A Tham Phu Kham barlangnál és egy ökofarmon
Biciklivel álomfalván
Utolsó napunkon Vang Viengben felkerekedtünk délelőtt és a bringákkal elindultunk a folyó mentén délnek, hogy kiérve a fizetős magánhíd nyugati lábához elinduljunk be a mészkősziklák közé a völgyekbe. Ezt már az érkezésünk napja óta vártuk, de a rossz idő miatt csak most került rá sor. Azzal azonban nem számoltunk, hogy a több napos esőzés miatt megemelkedik a Nam Song folyó vízszintje. Ahol tegnap gyalog voltunk, ott most sokkal magasabb volt a víz és a kis gyalogoshíd egyik vége is a sekély vízbe érkezett meg. Ahol tegnap a bokáig érő vízben lazán átsétáltunk, ott most egy méretes patak torkollott bele a folyóba. Itt Zitát előzékenyen előre engedtem és indítottam egy videofelvételt.
A tengely víz alatt volt, mint láthattátok, az ár pedig olyan erős volt, hogy egy ponton oldalirányban eltolta Zita bringáját. Végül én sem emeltem át a bringát, hanem toltam, ahogy Zita is tette. A túloldalt, a magánhíd felhajtójánál két amerikai bombát találtunk a földbe betonozva, ezek mintegy korlátként funkcionáltak a híd előtt.
Ahogy kiértünk a faluból, úgy tárult ki előttünk egy paradicsomi táj, mészkősziklák magasodtak felettünk, mi pedig robogtunk a paradicsomi murvás úton, ahol forgalom ugyan nem volt, de a kövek azok kiálltak a földből. Ennek ellenére ez így tökéletes volt nekünk és nagyon élveztük ezt a tekerést, különösen, miután eszünkbe jutott, hogy a teleszkópunk keménységén is tudunk állítani egy tekerentyűvel. Az ugyanis eddig maximumra volt állítva, hiszen javarészt aszfalton bringáztunk eddig, súlyos málhákkal. Ezen most változtattunk, ahogy a teleszkóp keménységén is lazítottunk és így már mindjárt kellemesebb volt a terep, nem rázott minket annyira.
Csupán két elágazásra kellett figyelnünk, hogy el ne vétsük a helyes utat, és ez sikerült is. Mármint nem elvéteni. :) A második jobbkanyar után kiszélesedett a táj, és az úton egy csapat gyerek között hajtottunk át. Először csak néztek szótlanul, még a „Szábájdi” is beléjük szorult a furcsa idegenek és járgányaik láttán, aztán viszont ahogy hátranéztem, észrevettem, hogy az egyikük, a legkisebb kislány eszméletlen rötyögés közepette futva, trappolva követ engem, hogy közben alig kap levegőt a nevetéstől.
Az is nagyon aranyos volt, és ezt már csak a videófelvételről láttam, mert ugye nekem közben előre, az útra is kellett figyelni, hogy amikor elfáradt a kislány, abbahagyta a futást – és a rötyögést – és hátranézve eszmélt, hogy milyen messzire került a barátaitól. :) Egyszerűen zabálnivaló volt ez a kiscsaj, nem is értem, hogy mitől van az, hogy ilyen aranyosak itt a gyerekek – és később még meglátjátok, hogy nem csak ők, hanem szinte az egész ország.
Később valószínűleg a gyerekek iskoláját láttuk az út szélén, ez is egy enyhén idilli látvány volt: mező, hegyek és egyenruhás apróságok. Nem tudom, mitől és hogyan ilyen ez az egész környék, de áraszt magából valamiféle leírhatatlan békességet és örömöt. Olvass tovább…
Legutóbbi hozzászólások