Nászút a Föld körül

Idáig tartottak a friss élmények, mostantól már nem a szigetről írok, hanem onnan időben és térben távolabbról. Szóval most már nekem is úgy kell előhívni az élményeket és az érzéseket, nem pedig csak kiereszteni őket magamból bele a billentyűkbe.

Szóval a szigeten ott hagytam abba, hogy megvolt a két merülésünk, és a házi feladat befejezése után lefeküdtünk a sátrunkba aludni. Tényleg nagyon vártuk a másnapot, mert erre a napra újabb két merülésünk volt betervezve. Ezeket a délelőtt folyamán, a már ismert Japanese Gardens-nél, és a „Twins”, az Ikrek nevű korallzátonynál tettük meg. Utóbbi ugyanannak a szigetcsoportnak, a Koh Nang Yuan-nak a nyugati, tenger felöli oldalán található, átellenesen a Japanese Gardens-el. A szigeteket összekötő homokföveny sávon átsétálva is el lehetne jutni az egyik helyszínről a másikra, ám ez körülményes lenne a búvárszerkóban, és még költséges is, mert a sziget magántulajdonban van és aki kiteszi rá a lábát, annak fizetnie kell, ha jól emlékszem fejenként 100 bath-ot, vagyis kb. 800 forintot. Arról nem is beszélve, hogy a merülések közben nekünk palackot is kellett cserélni, ezért egyértelmű és logikus volt, hogy az első merülés végeztével visszamegyünk a csónakra, és azon a szigetet körbehajózva átvonulunk a második délelőtti merülő helyünkre, a Twins-hez.

Ezúttal is úgy zajlottak a merülések, ahogy az első kettő is: az elején csináltunk néhány gyakorlatot, amelyeket már jövet a hajón elmagyarázott nekünk Dan, majd azokat a víz alatt be is mutatta nekünk, hogy aztán mi is utána csináljuk. Közölni a másikunkkal, hogy elfogyott a levegőnk, vagyis a kezünkkel jelezni a nyakunknál, hogy mindjárt kampec, ha nem segítesz haver, aztán jól megrángatni, amíg oda nem adja az ő elsődleges regulátorát. Amíg mi elkezdünk így az ő palackjából lélegezni, addig ő előkapja magának a másodlagosat, hogy ő is tudjon miből levegőt kapni. Majd ugyanez fordítva és végül ugyanez úgy, hogy a levegőre szoruló kapja meg először a másodlagosat.

A vízalatti élővilág most is éppúgy lenyűgözött minket, mint az első két alkalommal, csak most már én is egy kicsit nyugodtabban és magabiztosabban éreztem magam a vízben. Ezzel Zita már az elejétől így volt, de én csak ettől a harmadik merüléstől kezdve éreztem igazán jól magam a vízben, vagyis mondjuk inkább úgy, hogy mostantól kezdtem igazán önfeledten élvezni a merülést. Közben azt is jó volt látni, hogy Zita éppígy, vagy talán még jobban élvezi az egészet, és mivel értelemszerűen én voltam a „diving buddy”-ja, akivel mindig szorosan együtt kellett mozognia, és akivel figyeltünk egymásra, ezért lépten nyomon azon kaptam, hogy valamit nagy kíváncsisággal szemlél, miközben Dan és Hannah távolodnak tőlünk. :) Ekkor mindig a lelki szemeimmel láttam magam előtt a kisiskolás Zitát, akit csak Kati néni meséiből ismerek, azt a kislányt, aki dolgozatírás helyett a pókot nézte a sarokban, ahogy a hálóját szövi. Ugyanez a csodálat még most is megvan Zitában, és ez abszolút látszott a víz alatt, nagyon élvezte a merüléseket a vízbe ugrástól az utolsó pillanatig.

Sőt, még azután is, hiszen sokszor volt még időnk a hajó körül azután is, hogy mi már végeztünk. Amíg vártunk a többi csoport visszaérkezésére, a sznorkelling maszkokkal és az uszonyokkal csak így „lightweight” visszaugrottunk a vízbe, hogy körülnézzünk. Ezt hívják egyébként sznorkellingnek, amikor a „pipával” lélegezve, „békatalpakkal” a lábunkon úszkálunk a felszínen vagy annak közelében. De ezt a két kifejezést állítólag nagyon nem szeretik a búvárkörökben, ezért én nem is fogom többet használni. Szóval így sokszor visszamentünk még a vízbe, és még így is sok érdekeset és izgalmasat láttunk. A Twins korallzátonynál tett merülésünk után Zita talált egy, a felszín közvetlen közelében úszkáló apró, színes halrajt. Voltak köztük még apróbb, halak is, ők egy kis külön csoportot alkottak, ez a kis óvoda külön összetartott még a csoporton belül is az ő saját klikkjükben. Mindezt úgy képzeljétek el, hogy a két karunk között, kint az igazi, „vad” vízen. :) Közre tudtuk őket fogni a karjainkkal, és mivel se a felszín közelébe, se mélyebbre nem úsztak valamiért, ezzel gyakorlatilag ketrecbe tudtuk őket zárni, és addig nézhettük őket a szemünk előtt pár centire úszkálni, ameddig csak akartuk. Olvass tovább…