben másféle koncentrálnál… Akkor egyszer csak azt vettem észre, hogy már tiszta ideg vagyok, és mindent tudok csinálni, csak azt nem, amit kéne. :) Tudom ez az én hibám is volt, pontosabban minden az én hibám volt, előbb fel kellett volna állni és keresni egy csendes helyet, de én az a fajta vagyok, aki ha valamit elkezd csinálni, akkor azt csinálja… Ha nem zavarják! …és néha ha zavarják, akkor is, és közben nem veszi észre, hogy már majdnem megőrült. :) Na mindegy, igazából csak azt akartam elmesélni, hogy mennyire abszurd, hogy itt ezen a gyönyörű helyen Laosz közepén találsz olyan pontot, ahol ha megállsz, egyszerre 6 képernyőn tudsz nézni 3 különböző Jóbarátok epizódot, és ami még fájdalmasabb, hogy aki ezt kitalálta nekünk nyugati turistáknak, az ráhibázott, mert az emberek belezombulnak a képernyőbe, és ott maradnak, rendelnek mégegy sört, miközben feltöltik a Facebook-ra az aznapi élményeiket. Ez alól mi sem voltunk kivételek, eltekintve attól, hogy én agyvihart kaptam a tévétől és boldogabb lettem volna egy natúr naplementével. Persze az még így is gyönyörű volt. :) Olvass tovább…

Stoppoljuk az utolsó 100km-t Teheránig

A Quazvin utáni kb. 100km-es hátralévő távot nem terveztük bringával megtekerni, nem csak azért, mert nagyon húzós lett volna, hanem azért is, mert nem kívántunk továbbra is fulladozni az egyre növekvő autóforgalomban. Hallottuk Teheránról, hogy a világ egyik leg légszennyezettebb városa, és el se mertük képzelni, milyen lehet ez a 20 milliós város, ha már 100km-el előtte ilyen zsúfolt és büdös a főút. Azt viszont tudtuk, hogy nem a kerékpárban ülve akarjuk megtudni. A másik fontos dolog, ami miatt a stoppolás mellett döntöttünk, az szerdai nap volt. Úgy voltunk vele, hogy ha még ezen a napon sikerül megérkeznünk Teheránba, akkor másnap, csütörtökön van esélyünk felkeresni a türkmenisztáni nagykövetséget. Ha másnap érkeztünk volna csak meg, biztos, hogy csak pénteken értünk volna a követsége, viszont pénteken 90%, hogy zárva találtuk volna, mivel Iránban a péntek az egyetlen munkaszüneti nap a héten. Ezek miatt a dolgok miatt úgy döntöttünk, hogy egye meg a fene a kilométereket, a Tabriz-Teherán szakasz 610km-es távjából 500-at már letekertünk, dolgunk volt Teheránban, és úgy éreztük, ez az utolsó 100km nem nyújtott volna sok újat, ellenben elkéstünk volna a nagykövetségről és megfulladtunk volna forgalom bűzétől. Szóval kiálltunk az út szélére integetni. A hüvelykujjunkat nem nyújtottuk az ég felé, mert tegnap este megtanultuk, hogy az csúnya dolgot jelent… :) 3 percet nem kellett várnunk, és megállt nekünk egy pontosan olyan kék, üres platós furgon, amilyet már kinéztünk magunknak. Sok ilyen szaladgált az utakon és méretre pont megfelelt arra, hogy feldobjuk a bringákat hátra a raktérbe és elrobogjunk rajta Teheránig. Így is tettünk, emberünk segítőkész volt, felraktuk együtt a bringákat, én felültem melléjük hátra, Zita pedig előre az anyósülésre az emberünk mellé.

Nem gondoltam volna, hogy egy Teherautó platója ennyire rázós lehet, különösen a fekvőrendőrök dobáltak nagyon. Erre a sofőrünk is rájött, ezért a harmadik ilyen bukkanótól már lassan hajtott át rajtuk, így nem repültek a magasba a bringák velem együtt a platón. 15 percet sem haladtunk, és megálltunk egy útszéli épületsor mellett, ahol egy irodaszerű helyiségben fél órát telefonálgatott az emberünk, mi közben a falon lévő Irán és Teherán térképeket tanulmányoztuk. Emberünk az Azadi Square-re bólogatott, vagyis vette, hogy odáig szeretnénk elmenni vele. Ez az a „Szabadság tér” Teherán nyugati oldalán ami egy hatalmas körforgalomban található és egy nagy kapuszerű épület magasodik a közepén. Ez a város egyik, ha nem a legnagyobb jelképe, és ez az a hely, ami biztosan útba esik a nyugatról érkező autósoknak, és ahonnan már csak pár kilométert kell nyílegyenesen észak felé tekernünk egy utcán, hogy találkozzunk a szállásadóinkkal az este. Merthogy a Couchsurfingen még Tabrizban tartózkodásunk alatt sikerült megbeszélnünk egy nagyon aranyosnak tűnő párral, hogy maradhatunk náluk pár napot, amíg Teheránban leszünk. Szóval úgy tűnt, minden klappol, voltak barátaink Teheránban, és a fél óra pihenő után ismét robogtunk a hatalmas főváros felé. Egyszer még lehajtottunk a főútról, de ez már csak egy öt perces pihenő volt, sofőrünk felvett egy pendrive-ot tele zenékkel a barátjától. Utána persze ezek az mp3-ek bömböltek a kocsiból. Olvass tovább…