Nászút a Föld körül

Óriás kigyózsák hullámtörők

Miután előző nap nem sikerült elindulni, úgy terveztük, egy nap alatt mindenképpen megcsináljuk a Cox’s Bazar – Teknaf szakasz, ezért korán keltünk, elbúcsúztunk a baptista paptól és családjától, majd elindultunk, újra bele az ismeretlenbe! Teknafba két út vezet, az egyik a főút, a szárazföld belsejében, a másik egy kisebb út, végig a part mentén. Erről még az útikönyv is írta, hogy helyenként zűrös lehet, és a helyiektől is hallottunk mindenfélét, de végül mégis emellett az út mellett döntöttünk, mert nem akartuk kihagyni a lehetőséget, hogy a „világ leghosszabb tengerpartja” mentén kerékpározzunk.

A kezdeti élmények bizakodásra adtak okot, mert ahogy kiértünk Cox’s Bazar városából, egy csinos kis aszfaltúton találtuk magunkat, ahol jobbra tőlünk a part húzódott, balra pedig egy nagyobb földletörés magasodott fölénk, ahonnan néhol vízesések szakadtak alá. Szóval az egész kép elég festői volt a fekvőbringa üléséből, főleg, hogy csak egy-két autoriksás volt rajtunk kívül az úton. A parton hosszúkás, barna sziklákat pillantottunk meg, szép henger alakúra formálta őket a víz, jól néztek ki, ugyanakkor meglepő volt, hogy ennyi és ilyen nagy sziklákat látunk az amúgy mindenütt tisztán homokos tengerparton. Egy ponton, szemben egy valamilyen táborszerű telep bejáratával egy kis stéget pillantottunk meg, ami ilyen sziklákra volt építve. Mivel a hely teljesen üres volt, ezért ezt kihasználtuk egy kis pihenőre. Ritka az ilyen hely Bangladesben, jó ha élünk a lehetőséggel! :) Amikor letámasztottuk a bringákat a stégen, akkor vettük csak észre, hogy nem betonon állunk, de még csak nem is sziklán, hanem valami szöveganyagon! Egy óriás zsákon! És a sziklák nem kőből vannak, hanem valójában óriási, kígyó alakú homokzsákok, olyanok, mint amin mi is állunk, és nem a természet, hanem az ember alkotta őket, hullámfogónak! :) Így már érthető! Hát ilyet sem láttunk még, ekkora baromi nagy homokzsákot… Még akkor is hihetetlen volt, amikor rajta álltunk, pedig látszott a varrás, meg minden, egyértelmű volt, mi ez.

A nyugalom nem tartott soká, igaz, csak egy katona zavart meg minket, mondván, hogy ez az ő területük, és leszünk szívesek elhagyni. Mondtuk, hogy még öt perc, befejezzük az étkezést, és már megyünk is. Ez így is volt, hamar az úton találtuk magunkat újra, hosszú fasorok között tekertünk, míg ki nem értünk a következő nyitott partszakaszhoz, ahol megint érdekes dolgot találtam a parton, de most kb. fél méteres élő kockakövek formájában, amelyek össze-vissza voltak egymáson. Nem tudtam eldönteni, hogy ezek így lettek csak eleve idehányva talán megint csak hullámtörőnek, vagy ezt már a természet rendezte így újra. Ha utóbbi, akkor az a vihar, vagy szökőár bizony nem lehetett gyenge történet!

Bárkák és pálmafák a parton

A következő kilométereken olyan gyönyörű partszakaszokat és helyeket láttunk, hogy alig akartuk elhinni! Hát ilyen is van itt Bangladesben? Csend és nyugalom, ráadásul ilyen környezetben? A part elképesztően gyönyörű volt egy-egy pontján, és erre még rátett az is, hogy a helyieknek nem akármilyen halászbárkái parkolnak a vízen, szóval volt mit bőven csodálni és fényképezni. Sokszor megálltunk, főleg az apró, tengerbe ömlő csatornák felett a felüljárókon, mert ugye magasból még jobb volt a látvány. A helyiek egy az út és a tenger közötti fás részen hűsöltek, hol csak úgy földön fekve, hol kifeszített függőágyakban. Sok helyen egész kint voltak a vízből a bárkák, és azok körül tettek-vettek az emberek, máskor meg egy furcsa kalapos halász jött szembe velünk az úton, persze mezítláb, csak egy feltűrt lungiban és pólóban. Ők egész nap a szabadban vannak, egy gondjuk van csupán, kifogni a napi betevőt, a halat, és ez így kívülről most egyszerűnek tűnik, de vajon közben ők boldogok ennyivel? Ha nem tudják és nem vágynak arra, amennyi minden van még a világban, akkor valószínű boldogok, és remélem így van.

Asalam Aleikom! Kemonacso? – Khubbáló!!!

A korai, első ebédünket egy érdekes helyen költöttük el, ahol igaz, alig láttunk rá a bringákra, de ez nem is volt baj, mert nagyjából működött a vonal, és csak néhányszor sétáltam ki egy szamoszával a számban, megkérdezni a kíváncsi helyieket, hogy jól vannak-e? :) Ezt ők nem vették rossz néven, és én is kaptam néhány cifra, bordó mosolyt a bételrágó barátainktól. Ez most nem volt idegbajos szituáció, kevesen is voltak ahhoz és mi is nyugodtak voltunk, és mindez nagyon jól esett nekünk. Végre, végre csak húszan vannak a bringák körül, és csak négy másik asztaltól bámulnak minket, de ami a legjobb az egészben, hogy ez most nem zavar, és nem emészt minket, ezt már el tudjuk viselni, jó ez így. Szóval teli hassal, és nyugodt kedélyekkel tudtuk folytatni az utat, és mindezt értékeltük is nagyon. Ilyenkor, ha megmarad a jókedvem, akkor tudok viccelődni, beszélgetni a helyiekkel, amiért cserébe mindig ezer és ezer mosoly, és sok nevetés jár vissza cserébe, amitől aztán nekem is jobb kedvem lesz. Ez mind nagyon jó, és most örültünk neki, hogy a mai napon jó irányba indultunk el, szép volt ez a nap, és nagyon élveztük már így az elején is.

Amikor következőnek megálltunk egy útszéli kis vendéglőnél csápátizni és teázni, még ahhoz is kedvem támadt, hogy kicsit csillapítsam a kiváncsiságukat, na meg, hogy megtudjam, mennyi van még hátra Teknafig, szerintük! A helyiektől kapott információ általában helyes, ha feltételezünk egy +/- 50%-ot a pontosságát illetően. :) Igaz, ezúttal valóban pontosak voltak, tényleg annyi volt csak hátra, amennyit mondtak, én is láttam a GPS-en, de jobbnak láttam kérdezni, elvégre mindenfélét hallottunk mindenfelől erről az útról, és ha ez véletlenül nem érne el Teknafig, mert mondjuk elmosta a tenger, akkor biztos szólnának nekünk erről a helyiek, amikor kérdezgetjük őket.

Nem is sejtettük, de az igazi szépség csak ezután várt ránk! Egy városka mellett levágtunk, a part menti gyalogösvényre tévedtünk, házak közé, pálmafák alá, és én már készültem rá, hogy fordulhatunk, vagy pakolhatjuk csónakra a bicikliket, de amikor kiértünk mindebből, és megérkeztünk a folyóhoz, amit én már előre láttam a gépészen, akkor csodák csodájára egy hidat is találtunk rajta, amin én azért lepődtem meg, mert ha a gépész nem jelöl erre egy kis utat, bizony nekünk eszünkbe se jutott volna erre átvágni. Ugyanitt az emberek tömegesen vonultak fehér köpenyeikben és sipkáikban a mecsetbe imádkozni, ugyanis ez a nap péntek volt, ami a muszlimoknak egy nagyon fontos nap.

Miután visszaértünk az utunkra, az kicsit megváltozott, erdősebb, zártabb részen haladtunk, sok pálmafával magunk körül. Ezt nagyon élveztük, és nagyon örültünk neki, hogy végül erre jöttünk, és mindezt láthatjuk, ráadásul mindenféle kiborulás vagy idegbaj nélkül. Szóval élveztük a gurulást, és ez nagyon jó volt, mert tényleg nagyon szép helyen haladtunk. Érezhető volt rajtunk a két nap pihenés is, könnyebben haladtunk.

Az út mentén hatalmas fákat pillantottunk meg, egyenes, magas törzsük volt, és csak fent a magasban ágaztak szét az ágai, csak ott volt lombkoronája. Mindez csak még inkább rátett a látványra és az érzésre, ilyen fák alatt bringázni! Hát ilyen is van Bangladesben, ezt is megéltük, de nagyon nem volt egyszerű idáig eljutni… Képzelhetitek, mennyire értékeltük, hogy most itt lehetünk. Mindemellett bennünk volt az izgalom is, hogy ma eljutunk Teknafba, a bangladesi szárazföld legdélebbi csücskébe, a félsziget végébe, ahonnan másnap áthajózunk majd St. Martin korallszigetére, és onnan meg talán már egyenesen Mianmarba… Szóval sok új és szép várt ránk, de már ez a nap önmagában is gyönyörű volt.

A Bangladesi – Már majdnem természeti népnek számít?

Egy-két szót megérdemelnek a helyiek, mert errefelé is láttunk csuda figurákat. Először is vegyük a gyerekeket, azokat, akiket errefelé is láttunk, és valószínűleg testvérpárokról beszélünk. Van a nagyobbik, még ő is csak éppenhogy kinőtt a földből, de már cipeli a kistestvérét, aki alig kisebb nála, de azért mégis… Szülő, nagyobbik testvér a környékükön sincs! Mennyire más világ ez, milyen hamar megtanulják a gyerekek a felelősséget egymás iránt, és az önállóságot.

Aztán csak pár méterrel később, amikor megálltunk valamiért egy kisebb tömeg mellett, egy apuka a fiával nagyon furcsán festettek nekem, kiszúrtam őket a tömegben, és amikor továbbálltak, sikerült külön is lencsevégre kapnom őket. Először is az apuka egy műanyag széket vitt a feje körül, de ez még hagyján, ezt már megszokhattuk, hogy sok mindent visznek errefelé az emberek a fejükön, vállukon, hát miért ne így vigye azt a széket, hát nem?! :) De a gyerek! A gyerek, könyörgöm, ő egy szál fütyiben van, és egy szép nagy sarlót visz a kezében!!! :D Még nincs akkora, hogy ruhát kéne hordania az itteni társadalmi elvárások szerint, de a sarlóval már tud bánni! Ők itt már nagy más emberek mint mi, azt hiszem. :)

Ez mondjuk abból is látszik, hogy sokszor máskor is láttunk már meztelen embereket az utcán, nagyobb, 6-7 éves (vagy a jó ég tudja, mennyi, olyan mások ők) forma gyerekeket, és néha felnőtteket is, igaz, róluk nem voltunk meggyőződve, hogy bolondok-e a saját társadalmuk szerint is, vagy sem… :) Azt hiszem ők még közelebb állnak egy természeti néphez, mint mi, és ez valahol szép, és jó, és ezért én nem nézem le őket, sőt. Azért nem is ősembert írtam, mert arról mindenkinek egy neandervölgyi jut az eszébe, holott én csak azokra a népcsoportokra akartam utalni, akik még ma is élnek néhol kisebb törzsekben elszórtan a világ dzsungeleinek mélyén. 10 ezer évvel ezelőtt még mindenki hasonló képpen élt a földön, de aztán kitaláltuk a mezőgadaságot, sikerült félretenni az ételből, felhalmozni azt, és így hatalmas civilizációk jöttek létre, s itt vagyunk most mi, mindennek az élén, vagy ha úgy tetszik, tetején, netbookkal, GPS-el, internettel, én írom, Ti olvassátok, és igen, ez csodálatos, gyakorlatilag a fejemben tudtok olvasni, úgy hogy én közben térben, és akár időben is távol vagyok Tőletek, hiszen ezt lehet, hogy 50-100 évvel később is olvassa valaki. Szóval már az időutazást is feltaláltuk, és mindez tényleg nagyon király, ez mind nagyon szép és jó dolog, de ugyanakkor mindeközben elfelejtettük, honnan is jöttünk, miből is vagyunk, és hogy kik is vagyunk valójában. A természet gyermekei! :) Hát ők ezt itt Bangladesben még valamennyire sejtik, ahogy a kevés maradék természeti, törzsi népek gyermekei pedig pontosan tudják, eszerint élnek, és eszerint alakítják ki öntudatuk, eszerint élnek és cselekszenek, a természettel és a világgal teljesen összhangban, ahogyan mindenki tette 10 ezer évvel ezelőttig 190 ezer éven keresztül, mióta lemásztunk a fáról.

Mi pedig csodálkozunk most rajta, hogy az egyik kisgyerek vigyáz a másikra, a harmadik meg meztelenül szaladgálva egy éles szerszámot hord magánál. Holott ez a természetes, vagyis ennek kéne annak lennie, de mi nagyon eltávolodtunk ettől, óvjuk magunkat még a széltől is, így közben a nagy kényelmünkben lemaradunk a valóságról. Ez mind megint nem baj, ez még nem tragédia, csak vegyük ezt észre, és térjünk rá egy jobb ösvényre.
Hát ilyesmik is jártak, járnak a fejemben, amikor végignézek bengáli barátainkon. :)

Földrajz órát adunk – Ebédet kapunk :)

Ebédelni úgy álltunk meg, hogy csak pisilni akartunk valahol, de aztán megint kisebb műsort tartottunk a helyieknek, ezúttal Zita volt az, aki foglalkozott velük, világtérképet rajzolt nekik a földre, mert nemhogy Magyarországról, de még Európáról sem hallottak, és ezt azon nyomban orvosolni szerettük volna náluk. :) Ennek a vége az lett, hogy egyikkőjüktől (aki történetesen beszélt angolul, és föciből sem volt ilyen gyenge) kaptunk egy ebédmeghívást, amire rövid hezitálás után igent mondtunk. Hamarosan egy kisebb gyermeksereg kíséretében áttoltuk a bringáinkat egy pálmafás udvarba, ahol behívtak minket az egyik házba, aminek agyagból volt a fala, a teteje pedig félig pálmalevelekből, félig bádogból. Itt bemutattak minket a családnak, és egy szomszéd is előkerült, akivel addig is tudtunk beszélgetni, amíg vendéglátónk a konyhát és a családtagjait rendezgette.

A szomszéd srác nagyon büszke volt a motorjára, és a munkájára(idegenvezető, dolgozott már külföldiekkel is!), és minden vágya az volt, hogy egy nyugati országban dolgozhasson. Kérdezte Magyarországot is, hogy nem tudunk-e neki otthon valami munkát. Mondtuk, hogy hát sajnos nem, otthon növekvő munkanélküliség van és még mi sem tudjuk, mi lesz velünk, ha hazaértünk, szóval mifelénk sem olyan rózsás a helyzet, sőt, mondok Neked valamit: nem vagyok szociológus és nem végeztem ilyen kutatásokat, de úgy látom, otthon nálunk elégedetlenebbek az emberek, mint nálatok, legalábbis ezt szűrőm le abból, ahogyan viselkedtek, és nem csak velünk, hanem egymással is, sokat vagytok a szabadban, egymás közt, sokat nevettek, mosolyogtok. Nem csak akkor, amikor minket láttok! Tudom, mert már megfigyeltünk Benneteket többször sutyiban is. Ti ilyenek vagytok alapból. És tudod, mit mondok még? Nálunk az emberek ilyen helyekre járnak nyaralni, mint ahol Ti éltek! Sőt, van aki egész életében arról álmodozik, hogy csak egyszer az életben eljusson egy olyan pálmafás, kókuszdiós tengerpartra, ami neked ide 1 perc séta. :) Te pedig egy nyugati világba vágysz, egy olyanba, ahol az emberek szépen kezdenek rádöbbeni, hogy nem minden olyan nagyon frankó ott nekik. Van, ami az, szó se róla, de sokan ezt nem is látják, mert majd meg vesznek abban a zűrzavarban, és csak kevesen jönnek rá, hogy az egyszerű élet, amilyen a Tiétek is, az nagyszerű is lehet. Jó vágyakozni, és jó dolog többet, mást akarni, csak közben vedd észre magad körül a csodákat, mielőtt beleszaladnál a holnapba. Najó, a srácnak nem voltam ilyen költői angolul, sőt ezt a végén már inkább csak magamnak írtam, meg Nektek.

Az ebéd finom csirke volt, rengeteg rizzsel és dállal. Nagyon jól laktunk és nagyon hálásak voltunk nekik, és most még az sem zavart, hogy a helyiség kis ablakán folyamatosan váltásba leselkedtek be hárman-négyen a gyerekek, mikor mennyi fért oda. :) Barátaink mindenáron el akartak minket kísérni Teknafba, mire a benzin áráról, és a fosszilis üzemanyagok világáról is tartottunk egy kiselőadást, amit azt hiszem nem vettek, túláradt bennük az irántunk érzett izgalom és vendégszeretet. Nekünk viszont semmiképp nem lett volna jó, ha ketten végig puffogtatnak körülöttünk a nap hátralévő részében, ezért másodszorra is megkértük őket, hogy csak akkor jöjjenek Teknafba motoron, ha amúgy is mennének, vagy jöjjenek velünk, de akkor humán kerékpáron, tekerve, ahogy mi is tesszük. A kerékpározás ötletén teljesen szétakadtak, hogy de hát ők gyengék, arra a 32km-re nem lennének képesek… Ti gyengék?! Ti?!? Na ne mondd már! …és most, hogy jobban belegondolok írás közben, az a durva, hogy ez igaz. Amint szerez itt valaki a segge alá egy motorkerékpárt, azt utána élete végéig meg akarja tartani, az egy hatalmas státuszszimbólum, pláne, hogy itt már a pár köbcentis recsegők is úgy néznek ki, mint nálunk egy sportmotor, hát még amiben digitális kijelző mutatja a sebességet, na az aztán igazán csúcs! És amint valaki eléri, hogy legyen neki egy ilyen, már csak azért sem akarja soha többé elengedni, mert bele is lustul, leépülnek az izmai, azután mindenhová már csak a motoron jár, hagy lássa mindenki, hogy van neki, és minden napja azzal telik, hogy előteremtse a benzinre és az újabb álmaira a hozzávalót. Mindez valahol azért szép is, hisz ettől halad előre a köztársaság, de kérdés, hová?! :)

Erdő úton-útfélen, és benne az útban is!

Na mindegy, bolond egy világban élünk, de mi most már ne törődjünk többet ezzel, csak maradjunk a szépséges tengerpartunk mentén, és tekerjünk tovább rajta délnek, Teknaf felé. Mert az igazi csoda még csak ezután következett ezen a napon!

Gyönyörű erdőben jártunk, az előbb említett magas, egyenes törzsű, magasan szétterülő lombú fák tömegével voltak itt, sűrű erdőt alkottak, aminek az alján barátságos, zöld aljnövényzet feküdt és a mi kis aszfaltsávunk kanyargott, de úgy, hogy közben a fákat kikerülte, vagy ha nem tudta, akkor egyszerűen csak meghagyták a fát az út közepén. :) Úgysincs errefelé már semmilféle komoly szabály, akkor hát egy ilyen gyönyörű nemzeti parkban (Teknaf Game Reserve) miért na hagynák meg a fákat az út közepén. Ez nagyon-nagyon szimpatikus volt nekünk, mint ahogy az egész erdőtől is teljesen elvarázsolódtunk. Sajnos ez az egész gyönyör talán egy kilométert sem tartott, igaz aztán még egy ugyanilyen rövid időre visszatért, mert odébb megint egy hasonló erdőben találtuk magunkat. Középen egy kisebb mezővel, ahol állatok legeltek.

Az egész tényleg úgy festett, mintha csak rajzolták volna, meseszép volt. Mindeközben még abba is belegondoltunk, hol is vagyunk. Egyre közelebb a félsziget végéhez, jobb oldalt a Bengáli-öböl, balra pedig, keletre, a fák mögötti kis hegyvonulat túloldalán a Naf folyó hosszú torkolata.

Ahogy kiértünk egy tisztább részre, megpillantottuk balra tőlünk a hegyet, amit mi csak úgy hívtunk, „a fekvő kutya alakú hegy”. Ti is látjátok? Balra van a feje az orrával és a nagy füleivel, jobbra hátul pedig a combja, a farka. :) Ekkor már közel jártunk Teknafhoz, ahogy a nap is a horizonthoz.

Teknaf, és a hold a Naf folyó felett

Mire megérkeztünk a városkába, már szürkült, és mivel támadt egy olyan hülye ötletem, hogy gyorsan még a szállodakeresés előtt nézzük meg a kompkikötőt is, ezért végül szépen ránk is sötétedett egészen. Persze ehhez az is kellett, hogy tévedjek a kikötő helyét illetően, és hogy megint bedőljünk azoknak a helyieknek, akik mindenre csak bólogattak és mutogattak, függetlenül attól, hogy egy szót sem értettek a kérdéseinktől.

Így történt, hogy először elküldtek minket valami teljesen rossz irányba, ahol semmiféle kikötőt nem találtunk, csak a minket kergető helyi gyerekeket. Aztán végül helyre tettük magunkat, ekkor viszont olyan messze küldtek minket, hogy végül 3km-re Teknaf központjától, a Naf folyó partján visszafordultunk. Fáradtak voltunk már ekkor, a hosszú nap végén, de azért egy kis szépséget mégis sikerült találnunk ebben az esti kitérőben. A hold fénye egy sávban tükröződött a Naf-öbölnek vizén, de csak addig a pontig, ahol az véget nem ért. A túlparton az a szárazföld már Mianmar! Ezen a napon valahogy sikerült éreznünk, milyen nagyon távol jutottunk. Talán mert azt is éreztük már, hogy még Bangladesen belül is messze jutottunk, lassan két hónapja már, hogy az országba északnyugaton beléptünk, és most itt vagyunk megint a határánál, a délkeleti csücskében.

Borzongató érzés volt, hogy már látjuk e távoli, újabb ezer csodával hívogató ország földjét, Mianmart!

Ez a gyönyörű nap a naptári nyár utolsó napjára, 2012. augusztus 31-re esett, és 84,7km-t tekertünk Cox’s Bazartól Teknafig.

Ui: Sundar annyit jelent: gyönyörű! De ezt Sundarban-nál már mindenki megtanulta, ugye? :)