Nászút a Föld körül

Port Dickson mellett, annak a 132km-es napnak a végén, amiről az előző bejegyzés szólt, a sátorállítás közben ismét bekapcsoltam a Kindle-t, ahogy napközben többször is, mert nagyon vártam bizonyos híreket. A fekete-fehér képernyőn az elképzelhető legrosszabb hír jelent meg, amely nagyon-nagyon lesújtott és aztán még sokáig tartott feldolgozni. Aznap nagyon rosszul aludtam a sátorban, nem bírtam elfogadni a történteket, vívódtam, kínlódtam, forgolódtam. Erőss Zsolt számomra egy legyőzhetetlen figura volt, egy halhatatlan, végtelenül erős, a hegyeket és önmagát sorozatosan legyőző ember, olyan, mint a kisgyerekeknek a Batman vagy a Pókember, csak nekem közelebbi és sokkal-sokkal valóságosabb, főleg amióta tavaly személyesen is sikerült vele találkoznunk. Most érzem, értem csak igazán, mennyire nem volt legyőzhetetlen és halhatatlan ő sem, ahogy senki sem az, a valóságban nincsenek szuperemberek, mindenki halandó és ez így van jól, ettől van értelme az életnek. Az hogy Ő meghalt és nincs többé, számomra először felfoghatatlan és feldolgozhatatlan volt, pedig ha jobban belegondolunk, Ő az életét is kockára tette azért, ami számára maga volt az élet, a hegymászás. Ezt Ő tudta, ahogy a felesége és a társai is, nincs ezen kit okolni szerintem. Azóta eltelt már jó pár hét, és bár e sorok végén akkor, egy nappal a tragédia híre után megfogadtam valamit, azt nem sikerült egyik napról a másikra betartani és megélni, de azóta már elfogadtam, hogy Ők ott maradtak a hegyen és már mint fizikai lények, nem léteznek többé. Számomra így is nagy példakép marad, és bár rettentően sajnálom, hogy ez történt és megszakad a szívem, ha a családjára gondolok, de örülök annak, amit véghezvitt, és hogy megismerhettük személyesen is.

Sajnálom azokat, akik ezt máshogy látják, akik olyan kommenteket hagynak az internetes fórumokon, hogy arra nem is szeretnék gondolni. Igen, bizonyos szögből nézve lehet, hogy csak egy öncélú sport a hegymászás, de valójában sokkal többről van szó, és ezt csak az értheti igazán, aki járt már sok ezer méter magas hegyek tetején, az emberi állóképesség határán feszegetve és önnön korlátait túllépve. Képzeljetek el egy világot ilyen emberek nélkül, ahol senki nem akar olyan nagy tetteket véghezvinni, amelyek mások szerint értelmetlenek. Ahol nem akarnak új dolgokat felfedezni, kitalálni, megvalósítani. Hát nem ettől is ember az ember?

Ahol mindenkitől csak a másokat indokolatlanul, ismeretlenül bíráló fotelhuszárságra tellene… Abban a világban én se innen a túl végéből pötyögném e sorokat egy netbookba, hogy aztán az interneten át szétküldhessem az egész világba mindenkinek aki kíváncsi rá, hanem legfeljebb a szomszéd barlangjáig jutottam volna el és a tegnapi vadászat élményeit vésném a sziklába.

Jöjjenek a sorok, amelyeket a tragédia hírének másnapján írtam le álmatlanságomból felkelve:

Második este nem bírok szinte egyáltalán aludni, pedig kőkemény napokat toltunk. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, elhinni, hogy Ő már nincs köztünk. Nehéz megfogalmaznom, miért érzek így, nehéz leírni, ki volt nekem, mit jelentett nekem Erőss Zsolt. Olvastam az első róla írt könyvet, de a felépüléséről készült filmet még nem láttam, ahogy a második könyvet sem olvastam, hiszen az már az utunk alatt lett csak befejezve, az Annapurna expedíció után. És ott találkoztunk, ami egy nagy öröm volt nekem és egy nagy pillanat az életemben. Noha Horváth Tibor halála mindenképpen beárnyékolta azokat a napokat. Még a mi napjainkat is, pedig mi nem ismertük Őt személyesen, de ekkor már napról napra, sőt szinte óráról órára próbáltuk minél jobban követni a hegymászók útját, és rettentően szorítottunk nekik. Aztán megtörtént a baj, és azt sem akartuk sokáig elhinni, azt is nehéz volt felfogni. Ezt most még inkább az.

Állítjuk a sátrat a naplementében a tengerparton, közben a fél kezemben a Kindle, amiben már alig van töltés, mert egész nap azt lestem rajta, van-e új hír a hegymászóinkról, és most végre látom, hogy van. De nem örülök neki, hanem épp ellenkezőleg, megrendülve olvasom a Szomorú közleményt, látom Zsolt és Kiss Péter arcképét, és nem akarok hinni Lajos sorainak. Ilyen megtörténhet? Nincs többé Erőss Zsolt. Azóta ezer érzés és kérdés kavarog bennem, nem hagy nyugodni. Hol van? Hogy-hogy nem bírt még az utolsó-utolsó utáni tartalékaiból meríteni az az erős ember, hogy-hogy nem hívta le a családja és a rá váró további élet a hegyről, miért nem maradt ereje? Miért nem építették ki rendesen azok a nyomorult serpák a fix köteleket? Miért nem ismerte fel Zsolt idejében, hogy vissza kell fordulni, hogy elérték a határaikat, amikor máskor ebben olyan jó volt? Mit beszélt utoljára Lajossal a rádióban? (Min mehetett keresztül odalent Lajos, és milyen nehéz lehet neki most?) Hogy tűnt el, tényleg nincs már remény, tényleg meghalt? Odafent összekuporodva a hóban, 8000 méter magasan, a halálzónában? Agyödémát kapott? Milyen az, mit érez közben? Tudatánál volt? Mit érezhetett? Borzalmas lehetett… Vajon tényleg az volt? Vagy megnyugodva konstatálta, hogy jól van, itt van a vég, elérkezett, és végigvette magában az életét, és elégedetten konstatálta, hogy ez igen, szép volt, gyönyörű élet volt, sok nagyszerű élménnyel, fantasztikus teljesítményekkel. Véghezvittem sok mindent, sokan szeretettek és sokakat szerettem, voltam valaki, sokan felnéztek rám, sokakat motiváltam, sokaknak adtam erőt, inspirációt. Vajon érzett ilyet, vagy erőt vett rajta a szomorúság és a keserűség, hogy vége van és egyedül hagyja a feleségét és a két pici gyermekét? Vagy csak egyszerűen fázott, fuldoklott, szenvedett és félt, és nem fogadta el a szituációt, mígnem öntudatlan nem lett? Ezekről most már csak így találgatni tudunk, de amennyire én megismertem Zsoltot közvetve és közvetlenül, abból ítélve talán gondolt a legelőször leírt dolgokra is, amikor már érezte, hogy erről a hegyről már nem jön le.

Nem tudom, találkoztam-e valaha ilyen pozitív, életigenlő figurával, mint amilyen ő volt. Sokan azt mondják, önző dolgot művelt, de én ezt nem írom alá. Noha tényleg valamennyire öncélú dolog a hegymászás, és valóban szerénytelenség lenne ilyet mondani, hogy „de hát inspirálok, motiválok másokat”, de attól még ez utóbbi tény marad, igen erős tény. Ezért egyáltalán nem tudok azonosulni az internet negatív hozzászólóival, akiktől most inkább nem is idéznék egy büdös betűt sem, úgyis sejtitek. Engem biztos, hogy nagyban inspirált Zsolt, és igaz ugyan, hogy soha nem merészkednék ilyen magas hegyekre, de most hogy így jobban belegondolok, biztos, hogy nagy hatással volt az rám, hogy tizenévesként elolvastam a róla szóló könyvet és egyáltalán, belém került a tudat, hogy meg lehet mászni a világ legmagasabb csúcsát, és igen, képes rá egy magyar is, innen a közvetlen környezetemből, a nemzetemből! Nem kell hozzá szupermannek lenni, se gazdag nyugatinak, hanem lehetséges nekünk is, bárki véghezvihet nagy tetteket – akár még én magam is.

Szóval adott Ő, méghozzá nagyon sokat, nagyon sok embernek, köztük nekem is. Ez pénzben nem mérhető, kézzel nem fogható dolog. Ő nekem (ahogy gondolom sok más ember számára is) egy nagy példakép, sok minden megtestesítője, amire most nem is találok szavakat. Miután személyesen találkoztunk és beszélgettünk néhány órát, ez csak megerősödött bennem, és kiderült, hogy nem csak magamban kreáltam belőle egy nekem tetsző példaképet, hanem Ő tényleg olyan a valóságban is, amilyennek elképzeltem. Szerény, közvetlen és nagyon pozitív. Szerintem biztos, hogy nem csak a fizikai adottságainak, hanem ez utóbbi tulajdonságainak is nagyban köszönhette, hogy annyi mindent elért. Nem látszott rajta az összetöröttség (még?) Pokharában, mert az ilyet nem lehet egyhamar felfogni és feldolgozni. Hogy a barátunk felmegy a hegyre, ott egyik reggel elbúcsúzunk, aztán Őt többé soha nem látjuk már. És most már Erőss Zsoltot sem. „Eltűnt!” Ez számomra még mindig felfoghatatlan. Én is jól tudtam, hogy ez mindig benne van a pakliban, ha az ember ekkora hegyeket mászik, de valahogy úgy képzeltem el, hogy Ő majd megmássza az összes nyolcezresét, aztán még rengeteg túrát vezet kisebb öt-hatezres hegyekre, és országjáró előadásokat tart, közben otthon családapa és férj, meg műsort vezet a tévében időskoráig, és majd még nagyon sokáig egy egész ország felnézhet rá, és erőt, lelkesedést kaphat tőle. Mi pedig, ha hazaértünk, majd össze tudunk még néhányszor futni vele és a családjával, esetleg abban a thongpa-zóban, amiről álmodozott és mesélt nekünk, hogy egyszer majd nyit odahaza egy ilyen vendéglőt, ahol ezt a tradícionális nepáli nedűt szolgálják majd fel.

Hát nem így történt, Zsolttal többé már nem fogunk találkozni. :( Ezzel most már meg kell tanulni együtt élni és el kell fogadni.

Én meg közben ma még ráadásul 30 éves is lettem, na ez megint váratlanul ért, legkevésbé ezen gondolkodtam mostanában, néha már a 29-be is belefeledkeztem és úgy kellett visszagondolni, hogy igen, ’83-ban születtem, most ilyen évet írunk, igen, akkor már nem 27, nem is 28, hanem 29 éves vagyok. Erre most meg jött a május, pörögtek belőle a napok, és bumm! Boldog szülinapot Árpi, 30 éves lettél, kapok a sok tucat köszöntést a FB-on, meg az e-mailekben… Ezeket köszönöm egyébként, de már elmúlt. :) Én inkább érzem magam 23-nak, mint 30-nak, meg kell, hogy mondjam.

Az elmúlt két nap hajnalban keltünk, sátraztunk és tekertünk 210 km-t az őrjítő trópusi hőségben ezt a két legújabb őrült barátunkat követve Kuala Lumpurtól ide Melakáig. Mégis, ha megkérdeznék, mi történt velem mostanában, ezeket meg sem említeném, csak annyit mondanék, hogy 30 éves lettem és meghalt talán a legnagyobb példaképem.

Miközben izzadtan vergődtem a ventilátor alatt az előbb, hiába próbálva elaludni, megfogadtam valamit. Ha szólhatna hozzám, és látna most, egészen a lelkem mélyéig Lali papa, vagy Zsolt, vagy akárki, aki miatt szomorúságot érzek, mert már nincs köztünk és nem láthatom, nem beszélgethetek vele soha többé, akkor Ők valószínű most jól lecsesznének, valahogy így: „Ember, ne szomorkodj már, hisz Te még élsz bammeg! Hát éljél és ne szomorkodj és ne gondolkozzál azon, hogy mi már nem vagyunk ott! Éld az életed, legyél boldog, vidám, nevess sokat, szövögesd tovább a világkörüli kerékpáros nászutazásatok következő álmait, amikért aztán majd induljatok tovább és tovább az úton és éljétek meg szépen Zitával, aztán osszad meg őket, és inspirálj az élményeitekkel másokat is! Csak rajtad múlik az, hogy hogyan éled meg a veled történt dolgokat! Maradj pozitív, maradj lelkes, legyél boldog! Pont úgy, ahogy eddig, vagy még inkább úgy, csak tovább lelkesen, nem történt semmi baj, mi már nem vagyunk odalent, de Ti még ott vagytok, ott van ez a csodálatos Föld, tele végtelen apró és hatalmas, színes és láthatatlan felfedezni való csodákkal, rengeteg rátok váró baráttal!

Ez az élet viszont véges, úgyhogy ne pazarold az időd a rajtam való szomorkodásra, mert mérges leszek! Ilyesmire nagy butaság túl sok időt pazarolni, mert az élet egyszer véget ér, látod, mi vagyunk rá a példa. Van x napod teletölteni őket minden jóval, aztán helló, vége a filmnek, Game Over, és nincs több zseton, jön a blackout, vége a dalnak.

A többiekben viszont, – ahogy én is tebenned – még tovább élsz majd aztán is, hisz emlékeznek rád, hisz az életük része voltál, a tetteid, a történeteid, a beszélgetések, a közös pillanatok, az együtt megélt élmények, szinte minden, amit mondtál, írtál és tettél hatással volt másokra, és nyomot hagyott bennük. Mit akarsz, mit érezzenek, amikor rád gondolnak, amikor már nem leszel köztük? A légynek sem ártott soha, jó ember volt, tudott élni, szerette az életet, nagy hatással volt rám, sokat köszönhetek neki? Úgy élsz, hogy efelé haladsz, és közben még te magad is jól vagy, élvezed a létet? Akkor rendben van barátom, csak ne szomorkodj most már annyit, hanem élj, mert azért kaptad az életet! ;)”

Mostantól megfogadom e tanácsot, hisz itt a B oldal! Horváth Tibor, Erőss Zsolt, Kiss Péter, nyugodjatok Békében! Az én szívemben örökké ott lesztek a Himalája nyolcezres csúcsainak tetején! És most megpróbálok aludni, hogy a holnapi napot értékesen tudjam tölteni.