Bejárat > Ázsia, Szingapúr > Szingapúr #1 – Kian Tan-ékkal és az állatkertben

Szingapúr #1 – Kian Tan-ékkal és az állatkertben

Először is köszönök minden építő jellegű kritikát és biztatást a hozzászólóktól a bloggal kapcsolatban. Azt hiszem, írok tovább úgy, ahogy jön. Akkor és úgy és annyit, ahogy kedvem van. Máshogy erőltetett lenne, és könnyen megcsömörödhetnék – akárhogy is kell helyesen leírni ezt a szót. :) És írok tovább sorban, ahogy történt, még akkor is, ha már több mint két hónapja volt. Aztán vagy utolérem magunkat még ezen az úton, vagy majd csak, ha egyszer hazaértünk. A lényeg, hogy ne izgassam ezen túlságosan magam, ez nem szabad, hogy elrontsa az utunkat, annyit nem ér az egész. Nem akarom azt megélni, se leírni soha, hogy nem volt jó ez vagy az, mert jajj, a napló hogy el volt maradva. :) És most csapjunk a lecsóba, guruljunk be Szingapúrba, utazásunk 24-ik országába.



Az ingázó dudáló indiaiak

Látjátok azokat a csöveket Zitától balra? Ez a Malajziából Szingapúrba vezető hídon (vagy lehet, hogy inkább töltés?) készült, a két határállomás között.

A képen nem látszik nagyon, de van a két nagy cső mellett egy kicsi is. Szingapúr koszos vizet importál, azt megtisztítja, és aztán újra eladja, a vásárolt ár sokszorosáért. Ezt egyébként úgy hallottam, tengervízből is csinálják, de ezt a szingapúriak nem erősítették meg. Viszont azt elmesélték, hogy a tisztított víz többletét eladják Malajziának – Ezért a több cső, a nagyokon jön, a kicsin meg kifelé megy a víz.

Szingapúr Ázsia New York-ja, egy szuperfejlett város, Ázsia egyik legforgalmasabb nemzetközi kikötőjével a régió pénzügyi és kereskedelmi központja. 75%-ban idetelepült kínaiak lakják, a maradék negyed pedig a világ minden tájáról való, sok malajziai jár be ingázva, vannak indiaiak is, és persze rengeteg nyugati is. A város egyáltalán nem csak egy tömött betondzsungel egy szigeten, rengeteg a zöld terület, még vadállomány is van, itt is láttunk elcsapott óriásgyíkokat az úton és néhány évtizede a mára a vadonban már kihalt fehér tigrisek is szabadon szaladgáltak a szigeten.

Na de guruljunk csak tovább, érkezzünk meg a szingapúri oldalon található határátkelőhöz! De mi van itt kérem, mi ez a motoros dugó? Ha láttuk volna ezt előre, átsorolunk az autókhoz, ahol még lehetett. Bár azzal lehet, rosszabbul járunk, mert azt is hallottuk, hogy Szingapúr a szabályok városa, rengeteg szigorú szabály van, amit be is tartatnak, itt nem lehet lezserkedni és az ázsiai mentalitást felvéve szembehajtani a forgalommal, meg ilyenek. A rágógumi például ki van tiltva az egész városból (vagyis országból), mert az állam annyi pénzt költött az utcák és állomások burkolatának takaríttatására, hogy a végén bepöccent és egyszerűen bannolta a rágógumit az egész országból. Ha a metróállomásokon eszel vagy iszol, azért is megbüntethetnek. Ha nem a zebrán kelsz át, vagy áthajtasz a piroson, akár még börtönt is kaphatsz a pénzbírság mellé. Ez mind nagyon meredeken hangzik, főleg az Ázsiában eddig tapasztaltak után. Ilyeneket hallottunk, ezért aztán sejtettük, hogy most az eddigiektől eltérő, más világba fogunk hamarosan megérkezni, és nem is gondolkodtunk a motorosok között a tömegban azon, hogy de jó lett volna elosonni az autósok között. Valószínű a legkevesebb, hogy visszafordítottak volna.

Bosszankodni azért sikerült valamin, vagyis inkább marhulni egyet. A motorosok nagy része indiai volt, és bár valószínű legtöbbjük Johor Bahru-ból jár be Szingapúrba dolgozni és már csak a családját meglátogatni jár haza a szubkontinensre, de azért elhoztak onnan valamit ide, ebbe a csudaországba. A dudálást! Úgy dudáltak, mintha attól hamarabb előrejuthatnának, egy elkezdte, és aztán a többi is rágerjedt és nyomták a dudát, és járatták a motort, miközben mindenki szinte egyhelyben állt és rohadtul egyértelmű volt, hogy a dudálástól nem fognak gyorsabban előrébb jutni, és hogy igazából le is állíthatnák a motort és tolhatnák is, hiszen olyan lassú a haladás. Ez persze másoknak nem jutott eszébe, nekem meg persze eldurrant kicsit az agyam, és bár már ekkor is tudtam, hogy nincs igazam, de indítottam egy videót:

Teljesen jogos, ha most ezért megkapom, hogy miért bántottam ezeket a szegény embereket, csak megélni próbálnak valahogy, és különben is, én sem vagyok különb, hiszen 100km-re ingáztam az otthonomtól egy másik városba, ráadásul egy autógyárba. Ezt mind elfogadom, de engem se bántsatok, talán nem teljesen elítélendő, hogy a tűző napon, egy nagy csapat dudáló, a motorját járató motoros között ez mind kijött belőlem. Nem mondtam volna nekik ilyeneket, ha tudom, hogy megértik, felveszik, vagy megsértődnek az ilyesmin. Ahogy nem is tették, igazából csak azt értem el, hogy még több lett a dudálás, és szolgáltattam nekik egy kis reggeli műsort az amúgy unalmas, mindennapi határátkelésükhöz. :)

De azért valljuk be, tényleg meredek, hogy mind a motoros sor, mind az autós sor be volt állva az ingázóktól. Nekem az egészről a Barakának, vagy a Samsarának az a jelenete jutott az eszembe, amikor a „csirkegyárat” és egy pályaudvar emberi tömegét mutatják egymás után. Egy nagy daráló ez az egész, és csak remélem, hogy ezt ők is tudják, érzik, és azért emellett még boldogok és próbálnak értékes életet élni és változtatni. Ezzel nem lenézni vagy ítélkezni akartam felettük, inkább csak én így engedtem ki a gőzt. Ők dudáltak, én marhultam velük. Tudom, hogy ha érdemben haragudnék ilyesmiért rájuk, azzal csak magamat büntetném, és különben is, mondom, én sem vagyok különb, és nagyon is el tudom még magam képzelni egy munkahelyen, ahová majd lehet, hogy egy ilyen dugón át vezet az út. Persze oda majd még inkább bringával mennék, mint eddig és még inkább próbálnám megszínesíteni mindennel a szürke hétköznapokat. Például minden üres percben dolgoznék a saját álmaimon, vagy ha ahhoz sincs kedvem, mókáznék a kollégákkal vagy bengáliul köszönnék az ügyfeleknek a telefonba, és hasonlók… :) És ha kell, időben kevesebbet dolgoznék (de azt kőkeményen!), hogy eleget lehessek a szeretteimmel, akár annak árán, hogy így kevesebb pénzt viszek haza.



Látom a jövőt! :) – Amikor Kian Tan-t és a családját látom

Na, de megint elkalandoztam. A határátkelés simán ment, előzetes vízum igénylése nélkül, egy papír kitöltésével és az útlevelünkkel egyszerűen, gyorsan és ingyen behajthattunk Szingapúrba. A túloldalt, pontosan abban a buszmegállóban, ahol megbeszéltük, ott várt ránk Kian Tan, vagyis SK, a legeslegjobb szingapúri barátunk, segítőnk és mindenesünk, akinek annyi mindent köszönhetünk, hogy ha azt most megpróbálnám mind részleteiben megírni, sose lenne vége ennek a bejegyzésnek. SK azért lett SK, mert amikor Csehországban dolgozott termelési és logisztikai vezetőként a Shimano-nak, akkor a kollégák nem tudták kimondani a rendes kínai nevét, ami nem a Kian Tan, hanem egy annál sokkal bonyolultabb név és ami aztán így le lett egyszerűsítve SK-ra.

SK-val úgy kerültünk kapcsolatba, hogy még a Kuala Lumpurban elindított Facebook-lavinából rámköszönt egy barátja, hogy tud-e bármiben segíteni Szingapúrral kapcsolatban, és én nem voltam rest megírni neki, hogy igen, valami olcsó, vagy lehetőleg ingyenes szállásra lenne szükségünk majd, mert ha rendes szállóba, hostelbe megyünk, akkor otthagyjuk majd a gatyánkat is a szingapúri árakat ismerve. Ő azonnal átirányított Kian Tan-hoz, aki villámgyorsan válaszolt nekünk, hogy persze, megoldjuk, lakhatunk majd a barátja lakásában, ami ekkor üres lesz, mert a felesége szül, érkezik a második gyerek a családba és hogy az ezzel járó terheket elosszák, az anyuka szüleinél lesz a család. Kian Tan-nak ez a bizonyos barátja Sean, és ők ketten arról nevezetesek, hogy volt egy az idáig mért mi túránkhoz nagyon hasonló kerékpártúrájuk együtt. Hogy valami kerete legyen az utazásuknak, az északi sarkkörtől indulva, Finnországból az egyenlítőig, vagyis majdnem az egyenlítőig, Szingapúrig bicikliztek keresztül szinte egész Ázsián. Ezek után Kian Tan otthagyta a Shimano-s munkáját és itt egy másik cimborájával egy vendégházat nyitottak, ahol a biciklituristák élből 50% kedvezményt kapnak és persze külön elbánást – ha bármi kell, alkatrész, hegesztés, tanács, Kian Tan-ék nagy örömmel és hatékonyan segítenek. Ez a vendégház az ott jártunkkor sajnos éppen nem tartott nyitva, mert az épület tulajdonosa bérleti díjat próbált emelni SK-éknál, aminek az lett a vége, hogy feladták a helyet, és most épp új hely után kutatnak, hogy újra megnyithassák a szállójukat, ami egyébként nem működött még két éve, és máris valahol nagyon előkelő helyen szerepel a TripAdvisor-on. Amit a Kian Tan-al töltött napok alatt abszolút meg is értettünk. Félre ne értsetek, nem csak azért volt jó SK-t és a családját megismerni, mert rengeteg tárgyi, anyagiakban is mérhető segítséget is kaptunk tőlük, hanem mert egyszerűen jó volt látni, ahogy élnek, ahogy gondolkodnak, ahogy nevelik a két óvodás korú gyermeküket. Bár a kézzel fogható dolgok sora sem rövid, mégis, ezek eltörpülnek amellett, amit a puszta létükkel adtak nekünk. A tudat, az általuk való megismerés, hogy lehet így is és hogy ismerhetjük őket személyesen, hogy velük együtt tölthettünk ennyi időt, az többet ért minden más, Tőlük kapott dolognál.

És hogy mik is ezek a dolgok? SK Facebook borítóján, amikor először ráköszöntem, egy rekumbens tandem mellett volt látható, hátul az utánfutóban a két apró gyermekükkel. Ez nekem annyira megtetszett, hogy rögvest nagy bátorsággal írtam neki, és aztán be is igazolódott a gyanúm, Kian Tan írtó jó fej ember, még most is mosolygok, amikor ezt írom, annyira viccesen mesélte el egy-egy történetüket az ő útjukról, hogy azt Zitával mind a ketten nagyon élveztük. Amikor Türkmenisztánban dugó volt a kikötőben és ott ragadtak napokra a hajón kaja nélkül, de aztán kijutottak és hála a maláj-türkmén olajkapcsolatoknak, aztán még rendes (és nem csak ötnapos tranzit) vízumot is tudtak szerezni és rendesen be tudták járni az országot, látták a napfelé forgó arany türkmenbasit és Merv ősi városát is. Aztán Kirgizisztánban Sary Tash mellett rájuk sötétedett a nagy fehér havas semmiben és farkasok vonyítását hallották a sivár éjszakában – ekkor azt hitték, elérkezett a vég és az éjjel széttépik őket az állatok, de aztán találtak egy katonai barakkot, ahol addig könyörögtek, amíg be nem engedték őket, de csak titokban, mert ha a katonák főnökei megtudták volna az esetet, megbüntették volna őket. Vagy annak az arcnak a története, akivel egy darabig együtt bringáztak, és aki visszafordult a burmai határtól, mert nem tudott átjutni, és visszatekert Pakisztánba, vissza a Karakorum Highway-en, hogy északról, Kínán át kerülje meg a Himaláját! Nem kis kerülő… :) Apropó, Burma! Kian Tan is ismeri azt a két francia diplomata arcot, akik egy tucat spéci engedély beszerzése után, állítólag 50 éve első nyugatiként Indiából belépve és Thaiföldre érkezve keresztülbringáztak Burmán. :) Nekik sikerült, ezek szerint nem lehetetlen, a jövőben talán ahogy nyit az ország, úgy kinyílik ennek a szárazföldi útvonalnak is a lehetősége, ami nem kicsit lenne nagyszerű, mert rengeteg overlander és kerékpárturista számára nyitna új lehetőségeket. Apropó, kicsi világ: Jilly Sherlock, az őrült angol csajszi, aki a Pamírban Lee-vel nyomta és mindig kint sátraztak a fagyos éjszakában, a hidak alatt… Ő is Kian Tan-éknál volt, mikor Szingapúrban járt (azt hiszem Warmshowers-ön keresztül, de lehet, hogy CS), hetekig várt, hogy találjon valami hajót Ausztráliába, végül még Szumátrára is átugrott, de hiába várt, nem talált hajót, így végül a kenguruk és az Aussie-k óriás földjét átugorva egyenesen Új-Zélandra repült. Azóta már Dél-Amerikában teker, délről északra, szembe a széllel, ahogy mi is tervezzük. :) Ja és Kian Tan többször járt Budapesten is, egyszer az egyik kollégáját az egyik fürdőben megkörnyékezte egy meleg férfi, aztán Csehországig hazafelé ezen röhögtek és otthon még a kolléga feleségének is elmesélték, milyen kapós a férje. Ezeket Kian Tan úgy tudta mesélni, hogy sokszor könnyesre nevettük vele magunkat.

Ez még mind hagyján, Kian Tan-ban a jövőbeni énemet is láttam kicsit, hiszen ő már túl van a nagy útján, és utána saját vállalkozást kezdett, megismerkedett a feleségével (ez már nekem megvan, és méghozzá milyen feleségem van!!! :D), és most van két apró gyermekük. Akiket reggel minden nap egy átalakított tandem két gyerekeknek szerelt hátsó ülésén visz el az óvodába! :) Kian Tan-ék lakásának ajtaján a kilincs egy Shimano XTR hajtókar, ez a legdurvább, legdrágább modell, de persze ami nála van az még csak egy prototípus, nem igazi… :) A lakás pedig elképesztő, az egyik sarokban Birdy összecsukható kerékpár, reku-tandem, meg még vagy három másik bringa, persze mindegyik valamilyen speciális célra. A lakás többi sarka pedig egy gyerekbarlang, polcokon tele könyvek, játékok, kis sátrak, kuckók mindenütt, a falak tele családi fotókkal. Szóval öröm volt ott lenni és ezt mind látni, ha nem is pont így, de nagyon hasonlóan képzelem el a saját jövőnket is. Család, gyerekek, kerékpár, sokat a természetben, okos, felelős nevelés, boldogságra és fenntarthatóságra törekvés, mások segítése. Persze mindez nem lesz mind ilyen könnyű, mint ahogy most elképzelem, de többek között ezért is lesz szép. És ezért is lesz így, mert már most elkezdtem teremteni magamban az egészet, hogy láttam, tetszett, gondoltam és gondolok rá, írok, beszélek róla. Így kezdődik minden.



Egykor az egész sziget egy állatkert volt

Hogy továbbvigyem ezt a szálat és ne ugráljak a témák között, inkább ugrálok az időben, az Nektek úgyse fáj, és most még nem szólok az indonéz nagykövetségről, se a magyar barátainkról, se a szingapúri közös fun-ride-ról és az ott szerzett barátokról. Ezt majd mind a következőkben, és most menjünk el Kian Tan-al, a feleségével és a gyerekekkel a szingapúri állatkertbe. A sziget egy mesterséges tavának félszigetén található állatkert még az útikönyvekben is a legnagyobb helyi látnivalók között szerepel, mert messze a környéken ez a legszebb, legjobban karbantartott, legtöbb érdekes állatnak otthont adó állatkert. Kian Tan-nak pedig, hála a szállójuknak, vannak spéci ingyenjegyei minden hónapra ebbe az állatkertbe és a gyerekeket minden hónapban rendre el is viszik, hogy lássanak és tanuljanak. Minden ilyen alkalommal be is íratják őket valami „Zooology” vagy milyen játékra, ahol ők aztán játszva tanulnak meg rengeteg mindent a környezetükről és az élővilágról. Azért persze az első órát még együtt töltöttük a gyerekekkel és a szüleikkel, és csak mikor kezdődött nekik ez a játék, akkor váltunk szét tőlük, és tettünk egy másfél órás kört ketten Zitával. A jegesmedvéket, a különféle majmokat és csimpánzokat, és a fehér tigrist még együtt néztük meg.

Stavi, ha olvasol minket, vagy ha bárki olvas minket, aki ismeri Stavit, a jegesmedve-őrült barátunkat, kérlek küldjétek el Neki ezt a videót:

Valóban csodálatos állat ez a jegesmedve, én abszolút megértem Stavi szenvedélyét, és nagyon szomorú lennék, ha a gyermekeim vagy az unokáim egy olyan világban nőnének fel (még akkor is, ha kevés az esély rá, hogy állatkerten kívül valaha lássanak jegesmedvét), ahol a vadonban már nem élnének jegesmedvék. Márpedig szélsebesen egy ilyen világ felé tartunk, és nem látom, hogy olyan sokan próbálnának leugrálni e száguldó vonatról, csak egy-ketten kiáltozunk néha, és ennyi az egész. De mivel jelenleg én ezen kívül most sok mást nem tudok csinálni, mert több éves „tanulmányútra” indultunk a párommal, beérem ennyivel – nincsenek emiatt álmatlan éjszakáim, még ha néha durrogok is itt a blogon. Habár tegnap skype-oltam édesanyámmal, és elmesélte, hogy otthon akkora a forróság és a szárazság, és olyan rég tart, hogy már száradnak el a fák az utcánkban… Ez azért nem túl biztató, ilyen nem volt, mióta én az eszemet tudom. :o :( (igaz, nincs az olyan régen)

A jegesmedvével ellentétben a fehér tigris („white tiger”), már tényleg csak a világ állatkertjeiben található meg. Ez a különleges, fehér-fekete csíkos tigris egykor százával élt Ázsia különböző részein és itt Szingapúr szigetén is, de aztán ahogy az ember megérkezett ide is, először csupán a biztonságáért, azért ölte le őket, hogy olyan élettere legyen, ahol a tigris nem kapja el az embereket, aztán meg már a szőrméjéért is. Kian Tan mesélte, hogy ahol ők élnek, ott az ő gyerekkorában még dzsungel volt, és az apukája gyerekkorában még ott mászkáltak a tigrisek.

Amíg a gyerekek játszva tanultak, mi Zitával hátrasétáltunk a hüllőkhöz, aztán pedig elmentünk a fóka-show-ra! :) Ez egy nagy félkör alakú lelátóval ellátott, fedett területen volt, aminek az alján, középen volt egy színpad medencével. Itt aztán indiai állatidomárok (vagy nem is tudom, hogy kéne hívnom őket?) mutatták meg, mire képesek az okos, betanított fókák egy-egy halért cserébe, amely jutalmat az idomár az övére csatolt kis tartóból dobott minden produkció után az állatok szájába. Az egész nagyon ügyes és látványos volt, a fókák tapsoltak, kézen álltak, karikákat kaptak el a testükkel, úsztak, ugráltak, labdát egyensúlyoztak az orrukon, és még azt is bemutatta az idomár, milyen jó állóképességük van, és milyen szófogadóak. Egy halat tett le az egyik fóka elé a földre, és ezt a halat az állat csak akkor ehette meg, amikor az idomár jelet adott neki. A tapsra aztán egy szempillantás alatt odaugrott és a hal eltűnt a földről. :)

A produkciósorozat után lehetőség volt fókapusziért sorban állni, amiben az állatkertnek az volt a biznisz, hogy a puszikat egy hivatásos fotós fotózta, és a kijáratnál meg lehetett venni a fényképeket. Zita is beállt a sorba, na nem azért, hogy legyen egy fotója a fókapusziról, hanem hogy legyen egy puszija a fókától. :) Persze az állatkertesek megengedték, hogy én is fotózzak a háttérből, de mivel sokan vártak a puszira, ezért csak egy esélyem volt, de a kép sajnos picit bemozdult. Azért nem lett használhatatlan, de nem tökéletes. Bezzeg a Zitát megelőző puszik mind élesek lettek, de hát ez van, Murphy a fókapuszikban is ott van, nem szabad az ilyesmin bosszankodni, elvégre Zita megkapta a pusziját, és még én sem lettem nagyon féltékeny a fókára, sőt igazából nagyon tetszett, ahogy Zita izgatottan várja a puszit, majd boldogan kapja. Ezért szeretem én ezt a lányt nagyon, olyan gyerekes örömmel tud örülni az élet ilyen apró örömeinek még most is, így 27 évesen, hogy az csodálatra méltó. Azt is tudom már, hogy kitől tanulta ezt, tettem már itt utalásokat még a legelején arra, hogy a világ legjobb anyósa az az én anyósom, Kati néni… ;) Száz szónak is egy a vége, nagyon jó volt látni az én Babámat ilyen boldognak egy fókapuszitól. :)

Miután újra összejöttünk Kian Tan-ékkal, adtunk még két nagy pofont a fenntarthatóságnak, a kuponos ebéd mellé még Zita legeslegkedvencebb Ben and Jerry’s jégkréméből is kapott egy kis pohárral (ősidők óta áhítozik erre, ezen az úton most ette először ezt a régi nagy kedvencét, eddig csak Iszlámábádban láttunk ilyen jégkrémet de ott méregdrága volt és párszor már leolvadt), aztán meg még a körjáratra is felültünk, egy nyitott soküléses (talán elektromos…) többkocsis, nyitott buszféleségre, ami körbevitte az embert az állatkerten és meg-meg állt néha hogy le és fel lehessen szállni rá a különböző pontokon. Kifelé menet persze csak egy gigantikus ajándékbolton tudtunk távozni a Singapore Zoo-ból. :)

Nem sikerült az egész állatkertet végigjárni, de ez nem is volt cél. A legérdekesebb állatokat talán mind láttuk, és nagyon élveztük ezt a délelőttöt.



Egy kínai újságban és vendégségben

Utolsó esténken még volt egy vacsorameghívásunk Kian Tan-ékhoz, akik Sean lakásától, vagyis a mi szállásunktól 10 perc sétára laktak. Jó volt ez a kis séta, kicsit otthon éreztük magunkat egy pillanatra: egy amúgy nagyon pofásan berendezett lakásból egy nagyon jó barátunkhoz sétáltunk át, akit nagyon bírtunk és szerettünk. És mivel ez, ahogy már írtam, az utolsó esténken volt, addigra már a várost és a környezetet is megszoktuk, így tényleg egy kicsit otthon éreztük magunkat, tudtuk, kikhez megyünk, ismertük őket valamennyire, tudtuk, hogy jól meg fogjuk érteni egymást és jól fogjuk érezni magunkat együtt, és azt is tudtuk, hogy egy kényelmes helyen fogjuk aznap álomra hajtani a fejünket, egy olyan helyen, ahol már napok óta lakunk. Hazudnék, ha azt írnám, hogy ez mind nem volt nagyon jó érzés és hogy ez amúgy nem hiányzik nekünk minden hónapban és minden héten. Persze mindent nem lehet, és valamit valamiért. Ez az út így is százszorosan megéri, és ha ennek egyszer vége lesz, utána még annyiszor érezhetek így (és akkor igaziból!) sétálhatunk át a régi jó barátainkhoz odahaza. Sőt, van rá esély, hogy egyszer Kian Tan-ék is meglátogatnak minket és talán még a gyerekeink is együtt fognak játszani egyszer a zuglói házban. Hosszú még az élet… :)

Az egyik nagyon kedves szingapúri magyar barátunktól kaptunk két üveg bort, ebből az egyiket elvittük ebbe a vendégségbe, ahol ahogy azt vártuk, újabb fantasztikus néhány órát töltöttünk együtt a gyerekekkel és a szüleikkel a biciklikkel és játékokkal teli csodalakásban. Kian Tan felesége nagyon finomat főzött, és egy kicsit belepillanthattunk ismét az életükbe. A természet szeretete és a környezetünk védelme mellett a gyökerek megtartását is fontosnak tartják Kian Tan-ék, ezért taníttatják a gyerekeket a kínaiul írni és olvasni is. (Mindketten kínai származásúak, de már generációk óta Malajziában/Szingapúrban élnek.) Ezzel állítólag már sokan nincsenek így, sok szingapúri kínai családban már a mai felnőtt generáció is csak beszéli a kínai nyelvet, de írni és olvasni már nem tudnak kínaiul.

Kian Tan ezekben a napokban sokat járt ki Johor Bahru-ba, mert az apukája dengue-lázat kapott, és őt látogatta mindig meg. Az egyik ilyen látogatás után egy kínai újsággal tért vissza, amelyben mi is benne voltunk. Az újság azért kínai, mert ahogy Szingapúr lakosságának 75%-a, úgy Malajziában a 25%-a kínai származású, és mivel ez már bőven a több milliós kategóriába esik, természetes, hogy vannak sajtóanyagok kínaiul is. A cikkben persze mindkét fotón ott van a politikus srác, és az igazi barátunk, az örökifjú kerékpáros Malcolm, akinek az egész Johori fogadtatást és az újságírókat is köszönhetjük, ő csak az egyiken látszik nagyon a háttérben. Vele még Szingapúrban is találkoztunk és itt is szervezett nekünk egy nagyszerű programot, de erről már csak a következő egy vagy kettő Szingapúri bejegyzésben szólok majd, mert már az ötödik oldalt kezdtem el, ennyi elég lesz most egynek. Remélem élveztétek, s nem volt se túl szürke, se túl zöld. :) Ez van, így tudok csak úgy írni, hogy nem erőltetett az egész. Most nem próbáltam belesűríteni mindent egy bejegyzésbe és nem tartottam magamban semmit, amiről úgy éreztem, jó lenne leírni, lejegyezni, megosztani.

Történt 2013. május 30. és június 4. között, megírva augusztus 8-án. A begurulásunk Sean lakásáig 15,6km volt első nap, a „fun-ride” 56,5km, de utóbbiról itt még nem esett szó.

  1. Reku Papa
    augusztus 12th, 2013 12:46-nél | #1

    Tudtátok hogy az ember genetikailag közelebbi rokona a csimpánznak mint az orángután?

  2. Gregory
    augusztus 12th, 2013 14:16-nél | #2

    Az az első videó nem olyan rossz, ha úgy tudsz hozzáállni, hogy nevetsz az egészen és nem idegeskedsz. Persze könnyű mondani, meg mentalitás kérdése, de én ilyen helyzetben csak nevetnék, hogy nem hiszem el hova kerültem… :)
    Amúgy meg hiába dudálnak és büdösítenek, Te akkor is a 24. országba fogsz bemenni sok ezer km és élmény után, úgyhogy nincs az a dudálás, ami ezt el tudná venni, max. átmenetileg kellemetlen :)

  3. Németh András
    augusztus 15th, 2013 08:49-nél | #3

    Örülök hogy ilyen maradt a blog. A kép a borneói erdőirtásokról azért elég mellbevágó, ha esetleg valaki nem volt elég zöld és nem klikkelt rá :D

  4. dragon
    augusztus 26th, 2013 10:21-nél | #4

    Jó lett. Köszi :). Továbbra is élmény olvasni.

  1. Még nincsenek visszakövetések