Bejárat > Ázsia, Malajzia > Az utolsó napok Malajziában – A világ végén, és Johor Bahruban

Az utolsó napok Malajziában – A világ végén, és Johor Bahruban



Melaka – Batu Pahat


Alig hagytuk el Melakát, máris olyat láttunk az út szélén, ami miatt megálltunk. Egy óriási, nagyjából méretarányos oldalbiciklis riksa állt az út mentén. Jól elszórakoztattuk magunkat itt, mígnem megérkezett egy maláj család is, és így meg tudtuk kérni az egyikőjüket, hogy fényképezzen le minket, hogy olyan képünk is legyen az óriás riksáról, amin mind a ketten rajta vagyunk.


Pár kilométer múlva egy kisebb dolog késztetett minket megállásra. A bringából csak annyit láttam, hogy valami nagy és hosszú eltűnik az útmenti betonkorlát mögött, aztán amikor odaértünk a bekötőúthoz, láttuk, hogy nem káprázott a szemem, valóban egy hatalmas sárkánygyík – Varánus? Nem tudom a pontos nevét… – sétált le előttünk az útról. Persze ekkor még volt sebességünk, de lélekjelenlétünk is, ezért sikítozás és hirtelen fékezés nélkül továbbgurultunk 20 métert, majd nagy csendben visszaosontunk, így még épp sikerült lefényképezni ezt a számunkra oly különös állatot, mielőtt eltűnt volna az út menti erdőben. Errefelé sok ilyen élhet, mert később sajnos láttunk még többet belőlük, de azok már mind az út közepén voltak, nem mozogtak és laposabbak is voltak…

Később átkeltünk egy folyón, ahol Zita kiszúrt a hídról egy szép kis mecsetet a vízparton, visszarohant, és lefényképezte, amíg én duzzogtam a napon, hogy miért a napon kell várnom, és egyáltalán, mire? Igen, azért szoktak lenni néhány perces összezördüléseink nagy ritkán. Fáradt az ember, nyűgös, éhes, izzadt vagy ezek kombinációja, és ilyenkor visszaesik a toleranciaszint. Persze mindig mindent megbeszélünk hamar, de van hogy már nem is kell, egyszerűen tudjuk, hogy a másik most nyűgös, és ilyenkor nem az lesz, hogy én is mogorva leszek, és nem visszaszólok, hanem ráhagyom, és megállunk, pihenünk, vagy csináljuk, amit a nyűgösebbik felünk szeretne, hogy elmúljon a nyűgje. Sokszor csak ilyen egyszerű az egész, persze van, hogy nem.

Sziesztázni egy jó lepukkant helyen ültünk le, gyakorlatilag az utcán írtam a naplót, de jó volt, jól haladtam, igaz az elején majdnem úgy döntöttem, hogy ma inkább szunyókálást csapok naplóírás helyett, de végül erőt vettem magamon, és jól tettem. Egyébként már tényleg nem megy úgy az írás, mint régen. Emlékszem, miután Grúziában találkoztunk velük, Bilasz Mariannék (magyar lakóautós, család, 3 éves kislányukkal utaztak) kérdezték meg többször, hogy hogyan bírok ennyit írni, nem értik, ők is próbálták, de estére mindig fáradtak már hozzá… Na, hát most már én sem értem! :) Nem értem, hogy bírtam annyit írni minden nap.

Délután igazán semmi említésre méltó nem történt, róttuk a kilométereket a nagyjából nyílegyenes, sík országúton. Csak egy cukornádszörpre álltunk meg valahol, aztán pedig csak a nap végén, Batu Pahat túlsó határában, egy buddhista templomhoz kanyarodtunk le. A templom zárva volt és csak egy takarítónőt találtunk, illetékest nem, így végül a templom mögötti háznál kérdeztünk, és nyertünk. :) Egy tündéri családhoz kerültünk, vagyis a nagyszülőkhöz, akik jól beszéltek angolul és nagyon rendesek voltak. A fiú unokájuk, mikor meghallotta, hogy sátrazni fogunk, eltűnt és egy fél perc múlva előkerült egy terepszínű sátorszettel, hogy megmutassa, neki is van sátra, épp tegnap kapta! :) Még mielőtt ajtóstól berontottunk volna a házba (vagyis a kocsibejáróba, mert a házba aztán sem mentünk be), előbb a sarki indiai étkezdében ettünk „chinese spagetti”-t, csak hogy teljes legyen a képzavar, csili nélkül. Közben a nagypapával és az unokákkal beszélgettünk, amit mindenki nagyon élvezett – mi is. Mondtam már, hogy könnyű kijönni a malajziaiakkal, hát velük abszolút az volt. Este még kártyáztunk a Zitától szülinapomra kapott kártyajátékkal, aztán azt hiszem, még pötyögtem valamit a sátorban, aztán én is ledőltem Zita mellé.



Batu Pahat – Tanjung Piai, irány a világ vége!

Hajnalban nem kellett sokat vesződnünk, mert a kocsi beálló tetője alatt csak a sátrunk belső részét állítottuk fel, a csomagokat pedig a bringákon hagytuk. (természetesen az értékeinket magunkhoz vettük a sátorba) A közös búcsúkép a családdal még vakuval kellett, hogy készüljön, olyan sötét volt, mikor hajnalban elindultunk. Persze ők már amúgy is ébren lettek volna, hajnali népség ez az ázsiai… :)

Nem sokat tudtunk biciklizni, mert épphogy felértünk egy laposabb emelkedőn, elkezdett esni az eső. Mire beértünk egy tető alá, már szakadt, kicsit meg is áztunk. Kivártuk a végét, nem lehetett több, mint fél óra, aztán mentünk tovább.

Mivel hajnalban csak pár falat kekszet ettünk, 9 óra felé már elkezdett korogni a gyomrunk. Megálltunk egy útszéli sokasztalos vendéglőnél, ahol egy kedves fiatal srác segített nekünk tolmácsolni. Később, amikor már ettünk, oda is ült hozzánk, és hamar megtudtuk róla, hogy ő a szemközti számítógép bolt és szerviz tulajdonosa és egyszemélyes mindenese. Zitának a régi-régi kis fehér netbookjában, amit még a 100napbringához kaptam támogatásként a Speedshop-tól, tönkrement valamikor a wifi-je. Ezért ő egy jó ideje már csak úgy tud netezni, ha összekötjük egymást egy Ethernet kábellel és indítok neki egy proxy-t. De ez kényelmetlen, ráadásul lusta is voltam normális megoldást keresni, így pl. neki a skype a proxy-val nem megy. Viszont most jött az ötlet, hogy az új barátunkkal megnézessük a wifi adaptert, és ha nem javítható vagy cserélhető, akkor vehetünk nála egy kis USB-s wireless hálókártyát Zita netbookjába. Ez volt a terv, de idáig nem jutottunk el, ugyanis a barátunk nem tudta annyira szétszedni az első generációs EeePC-t, hogy ki tudja venni belőle a wifit. Ellenben mikor összerakta a gépet, a wifi újra működött rajta! :) Ugráltunk örömünkben, oké, hogy csak egy apróság, de akkor is, tök jó érzés volt, hogy újra teljes értékű a masina és rendben működik, ráadásul úgy, hogy még költeni sem kellett rá.

Aztán szóba került az én szakmám is, mire a srác kibökte, hogy már nagyon rég szeretné elkezdeni a CCNA-ra való tanulást. Azt is elmesélte, hogy szeptemberben az újdonsült feleségével babát várnak erre a világra, ezért a gratuláció után azt is elmondtam neki, hogy akkor igyekezzen! És mellé még rengeteg anyaghoz, self-study-khoz, videós oktatóanyagokhoz, emulátorhoz küldtem neki át elérhetőségeket, mert ekkor már az én netbookom is nyitva volt, bekapcsoltam, mert felajánlotta, hogy használhatjuk a bolt wifijét, így fel tudtam tölteni az aznapi bejegyzést még 2 óra előtt, vagyis magyarországi reggel 8 előtt. :) Nagyon örültem, hogy én is segíthettem valamit a srácnak, tényleg mindent megmutattam neki, aminek én örültem volna a vizsgára való felkészülésnél, egyedül a braindump-okról nem szóltam még neki, ezek gyakorlatilag a vizsgakérdések, ezt azért nem akartam lelőni neki, mert tudom, hogy az ember sajnos képes a rövidtávon könnyebbnek tűnő utat választani. Ha megmutatom neki most, lehet csak a vizsgára készül fel, és nem a hálózatokat tanulja meg, hanem csak egy papírja lesz róla. Azért mondtam, hogy egy héttel a vizsga előtt még keressen meg… Majd akkor. Egyébként ő azért akarja a CCNA-t, mert az a terve, hogy kisebb hálózatokat supportálni fog havidíjért. Kérdeztem, a bolt hogy megy, de a válasz az volt, hogy egyre nehezebben. Mondjuk szerintem őt nem kell félteni, nem annak a típusnak tűnt, meg Malajzia sem az a hely, ahol hoppon maradnának azok, akiknek van gógyijuk és bátorságuk is használni azt. Nagyon örültem, hogy összefutottunk ezzel a sráccal, jó volt egy kollégával beszélgetni egy kicsit. Remélem, tényleg megcsinálja a CCNA-t még a baba előtt. Azóta még nem írt.

A sziesztáról megint semmi újat nem tudok elmondani, úgyhogy ugorjunk is a délutánba. Ekkor már nagyon a félsziget csücskén jártunk, ha kicsit kizoomoltam a GPS képernyőjén, látszott, hogy már csak egy kevés föld van előttünk, aztán csak a tenger. Ez motiválóan hatott, hiszen azt terveztük, hogy az éjszakát kint töltjük a csücsökben, vagyis a kontinentális Ázsia, vagy ahogy mi még inkább szerettük mondani, a kontinentális Eurázsia legdélebbi pontjánál. Ezért keltünk annyira hajnalban és ezért vágtattunk ma annyira.

Az utolsó 30km-en még kétszer álltunk meg, mert csak nem akart múlni a hőség. Másodjára rendeltünk is, egyrészt korai vacsorát, másrészt elvitelre késői vacsorát és reggelit, mert úgy gondoltuk, ott kint nem lesz semmi. Nem is tévedtünk, már ami a kaját illeti. Mert amúgy volt ott sok minden, még kemping is, igaz azt nem láttuk, mert zárva volt. Ahogy a látogatóközpontba sem akartak már beengedni. Először, aztán másodszor sem… Aztán harmadjára csak meglágyultak, mi meg rohanhattunk, hogy még a sötétedés előtt kiérjünk.

Pallókra épített sétányokon siettünk a mangrove erdőből kifelé, hogy kiérjünk a nyílt vízre, ahol van valami felirat, emléktábla, vagy akármi, ahol fényképezhetünk. Nálunk volt Bucó, Nyuszi, Malacka, Bulcsú, a filcek és egy nagy barna kartonpapírdarab, ebből sejthetitek már, mire készültünk ezen a nem hétköznapi helyen. Igen, megünnepelni a 18.000 km-t!

Előtte azonban még kiderült, hogy rossz helyre szaladtunk ki, nem itt van a földgömb emlékmű felállítva, eltévesztettük egy elágazást a mangrove erdőben! De mi ez itt a földön?! Zita talált egy tabletet, ami hamar el is kezdett csörögni a kezében.

Emberünk frankón megkérdezte a telefonban, hogy nem láttuk-e a tabletét… :) Aztán még jópárszór hívtak minket, míg a másik helyre siettünk át, ahol már alig voltak fények, úgy kellett megfotosoppolni ezt a fényképet, hogy látszódjon rajta valami. Erről a világ végéről majdnem lecsúsztunk… Kérdezhetitek, hogy miért nem érkeztünk előbb, vagy nem vártuk meg a reggelt? Nem tudtuk, hogy itt ilyen komoly látogatóközpont van belépővel és nyitva tartással, viszont azt megtudtuk a recepción, hogy reggel csak 9-kor nyitnak, addig meg semmiképp nem akartunk várni, hisz másnap találkánk volt és különben sem szeretünk a hőségben tekerni, ismét hajnali kelést terveztünk.

Még meg kellett találni az esti táborhelyünket. A parkoló bejárat felöli sarkában egy tetőt, négyzet alakú pihenőhelyet találtunk, ahol pont gyönyörűen elfértünk a szúnyoghálónkkal és a matracainkkal a szépre lakkozott fadeszkákon. Ehhez az engedélyt is megkaptuk a biztonsági őrtől és még néhány liter ivóvizet is mellé. Zuhanyozni a mangrove erdő szélébe, cölöpökre épített mosdóban tudtunk. Este ma is kártyáztunk még kicsit, viszont a naplóírásra már nem futotta. Igaz, a netbook-ot bekapcsoltam, aktiváltam valami egynapos adatcsomagot a maláj SIM-kártyámon, mert a Kindle-n már nem ment a net, nekem meg még egyeztetnem kellett a holnappal kapcsolatban, Johor Bahru-ban nagy fogadást szerveztek a tiszteletünkre a helyi bringások. Erről kellett még leveleznem, na meg a Szingapúriakkal is kellett egyeztetni.

A Kindle pedig… :( Vége az aranyéletnek, jó ha tudja mindenki, aki csak a 100 országban működő ingyen net miatt venne Kindle-t: ezt már visszavonták. Már csak a Wikipedia korlátlan, és azon felül havi 50MB-ot kap minden felhasználó. Na meg persze az Amazon Store-t meg a vele járó egyéb szolgáltatásokat is elérni, de a teljes netet már csak ilyen nagyon korlátozottan. Persze azért még így is szeretjük a kütyüt, Zita most is ezen olvas velem szemben, amikor ezt írom.

Ha már a Kindle-ről van szó, azt is elmeséltem, hogy hogyan csinálták a váltást és a vele járó figyelmeztetést, mert ez se volt semmi! :) Elkezdett beszélni a Kindle-nk… :o Először nem értettem, hogyan állíthatódott el ez a funkció rajta, hisz mi nem kapcsoltuk be a beszédes segítséget a menükben való lépkedéshez, se a felolvasást. Aztán láttam a figyelmeztető szöveget, hogy vége az ingyen netnek, de még itt is jó fejek voltak, hogy ne legyek inconvience nagyon, az első figyelmeztetés elolvasásától 24 óráig még működött az ingyen net korlátlanul. Aztán másnap is figyelmeztettek, és onnantól már csak a Wiki ment… És nekem csak ekkor esett le, miért kezdett el beszélni a Kindle pont ugyanekkor. A központból, 3G-n keresztül felkapcsolták rajta a hangos funkciókat, hogy ha netán vakok használnák, akkor ők se lepődjenek meg, hanem felolvassa nekik a kütyü a figyelmeztetést. Most hogy leírtam, és belegondolok jobban, lehet, hogy mégsem jó a teóriám, hisz a vakok miért ne használnák eleve mindig hangosan a Kindle-t? Mindegy, inkább, ha van köztetek Kindle Keyboard 3G tulajdonos, mesélje el, mit tapasztalt!



Tanjung Piai – Johor Bahru, oltári fogadtatás

Másnap nagyon nyűgösen keltem, most már értem Dúdot is, miért nem lehet hozzászólni bizonyos reggeleken x ideig. Kb. én is olyan nyűgös voltam ezen a reggelen, amilyen ő szokott régen. :) Rajtam kávé nem segített, csak az, hogy nagy nehezen összekaptam magam és a tábort magunk körül, aztán kimentünk még egy újabb 18.000km-es fotóra a mesterséges sziklához, majd kigurultunk az útra, vissza ahol jöttünk, el a számítógép központ mellett, majd ki a főútra és vissza északra. 20-30km benne volt ebben a világ végében, de végülis megérte. Megtaláltuk valakinek a tabletét. Ja igen, a recepcióssal végre szótértett a tulaj, később eljöttek érte amikor épp Zita zuhanyzott, nem volt nagy örömködés, de persze megköszönték. Azt hiszem ők is természetesnek vélték, ahogy mi is, hogy ennek így kellett történnie. Legalábbis én annak tudom be, hogy nem nyomtak le hosszú hálálkodást, hogy ez itt természetes. De lehet, hogy tévedek, nem tudom.

A főútról átvágtunk, kb. 20km-t egy negyedrendű úton tettünk meg, vártuk, hogy ez majd kicsit más lesz, kicsit izgalmasabb, de nem volt az. Csatornák, házak, majdnem minden ugyanaz, mint a nagy úton, csak minden kicsit közelebb, és kisebb a forgalom. Sőt, éppen ezért, igazából fura tudom, de unalmasabb volt a kis úton, nem voltak mecsetek, vendéglők, nem volt annyi ház, annyi élet. Padkánk pedig majdnem mindenütt volt Malajziában a nagy utakon, tehát veszélyesnek sem voltak nevezhetőek ezek a másod-harmadrendű utak.

Johorig csak egyszer álltunk meg enni, ekkor észrevettem, hogy eltörött egy újabb helyen a csomagtartóm, ezúttal a bal első az elülső, felső illesztésénél. Ez így együtt már három törés az alumínium csomagtartókon.

Johor Bahru egyébként Malajzia legdélibb városa, Szingapúrral szomszédos, és sokan azt mondták nekik az előző hetekben, hogy oda ne menjünk, ott nagy a bűnözés, ott csak kirabolnak minket, ezért Szingapúrba menet csak száguldjunk át rajta.

Hát, ami azt illeti, mi ilyen élményeket nem kaptunk, épp ellenkezőleg, olyan fogadtatásban volt részünk, hogy attól komolyan zavarban éreztük magunkat. De kezdjük az elején! Tudtuk, hogy várnak ránk, azt is, hogy még a média is kijön majd, ezért ezen a napon is korán indultunk, így volt 1-2 óránk a város határában a találka előtt. Ezalatt megebédeltünk és lezuhanyoztunk. Utóbbira egy templomban nyílt lehetőség, de ez a templom nem ám akárhogy nézett ki! :) Ha nincs rajta a kereszt és a Jesus feliratok helyett valami más van, komolyan elsőre azt hittem volna, hogy ez egy kisebb multiplex mozi, de nem, ez frankón egy templom volt. Tudjátok, már meséltem, hogy Malajziában nem engednek új templomokat templom alakúra építeni, hát építenek ilyeneket. Jó, bent volt sok más is, pl. fent az egyik helyiségben épp fotózáson mentünk keresztül a fürdőszobához, és az emberünk, aki mindezt megengedte, na neki is megvolt a története. Drogozott, az utcán élt, aztán itt a templomnál megtalálta magát és most már itt dolgozik.

Miután rendbetettük magunkat, elindultunk a megbeszélt úton a megbeszélt irányba. Egy hatalmas felüljáró után néhány bringás tűnt fel az út szélén, már messziről integettek nekünk. Malcolmék voltak azok, Malcolm Chen és egy nagy csapat helyi bringás, akik már azóta vártak minket, hogy Meng kitette a hírünk a Malajziaia Túrakerékpárosok Facebook-csoportjába. Nagy örömködés, bemutatkozás, fényképeszkedés kezdődött, aztán visszagurultunk az útra és azon még kanyarogtunk vagy 30 percet bent a városban, néha felhőkarcolók között, mire egy utcában kisebb tömeget láttunk meg konfettirakétákkal, ahogy ránk várnak. Először megijedtünk, hogy petárda, de nem, csak konfetti volt… Igaz, ha kérdezik, ezt se kérjük, de hát mindegy. Itt ezen a helyen 5-6 embernél annyi tükörreflexes fényképezőgép volt, hogy azok árából az egész hátralévő utunkat ki tudtuk volna finanszírozni. :) Ezeket kattintgatták ránk minden szögből, aztán pedig jöttek a kérdések, amelyek ahogy azt az ilyen interjúknál várni lehetett, nem voltak nagyon mélységesek, de ez nem baj, nem vártunk mást, nem csalódtunk. Itt volt egy politikus is, aki a sajtó előtt fogadott minket, róla a barátaink csak az első találkozáskor szóltak nekünk, ekkor már nem volt mit tenni, de nem is akartunk, egyrészt nem akartuk bajbasodorni az újdonsült barátainkat, másrészt ellenzéki volt a politikus – aki le akar váltani egy 50+ éve hatalmon lévő rezsimet, az a barátunk! :) Najó, ilyen könnyen nem mosolygunk újságokban egy lapon politikusokkal még ez esetben sem, de itt most nem volt nagyon választásunk, meg különben is választások után voltunk, igazán sok nem múlhatott ezen semmi.

Innen következett a fogadtatás számunkra is igazán élvezetes része. Most már sokkal csendesebb utcákon tekertünk, tudtam beszélgetni a bringásokkal, köztük a politikusunkkal is. A bringások törzshelyére érkeztünk meg, ahol aztán folyt minden jó, limonádé, csirke-rizzsel, bringásburger, sőt még egy tortával is megleptek minket! Mi teljesen kész voltunk, hogy ilyen fogadtatást kaptunk, és hiába próbáltuk érzékeltetni, hogy mi csak egy másfajta életet választottunk, és most ezt éljük, és igazából ez annyira nem sokkal csodálatraméltóbb, mint mondjuk egy szép orvosi, tanári vagy mérnöki karrier, csak épp más és ezért különleges, ez nem hatotta meg őket, nekik mi voltunk a szuperkülönleges, szuperbátor kerékpáros páros. :) Aminek persze mi szintén próbáltunk minél inkább megfelelni, és ez terhes sem volt egyáltalán, mert tudtunk mit mesélni amin ámultak tovább és közben azt is tudtuk, hogy nekünk már nincs hátra fáradtság sok a mai napon, csak átgurulni egy szállodába, amit hiába mondtunk Malcolm-nak, hogy nem kell, ő lefoglalt nekünk egy szobát, és nem hagyta hogy szerénykedtünk, amikor másodjára is visszaírtam neki, hogy nem kell, azt válaszolta, hogy de nagyon jól fog esni az a kis kényelem. És tényleg nagyon jól esett, apró szobánk volt, de nagyon szép, nagyon tiszta és nagyon kényelmes. Mivel Melakában nem nagyon sikerült kipihenni magunkat és aztán meg állandóan hajnalban keltünk, ezek után nagyon jól esett itt kipihenni magunkat. Este még lementünk egy szemközti pláza parkoló szintjén található apró szupermarketbe és bevásároltunk közel 7000 forintból csupa olyan élelmiszert, amit a következő szűk egy héten terveztünk megenni Szingapúrban. Ott ugyanis minden sokkal drágább lesz, legalábbis ezzel riogat minket mindenhol mindenki, akiknek eddig említettük, hogy Szingapúrba is megyünk majd. Ez másnap megtörtént, de csak miután feladtunk néhány képeslapot a Johor-i főpostán. :)




Nagyon szépen köszönjük a Johor Bahru-i bringásoknak és Malcolmnak ezt a fantasztikus fogadtatást, nagyon jól éreztük magunkat Veletek!



Malajzia Összefoglaló

Malajzia fantasztikus ország, nagyon sokszínű és a környező országokhoz képest nagyon fejlett, néha már el is felejtettük, hogy Ázsiában vagyunk. Persze nem az indiai éttermekben, sem a kínai éttermekben, sem akkor, amikor az itt is mindenütt jelen lévő fenomenális ázsiai vendégszeretetet élveztük. A malajziai emberekkel nagyon könnyű szót érteni, nagyon kedvesek és segítőkészek. Malajziában sokkal kevesebb nehézséged lesz, mint ahogy az amúgy máshol Ázsiában megszokott lenne, ugyanakkor például itt is lehet kapni kiváló autentikus indiai ételeket, indiai emberektől. :) Szóval Malajzia abszolút megér egy látogatást, hisz még olcsó is. :) Mit kell még elmondanom róla, egy nagyszerű ország, nagyszerű emberekkel, pont. :)

Köszönjük az összes malajziai barátunknak a fantasztikus vendégszereteteteket. Zita erre a szóra ezt mondta: “Te jó ég, szegény külföldiek, akik meg akarnak tanulni magyarul…” :) Szereteteteket. :) Szóval köszönjük Malajzia, szerettünk Nálatok lenni!

  1. Tihi
    július 29th, 2013 10:02-nél | #1

    Sziasztok Kerekesek!

    Árpi! Arra gondoltam, mi lenne ha…..?

    Megértem, hogy rengeteg időt elvesz az írás és fáradtan gyakran nincs már kedved hozzá. Pedig ne hagyd abba, mert sokan vagyunk, akik nagyon várjuk!

    Szóval mi lenne, ha tekerés közben diktafonba mondanád az aktuális élményeket összekötő szöveggel? Keressünk egy önkéntes, jól fogalmazó és gépelő, rengeteg szabadidővel rendelkező, tehát nyugdíjas magyar- földrajz- szakos tanárnénit, aki egyébként is olvassa
    bejegyzéseid és “papirra” veti a szöveged, valamint hozzá szerkeszti az általad megjelölt
    képeket, felvételeket! Esetleg köreitekben nem találni ilyent?
    Szerintem így sok időd felszabadulna! Kivitelezhető elképzelés?

    További szép élményeket! Üdv: Tihi

  2. R
    július 29th, 2013 10:33-nél | #2

    Írjátok fel, hogy ne felejtsétek el később: amikor Új-Zélandon lesztek mindenképpen menjetek el a Nugget Point nevű helyre. Na, az lesz az igazi világvége élmény :)
    https://en.wikipedia.org/wiki/Nugget_Point

  3. G
    július 29th, 2013 21:36-nél | #3

    Ha már mások is tanácsokat osztogatnak, én is beszállok:

    Próbáljátok behozni a lemaradást, a legegyszerűbb ha a erről a szakaszról rövidebb beszámolót írsz.
    Térjetek át a napi egy posztra, ami értelemszerűen egy nap eseményei lennének, mert most sokat kell várni, és túl hosszúak az egyes bejegyzések.
    Csinálhatnátok hosszabb videókat is, ahogy pl. ő teszi: http://www.youtube.com/user/cobranco/videos Érdekesebb részeknél 5-10 percre kapcsolja be a kamerát és “élőben” kommentálja, így a vágással sincs gond.

  4. július 29th, 2013 23:02-nél | #4

    Naponta felkeresem ezt az oldalt, keresve a legújabb beszámolókat.
    A valós idejű- akár rövidebb bejegyzéseket is- örömmel fogadnám.
    Ami az alu alkatrészek törésével kapcsolatban eszembe jutott:
    Kb 20 évvel ezelőtt vettem egy új acélvázas Scott bringát. A minimális karbantartáson kívül, semmi gondom nem volt vele. A lánc 2 évvel ezelőtt elszakadt-előtte soha nem cseréltem, pedig naponta mentem vele eléggé sokat.
    Vettem egy új Corratec x vert countryt. Alu váz, hidr. tárcsafék,stb. Sokkal jobban szalad mint a régi, a fék nagyon durván fog ,akár egy újjal is, de mindig van vele valami apró baj.
    Néha az az érzésem, hogy ezek az új bringák a horror áruk ellenére nem az örökkévalóságra lettek tervezve.
    A gyártási filozófiájuk olyan mint a legtöbb elektromos kütyüjé: használd egy picit, gyorsan dobd el és vegyél egy újat helyette ! Utálom ezt a felfogást és az ilyen cuccokat !
    a VAS A NYERŐ NÁLAM

  5. Szakadáti Éva
    július 30th, 2013 14:51-nél | #5

    Csatlakozom az előttem szólókhoz.
    Be kellene hozni a lemaradást, még annak az árán is, hogy zanzásítva olvashatnánk arról az időszakról, amivel még “tartozol”.
    Ne kritikának vedd, csak jószándékú észrevétel: ahogy fáradtok fizikailag, úgy érezhető, hogy kopik az emlékezet is. Összefolynak az emlékek, szürkül a stilus.
    A napi egy bejegyzésnek nagyon örülnék, de ha a heti egy-kettő marad, viszont az a jelenben iródna, biztos vagyok benne, hogy újra a kezdetben tapasztalt, szinesebb-izgalmasabb bejegyzések születnének.

  6. dragon
    július 31st, 2013 08:41-nél | #6

    Szép hely ez a világvége :)

  7. július 31st, 2013 12:30-nél | #7

    dragon :
    Szép hely ez a világvége :)

    Lehet, hogy nem a világ vége volt
    hanem a kezdete?

  8. Arpi
    július 31st, 2013 13:58-nél | #8

    @Tihi
    Az újabb tabletekbe már tollba lehet mondani, persze vessző-pont nélkül, de jól viszik a magyart, még helyesen is írnak. A diktafonra már én is gondoltam, 100napbringa elején csináltuk is, soha nem hallgattam vissza csak egy-kettőt, azt is csak marhulásból, mert többen dumáltunk rá. Írni így nem lehet szerintem, vagy ha igen, akkor annak nagyon más végeredménye lesz. Persze lehet, hogy meg lehetne próbálni, de további akadályok is vannak. Egy bejegyzés ha x időbe kerül, mire így itt lesz a weboldalon, akkor abból kb. csak x/2 az, ami valójában az írásra megy el. Képek biztonsági mentése, annak szinkonirálása, szelektálás, még egy szelektálás, vágás, színek javítása, újraméretezés, átnevezés, feltöltös, bejegyzésbe illesztés. Persze ezeket már mind automatizáltam amennyire lehetett, de még így is sok meló…

    A másik dolog, pedig hogy az íráshoz hangulat és környezet kell. Nem árt egy szék, asztal, elekromos áram, nyugodt környezet, csend. Ezek együttesen egész kevés helyen találhatóak meg Ázsiában. Most például egy vulkántúra eligazítása folyik a fejem fölött, mert a szobánkban ugyan van konnektor, de azt ramadán alatt egy hónapja nem sikerült megjavítani.

    A harmadik dolog pedig, hogy valamiből élnünk is kell, és bár gondoltam rá, hogy kiteszek egy “Légyszi küldj 20 forintot, ha végigolvastad és tetszett” gombot minden bejegyzés alá, de ez erőltetett lenne, arról nem is beszélve, hogy a bankok jobban keresnének rajta, mint mi. Pedig ennyivel már jók lennénk… :) Szóval maradnak a külsős cikkírások, viszont ez is a blogtól veszi el az időd.

    Nincs más hátra, 36 órás nappalok kellenek! Addig is most kialszom magam, mert ma 2:30-kor keltünk, hogy induljunk a csúcsra és azóta csak gyalogoltunk egész nap… :)

    Amúgy tényleg köszi mindenkinek a tippeket, én is érzem, hogy szürkébb, ha két hónapja történteket írok le, és igyekszem kitalálni valamit, de még nem tudom mi lesz az. Ha amiről már írtam az origo-n azt kihagynám és itt csak linkelnék rá, az gáz lenne? :) (nekem még nem tetszik a gondolat, de egyre jobban barátkozom vele)

  9. G
    július 31st, 2013 14:43-nél | #9

    Az egyértelmű hogy a fizetős meló az első.
    Az origos cikk linkelésével semmi gond sincs, legfeljebb ha később túl sok lesz a szabadidőd, átírod.

  10. Németh András
    július 31st, 2013 16:13-nél | #10

    Figyelj Árpi, épp most fejezted be Malajziát. Egy nagyon egyszerű csavarral lépd meg hogy a maláj határátkelő túlodalán egyszercsak a Mount Rinjani lábánál vagytok. Tudom így leírva túl egyszerűen hangzik, de szerintem neked és nekünk is jobb lenne. Aztán majd ha van sok szabadidőd akkor lesznek rendhagyó posztok, “ma éjjel álmomban előjött néhány kiesett nap” címmel.

    Gyors egyszerű habár radikális megoldás…

  11. s
    július 31st, 2013 19:05-nél | #11

    Csatlakozni szeretnék Németh András hozzászólásához. Igen, Malajzia után egy-egy különleges élmény, mint pl. tengeri búvárkodás stb. és több felcímkézett fotóval, esetleg videóval juss el a lomboki vulkánig.
    Természetesen egy nagyobb pihenő után! :) Mindeközben persze haladnotok is kell tovább és milyen jó, hogy megjelennek fizetős írásaitok is. Aztán hajrá a következő NAPTÁR-projektre! Azt is várjuk!

  12. Timi
    augusztus 2nd, 2013 13:45-nél | #12

    Szerintem sem gáz, ha a fizetős cikknek a linkjét teszed csak ki. Aki lelkes olvasótok, azok úgyis elolvassák. Én legalábbis úgy vagyok vele, hogy ha a blogon nem találok friss bejegyzést, akkor megnézem pl. az origon, h ott jelent-e meg cikketek. És ha szerencsém van, akkor olyat olvashatok, amit még a blogon nem.
    Amúgy meg az átlinkelés miatt szerintem akár többet is lehet így egy cikkért kérni, mert a blogotok látogatottsági statisztikáival érvelve biztos szép számú látogatót tudnátok ezzel átterelni az origónak (vagy másnak). Akiket vagy meghat ez a dolog vagy nem, de egy próbát biztosan megér szerintem.

    Amit meg egyszer megírtatok, azt bármikor tovább tudjátok színesíteni videókkal és egy csomó szuper képpel, amire a fizetős cikkek meg úgysem engednek elég teret. És akkor a második fordulónak is örülni fogunk. Vagy legalábbis én biztosan, de talán nem vagyok egyedül. :)

  13. Hanyíí
    augusztus 5th, 2013 16:48-nél | #13

    Kedves Árpi és Zita!

    Szerintem pedig csináljátok úgy, ahogy a legjobb kedvetek és időtök engedi! Szép is lett volna, ha átugrod a leírásban Bangladest – az utána lévő történések felében nem értettük volna a hivatkozást!
    Én például úgy vagyok vele, hogy se így, se úgy nem vagyok ott – tehát minden hely és szín és gondolat új. Akkor is, ha történetesen a lábnyomotok (pontosabban bicikli kerék nyomotok) már 2 hónapja ott van.

    Másrészt: ezek az írásaid személyesek és varázslatosak. Ezt nem helyettesíti az, amit egy újságnak írsz – nyilván ott mások a szempontok. Itt benne van annak a napnak a hangulata, amikor írod, azé amiről írod, sokszor (szerencsére) a saját véleményed, megérzéseid …stb Fontos, hogy ez így legyen és megmaradjon. Jó lenne, ha majd egyszer ebből születne egy könyv.

    Sajnálnám, ha zanzásítanád az élményeiteket – inkább türelmesen kivárom, hogy legyen időd és ihleted.
    Nekem nagy élmény az is, amilyen toleranciával, nyitottsággal és szeretettel fordultok az emberek felé – egy olyan világban, amiről kemény előítéletek élnek a farangok között.

    További szerencsés utat kívánok és köszönöm az általatok szerzett tudást és élményeket.

  14. Pipi
    augusztus 6th, 2013 01:23-nél | #14

    Egy nagyon kedves volt kolegám idézném:
    ” ha rám hallgatsz akkor azt csinálsz amit te akarsz”:D

    Ezzel csak csatlakoznék Hanyìì-hoz és hasonló gondolkodású emberekhez.

  15. augusztus 23rd, 2013 16:44-nél | #15

    Mint a korábbiak, ez a tudósításotok is nagyon tetszett. Különösen a kerékpáros társaság fogadtatása! Mert a kerékpárosok az egész világon összetartanak.

    https://www.facebook.com/photo.php?fbid=172230012790572&set=a.173712702642303.46625.100000107231486&type=3&theater

    https://www.facebook.com/photo.php?fbid=286669861346586&set=a.173712702642303.46625.100000107231486&type=3&theater

    https://www.facebook.com/photo.php?fbid=172227116124195&set=a.173712702642303.46625.100000107231486&type=3&theater

    További állandó hátszelet és lejtős, biztonságos utakat kívánok nektek!

  16. Olivér
    szeptember 6th, 2013 12:17-nél | #16

    Sziasztok!
    A nem rendszeres írásoknak nálam van egy ilyen hatása, hogy “leszokok” a blogról. Aztán amikor elég bejegyzés összejött, akkor elolvasom egyben. Így engem abszolút nem zavar, hogy nem realtime.
    Ez a bejegyzés különösen tetszett az ilyenek miatt:
    “Itt ezen a helyen 5-6 embernél annyi tükörreflexes fényképezőgép volt, hogy azok árából az egész hátralévő utunkat ki tudtuk volna finanszírozni.”
    meg: “vendégszereteteteket”. :))

    Szerintem nem lenne jó csak belinkelni a fizetős cikkekeket. Ez a blog több azoknál! Csak bíztatni tudlak, hogy lefaragj kicsit a lemaradásból: Hajrá Árpi!

    Tényleg szép hely a világvége. Volt ott valami vendéglő is? :)

    Az alu cuccokról, konkrétan vázról egy recyclis kerékpárboltban mondták (ahol ugye vannak használt cuccok), hogy a hasnáltak között több a rossz, mint az acél esetén. Ebből én is arra következtetek, hogy biztos nem olyan tartósak. (Az acélnak van egy többé-kevésbé jól meghatározott fáradási határa: bizonyos mértékű deformáció alatt nem fárad el az anyag. Az alu-ra ez a határ nem jellemző, az előbb utóbb elfárad. Bocs a szakmázásért.)

    Jó kerékpáros időtjárást nektek!

  1. Még nincsenek visszakövetések