Nászút a Föld körül

Georgetown – Jalan Banjer

A penangi szigertől kifelé menet meglepve tapasztaltuk, hogy a komp árát már idefelé kifizettük, vagyis hogy csak az egyik irányba kellett fizetnünk és abban az árban már benne volt a visszaút is. De mi van, ha soha nem hagyom el a szigetet, mert mondjuk kiúszom vagy továbbhajózom róla Szumátra felé? :)

A kompon elbeszélgettünk egy pakisztáni férfival, aki tradicionális muszlim ruhákat és vallási kellékeket árul itt Malajziában. Ez végülis okos tőle, mert odahaza olcsóbban elő tudja állítani, itt meg van néhány muszlim ebben az országban, akik potenciális vevői, de már egy felsőbb anyagi szintről.

Butterworth-ben megebédeltünk egy indiai étteremben, majd indultunk tovább Ipoh felé. Kanyargós felüljárókon haladtunk át, fentről látszott a Penangra vezető híd, egy érdekes mecset, és persze a háttérben maga a sziget Georgetown felhőkarcolóival. Ja, és el ne felejtsem a „Penang International Dental Collage” hatalmas épületét, ami a szigeten történt élményeink után nekem felettébb érdekes látvány volt. :)

Egy nagyobb folyón átkelve egy kínai temető mellett lyukadtunk ki, majd következett a végeláthatatlan, egyenes országút. Pálmaültetvények, települések, pálmaültetvények, települések… Ez váltakozott. Az ember a leginvázívabb faj ezen a bolygón, ehhez kétség nem fér. Mondták nekünk ugyan a malajziai barátaink, hogy de hát ez legalább erdő, és oxigént termel, széndioxidot köt meg, stb, de magyarázzák ezt annak a rengeteg növényi és állati fajnak, akik eredetileg itt éltek, ahol 100 éve még érintetlen dzsungel volt – amíg meg nem érkezett ide is a „fejlődés”. Az őserdő elképesztő diverzitását alkotó fajok eltűntek, van helyettük ugyanazon pálmaolaj termelő fáknak a sora, meg van az ember a pálmaolajával. És ez van kb. egész Borneon is, csak ott még a talajerózia is sokkal látványosabb, mert az dombosabb vidék, mint ez most, ahol mi épp hajtunk.

Délután sok érdekes dolog már nem történt, kivéve egyetlen alkalmat, amikor is leintegettünk egy parkolóból induló autót, mert annak a hátsó szélvédőjén ugyanis egy hatalmas Couchsurfing matrica díszelgett. Már nem emlékszem a lány nevére fejből és ezért most nem is kezdek el keresni a FB üzeneteink között, mert akkor tuti ott ragadok és nem lesz ebből kerek bejegyzés e szieszta alatt. A lényeg, hogy nagyon megörültünk egymásnak, és a lány felajánlotta, hogy ha bármi segítség kell, hívjuk fel KL-ben (Kuala Lumpurban), mert ő oda valósi, igaz az elmúlt hónapokban nem látott vendégül senkit. Kérdeztük, hogy miért, és a válasz sokkoló volt: agydaganattal műtötték, ezért van rajta most a napszemüveg és ezért vezeti más a kocsit. Még a vágás is látszott a lány fején, de ő vidám volt. Ott az út szélén nem mentünk ebbe bele mélyebben, csak utána a bicikliben ülve gondolkodtam rajta, hogy ezt bizony kemény lehetett neki megélni, ilyen fiatalon ilyen durva betegséggel küzdeni.

Kb. 20 km-el később egy Jalan Banjer nevű helyen álltunk meg valamivel a naplemente előtt. Két mecsettel szemközt egy útszéli hosszú étterem és üzletsor terasza alá húzódtunk be, először csak vacsorázni, majd arra gondoltunk, hogy itt már jók is leszünk éjszakára. Mellettünk egy másik kis asztalnál egy jópofa középkorú fickó ült, szóba elegyedtem vele, mert jól beszélt angolul. Mikor kiderült, hogy ez itt az ő boltja, ami előtt falatozunk, rögtön a lényegre tértem, hogy felállíthatjuk-e zárás után a terasz alá a szúnyoghálónkat, ha reggel már itt sem leszünk, amikor ki akar nyitni. Ő ebbe készségesen belement, és azt is felajánlotta, hogy fürödhetünk az üzlethelyisége mögötti fürdőszobában. (egy kis sötét kamraszerű lyuk vizeshordóval és „backet-shower”-el, mielőtt bárki valami fényesebbre gondolna) Ahogy hátramentem, láttam, hogy a középső helyiségben egy internetkávézót is üzemeltet, és ehhez fénymásolda is tartozott, amire rögvest be is fizettünk, mivel már fogytán voltunk a névjegykártyákkal. Amíg Zita az A4-es lapokat vágta szét névjegykártyáknak, addig én valami bejegyzést időzítettem be előre, és mikor az emberünk visszatért az ekkor esedékes imádságából, felajánlotta, hogy menjünk az otthonába, ott szobában is aludhatunk és találkozhatunk a családjával.

Nagyon aranyosak voltak, egész nagy család volt odahaza, testvérek és azok gyermekei is, több férfin is lungi volt, csak ők valahogy máshogy hívták. Adi felesége tanár, ezt valahogy megéreztük, engem Aruna-ra emlékeztetett a hölgy, Hóvarjúfalvából, Pakisztánból. Hallanotok kellett volna, hogy megőrült, amikor egyszerre csak megértette a Couchsurfing lényegét: „Aaaa! New friends! Very Good!” :) …és hatalmas, mélyről feltörő önfeledt hahotázásban tört ki. Remélem azóta tényleg regisztráltak, mert nekünk nagyon örültek, pedig olyan sokat így estefelé már nem is tudtunk velük együtt lenni, talán egy órát ha nézegettük a fényképeket és a térképünket együtt, aztán ki-ki elment aludni. Mi a nappaliban maradtunk, a padlóra terítettük le a matracainkat és mást elő sem pakoltunk, csak eldőltünk és elaludtunk. Ez is egy jó nap volt! :)

Bőrig ázunk, küllő törik

Második nap Ipoh-ba menet először egy Kentáki Rántottcsirke Étteremnél álltunk meg, mert rájöttünk, hogy elfelejtettünk fogat mosni az Adival közösen elköltött reggeli után. Bent a KFC kockaépületében kényelmesen fogat tudtunk mosni a légkondicionált helyiségben. Amikor kifordultam az üvegajtón az épületből, végre megértettem, miért ez a rengeteg sürgő-forgó KFC alkalmazott. Gyanús volt, hogy egy kicsit túlságosan sokan vannak egy étteremre és ekkor végre megértettem, miért vannak ilyen sokan. Fotózáshoz készültek! :) Mindenki rettentő vidám volt és fülig érő szájjal mosolyogtak a fényképezőgépbe, ami az egyik kollégájuk okostelefonja volt csupán. Ezt nem hagyhattam annyiban, kell, hogy egy normális fotó is készüljön erről, hisz ez egy céges csoportkép, jobb helyen erre még fotóst is hívnak, legalább egy 12Mpixel-es fotójuk legyen! :) Lefényképeztem hát őket, de ennek az lett a vége, hogy aztán nekem is be kellett állnom közéjük. Most vonatkoztassunk el attól, hogy ez egy ipari mezőgazdaságot szító globális gyorsétterem lánc, és nézzétek meg az arcokat! :) Otthon miért nem tudunk ilyen nagyon boldog munkaerő lenni? Már annyira elnyugatiasodtunk, annyira materialisták lettünk, hogy elfelejtettünk csak úgy örülni az egyszerű dolgoknak, a létnek, egymásnak? Vagy valamit rosszul gondolok? Nem, nem csak miattunk voltak ilyen vidámak és nem csak nekünk, felénk ilyenek, egymással is, sokkal több nevetést és mosolyt láttunk szerte Ázsiában. És jó, hogy még itt is, egy ilyen fejlett ázsiai országban, mint Malajzia. Miért érzem, hogy mi besavanyodott, panaszkodó, méltatlankodó, a másikban, vagy a múltban és nem önmagunkban hibákat kereső, és megoldásokat találó emberek vagyunk hozzájuk képest. Lehet, sőt szinte biztos, hogy túlidealizálom őket, mert nem ismertem meg őket eléggé, és tuti, hogy megvan az ő maguk baja is, de félek az kisebb, mint a miénk, mert különben hogy tudnának ennyit mosolyogni és nevetni állandóan? Vagy lehet, hogy ez csak valami felszínes álarc csak, ami eltakar? Mondjátok el, mi a titok, ha van jobb tippetek, mint nekem! :)

Ja, amúgy a bordó inget ami rajtam van, Aditól kaptuk reggel, de olyan nagyon vastag és meleg anyagból készült, hogy valahol később aztán továbbadtunk rajta és ajándékként továbbszállt egy mosás után valakikhez, mert én igazi emberkínzásnak éreztem benne nem csak a tekerést, de már a puszta létet is ilyen forró trópusi éghajlaton.

A délután elég kemény megpróbáltatások elé állított minket. Először egy 150 méteres emelkedőt kellett leküzdenünk a déli napsütésben, majd az ebéd után Kuala Kangsarnál északnak fordultunk hogy a picit hosszabb, de könnyebb úton haladjunk. A másik alternatíva a „highway” lett volna, ám az újabb 350m mászással járt volna, ezért ezt ki akartuk hagyni, még akkor is, ha az amúgy pár kilométerrel rövidebbnek tűnt, mint ez a kerülő. Eleinte szép volt a menet, útszéli házakat, mecseteket fényképeztem, sütött a nap… De aztán átkeltünk a folyó túloldalára, és beborult. Ez még önmagában nem lett volna baj, hisz legalább nem döglöttünk meg a tűző Nap alatt. Csakhogy esni is elkezdett, pontosan két perccel azután, hogy én megálltam, mert egy baljós kattanást hallottam a hátsókerekemből. Egy küllőm tört el, ezúttal a tárcsafék felöli oldalon. Még ki se pakoltam a pótküllőt, máris esni kezdett, húzódhattunk be egy közeli tető alá, miközben még egy helyi is megtalált minket fotótémának. Szegény nem éppen a legvidámabb, legkönnyebb pillanatunkban találkozott velünk, de azért egy névjegykártyát még volt türelmem adni neki – később írt is egy sort valamelyik FB-képünkhöz, hogy emlékszünk-e még rá. :)

A kerékszerelés nem volt egyszerű menet és a közepén már meg is bántam, hogy egyáltalán neki kezdtem. Vagyis inkább annak, hogy így kezdtem neki, a pótküllőt agyonhajlítgatva és nem inkább egy kicsit higgadtabban egy kicsit lenyugodva, és türelmesen leszerelve az agyváltó bemenetét és a féktárcsát, hogy egyenesen is be tudjam rakni azt a küllőt, vagy legalábbis ennél sokkal szebben:

A videón az ott nem eső, ami csillog rajtam, hanem a patakokban folyó izzadtság. Elképesztő, ami itt tud lenni, brutális hőség és páratartalom, nem csodálom, hogy az angolok felmenekültem a Cameron Highlands-re, ez nem fehér embernek való vidék, odakint lenni és elviselni ezt az irdatlan meleget minden nap… Nem is tudom, hogy meg tudnánk-e valaha ennél jobban szokni hosszútávon.

Persze a tető menedékén kívül már az eső esett, így hamarosan lett más bajunk is. Miután „végeztem” a kerékkel, és tönkretettem egy pótküllőt is, elindultunk bele az esőbe. Az út enyhén hullámzott, azzal nem volt baj, viszont az eső hamarosan kegyetlenül rákezdett. A következő településen beálltunk egy árkádos rész alá, de csak megpihenni kicsit, mert legnagyobb csodálatomra Zita azzal az ötlettel állt elő, hogy gyerünk, menjünk, irány tovább a szakadó esőben, elvégre nincs már hátra 30km, és Aldrian, a házigazdánk ma még el akar menni KL-be, miután odaadta nekünk a kulcsot, ezért sietnünk kell, nem illene túl későn megérkeznünk. Ezen csodálkoztam, és félig örültem neki, félig nem, ugyanis én inkább úgy voltam az esővel, hogy várjuk ki, amíg egy kicsit elcsendesedik.

Nem volt egy egyszerű menet az esőben, de haladtunk. A város határában aztán végre elállt az égszakadás, de ekkor meg egy dugó alakult ki. Ahogy előreosontunk az álló autók között, kiderült, miért: egy kereszteződés előtt olyan mély a víz, hogy azon már nem mernek az autósok áthajtani, helyette az út menti szerviz utat választják, ami igaz ugyan, hogy széles, de csak hébe-hóba van rajta aszfalt, és ezt még a szembejövők is elfoglalják, ezért teljes rajta a káosz. Persze ennek ellenére mi is ezt választottuk, mert amúgy tuti, hogy tengelyig vagy még tovább süllyedtünk volna a saras vízben, és valószínű még el is akadtunk volna benne, mert ahogy néztük, több autó is ezt tette. Kár, hogy a fényképezőt ekkor még mindig nem mertem elővenni a szemerkélő eső miatt.

Pihenőnap Ipohban – Triatlon és politika :)

Aldrian lakását könnyen megtaláltuk, a tizediken lakik egy nagy fehér, 20 emeletes „Condominium”-ban. Így hívják errefelé a park nélküli lakóparkokat! ;) Ő a Nestlé-nél logisztikus, és amúgy triatlonozik. Így került ebbe a városba, és ebbe a condo-ba. A várost a Nestlé választotta neki (pedig ő próbálkozott Svájc-al is), a lakást a városban viszont már ő, és feltétel volt hozzá a medence, hogy az úszásra is tudjon edzeni. Amikor megérkeztünk hozzá, ő rögvest visszaült egy elnézést kérés közepette (az amúgy gyönyörű szép, 9kg-os, triatlonos) nappali közepén felállított bringájára, mert épp egy edzés közepén volt. :D Megint egy őrülthez kerültünk, konstatáltuk e látványt Zitával. :)

Persze értsétek mindezt jól, Aldrian nagyon jó fej volt velünk és jó volt vele lenni, már amíg tényleg velünk volt és le nem lépett Kuala Lumpurba üzleti útra. Erre végül csak másnap került sor, így este még el tudtunk menni vacsorázni együtt Ipoh egyik nevezetes, utcára kiülős, sarki éttermébe, a Restoran Tauge Ayam – Lou Wong-ban, ahol nagyon finom zöldhagymás, barna szószos, szinte csont nélküli (ez nagyon nagy szó Ázsiában, egy tradicionális és nem nyugati étteremben!) csirkét ettünk, finom rizzsel, kis levessel és még finomabb szójacsírával. Ezt az ételt annyira megszerettük, hogy később többször visszajártunk és még elvitelre is vásároltunk belőle.

Reggel még mindig nem sietett el Aldrian, így ahogy azt este már megbeszéltük, reggel 6 órai indulással kimentünk együtt futni. Ő valami 12-15km-t futott, de én csak az első 6-ot mentem vele, mert bár lett volna kedvem még többet is futni, de a lábaim azt nem köszönték volna meg, és ez így egy nappal a Cameron Highlands-re mért könnyített málhás támadásunk előtt nem lett volna bölcs dolog. Így beértem 6km-el és azt úgy csináltunk, hogy én pont haza tudtam fordulni 5km után, de ez az 5 kili bőven eseménydús volt. Először is láttunk egy parkban rengeteg embert körözni a körbe kibetonozott kis kanyargós betonsétányon (amit én persze nem használtam, helyette a puha és egészséges füvön futottam), és ugyanitt egy szabadtéri színpadszerűségen vagy száz, javarészt muszlim hölgyet láttunk, kendővel betakart hajjal aerobikozni. Ez nagyon nagy látvány volt nekem, mert hiszitek vagy sem, még ennyi ország után is él bennem egy sztereotípia, hogy azok a nők, akik ilyen „csadort” hordanak, nem lehetnek modernek, de ők bizony azok voltak, és ropták rendesen, ugrabugráltak a kora reggeli ütemekre. Bár most hogy így jobban belegondolok ebbe a sztereotípia dologba, ez azért van, mert sok helyen valóban megerősödött bennem ez, sok országban tényleg elnyomják a nőket, vagy legalábbis megvan a maguk szerepe, és abba nem fér bele a reggeli nyilvános aerobik. Pakisztán egyes részein és Bangladesben a nőket nem nagyon láttuk az utcán, vagy ha igen, akkor a férfiaktól külön csoportokban, a rizsföldek felől, az étterem hátsó ablakához jöttek oda kíváncsiskodni hozzánk.

Futás közben aztán még Aldrián is mesélt, és ez is nagyon érdekes volt. Nem tudom, itt meséltem-e már, hogy hogyan tevődik össze Malajzia lakossága: 70% malajziai, 25% kínai, és 5% indiai. Ők valójában már mind malajziai állampolgárok, mert már a szüleik és talán a nagyszüleik is itt születtek, tehát ezek az arányok inkább a faji (vagy nem is tudom, minek kéne ezt nevezni?) hovatartozást mutatják. A kormánypárt pedig ugye maláj malajziai, és úgy próbálja magát a hatalmon tartani, immáron valami 50 éve vagy mennyi ideje, hogy pozitívan megkülönbözteti a malájokat. Ezt meg tudják tenni, mert a személyi igazolványban is benne van, hogy az illető milyen származású. Sőt, azt hiszem az is, hogy milyen vallású, igaz a kettő erősen összefügg: maláj – muszlim, kínai – buddhista, indiai – hindu, de vannak keresztények is, bármely csoportból. A kínaiak szinte kivétel nélkül a városokban élnek, kereskedők, üzletemberek, szakemberek, keményen dolgoznak és hajtanak egy életen át, ez a vérükben van és így élnek, ezt teszik még akkor is, ha nehezebb dolguk van ezzel, mint a maláj többségnek, akik viszont többségében nem ilyenek, ők elszórtak élnek mindenfelé az országban és inkább a földműveléssel foglalkoznak – ők az egyszerűbb népek, akiket könnyebb meggyőzni, megvezetni, és hát ők vannak többségben. Kitaláltátok már talán, hogy ők a maláj kormány legfőbb szavazóbázisa, de róluk többet nem tudok nyilatkozni, mert az egész másfél hónapos malajziai tartózkodásunk alatt senkivel nem találkoztunk, aki meg lett volna elégedve a kormánypárttal. Igaz, nem is kérdeztem egyből mindenkit a politikáról, de akinél szóba került, azok mind nagyon nem voltak elégedettek.

A megkülönböztetés pedig pl. többek között úgy zajlik, hogy mivel ugye a malájok vannak hatalmon, ők teszik be a családtagjaikat, rokonaikat és azok rokonait mindenféle pozíciókba, sőt állítólag van egy olyan törvény, mely szerint a malájok 7%-al olcsóbban juthatnak ingatlanhoz, mint a nem maláj származásúak. Mondtam Aldriannak futás közben, hogy egy ilyen szabály Európában durván szétcsapná az EU-ban a biztosítékot és oltári nagy balhé lenne belőle, mire ő is mondta, hogy ez azért is itt elég durva dolognak számít, és vannak olyan malájok (értsd: malajziai származású malajziai állampolgárok), akik annak ellenére, hogy ez nekik kijárna, nem kérik ezt a adókedvezményt, mert nem tartják fairnek.

Aztán van ez a Proton, a hazai autógyár, ami állítólag botrány minőségű autókat gyárt, a biztonsági teszteken olyan alacsony pontszámokat kap, hogy ebből valamelyik nyugati autósmagazin már külön kabarét csinált, ahogy bemutatta, hogy milyen borzasztóan törnek ezek a Protonok. Persze az állam súlyos adókkal védi a hazai autógyárat, és csak bizonyos privilegizált autókereskedők árulhatnak külföldi modelleket – megint, kitalálhatjátok, kik kapják meg ezeket a privilégiumokat – a tűzhöz közel került, kizárólag maláj származású autókereskedők. Szóval vannak itt durva dolgok, és nagyon sok kínai malajziai barátunk nagyon ki volt akadva a választások alatt a kormánypártra. Akik egyébként valami 50 éve folyamatosan kormányon vannak, részben ezekkel a trükkökkel, részben úgy, hogy egyszer valami utcai balhézás után több választási cikluson keresztül elrendeltek valamilyen szükségállapotot (talán 12 évig…), ami alatt szépen ők kormányoztak tovább, lévén vészhelyzet van, nem lehet ilyenkor választásokat tartani! :o A nyugdíjpénzeket állítólag már elköltötték választási kampányokra, és sokan attól tartanak, hogy ha kimennének megint az utcára tüntetni a kormány ellen, azok egyszerűen megint csak kihirdetnék ezt a speciális állapotot, ezzel bebiztosítva maguknak újra a hatalmat, ameddig csak gondolják…

Persze mindehhez hozzá kell tennem, hogy mi mindebből közvetlenül semmit nem érzékeltünk csak hallottunk mindent, és ezzel együtt az emberek elég nagy békében élnek egymás mellett a régió még mindig legfejlettebb országában (ha Szingapúrt nem nézzük, ami ugye szintén Malajziából vált ki, csak nekik azóta meredekebben ível felfelé). Ezeket a dolgokat a kormánnyal elégedetlen, szinte kivétel nélkül kínai származású barátainktól hallottuk, és bár én nem akarom megkérdőjelezni a szavukat, de azt le kell szögeznem, hogy ezek nem tények, hanem az ő elmondásaik.

Ja, mert persze a sajtó is manipulálva van, a választásokat – elárulom előre, hogy kerek maradjon ez a kis politikai kitérő -, míg a Camerons-on voltunk az ezt követő napokban, természetesen nagy fölénnyel megnyerte ismét a kormánypárt, egyedül Penang-ot leszámítva. Ott Georgetownban a „rakétapárt” nyert, róluk többet nem tudunk, csak a logójuk miatt hívjuk így őket. Persze sokak szerint a legkülönbözőbb féle módokon szétcsalták a választásokat, pl. úgy hogy állampolgársági és így szavazati jogot adtak olyan bevándorlóknak, akik amúgy még nem kaphatták volna ezt meg, de így hogy a választáshoz jól jöttek, gyorsan megváltozott valami törvény. A választásokat követően KL-ben egy hatalmas stadionban vagy százezren gyűltek össze tüntetni, de ezt már nem a hírekben láttuk, csak valakinek a telefonján, a youtube-on, aki elmondta, hogy a kormány közölte a hírekben, hogy a nép ne merészeljen kimenni tüntetni az utcákra, különben baj lesz! – Ezért mentek a stadionba, de erről már nem sok szó esett a tévében, csak a facebook-on és online terjedtek a hírek.

Ezek milyen durva dolgok már! Nem mondom, hogy ehhez képest odahaza akkor mi most dőljünk hátra és fogjuk be a pofánkat, mert ha így tennénk, könnyen ugyanide juthatnánk, vagy még mélyebbre. Én továbbra is nagyon büdös dolognak tartom a politikát (egyre büdösebbnek) és az ilyeneket hallva úgy érzem, ez az un. demokrácia dolog eléggé haldoklóban van világszerte, de fogalmam sincs, mire kéne lecserélni, vagy hogyan kéne upgrade-elni valami 2.0-ás verzióra. Tényleg ötletem sincs, de ha Nektek van, ne tartsátok magatokban, csak arra kérek mindenkit, ne legyen politikai veszekedés a kommentekben, maradjunk higgadtak és okosak, vitatkozni azt lehet, de ne esztelenül, érzelemből, indulatosan és megosztóan, hanem okosan és építő jelleggel. Hú, asszem lehetetlent kértem. :D Csak kommentháború és anyázás ne legyen itt, kérem! Köszönöm! :)

A futás után immár hármasban az időközben felébredt Zitával együtt lementünk úszkálni a toronyház alatti medencébe, majd az egész napot nagyjából passzív pihenéssel töltöttük. Meghümmedtem kissé, mert még ez a 6km is sok volt nekem a tegnapi szintes, viharos 110km-es tekerésre. Hiába, még mindig nem tudok ellenállni a régi szerelmemnek, a futásnak. :) Azért másnapra sikerült magam annyira kipihenni, hogy nekiindultunk a Cameron Highlands-nek. Folyt. Köv. és az már politikamentes lesz! ;)

Ez a három nap 2013. május 2-3-4. volt, és ezek alatt 76, 110 és 6 kilométereket tekertünk, plusz még ugye volt a futás és az úszás ezen az utolsó napon, de azt nem számoljuk! :)