Érkezésünk Varanasiba – Tömeg a vonaton, tömeg az étlapon
37 óra és 2000km egy indiai vonaton
A Chennaiból Varanasiba tartó, 37 órás vonat utazásunk megérne egy teljesen külön bejegyzést, de akkor soha nem érném utol az útinaplóval magam, ezért megpróbálom csak egy 
bekezdésbe belezsúfolni ezt a másfél napot.
Rögtön felszállás után, amint megtaláltuk a helyeinket, tudatosult bennünk, hogy nem lesz egyszerű ez az út. A vonat sokkal koszosabb és zsúfoltabb volt minden más vonatnál, mint amit eddig Indiában láttunk, de ez még nem lett volna baj. Velünk szemben egy két kisgyerekes család ült, és hát azok a gyerekek… Mi ugyan még könnyen beszélünk így friss házasokként, gyerkőcök nélkül, de akkor is: A nevelés összes mintahibáját felfedeztük ezen a családon. A gyerekek haraptak, karmoltak, verekedtek, ütötték egymást és a szüleiket, az utasokat, dobálóztak, kihajigáltak dolgokat az ablakon, és legfőképpen folyamatosan sikoltoztak, kiabáltak, ha valami épp nem úgy történt, ahogy szerették volna – és legtöbbször így volt. Ha az anyjuknak egyszer elege lett, megfogta a szájukat és összeszorította – ez volt a nagy-nagy büntetés! Ettől úgy elkezdtek üvölteni, mint még soha addig. Erre fel az édesanya megsajnálta őket és elkezdte puszilgatni a fiúkat. 
Ettől aztán hamar újra erőre kaptak és pár perc múlva már ugyan úgy, vagy még nagyobb erővel randalíroztak tovább. Persze mondanom sem kell, a velük járó ricsaj és állandó felfordulás megint senkit az égvilágon nem zavart kettőnkön kívül. :)
De ez még mind hagyján volt, ha csak ők lettek volna, még akkor is egy igen kellemes vonatút lehetett volna ez a 37 óra. Ám a vonaton, mi több már csak a mi vagonunkban is voltak még pár százan. Először nem értettük, miért, aztán megtudtuk, hogy a vonatra el lehet adni „Wait List”-es jegyeket is, vagyis olyan jegyeket, amihez nem tartozik szék, se éjszakára ágy. Ezért történt, hogy a második reggel, amikor felkeltem a legalsó részen, a szemközti ülésről öten bámultak rám. A háromfős ülésről. Egyszer összeszámoltam, hányan vagyunk azon a 8 ülésen, amire közvetlen rálátásom volt. 15-en ültünk ekkorka helyen, de ez még mindig nem volt semmi Olvass tovább…
Madurai után a következő állomásunk Chennai volt. Úgy terveztük, hogy az érkezési és az indulási nappal együtt 3 napot töltünk itt el. Vagyis egész pontosan Chennaitól 2 órányira délre, Mammalapuramban. Ehhez azonban szakítanunk kellett az eddig megszokott tatkal vonatjegy vásárlási módszerrel, és fel kellett keresni a nagyobb városokban fellelhető, csak külföldi turisták számára nyitva tartó jegyirodát. Ehhez át kellett szállnunk Chennai-ban egy HÉV-szerű vonatra, ami Egmore állomásról átvitt minket a központi pályaudvarra, ahol megtaláltuk ezt az irodát az első emeleten. A reggel 8 órát itt is meg kellett várnunk a nyitásig, majd kitöltöttünk egy, az eddigiektől teljesen különböző jegykérelmi lapot, sorban álltunk a javarészt pakisztániakból álló (vagyis ülő, mert voltak székek) sorban, és tádááá, megkaptuk a vontjegyünket! Méghozzá nem is akármilyet, egy 37 órás útra, 2138km-re szóló vonatjegyet vettünk, kettőnknek alig több, mint 2000 rupiért. Ez hálókocsis jegy, tehát ebben a két éjszakai „szállás” is benne van, merthogy a vonat hétfő este indult 
Chennaiból és szerda reggel érkezett meg Varanasiba. Soha nem utaztunk ilyen nagyot vonattal ezért már a jegyvásárlás is egy nagy élmény volt. Már csak azért is, mert a sikeres turista quotás vásárlásunk azt jelentette, hogy nem kell az érkezésünk napját a zsúfolt, zajos, szmogos Chennaiban töltenünk, hogy másnap reggel vegyünk tatkal jegyet, hanem máris indulhatunk busszal Mammalapuramba, ahol így két fél és egy teljes napunk lesz. A jegyirodában megismerkedtünk egy amerikai, de jelenleg Sri Lankán élő sráccal, Gabriellel. Neki ez a nap csak várakozással telt volna az esti, Delhibe robogó vonatjára, ezért úgy döntött, hogy velünk tart Mammalapuramba erre a napra. 
Keralát az egyszeri turista biztos, hogy hozzátársítja a „Backwaters”-hez. Szokták is így mondani, hogy „Kerala Backwaters”. Ez tükörfordításban annyit jelent, hogy keralai hátsóvizek, de ez ugye elég bután hangzik. Mondjuk inkább úgy, hogy lagúnák. Szóval ezek folyók és csatornák kesze-kusza hálózata, a tengerpart mentén. Régen szállításra és közlekedésre is használták őket, de ma már ott az országút, a vasút és a repülő, ezért aztán a „Kerala Backwaters” már csak a turisták számára érdekes igazán. Ezt meg is lehet érteni, hiszen ki ne szeretne behajló pálmafák árnyékában csónakázni? :)
ezért aztán kinéztünk egy napot, amit a Backwaters-re szántunk. Laci segített nekünk, és ajánlott egy helyet, a Kovalamtól fél órányi buszútra lévő Poovar-t. Felsétáltunk a főútra ahol 5 perc múlva jött egy busz. Megállt nekünk, és mikor kérdeztük a hátsó ajtónál, hogy „Poovar?”, a Conductor bólogatott, ezért felszálltunk. Itt kezdődtek az élmények, ugyanis ez a busz más volt, mint amit eddig megszoktunk. Először is nem voltak ablakai. Akarom mondani voltak, de nem volt rajtuk üveg, se rács, és ilyet eddig még nem láttunk. Pedig ha a „történelmi hideg” 21 Celsius fok errefelé, akkor valóban teljesen logikus. :) 
hogy találkozunk vele mácius 26-án vasárnap, amikor ő szabadnapos, hogy elmenjünk együtt megnézni Mysore-t. Ez utóbbi ugye must see, tehát nem hagyhatjuk ki, és hogy összekössük a két dolgot, így találtuk ki a találkozót. Kérdeztem Csabát, hogy tud-e valami olcsó, de tényleg nagyon olcsó szállást Bangalore-ban, mire fél napra rá írta, hogy a pontjaiból lefoglal nekünk egy szobát a Taj-ban! :) Ekkor még nem tudtam, mi az a Taj, de később kiderült, hogy egy ötcsillagos szállodalánc a Indiában, a Tata tulajdonában! Csabának pedig azért vannak „pontjai” az ötcsillagos szállodában, mert a magyar munkahelye fizeti neki a szállást a külföldi kiküldetésekben, így itt Indiában is. 
Viszont a bónusz vagy akármilyen pontokat, már Csaba kapja, és volt olyan jó fej, hogy ezeket ránk „költötte”. Így két-háromszoros várakozással és kíváncsisággal vonatoztunk át Bangalore-ba a éj leple alatt. Csaba már az állomáshoz kijött elénk, ahol némi kavarodás után sikerült megszereznünk másnap estére a tatkal jegyeket a továbbutazáshoz. Már a nyolc órás pénztárnyitás előtt hatalmas tömeg volt, és ezt csak úgy tudtuk áthidalni, hogy Zita állt sorba egy nőknek fenntartott külön sorban, ez a sor viszont csak 10 főt bírt el, szóval kockázatos volt, de végül bejött. Mielőtt elindultunk volna Mysore-ba, még felmentünk Csaba szállodaszobájába lezuhanyozni, hogy ne legyünk a koszos vonatút után dzsuvásak egész nap. 
Hampiba azon nyomban visszatértünk, ahogy megvettük a tatkal jegyeinket következő napra Hospetban. Ezen a napon már kissé kevesebb lendületünk volt, mert kicsit elfáradtunk az előző, hosszú naptól és a sok utazástól. Ezért aztán nem is béreltünk most bringát, hanem egyenest elindultunk a folyópartra. A főutcán kezdődött az élet. Kétoldalt a házak előtt állatok, gyerekek voltak, és minden háznál történt valami. A házak előtt a földre nagy mandalák voltak felfestve. Mint azt előző nap Krishnától megtudtuk, ezek a rajzok köszöntést jelentenek, azt jelentik, légy köszöntve itt. Némelyik több méter átmérőjű is volt.
Hiszitek vagy sem, Hambiban töltött első napunkon még korántsem volt vége az élményeinknek azok után, hogy a fantasztikus idegenvezetés végeztével elbúcsúztunk Krishnától. Először is visszamentünk ebédelni a templom mögé, de most már bringákkal, a piros-fehér medencét megkerülve, hogy ne kelljen végigsétálnunk a templom terének forró kövein. Most is szívesen fogadtak minket és most is kívül-belül égett az egész arcom az ételtől. És most is megették a bocik a „tányérunkat”, vagyis a banánlevél darabokat.
és persze az egész felett és mögött hatalmas sziklákból „összepakolt” dombokat. Az útikönyv szerint ezen a helyen van Nandi szobra, vagyis egy bikaszobor. Hát mi csak körbetekertünk egyet a téren és leültünk egy árnyékos helyen szusszanni és bevégezni a magunkkal hozott 5 liter víz végét. Nandi nem izgatott fel minket mert már templom és szobor túltengést kaptunk a Krishna által vezetett túrán. :) Persze ennek ellenére igazából a Vittala templomhoz tartottunk, hiszen a belépőnk már csak néhány óráig volt érvényes oda – 6-kor zártak. Erről a helyről csak egy felé lehetett úton továbbhaladni, méghozzá a folyó felé. 
de csak egy azonos napon. Ekkor már délhez közeledett az óra és a nap magasan járt az ég tetején – forróság volt. Nagyon gondolkodtunk azon, hogy mi legyen a tovább-bal, amikor odalépett hozzánk Krishna. Igen így hívták a srácot! :) Tetszett nekünk, mert végre nem nyomult. Nem úgy kezdte, hogy most azonnal vegyünk tőle ezt vagy azt, legyen szó szolgáltatásról, vagy termékről. Egy biciklis idegenvezetésről beszélt, ami holnap reggel indul. Ez tetszett nekünk, és komolyan fontolgattuk Zitával, hogy benevezünk rá. De aztán eszünkbe jutott, hogy következő reggel nyolckor a hospeti vasútállomáson kell megküzdenünk egy tatkal vonatjegyért, tehát nem fogunk sokkal előbb ideérni. Vagyis inkább mondjuk úgy, a jó ég tudja, holnap mikor érünk ide. És mivel már megtanultuk, hogy amit megtehetsz, azt Indiában különösen ne halaszd holnapra, ezért úgy döntöttünk, hogy ma megyünk el megnézni ezeket a belépős történeteket. Rögtön tárgyalásba is kezdtem Krishnával, aki abba is belement, 
hogy ma menjünk. Az exkluzív idegenvezetés 600 rupis árát sikerült lealkudni nála 400-ra (kettőnkre) a bringabérlés nélkül, úgyhogy kezet ráztunk és már indultunk a bringákhoz. Ekkor koppant egyet a srác, mert ő motorkerékpárral gondolta a kalandot, és nagyokat pislogott, amikor meglátta a pedálos, emberi hajtással működtetett paripákat. Vagy így, vagy sehogy barátom! – Mondtam, de csak magamban, és hála az égnek, gyorsan kapcsolt a srác, és belement sima bringával is az idegenvezetésbe. Először egy pillanatra nem tetszett, hogy ő motorral akart jönni, de aztán annál jobban értékeltem, amikor végül ő is a bringát választotta. Szegényt jól ott is hagytuk rögtön, mert az első templomhoz egy nagy fölfelé vezetett, ahol minekünk is részben le kellett szállnunk tolni a váltó nélküli járgányokat. Krishnának egészben, már a lejtő elejétől. De becsültem és szerettem érte, amiért fél perc gondolkodás után bevállalta a bringával! :) 
Két átszállással 10 óra alatt Hospetben termettünk, ahol már meg volt beszélve a találkozó a Couchsuringes barátunkkal, Muralival. Értünk jött autóval és ahogy elkezdtünk beszélgetni, kiderült róla, hogy nagy figura. Itt Hospetben csak dolgozik, amúgy Bangalore-ban él a családja, akiket minden hétvégén meglátogat. Vonattal utazik haza, ezen a hétvégén különösen, hiszen most ünneplik náluk az Új Évet! :) Amúgy nem csak kanapészörföl, hanem a Warmshowers.org-on is aktív tag. Legutóbb pl. egy német fekvőkerékpáros párt látott vendégül. Látatlanban is minden elismerésem az övék, Indiában fekvőbringákkal nem lehet gyenge menet. Egész estébe nyúlóan beszélgettünk Muralival, de ennek ellenére reggel sikerült viszonylag korán felkelni, és egy riksával kijutni az 5km-re lévő buszállomáshoz. Innen már egyszerűbb volt a dolog, csak egy buszra kellett felszállnunk, ami fél óra alatt „elrepített” minket a 12km-re lévő Hampiba. Mindaddig nem értettük ezt a fél órát ezen a rövid távon, amíg el nem indult a busz. Az út keskeny volt, és tele volt állattal, emberrel, illetve a kettő kombinációja alkotta járművekkel. Igazi őrület volt, már csak azért is, mert a buszsofőrünk valami veszettül dudált. Nem tudom, miből vannak ezek az emberek, hogy ezt el tudják viselni.
Persze valahogy mi is átvészeltük a rövid buszutat, és a fél óra végén megérkeztünk Hampiba. Már a buszról látszott, hogy nem akárhová jövünk, a pálmaligetek között hatalmas sziklákat és néhány templomot fedeztünk fel. Érkezés előtt még egy szűk kőkapun is áthajtottunk. Ahogy lekászálódtunk a buszról, egyből megpillantottuk a „Hampi Bazaar” nevű központi utca végén található Virupaksha templom fő kaputornyát. Hatalmas volt, és alakra valahogy úgy festett, mint egy nagyon meredek és nagyon díszes piramis. Mivel még nem ocsúdtunk fel a közlekedés okozta sokkból, nem rohantunk sehová, hanem beültünk egy helyre reggelizni. Amíg Zita az ételre várt, én körbeszaladtam, hogy megtudakoljam a kerékpárbérlés árait és lehetőségeit. 
de egy turistagettóban annál valószínűbb, hogy megtalálsz. Ennek ellenére megérdemlik, hogy megemlítsük őket, mert számunkra még így is igen egyedi dolgokat raktak elénk az éttermekben. Zita ezt különösen élvezte, és meg kell valljam, nekem sem volt nehezemre kiadni 100-100 rupit fejenként azokért a királyi reggelikért és a csak alig drágább, de talán még királyibb vacsorákért a hangulatosabbnál hangulatosabb tengerparti éttermekben. Na nem kell ám semmi luxusétteremre gondolni, ezek otthon még büfének is nehezen mennének el, de ez nem is volt baj, ez illett a helyhez és az árképzéshez. A tengerparton egy nádtető alatt kifeszítve néhány függőágy, a homokba ledobva egy-két műanyag asztal és szék. Az étlap egy laminált színes fénymásolat volt, legtöbbször olyan vastagon állt rajta a mocsok, hogy miután választottunk, 
többet nem nyúltunk hozzájuk, és az ételhez is csak kézmosás után. Nem minden hely volt ilyen, találtunk tisztább(nak tűnő) és rendezettebb helyeket is, de a többségre illett ez a leírás. Ez nem volt baj, szerettük ezeket a helyeket nagyon, meg volt az egésznek a maga hangulata. Jellemző volt, hogy nem egyszer egy-egy boci megállt az étterem kapujában, és csak bámult befelé. Be sose jöttek, mert az valószínű megtanulták, hogy azt nem szabad. Mikor a vacsorából általában más sötétben hazabotorkáltunk a homokban, a mi helyünk, a Dolphin Bay Café előtt mindig egy nagy csoport tehén feküdt békésen. Itt volt a „bázisuk” a part közepén. :) A bambuszkunyhókkal egyébként nem csak a mi helyünk büszkélkedhetett, általános volt ez a felépítés: partra nyíló étterem, és hátul a pálmafák alatt a kunyhók. 
Ahogy már írtam, a Dolphin Bay Café pontosan az Om Beach közepén van, tehát amikor kiléptünk a homokra, a hármas (3-as alakú az öbölpáros) közepén találtunk magunkat. Ez a középső szár egy homokos, sziklás nyúlvány, kiváló hely naplementézéshez. Az első 60 métert még a homokon tudjuk megtenni aztán átveszik a terepet a sziklák. Ezt a sziklaormot egyszer meg is hódítottuk. Zitával szépen körbejártuk, szikláról sziklára felfedeztük. Több „természetes jakuzzit” is találtunk, illetve a sziklák között kisebb rákokat is. Ekkor láttuk, hogy a rák valójában nem is hátrafelé, hanem oldalazva jár! Méghozzá bámulatos módon, bárhol megkapaszkodik, olyan vizes, csúszós sziklákon, 
ahol én hatalmasat taknyolnék a flip-flop papucsomban, vagy mezítláb. A sziklákon nagyon óvatosak voltunk, mert tudtuk – különösen én tudtam a rossz bokámmal -, hogy elég egy rossz lépés, és szökdelhetjük fél lábon India hátralévő részét. Persze nem történt semmi baj, sőt, nagyon élveztük a sziklákon tett kis túrát.
Legutóbbi hozzászólások