Bejárat > Ázsia, Szingapúr > Szingapúr #2 – A „fun-ride” és a Marina Bay Sands

Szingapúr #2 – A „fun-ride” és a Marina Bay Sands

Na, most megpróbálom leírni, ami legutóbb kimaradt. A „fun-ride”-nak nevezett közös szingapúri biciklizés fő felbujtója Malcolm volt, Az Ageless Cyclists mozgalom atyja, aki maga is egy kortalan bringás. Akárhányszor ránéztünk Malcomra, hátulról mindig sokkal inkább egy gyereknek tűnt, mintsem egy (ha jól emlékszem) 60 éves embernek. Direkt nem írtam öregembert, mert hát ő nem öreg, ha így és ennyit mozog. :)

Szóval Malcolm és még egy kisebb csapat másik bringás egyik reggel megjelent a társasházunk belső udvarában. Egyesek olyan csodabringákon ültek, hogy mi csak pislogtunk Zitával. Sajnos minden névre már nem emlékszem, de volt velünk két francia pilóta fickó, akik hagyományos, kétkerekű fekvőbringán jöttek (de repülővel Franciaországból) és az egyiküket Brúnónak hívták (ezt a nevet nehéz elfelejteni), volt velünk három trike-os és többen összecsukható, aprókerekű városi paripákon. Ez utóbbi kerékpárfajta itt Szingapúrban, Malajziában és elárulom előre, Indonéziában is meglepően népszerű, nem csak összességében, de arányaiban is többet látunk belőlük a városokban, igaz, általában csak kinyitva-kihajtva és nem szállítva. Pedig az a lényege az egésznek, hogy ha úgy döntesz, bárhol megszakíthatod a tekerést, és könnyűszerrel, a kerékpárszállítással járó plusznyűgök és pluszköltségek nélkül közlekedési eszközre szállhatsz. Ha jól tudom, a több mint 40 évig a világ körül kerékpártúrázó Heinz Stücke is egy ilyen kicsi, összehajtható, de még málházható kerékpárral nyomta az utolsó éveiben, mielőtt tavaly abbahagyta a nagy utat. Szóval van ráció ebben az összecsukható bicikliben szerintem és ezért csodálkozom, hogy itt Ázsia ezen vidékén így elterjedt, míg otthon nálunk csak drága kuriózumnak számít az apró, összecsukható városi drótparipa.



Fedett járdák, kerékpárutak és a szabálytalankodók

A közös bringázásnak a célja a városközpont volt, ami tőlünk jó 20 kilométerre volt. Kezdetben főleg a járdára festett kerékpársávokon haladtunk, ezekhez egész nagyszerűen hozzá voltak alakítva a kereszteződések is, igaz a „Szállj le és told át!” táblákat senki nem vette komolyan, és amin meglepődtem, a felüljárókon való bringázás tiltását is figyelmen hagyta a teljes csoportunk – így mi is, de persze előtte nem átallottunk megkérdezni, hogy ezt most akkor mégis hogy? Hiszen oda 1000 szingapúri dollár van írva büntetésnek, és ezt itt a szabályok városa! Vagy nem? Barátaink elmondták nekünk, hogy igen, Szingapúr a szabályok városa, és kezdetben, amikor ezeket a szabályokat mind bevezették, büntettek is, de ma már, mivel az emberek nagy része a szabályok nagy részét betartja (gondolom azokat, amelyeknek értelme is van, vagy veszélye a be nem tartásuknak), ezért azóta már nem ellenőriznek, és nem büntetnek annyit. Vagy ha teszem azt, elkapnak, akkor sem az van, hogy élből kiállítanak egy ezerdolláros csekket, mert a felüljárón bringáztál, csupán egy nagy ejnye-bejnyét kapsz. Viszont, ha a városvezetés azt látná, hogy valamilyen téren eldurvulnak a dolgok, akkor jönne újra a bünti. De mivel erre nincs szükség, sok téren, ezért például a felüljárókon való kerékpározásnál csak a tábla van, de ellenőrzés és büntetés nincs. Amit én így jónak is tartok, de bevallom őszintén, ennél több részletet a szabályokról, betartásukról és a bírságokról nem tudok.

A városról viszont még mesélek, mert az nagyon érdekes volt! :) Az utak szélesek, soksávosak, a járdák nem túl szélesek, de nem is zsúfoltak. A tömegközlekedési eszközök megállói között, tehát pl. a magasvasút/metró (az MRT – itt így hívják, és hol alagútban, hol felüljárón jár) és egy buszmegálló között a járda fedett, tehát egy kis tető alatt tudunk végigsétálni. Ez nekünk most csak az árnyék miatt volt jó, de ahogy elnéztük a növényzetet a város körül, bizonyosan sokszor az eső ellen is nagyszerű ez a fedett járda.

A külvárosi részekben nem nagyon láttunk szeparált kerékpárutakat, de az is lehet, hogy csak a mi környékünkről hiányoztak. Viszont, ahogy beljebb értünk a belváros környékére, úgy megjelentek az általában csatornák mellett vezetett teljesen különálló kerékpárutak, melyek szélesek voltak, egy zöld sávban haladtak a város csatornahálózata mellett, és forgalom még csak a környékükön sem volt, hiszen ahogy már kétszer írtam, nem az autóutak, hanem a csatornák mentén haladtak. Ezért aztán nem is mindig a legrövidebb, leggyorsabb úton vittek minket, de kétségkívül nagyon kellemes és szép helyeken vezettek.

Ezekhez az átkelés is mindig meg volt oldva, ahányszor kilyukadtunk egy újabb autóúthoz, ott mindig volt tovább az út mentén járdára festett kerékpársáv, vagy zebra, amin átkelve folytathattuk tovább a csatorna menti kerékpárúton. Ezek az utak egyébként elég üresek voltak, nem sok bringást láttunk magunkon kívül, igaz, ez egy szombati nap volt. Azonban akiket láttunk, ők általában szép, drága bicikliken hajtottak, tetőtől talpig bringásnak öltözve – hétvégi bringások voltak. Talán csak egyetlen fickót, ha láttam, aki úgy tűnt, valóban igyekezik valahová és közlekedésre használja a biciklit, nem csupán rekreációra. Ő az autók között rakta neki, persze szélsebesen egy kecses országútin. Aztán volt még egy nyugati család is, az apukának két gyerekülés volt szerelve a bringájára, persze két gyerekkel, ki se látszott szinte közülük. :) Jó volt látni az ilyet, lám nem csak Kian Tan-ék ilyen „bolondok” errefelé. :)



Nem a bringa teszi az embert

Egy szép kis tavacska melletti füves-fás részen megállt a csapatunk szusszanni pár percre, itt készítettünk egy csoportképet, és Zitával kipróbáltuk az egyik barátunk ICE trike-ját. Pillekönnyű volt ez a gép, és nagyon spéci, látszott rajta, hogy nagyon össze van rakva, a legprofibb, legdrágább, legkönnyebb kerekekből és alkatrészekből, sőt talán még a váz maga is karbonból volt. Érdekes volt a kormányzása, Zitának nem is sikerült megszokni, amin viszont meglepődtem, hogy nekem meg hozzá képest könnyen ment. Legutóbb, Meng felsőkormányos rekujával pont fordítva voltunk: Zita simán elindult és körözött vele, én meg nem bírtam vele tekerni. :) Ezen csodagépek némelyikének egyébként még okostelefon tartója is volt szerelve a kéz mellé a kormányokra. Nekem ez már kicsit soknak tűnt a jóból, de hát ők tudják. :) Tudom, hogy nekünk is méregdrága bringáink vannak, ezért ezt most nem is folytatom, így is túlsokat szoktam ítélkezni, ők meg ráadásul se másnak, se nekünk nem ártottak ezzel semmit, sőt… :) Nagyszerű napot töltöttünk Velük egy nagyszerű városban.

Egyvalamit azért még leírok: amíg a Pamíron át nem keltünk ezekkel a fekvőbringákkal, megmondom őszintén, gondolkodtam rajta, hogy ezek a fekvőkerékpárok lehet, hogy annyira nem jók nekünk és át kéne szerelni mindent egy-egy sima vázra. Aztán rájöttem, hogy ez túl sok bonyodalmat okozna és aztán lehet, hogy ezt a lépést később még jobban megbánnám. Mert az embernek mindig az kell, ami nincs, a lapos vagy rázós vagy szembeszeles részeken aztán meg a fekvőbringa hiányozna majd. Csak egyetlen egy dolog zavar már a fekvőbringákkal kapcsolatban, még ha most már nem is cserélném le őket semmi másra: az, hogy ilyen drága gépek. A legegyszerűbb verziójuk is többszázezer forintnál kezdődik. Persze mi az Evobike-tól kaptuk őket, amiért most már messzemenően is hálásak vagyunk, hisz nélkülük nem ülhetnénk ilyen nagyszerű és profi gépeken. Viszont sokszor megkérdezték már tőlünk az úton, hogy a mi országunkban csupa ilyen kerékpár van? :) Mit gondolhatnak? Persze egyenesbe tettük őket, de az ilyen kérdések elgondolkodtattak. Mi minden mást gondolhatnak az utazásunkról, a bringázásról, rólunk? Azon túl, hogy ilyen bringáink vannak és van még egy-két profi cuccunk, szerintem igen szerényen nyomjuk, azt esszük, amit a helyiek, ha nem bringázunk, akkor úgy közlekedünk, mint a helyiek, sokszor velük lakunk, vagy ha nem, akkor a lehetséges legolcsóbb szállásokon vagy sátorral, szúnyoghálóval, és ahogy kiérünk Ázsiából, újra mindennapos lesz majd a sátrazás és a tábori konyha is. Viszont a kerékpárjaink azok nem elég, hogy az emberek 99%-ának nagyon furcsának tűnnek, még mellé méregdrágák is. Amit bánok ezzel kapcsolatban, az az, hogy ez esetleg úgy ütközhet le egyesekben, hogy mi azért vagyunk képesek erre az útra, mert ilyen spéci bringáink vannak. Ezen az egy téren boldogabb voltam a 60 ezer forintos székesfehérvári gyártású kerékpárommal. Mert szerintem azzal is meg lehetne hódítani ugyanígy a világot.

Egyszer készítettem az outdoor blogra egy interjút egy szegedi testvérpárral, akik ultrafutók és akik eltekertek valami eszeveszett napi távokat megtéve Szegedről Pekingbe. Ők két „ócska” régi acélvázas kerékpárral nyomták, igaz volt is gondjuk velük bőven, de végül megcsinálták. Ők az élő példája annak, hogy nem feltétlenül kellenek vérprofi cuccok. Ezek jó ha vannak és valóban megkönnyíthetik a dolgunkat, de alapvetően nem ezen múlik a siker és a boldogulás. Ezek a csak materiális dolgok, a legfontosabb a belső elhatározás kérdése. Indulás előtt még olyan blogot is találtam, ahol a srác valami „longboard” nevű hosszú gördeszkával tett meg sok ezer kilométert… A világ egy nagy játszótér, és ezek csak játékszerek, de nem ezektől leszünk nagyszerű játékosok, hanem attól, hogy hogyan játsszunk és hogy mennyire élvezzük a játékot. :) Nem szabad túl materialistáknak lennünk, nem kell átesni a ló túloldalára. Ha nem lenne az Evobike és ma indulnánk, egy Lompi (reku) vagy Yasec (normál bringa) által a mi testünkhöz készített vázra magam szerelnék fel jó minőségű középkategóriás alkatrészeket. Persze ezekkel lehet, hogy több bajunk lenne, de ezeket nem élnénk meg tragédiaként, ezek csak kövek az úton. Ha pedig teszem azt, most ezen a hajón, amin utazunk épp Indonézia szigetei között, miközben írom e sorokat, valaki a tengerbe dobná a fekvőkerékpárjainkat és mesterséges korallzátony válna belőlük, akkor is folytatnánk, amint lehet, újra kerékpárokon. Csak szilárd elhatározás kell. Persze a Rohloff-ot és a fekvőbringa kényelmet és életérzését nagyon sajnálnánk. :)



Marina Bay Sands – Egy szép hely A Nagy Utazás egy fejezetéből

Ejj, de nagyon elkalandoztam… Most térjünk vissza Szingapúr kerékpárútjaira. Bent a belvárosban már csak széles járdák voltak kerékpársávval, nagyon ritkán kellett csak a forgalomban haladnunk egy-két sarkot. Egyszer csak egy nagyobb folyó vagy csatorna mellett találtuk magunkat, és mi Zitával itt csak néztünk a magasba, alig bírtuk kapkodni a fejünket, akkora felhőkarcolók vettek hirtelen körbe minket. Régen ezen a helyen volt a kikötő, az egykori raktárépületek helyén ma már boltok és éttermek vannak, melyeket sétáló és bevásárló utcák vesznek körül. A víz túloldalán nekem különösen tetszettek azok az épületek, amelynek a tetejére / oldalába zöld volt ültetve.

Innen a Marina Sand Bay-hez tekertünk át, ami egy öbölnek a túloldalon van. Ez az a három toronyépület, a tetején egy hatalmas, lapos hajó alakú tetővel. Hogy mi van bent, azt már nem is tudom, gondolom szálloda és kaszinó, talán irodák is, nem tudom, ez a világ jelenleg nemigen vonz, de azt még elmondom róla, hogy ez Szingapúr talán legnagyobb jelképe, és itt csúcsosodott ki a kis túránk hangulata is. Az örömködös képen jobb oldalt láttok egy félmeztelen fickót, na ő egy újságíró, őt is Malcolm hívta meg, és egy diktafonnal készített velünk egy nagyon jó hangulatú, végig mosolygós és örömmel mesélős interjút. Ekkor már a Marina Bay Sands alatt ültünk, ide aztán érkeztünk meg, hogy elmentünk az óriási sündisznószerű kupolaépület mellett és áthajtottunk egy nagyon izgalmas kinézetű gyalogoshídon. Innen még több és még nagyobb felhőkarcoló látszott, most eszméltünk csak, hogy amit az előbb láttunk, azaz egész felhőkarcolós üzleti negyednek csak az oldala volt és csak most látjuk szemből az egészet.

Az interjúhoz még egy kis frissítő is dukált, az egyik bringás rendelt egy nagy zsiráf sört, vagyis egy magas, átlátszó tartályban kb. 2-3 liternyi arany nedűt, amit közösen fogyasztottunk el. Senki sem rúgott be, de folyadékpótlásnak és egy kis további vidámodásra jó volt. Itt mesélte el Brúnó legelőször az egyik barátja történetét, aki most az ő franciaországi otthonához közel él, vidéken. Egy időben ez az ember is nagy világcsavargó volt, elkezdetett vitorlás hajókat építeni, ezekkel járta a világot, s mindig újabbat és még jobbat épített, a régit meg eladta és ebből utazott tovább. Aztán egyszer kikötött valahol, végignézet saját magán, átgondolta az életét látva azt a sok hasonszőrű világcsavargót, akikkel az utazásai összehoztak, és fogta magát, azt mondta, hogy ő nem akar így megvénülni, eladta az utolsó hajóit is, hazament Franciaországba és letelepedett. Azóta sem vitorlázott, lapozott egyet az életében, lezárt egy fejezetet és egy újat kezdett. Ezt az egészet annak kapcsán mesélte el Brúnó, hogy megkérdezte, nem lesz-e nehéz egyszer hazatérni és megállni, abbahagyni ezt az egészet. Erre persze az volt a válaszunk, hogy dehogynem, biztosan nagyon nehéz lesz, de erre is fel lehet készülni, ezzel is meg lehet majd küzdeni és az is csak egy újabb, következő fejezet lesz A Nagy Utazásban.

Miután kijátszottuk magunkat Zitával ennél a hangvezető óriás üvegedénynél a Marina Sands Bay főbejárata előtt, a biciklizést a kínai negyedben zártuk, mert ekkor már mindenki farkas éhes volt, bőven a délutánban jártunk. A beharangozott árakhoz képest nem is olyan drágán, ketten 1500 forintból meg tudtunk itt ebédelni, igaz ezt végül nem hagyták, hogy mi fizessük ki, barátaink a kezünkbe nyomtak egy-egy szingapúri 10 dollárost, amelyekből még aztán a visszajárót sem fogadták el, így később ebből az összegből még egyet tudtunk enni.

Nagyon-nagyon jó volt ez a közös bringázás, ennél szebb, élvezetesebb, boldogabb városnézést el sem tudtunk volna képzelni. Végig nagyon jó hangulatban telt, és bár a több mint 50 kilométer alatt jobban elfáradtunk, mint amire az elején számítottunk, majd minden percét élveztük ennek a napnak és nagyon hálásak vagyunk érte a barátainknak! Köszönjük szépen a „Singapore Fun-Ride”-ot, nagyszerű élmény volt Veletek bringázni ebben a nem hétköznapi városban! Nekünk legalábbis így nagyon nem volt „hétköznapi” – amit ennek a napnak és Nektek köszönhetünk!



Az autósoké egy másik világ – Ami Szingapúrban nehezen fér össze a bringásokéval

Hazafelé sajnos történt még egy említésre méltó eset. Amikor már majdnem otthon jártunk Zitával és már csak ketten tekertünk az egyik széles, két vagy három sávos autóút bal szélén, egy fehér autó (itt ez is a menő) nagy sebességgel és kb. néhány centira mellettem húzott el. Ha akkor csinálok valami hirtelen mozdulatot, kerülök ki egy kátyút vagy hasonló, biztos, hogy elsöpör. Azonnal felszökött bennem az adrenalin és mivel láttam, hogy az autó aztán ugyanilyen heves fékezésbe kezd, hogy az előttünk álló piros lámpánál az üresen álló bal szélső sávba soroljon be, én is gyorsítottam, hogy még mielőtt a lámpa zöldre vált, odaérjek mellé. Még most is szétterült valami az izmaimban, mikor ezt írom és visszaemlékezek az esetre. Erősen és hangosan bekopogtam neki az ablakon, majd leordítottam a sofőr fejét, káromkodva kérdeztem tőle, hogy tudja-e, hogy az előbb akár meg is ölhetett volna, mégis hová ilyen sietősen, most itt áll a pirosnál, ezért kellett száguldoznia? Persze le sem esett neki, hogy mit tett, az autó biztonságából nem érezni ezt, ami egy mai autóban kényelmes jó tempó, az a biciklin ülve eszeveszett száguldás. Értetlenkedett is egy sort, hogy de hát ő csak leelőzte a másik autót… (persze balról, ahogy szabálytalan itt a balkezes világban) Reménytelen volt az egész, az hogy megértessek vele bármit is, ő egy másik világban él, az autójában, nem értheti az enyémet, amíg nem ült biciklin. Persze ahogy zöldre váltott, eltépett, én meg remegve tekertem hazáig. Tudom, hogy rosszul reagáltam, nem kellett volna ingerültnek lennem, talán hatásosabb lett volna higgadtabban bekopogni és pl. azt mondani, hogy Elnézést, de elütötte a feleségem, lesz szíves leállítani a motort és kiszállni! Aztán közölni vele, hogy valójában hazudtam, pár centi híja volt csak, de most mesélje el, hogy ha csak pár másodpercre is, de milyen érzés volt a tudat, hogy elgázolt valakit!? Mert kis híján megtette… – Persze ahogy sok másra, erre se volt lélekjelenlétem és nem is tudom, ez utóbbi jó ötlet lett volna.

Az eset sajnos nem kirívó Szingapúrban, az autósok nagy része híresen intoleráns a kerékpárosokkal szemben, sőt egyesek még ellenszenveznek is velünk: állítólag nemrég volt valami Facebook balhé, mert egy ember feltett valami hirdetményt a közösségi hálóra, hogy minden nap fizet bizonyos összeget annak az autósnak, aki elgázol egy kerékpárost Szingapúrban. Szóval ennyire gáz a helyzet. Erre persze már a hatóságok is felfigyeltek, nagy vihar lett az egészből, bekerült a dolog a médiákba, a kerékpárosok nagyon felháborodtak és a netről is lekerült hamar a dolog.

Lám, hiába a nagyszerű bringás infrastruktúra, mégiscsak ezer helyen együtt kell közlekedni az autósnak és a bringásnak, és elég, ha bármelyik csoportból csak az egyik seggfej, már tönkreteheti az egészet.



Mr. Well R-beszélgetést kér

Na, de hogy vidámabb vizekre evezzünk, a bringás barátaink egy részével következő este még találkoztunk, eljött Brúnó és a kollégája, valamint Benjamin, egy fiatal amerikai srác, aki csapatával offroad kerekesszéket fejleszt sikeres crowdfunding kampánnyal finanszírozva. Azt mesélte, hogy épp el volt kenődve kicsit, amikor olvasott rólunk az interneten és aztán teljesen felpörgött a történetünket olvasva és ezért eljött a közös bringázásra a szombaton, ahol az egyik fekvőkerékpárt elcserélve a sajátjára egész hosszan kipróbálta a városon át és nagyon megtetszett neki, na meg nekünk és a sok bringásnak is nagyon örült. Szóval tényleg igazi nagy bringás örömünnep volt ez a tekerés, amire a koronát ez a kis este tette ki, amikor már csak talán, ha heten lehettünk, ha még Kian Tan-t és Sean-t is hozzávesszük. Ezen az estén Zita készített egy újabb Prezi prezentációt, ezt mutattuk meg és erről beszélgettünk a barátainkkal plusz még utána néhány általuk kívánt országból is mutattunk nekik képeket, majd miután a képernyőt kikapcsoltuk, még egy igen hosszú és élvezetes beszélgetésbe torkollott az este. Miért nem kezd magával mindenki valamit, miért tart itt a világ, ahol, amikor tarthatnánk még sokkal előrébb, internet, kerékpár, a régi és a mai világ.

Utóbbit értsd csak egy generációs különbségnek. Brúnó itt elmesélt egy másik nagyon érdekes kis történetet, már nem tudom, mi volt a pontos dátum, de legyen mondjuk 1990, internet még sehol, távolsági hívások méregdrágák, posta lassú, aszinkron és megbízhatatlan. Hogyan üzen haza a világutazó ingyen és bérmentve, ha csak annyit akar közölni, hogy hol van és hogy van? Az ötlet egyszerűen zseniális! A válasz: „R-beszélgetést kérni”. Amikor Te kezdeményezed a telefonhívást, de a hívott fél fizeti. Ilyet én csak filmekben láttam, ez az, amikor a telefonközpontos szól először a telefonba a hívott félnél, hogy XY R-beszélgetést kér Z városból/országból, fogadja-e a hívást? Ezt valóban megjátszotta valaki: emberünk úgy mutatkozott be a telefonközpontba, hogy Mr. Well és elmondta, hogy honnan telefonál (vagy ezt talán nem is kellett, tudták a központban), majd elmondta, hogy milyen országból milyen számmal kérne R-beszélgetést. A központból felhívták a számot, otthon felvették, és azt hallották, hogy Mr. Well kér R-beszélgetést Auckland-ből. Ennyiből már tudták, hogy a világcsavargó szerettük Aucklandben jár, és a névből tudták, hogy jól van („Well” :D). Ezek után közölték, hogy nem kérik az R-beszélgetést, és letették a telefont. Voilá, és egy fillérbe se került és azonnali kommunikáció történt az internet kora előtt! :) Manapság persze már más világ van, nem szorulunk rá az ilyen cselekre, a világ minden táján találunk ingyenesen elérhető internetet, és ha nem megy a skype se képpel se hanggal, akkor még mindig ott van az e-mail vagy a chat.

Meg az olyan blogbejegyzések, mint ez volt. :) Folytatása következik, mert még mindig maradt mesélnivaló Szingapúrból.

  1. Gregory
    augusztus 14th, 2013 09:41-nél | #1

    A fekvőbiciklis elmélkedésedhez csak annyit, hogy Ti most nászúton vagytok, nem teljesítménytúrán ;)

  2. G
    augusztus 15th, 2013 16:14-nél | #2

    “nem szorulunk rá az ilyen cselekre, a világ minden táján találunk ingyenesen elérhető internetet, és ha nem megy a skype se képpel se hanggal, akkor még mindig ott van az e-mail vagy a chat.”

    Mégsem olyan rossz az a műszaki fejlődés és fogyasztói társadalom.

  1. Még nincsenek visszakövetések