Nászút a Föld körül

Érkezés Melakába

Port Dicksontól már nem volt sok hátra, második nap már csak 81,5km-t kellett tekernünk. Reggel áttoltuk a bringákat az út túloldalára, ahol egy tágas parkoló sarkában megreggeliztünk, miközben macskák hada mérte körbe a kerékpárjainkat, néhányuk még a körmét is bele próbálta mélyesztani a gumiabroncsunkba, egy másik pedig a küllőket feszegette. Persze megjavítani nem tudták a bringát, de elrontani sem. :)

Ez a nap sem volt hűvösebb mint az előző, a délelőtt hamar ránk tört a hőség, ezért a tekerést egyre sűrűbben szakítottuk meg pihenésekkel, árnyékba vonulásokkal. Azt hiszem a kelleténél többször is megálltunk, ez részben annak volt köszönhető, hogy négyen voltunk. Amikor mi csak pisilni álltunk volna meg, akkor Dave és Meng be is ültek a vendéglőbe és rendeltek egy kört a 100Plus-ból. Persze mindez nem volt baj, csak észrevettük, hogy négyen nehezebb a haladás, de ez így természetes, hisz még összeszokott csapatnak sem nevezhettük magunkat a tegnapi tekerés után.

A cél erre a napra az lett volna, hogy megérkezzük a délutáni forróság beállta előtt Melakába, de ez sajnos nem sikerült. Az út, amiről tegnap barátaink még azt mondták, hogy szép sima lapos lesz, hullámos volt és legtöbbször olyan távol haladt a parttól, hogy nem is láttuk a tengert. Én ezen próbáltam javítani, de végül csak rontottam, követtem a GPS-t Meng útvonaljavaslatát felülbírálva és ezzel szépen meg is jártuk, egy katonai terület kapujában visszafordítottak minket, így lett +8 kilométer a 3 kilométeresnek induló tengerpart menti levágásból. Ez már hála az égnek Melaka határában volt így nagyon mélyen nem érintett minket.

Biciklivel Melakában

Melakában a szállásunk egy Warmshowers tagnál volt, Howard egy Ringo’s Foyer nevű vendégházat üzemeltet, és itt látja vendégül a bringásokat, a többi vendégtől függetlenül teljesen ingyen és baráti alapon. Ezt azért teszi, mert ő maga is kerékpártúrázó és kerékpárőrült, a szállójában tele vannak a lépcsőházak és a közös helyiségek kerékpárokkal, kezdve a gyönyörű veterán gépektől az össztelós downhill szörnyetegeken, fixiken és az országúti paripákon át az apró összecsukható városi bringákig. Egy csoda volt már csak végigjárni is a szállodáját, annyi szép kerékpárt láttunk nála. Emellett mesélt is a legutóbbi ausztráliai, keleti parti túrájáról, és elkísért minket olyan helyi, utcai éttermekhez, amelyeket különben soha meg nem találtunk volna. Ez nem csak az ízek, hanem az árak miatt is praktikus volt nekünk, és még az is nagyszerű volt ebben az éjszakai kiruccanásban, hogy nem ufóként mentünk, a fekvőkerékpárjainkkal, hanem sima bringákon, amelyeket Howard szállójánál lehet bérelni tőle (nekünk ez is ingyen volt, de azt hiszem ezzel a rendes vendégek is így vannak). Howard a vacsorához menet végigvitt minket egy kicsit a város nevezetességein, igaz, ehhez kamerát nem vittünk, de ez mindegy is volt, sötétben, egy őrült bringást követve nem is tudtunk volna értelmes képeket lőni. Howard a városi kerékpártúra közben elmondta, hogy a fő turistainformációs pultnál, annak a hídnak a lábánál, ahol a képeken azt a sok bordó épületet és templomot látjátok, attól a ponttól minden szombat reggel, ha jól emlékszem 8 órától ingyenes túravezetés indul, amely a város nevezetességeit mutatja be. Mi erről sajnos lemaradtunk, mert a második melakai napunkon, vagyis a szombat reggelén szakadt az eső, ezért végül nem mozdultunk ki, valószínű maga a túravezetés is elmaradt, mert dézsából öntötték az égiek az esőt. Fontos megjegyezni, hogy Melaka nagyon népszerű hétvégi kiruccanó hely a fővárosiak körében, ezért szombaton és pénteken iszonyat zsúfolt, tömegekkel van tele és dugókkal, araszoló autósorokkal. Vasárnap délutántól viszont kiürül a város és így is marad péntek estig. Sajnos amikor mi voltunk, még a péntek is valami állami ünnep volt Malajziában, így mindhárom nap eléggé tele volt a város emberekkel.

Ja igen, akkor hagy mutassam be Melakát! :) Ez a városka Malajzia egyik gyöngyszeme, kb. félúton van a nyugati partján a félszigetnek Kuala Lumpur és Szingapúr között. Georgetown-al is szokták együtt emlegetni, mert ahogy ott a szigeten, úgy itt is megtalálni egy utcában a buddhista, a hindu, a keresztény és a muszlim templomokat. Vagyis utóbbi esetben inkább hívjuk őket mecsetnek. :) Ennek megfelelően a gasztro-élményekre vágyók is megtalálják itt a számításaikat, hiszen sokféle népek élnek itt, rengeteg féle és fajta étel lelhető fel az utcai étkezdéktől kezdve a komolyabb éttermeken át mindenütt szerte a városban. A folyón, amit már említettem, sétahajó járat is közlekedik, ez állítólag nagyon romantikus, főleg este. Elképzeltük, jó volt, ahogy sétálni is, mert így még a pénzünk is nálunk maradt. :) A folyóparton egyébként tényleg nagyszerű sétálni, erre van is lehetőség, nem hogy az autóktól jól elválasztott járda (ami már önmagában nagy szó Ázsia sok szegletében), hanem még rendes sétálóutcák is vannak a folyó két szélén. Az egyik oldalt a házakra pedig mindenféle streetart-ok vannak pingálva, az egész nagyon érdekes.

Az érkezésünk utáni napon megérkezett a városba Ian és Kimberly is, valamint Dave felesége és a lányuk. Nagy közös városnéző kerékpártúrát csaptunk, mi Zitával hagyományos bringákon, szalmakalapban, Ian egy összecsukható bringán, Dave felesége és lánya pedig egy érdekes egybeépített Surly kerékpáron. Az első bringa, amin az anyuka ült, csak egy egyszerű, de nagyon szép, masszív túra gép volt. Ennek a nyeregcsövére volt szerelve a hátsó kerékpár stucnia egy merev csövön keresztül. Ennek a hátsó bringának nem volt első kereke és a váznak is más formája volt, hogy elférjen az első bicikli hátsó kereke mögött. De a hátsó háromszög, a nyereg, a hajtás és minden más olyan volt, mint egy rendes biciklin. Érdekes megoldás, meg kell hagyni! :)

A barátainkkal szépen körbejártuk a fő látnivalókat, először az apró kis főtéren néztünk szét, ahol a biciklis riksások vártak az utasaikra. Vagyis inkább a vendégeikre, ugyanis kétlem hogy bárki azért ült volna fel ezekre az agyondíszített, emberi hajtású, de akkumulátorról világító és zenélő őrültségekre, hogy eljusson A-ból B-be. Hanem mert van és mert szórakozni akartak… Én azt hiszem, túl fafejű és túl felnőtt vagyok ahhoz, hogy ezt megértsem és majd amikor gyerekünk lesz, vissza kell fejlődnöm a szintjére egy gyermeki léleknek, hogy megértsem, miért jó ez? :) Mert egy gyerek sok mindent akar majd csinálni, ami egy felnőttnek butaság vagy céltalan dolog. Erre játszanak ezek a riksások, meg a gyereklelkű malajziai felnőttekre, akikből azt hiszem, nagyon sok van. :)

Az első állomásunk valami híres erőd kapuja volt, vagyis inkább az egészből megmaradt romrészlet, ez előtt próbáltunk egy közös fényképet készíteni, amin mindenki rajta van, és ehhez megkértünk egy fényképezőgéppel bíró járókelőt. Az eredmény frenetikus lett, gyönyörű a járda mintázata alattunk, olyannyira, hogy a fotósunk úgy gondolta, hogy jó, ha a kép felét kitölti. A rom teteje meg már nincs benne, de mi szépen a közepében vagyunk a képnek! :) Régebben még bosszankodtam az ilyenen, most már csak mosolyogtam rajta, mondván, hogy majd megvágjuk, és aztán gyorsan készítettem egy rendes képet is az üres rommal.

A következő megállónk egy dombtetőre épített kis erőd volt, apró ágyukkal és szép kilátással az egész városra. Eztán jöttek a gasztronómiai élmények, olyan finom szószban áztatott gőzölt csirkét ettünk, mint az ipoh-i, csak itt speciális „rice balls”-okkal, vagyis apró labdákba gyúrt rizsadagokkal adták. Még mielőtt hazaindultak volna a barátaink, egy élmény még hátravolt, a layered pancake! Eltekertünk a közeli pláza sarkán található cukrászathoz, ahol hatalmas sor állt. Amíg Zita és Ian sorbaálltak, addig én végigrohantam a plázát, AA aksik és elemek után kérdezve a fotós boltokban. Minden drága volt, így itt nem vásároltunk, de mire befejeztem a körbejárást, Zitáék sorra kerültek és hamarosan a többeik is befutottak. Kb. fél órával utánunk, pedig egy kilométert sem kellett tekernünk attól a helytől, ahol szétváltunk és ők autóba szálltak. Ekkora dugók vannak hétvégenként Melakában. A sok rétegből összepakolt torta szeletei nagyon finomak voltak, ez is Melaka egyik nevezetessége, és tényleg nagyon sokan kedvelik, mert amíg ott voltunk, rengetegen voltak a cukrászatban, a tortákat pedig nagy sárga dobozokban folyamatosan töltötték fel a cukrászüzemből érkező teherautókon.

Esküvőn

A tortaevés után elbúcsúztunk a Kuala Lumpur-i barátainktól és visszamentünk Howard szállójába, ahonnan már csak este mozdultunk ki, de ez is emlékezetes volt. Howard egyik barátjának esküvője volt, és ide csak úgy beállítottunk vele együtt mi is – persze ez nekünk csak akkor esett le, amikor odaértünk, mert Howard csak annyit árult el előre, hogy megyünk enni. Így aztán fényképezőgép sem volt nálunk, az ember nem visz magával vacsorára fényképezőgépet… Ez hiba volt, annyiszor megtanultuk már, hogy mindig mindenütt legyen nálunk kamera, mert mindig jöhet valami téma – mégis, néha még most is elfelejtjük. A lagzi a következőképpen nézett ki: Egy családi ház kapubejárójában és az utcán voltak felállítva sátrak, asztalok és székek, folyt a tea és a 100Plus a csapból, sokféle étel, tészták, sütemények voltak kipakolva, igaz mi már csak a maradékra értünk oda, de így is nagyon jó volt, itt most nem az ételek adták a fő élményt, hanem az asztaloknál eltöltött beszélgetések. Megismerkedtünk egy kedves fiatal párral, akikkel egy nagyon jót dumáltunk. A srác most váltott munkahelyet, mert elege volt, hogy a régi helyen széthajtották a belét és csak éjjelente járt haza a teste aludni, miközben a lelke ott maradt a melóban. Most egy másik helyen dolgozik (valami logisztikus ő is, mint Ian), ahol kevesebbet kell bent lenni és lazább a környezet, jobban is érzi magát már most. A feleségével mind a ketten moziőrültek, minden csütörtökön ott vannak a premiereken, ha nem láttak volna már minden filmet, ami épp megy a mozikban, lehet elmentünk volna velük másnap egy mozira, tudjátok már írtam, hogy itt Malajziában nem túl drága a mozijegy, Penangban megnéztük az Ironman 3-at és nagyon jólesett egy ilyen fajta kikapcsolódás is. A lány egyébként tündérien nevetett, állandóan mosolygott és ilyenkor úgy összehúzta a szemét, hogy csak egy vékony sötét sáv látszott ki belőle. Zita meg is kérdezte tőle, hogy ilyenkor lát-e valamit, mert mi már nem látjuk a szemét, mire még nagyobb nevetésbe kezdett és közölte, hogy ezt bizony már a férje is megkérdezte tőle az első randik egyikén és igen, lát nevetés közben is. :) Jó volt ez a kis esti beszélgetés ezen az esküvőn ahol egyébként az ottlétünkkor nem volt nagy a felhajtás már. Persze az ifjú párral is találkoztunk, beszélgettünk velük is és gratuláltunk nekik, de egyébként, ha nem mutatkoztak volna be, nem tudtuk volna megkülönböztetni őket a vendégektől. A malajziaiak szinte kivétel nélkül nagyon jól beszélnek angolul, mert az iskolákban már rég kötelező második nyelv az angol. Akikkel mi találkoztunk Malajziában, azokkal az emberekkel mind nagyon könnyen és nagyon jól kijöttünk. Ez valószínű annak köszönhető, hogy főleg városiakkal volt dolgunk, az ő világuk szinte minden eddigi országénál közelebb áll ahhoz, ahonnan mi jöttünk.

Másnap már csak néhány rövidebb sétára mentünk ki a városban. Fáradtak voltunk, nem nagyon sikerült a pihenés Melakában, mert mindig volt valaki akivel mentünk valahová vagy csináltunk valamit.

Ezen a napon megnéztünk egy nagyon szép buddhista templomot, egy érdekes, zöld tetős, fehér mecsetet, amilyet még sose láttunk, és a katolikus templomba is bekukkantottunk. A délután én már csak zöldhagymáért rohantam ki a másnapi útravaló túlélőszendvicsekhez, amikor végre megpillanthattam Melaka nyugodt, hétköznapi arcát is. Eltűnt a tömeg és az autók, a kis színes utcák üresek lettek, kellemes volt rajtuk keresztül a bringás csavargás, aminek a végén meg is leltem a zöldhagymát az egyik étterem konyhájában, ahol hajlandóak is voltak eladni nekem néhány szálat. Másnap Howard-al Dim Sum-ot reggeliztünk a szállója előtt, nem hagyott minket fizetni, aztán még el is kisért minket az egyik összetelós, fél első villás szörnyetegén a város határáig.

Bocs, ha ebből most hiányzott a lendület, 37,6 fokos hőemelkedéssel fejeztem be a cikket, Zitával bekaptunk valami fertőzést, először ő rajta jött ki, tegnap 39,1 is volt a láza, mára meg én is bekészültem. Szóval kényszerpihenő van, állunk pár napot és pihenünk, aztán majd, ha meggyógyultunk jönnek újra a kalandok és ha már csak kicsit is jobban leszek, írok is újra, talán még ma.

Ez a négy nap 2013. május 23-26. volt, ebből az első nap 81,5km-t tekertünk Melakában, aztán ott még 16,3-at a városban cikázva. Az egészet pedig betűkbe vetettem ma és tegnap, vagyis július 23-24-én, két hónappal a történtek után. Mire nem jó egy kis betegség! :) Tegnap még úgy gondoltam, hogy majd ezt jól megszínezem témák szerint, de mivel azóta már a hajam is fáj, ezt majd legközelebb… És ne aggódjatok, jól leszünk, esszük a fokhagymát, az mindenre jó! :)