Annapurna kör – 23. nap, 20,8km, 2516m, Marpha – Lete
A Kali Gandaki kalandosabb oldalán
Micsoda napunk volt! Nem indult könnyen és nem indult korán, mert tegnap nagyon ellustultunk az évfordulónk megünneplése alkalmából. Igazából egy kirándulós nap lehet nagyobb ünnep lett volna, mint egész nap tespedni, na de ezen most már kár rágódni, minden úgy volt jó, ahogy, és a pihenő azért semmiképpen sem fájt. Ma a reggelit hétre kértük egy nyolc órás indulás reményében, persze ebből nem lett semmi. Éjjel túl sokáig fent voltunk, így a reggeli nyolcra tolódott, az indulásunk pedig 10 órára. Ehhez az is hozzájárult, hogy rajtam újult erővel tört ki egy hasmenés. Amikor a WC-re mentem, még semmit nem sejtettem, aztán jó negyed órát trónoltam, és minden jött kifelé belőlem. Ettől persze még elindultunk, hiszen bringáztunk, túráztunk már hasmenéssel, és tudjuk, hogy abszolút túlélhető a dolog.
Marpha után az első függőhídon átsétáltunk a Kali Gandaki folyó bal, keleti oldalára, ahol aztán szinte az egész napunkat töltöttük. Ez az út valószínűleg nehezebb volt, mint a folyó jobb oldalán haladó dzsip út, de az is biztos, hogy sokkal szebb és kalandosabb is! :) Olvass tovább…
mint tegnap, ugyanis teljesen felpakoltunk, hiszen többet nem jövünk vissza Manangba. Kifizettük a szállást a tulajnál, és elbúcsúztunk a barátainktól. Thomas, Anne, és Homain ma Yak Kharka-ig mennek a Thorung La felé, mi viszont úgy döntöttünk, ha már itt vagyunk, akkor felnézünk a Thilico Lake-hez is. Ezt a tavat a világ egyik legmagasabb tavának mondják, néhány méter híján 5 ezer méterrel a tengerszint felett fekszik, és állítólag csodaszép a hely, és a kilátás onnan. Mi elsősorban ezért akarunk oda felmenni, másodszor pedig akklimatizálódásnak sem lesz utolsó. Hiszen még előttünk az 5416m magas Thorung La, amin majd a súlyos táskákkal kell majd átkelnünk, és erre nem árt alaposan felkészülnünk! :)
Igaz, hogy tegnap jártunk 4600m-en, de akkor se… Na meg talán nem is tudnánk ennyit megtenni egy nap alatt a táskákkal, de talán még azok nélkül se, pláne így, hogy csak 11-re lettünk kész az indulásra. Mert utolsó pillanatban még eszünkbe jutott, hogy a képeslapokat, amik nagy részét még Pokharában írtuk meg, még mindig nem adtuk fel. Szóval még a manangi postát is meg kellett találnunk, de oda már a hátizsákokkal mentünk. Mikor végre megleltük a postát, nem találtunk ott senkit, úgy kellett néhány helyit megkérnünk, hogy kerítsék elő az emberünk. Öt perc után meglett, és megvehettük a bélyegeket, rajta egy nepáli női hegymászó… és miután felragasztottuk őket, még manangi pecsétet is kaptunk rájuk! :) Ez ám a nem semmi, 3500 méterről képeslapokat feladni. Megkérdeztük, hogyan jutnak le a lapok Pokharába, és nagy meglepetésünkre a válasz nem a hetente kétszer megforduló repülő volt, hanem egy hordár, aki holnap indul le a levelekkel. 
Az első nap nehezen indult. Este már fél 10-kor lefeküdtünk, de csíptek a szúnyogok, na meg a magyar hegymászók jártak a fejemben, és valahogy nem tudtam aludni. Végül felkeltem és fél egyig vertem a billentyűket, leírtam a tegnapi, nulladik napunk történetét. Reggel ennek megfelelően nem is sikerült a 6 órás kelés, csak valamikor 9 körül tápászkodtunk fel az ágyból. Koszos kis hotelban laktunk, és ez attól sem változott meg, hogy odakint közben verőfényes napsütés volt, kék éggel. Bár meg kell hagyni, utóbbinak azért nagyon örültünk, ám mégsem volt könnyű ez a reggel. Éreztem kicsit a torkomat és furcsa dolgok jöttek fel odalentről, na meg a reggeli dálbáttnál (amit 250-ről egy szóval – odaát 150, ami igaz! – lealkudtam 150-re.) éreztem a hátamban azt a furcsa érzést, amit mindig érzek, mielőtt beteg leszek. Szóval nem voltam bizakodó a következő napokat illetően. Ráadásul a vízszűrőnk is szokás szerint rosszalkodott, fél óráig tartott átpumpálni rajta 4 liter vizet, mert megint eresztett felül, hiába igazítottam meg, és hiába pucoltam meg a kerámia betétet. Végül megelégeltük, és Zita jó sokáig, jó erősen megsúrolta a kerámiát, én pedig újra kentem a tömítéseket a pumpánál, hogy jól csusszanak. Ezek után már jól működött a pumpa, igaz már csak fél litert nyomtunk át rajta.
vagyis Annapurna kör. A név máris érthető, amint megnézzük az útvonalat egy térképen: az óramutató járásával ellentétesen, körbe halad az Annapurna hegycsoport körül. Az irányt nem látni természetesen, ezt már csak akkor tudjuk meg, ha kicsit utána is olvasunk. A túra legmagasabb pontja 5412m, és ilyen magasságot már nem lehet megmászni akklimatizáció nélkül. És ha a másik irányból másznánk, pár kilométer alatt kéne felkapatnunk magunkat ilyen magasságba, ami csak nehezen, vagy nem lehetséges. Ezért természetesen mi is a keleti végpontot, Besisahart néztük ki indulásnak. A túra teljes hossza valamivel több, mint 200km, de a nyugati, utolsó, unalmasabb szakaszokon sokan buszra szállnak. Ezt mi is meg fogjuk talán lépni, már csak azért is, mert ha marad rá időnk, pénzünk és lendületünk, az egész körnek a végén szánunk néhány napot egy másik, „Annapurna Sanctuary”-nak nevezett túraútvonal bejárására is, ami a hegy (Annapurna I. – 8091m) déli alaptáborába vezet, és állítólag szintén nagyon gyönyörű.
hogy már két trekking boltot is találtam nyitva, egyikben adnak bérbe hátizsákot 60 rupiért naponta, a másikban pedig találtam egy jó 60l-eset megvételre már 2100 rupiért. Ezt aztán később sikerült lealkudnunk 1800-ig, de végül mégsem e mellett döntöttünk, hanem egy használt zsák mellett, amit 750-ért kínált az eladó. Emellé még vásároltunk két pár túrabotot, és két esővédő ponyvát a hátizsákjainkhoz. Ezekért összesen csoportos kedvezménnyel végül 1750-et fizettünk, ami 5100 forintnak felel meg. Ezzel nagyon elégedettek voltunk, mert azt hittük, ezek sokkal többe fognak kerülni. És még azt is számoljuk hozzá, hogy a hátizsáktól, ha visszatértünk, valószínű pár száz rupiért meg fogunk válni. Akkor majd végre egyszer felfelé kell alkudoznom! :) 
Közben megjárták az 5416m magas Thorung La hágót, ami egy kis előakklimatizálódásnak sem volt épp utolsó a hegymászó csapat tagjainak. Az útjukat kezdettől fogva napról napra nyomon követtem a két blogon, ahol viszonylag naprakész információkat lehetett találni róluk. Ez volt a 4bakancs.com és a himalaja.blog.hu. Mivel van internet a telefonunkon Nepálban is, ezt minden nap, minden este könnyedén megtehettük, és miközben elolvastuk a velük történteket, kicsit mi is mindig velük voltunk. Nagyon-nagyon drukkoltunk, szorítottunk és izgultunk értük. Minden nap velük voltam egy kicsit gondolatban. Noha személyesen még egyikőjüket sem ismertem, de sok hegymászó könyvet olvastam, köztük több magyart is, így nagyjából valamennyire el tudtam képzelni őket, az élményeiket és a kalandjaikat. És ez most más volt, mint egy sima élménybeszámolót olvasni valamilyen távoli vidékről, távoli hegyek meghódításáról. Most minden olyan közel volt, már mi is Nepálban jártunk, amikor ők elkezdték kiépíteni a felső táborokat, és amikor egyikőjük „packlunch”-ról írt, másnap mi is „packlunch”-nak nevezett előre csomagolt ebédet kaptunk a Bardia Nemzeti Parkban tett túránkhoz. Szóval az egész nagyon közeli és életszerű volt nekünk, mert tényleg közel voltunk a magyar mászókhoz, és tudtuk, hogy ha egy kis szerencsénk lesz, akkor akár találkozni is tudunk velük.
Innentől Letére koncentráltunk, és írtunk leveleket a csapat tagjainak, hogy ha tudják már azt az időintervallumot, amikor valószínű visszatérnek a hegyről, és ha nem zavarunk a társaságunkkal, akkor írják meg, hogy mely hetekben várhatóak újra Letében. Na és persze tőlünk telhetően minden jót, erőt, kitartást és sikert kívántunk az Annapurna-I 8091m magas csúcsának meghódításához. Válasz ezekre a leveleinkre nem érkezett, hiszen ekkor már mindenki az alaptáborban, vagy attól feljebb tartózkodott, és csak műholdas telefonnal és internetkapcsolattal rendelkeztek, ráadásul áramuk is csak néhány órára volt egy nap, generátorról. Aztán jött a vesekövem, és az az őrült fájdalom, ekkor megint minden megváltozott, így a tervünk is. Csak a kórházra és Pokharára figyeltünk, de persze azért követtük a hegymászóink történeteit.
Legutóbbi hozzászólások