Chittagong – Cox’s Bazar #2 – A nehezebb, de szebb úton
Szivárványos jó reggelt!
Bangladesi napjaink egyik legszörnyűbbjének a másnapján hajnali négykor terveztünk kelni, ám amikor tényleg csörgött az ébresztő négy előtt, rájöttünk hogy túlzás volt ez a gondolat, és visszaaludtunk még pár órát. Fél hatkor sem volt még túl késő ahhoz, hogy üres utcákat és utat találjunk, ellenben az étterem már nyitva volt a szállónk aljában, annak ellenére, hogy este azt mondták, csak hétkor nyitnak ki. Mivel e hír után este bevásároltunk a reggelihez, én emiatt ezen már így hajnalok hajnalán túlságosan bosszankodtam, ahogy annak a két bámészkodónak sem örültem, akik minket bámultak reggelizés közben. Pedig így, hogy csak ketten voltak, nem mertek közel jönni, csak 3-4 métere távolságból mustráltak minket a reggeli pánjukat köpködve. Négyünkön kívül senki nem volt az utcákon, csak néhány kóbor kutya mászkált az égő szeméthalmok körül, 
de ha elnéztünk a nyílegyenes úton a távolba, az teljesen üres volt, és ez azért egy erős bizakodással töltött el minket, legalább az indulást illetően.
Én már alig vártam, hogy bekapjuk az utolsó falatokat, és elinduljunk az útra, ami most kora reggel talán tényleg csak a miénk lesz. Ez valóban így is lett, senki mást nem találtunk az utakon, néha akár percek is elteltek, mire egyáltalán embert láttunk – és ők se motorral vagy riksával voltak! Egyszóval csodás volt, jól indult a nap, arról nem is beszélve, hogy a nap is ragyogóan sütött a rizsföldek fölött. Balra a magasban, a bárányfelhők között egy apró szivárványt fedeztem fel, mutattam Zitának, de ő nem látta. Aztán ahogy levettem a szemüvegemet, úgy nekem is eltűnt, ekkor jöttem rá, hogy csak a napszemüveg lencséjén keresztül látszott.
Csak egy pillanattal később, az út jobb oldalán egy hatalmas fél szivárványt pillantottunk meg. Egyszerre nevettünk fel csodálatunkban, és persze azonnal megálltunk alaposabban szemügyre venni a színes fényjelenséget. Tényleg gyönyörű volt, főleg így nagy élmény volt nekünk, hogy még frissek, „üresek” és stressz mentesek voltuk az új nap kezdetén. Ez a szivárvány a legjobb helyen, a legjobbkor jött nekünk, nem csak csodálattal, hanem egy kicsit bizakodással is eltöltött mindkettőnket – Lám, a világ mégis csodaszép! :) Bizony csodaszép, nem győztem elégszer lefényképezni a szivárványunkat, hol egészben, hol csak a „tövét”, a mezőkkel, házakkal, fákkal… Mert a táj már önmagában is össze volt rakva, hát még ezzel a szivárvánnyal a háttérben! :)
Persze azért nem vártuk meg, amíg eltűnik magától a szivárvány, 5-10 perc egyhelyben való csodálat után már az ülésből hátradőlve, és közben tekerve élveztük tovább a látványt, most már hozzáadva a kerékpározás; a tekerés, a haladás örömét is.
A szivárvány után továbbra is szinte kihalt maradt az út, amin kicsit csodálkoztunk, lévén már fél hét körül járt az óra, és a bangladesieket nem annak a lusta népségnek ismertük eddig. Magyarán hiányoltuk őket, ami tudom, nagyon furcsán hangzik, főleg a tegnapi élmények után. Az üres útnak aztán hamarosan megláttuk az okát. Először csak simán eltűnt alólunk egy buckás, sáros, téglás történetben, amin még átgurultunk ugyan valahogy, de aztán meg kellett állnunk, mert egy félkész, építés alatt álló híd, vagyis inkább az alatta lévő folyócska utunkat állta. Na, szépen nézünk ki, hát ezért nem volt egy büdös riksa sem az úton! Olvass tovább…
Kagbeniből nehezen indultunk el, de végül csak a hátunkon volt a hátizsák, és sétáltunk kifelé a faluból. Amint elhagytuk a zöld mezőket a falu határában, a Kali Gandaki hatalmas, kopár völgyében találtuk magunkat. Ez a szakasz, be kell valljam, nekem nem tetszett annyira. Húzott a hátizsák, és a helyiek elmondásával ellentétben már délelőtt szembeszelet kaptunk. A táj ráadásul minden eddiginél kietlenebb volt, gyakorlatilag egy kősivatagban caplattunk a Kali Gandaki medrében, vagy annak a szélén. Közben a szél folyamatosan tépett minket és néha egy-egy dzsip is elhaladt mellettünk, ezzel nagy port verve, ami persze aztán megint csak nem volt finom, amikor az arcunkat érte. Jomson-ba dél körül érkeztünk meg, de ez nekem egy örökkévalóságnak tűnt, és sajnos nem volt az egekben a morálom, mire megérkeztünk.
Hála az égnek ezzel Zita épp ellenkezőleg volt, nem tudom, hogyan csinálta, de ő élvezte ezt a szakaszt, épp csak az én bosszússágom miatt lehetett talán egy kicsit borús, ami miatt így utólag már szinte szégyellem magam.
Aygut-ból nagy lendülettel indultunk el, de hamarosan megálltunk, először felöltözni, mert az előző napi időjáráshoz öltöztünk, ezen a napon azonban hűvösebb, felhős idő volt, és ez 1400m felett már hatványozottabban érződött. Aztán fogat mosni álltunk meg egy sziklaomlásnál, mert ez a délelőtti, családdal töltött élmények közepette elfelejtődött. Ez a hely elég komolyan nézett ki, mert az út mellett, a felszínen haladó gázvezetéket betemették a kövek. Eleve ez a vezeték már nagyon fura látvány nekünk, persze ezt még értettük, hiszen nyilván 
nem volt pénz és idő elásni, de ugyanakkor azért odafigyelhetnének rá, akár a helyiek, hogy ha ilyen történik, azt nem kéne így itt hagyni. A cső ki volt ugorva a helyéről, és jó fél méterrel odébb, a leomlott sziklák alatt futott. Azon is gondolkodtam, hogy mi van, ha egy autó lehajt az útról és nekihajt a csőnek, ami így léket kap? Robbanás, tűz? Na mindegy, mi nem robbantunk, ellenben hajtottunk tovább, és szépen haladtunk fölfelé, 20-30 perc alatt felszedtünk 100m-t, és ahogy emelkedtünk, úgy lett egyre hidegebb és egyre ködösebb az idő. Néha az eső is eleredt egy kicsit, ezért magunkra húztuk az esőruhát is.
Legutóbbi hozzászólások