Hawai’i #2 – Bezuhanunk a Nagy Szigetre
Először is, mielőtt nekiálltok olvasni az első igazi Hawai’i, nagyszigeti élményeinket, indítsátok el a Somewhere over the rainbow című dalt az örök optimista, ’97-ben 343kg-os súllyal elhunyt Israel Iz Kamakawiwo’ole-től, hogy igazán autentikus legyen az élmény! :) A túlsúlyáról nem kell, de az életszemléletéről lehet példát venni! ;)
Reptér tető nélkül és bicikliszerelés árnyék nélkül
Konába menet már a repülőn elkezdtük nézni a GPS térképét, és emlékszem, Zita rákérdezett, hogy mi az a nagy szürke folt rajta, az lenne Kona városa, ilyen nagy? Hát nem, az a szürke folt egy egykori lávafolyamot jelölt. Ezt leszállás közben már nagyon jól lehetett látni, hatalmas szürkés-fekete kősivatag közepén volt a leszállópálya. Aztán a reptér terminálja se volt semmi, hiszen elmaradtak a hipermodern óriási légkondicionált terminálok, helyette az aszfalton sétáltunk be néhány, csak tetővel bíró épület alá. Itt még Hula táncosokkal is találkoztunk, és hiába sétáltunk tovább és tovább, a repülőtér épületébe sosem érkeztünk meg.
Hula táncosok fogadták az utasokat a konai repülőtéren
Kissé fáradtan, de boldogan, hisz megérkeztünk! :)
Ez a repülőtér maga
Az ugyanis ez a félig nyitott terület volt maga. Erre már csak akkor jöttünk rá, amikor a csomagfelvételnél álltunk, pár méterre az utcától és az ott utasaikra váró taxisoktól.
A biciklik nem érkeztek meg azzal a repülővel, amelyiken mi repültünk, de ez nem okozott különösebb problémát, ugyanis a következő repülő ugyanezen a vonalon, ugyanezen társaságtól (Hawaiian Airlines) kevesebb, mint fél órán belül megérkezett, mind a két dobozunkkal. A papírdobozban a biciklik, a nagy kék „táskában” (egy 6 dolláros zsák egy aucklandi kínai boltból) pedig a hátsókerekek és három-három Ortlieb táska volt. A negyedik Ortlieb táskák voltak a kézi poggyászaink. A jegy a szigetek között nem került bele 100 dollárba, a feladott poggyász 15 dollár volt (klubtagsággal), a bicikliknek pedig 35 dollár, de ez utóbbi, ahogy azt hiszem már írtam, 32kg súlyú is lehetett.
A biciklik összeszerelése egy hosszú és fáradtságos művelet volt, hiszen a helyére kellett tenni a kormányt, összekötni a villával, betenni az ülést és a fejtámlát, az első bummot a lánctányérral és a hajtókarral, erre feltenni a pedálokat, aztán a két sárhányót és a két kereket felrakni a láncot a helyére igazítani, az első féket visszaszerelni és beállítani… És egyáltalán, mindent alaposan átnézni, minden csavart jól meghúzni, hiszen több száz kilométer, hegyek és völgyek várnak ránk ezen a szigeten.
Ha itt folytathattuk volna az összeszerelést, az jó lett volna…
Mindez hosszú órákig tartott, és ezt félig meddig sajnos a forró nap alatt kellett végigcsinálnunk, mert az egyik biztonsági őr, miután békésen végignézte, ahogy az egyik dobozból kipakolunk, megkérdezte, hogy meddig fog ez tartani, és amikor azt mondtuk, hogy több mint egy óra, akkor megkért minket, hogy menjünk át egy másik helyre, ahol nem leszünk útban. Amúgy se járt senki abban a sarokban, ahol szereltünk volna, de ott nem maradhattunk, helyette egy fa alatt kellett nekiállnunk a nagy munkának, ahol kezdetben ugyan volt némi árnyék de aztán egyre kevesebb.
A baj nem csak ez volt, hanem az is, hogy előző éjjel alig aludtunk. Mire vége lett a pizzasütős bulinak már kelhettünk is, hogy induljunk a repülőtérre. Így álmosan, fáradtan, a tűző napon szereltük össze a bicikliket, ami nem volt valami túl jó élmény.
De végül csak összeraktuk őket és a táskákba is visszapakoltuk eredeti felosztásba. Már csak el kellett indulnunk, de hová? Ételt kell vennünk a következő napokra és egy benzinkutat vagy bicikliboltot találni, mert a kis kézipumpánkkal megint nem tudtam olyan nyomásra pumpálni a kerekeket, hogy a gumiabroncsok szélei egyenletesen kirúgják magukat a felni pereméből. Ehhez mindig nagy nyomásra, egy profi pumpára, és sok szappanos vízre van szükségünk.
Végül egy hittérítő néni (elnézést, de nem találok rá jobb szót) segített nekünk, miután megkaptuk a prospektust arról, hogy milyen fontos a bibliát olvasni, egy Google térképet is megnyitott az okostelefonján, és rákeresett a bicycle szóra. Ezzel valódi, közvetlen segítséget is nyújtott nekünk, mert a telefonja ki is dobott egy találatot nem messze a Walmart szupermarkettől tőlünk kb. 10km-re délre, Kona városában. Eredetileg észak felé szerettünk volna indulni, hogy az óramutató járásával megegyező irányba kerüljük meg a szigetet, de mivel se étel nem volt nálunk, se a biciklik nem voltak még tökéletesek, se város nincs a közelben a reptértől északra, ezért kénytelenek voltunk délnek indulni, Kona felé.
5 bár a gumikba, 3 napi élelem a táskákba
A reptértől egy nagyon széles, de csak egy-egy sávos útnak a kb. 3m széles leállósávjában tekerhettünk, ezzel nem is volt semmi gond.
Táblák is jelezték, hogy itt szabad biciklizni, csak maradjunk az út szélén
E jelet felfestve bringasávvá is avanzsálták a széles leállósávot
A bicikliboltot megtalálni már nem volt ilyen könnyű, mert a GPS lezavart minket egy utcába, egy McDobálsz és egy Target nevű áruház mellé, ahonnan aztán vissza kellett másznunk egy meredek parkolón keresztül, egészen vissza a főútig. A Bike Works nevű biciklibolt parkolóját már csak egy keskeny füves sáv választotta el a sztrádától, amiről lekanyarodva hatalmas kerülőt tettünk, hogy végre megtaláljuk. De legalább visszafelé már nem kell majd arra mennünk, egyszerűen csak áttoljuk majd a füvön, és már vissza is tértünk a főútra. Igen ám, de addig eltelt még néhány óra, a gumik ugyanis nagyon ragaszkodtak a felnihez, és akármennyi szappanos vizet kentem rájuk, miközben Zita a megengedett 5 bár fölé is felpumpálta őket, azok csak nem akartak kipattanni a helyükre. Nagyon jók ezek a Schwalbe Marathon Plus gumik, hiszen Zita még mindig csak a 2., én pedig a 3. garnitúrát használjuk belőlük és a 25 ezer kilométer (+2 ezer az út előtt) összesen 4 defektünk volt velük. Viszont felpumpálni őket, hogy szépen ráüljenek a Zac2000-as felnikre, ez mindig valami kész kínszenvedés. Persze ez lehet, hogy csak ennél a gumi-felni párosnál van így, nem tudjuk. Miután végre csak sikerült a gumikat szépen felpumpálni, még egy-két csavart is kaptunk a boltból, mert több csavar is valahogy pont most kezdett elnyíródni a bicikliken, és még mielőtt ez a probléma komolyra fordult volna, jobbnak láttam most lecserélni őket. A boltosok semmit nem számoltak nekünk fel ezért a néhány csavarért, és még azt is meg tudtam beszélni velük, hogy amikor majd június 9-én visszatérünk ide, hogy elrepüljünk a szigetről, akkor ők tudnak adni biciklis dobozokat a következő repüléshez. Mert ugye amit eddig használtunk, azt a reptéren kellett hagynunk, és a személyzet már akkor kidobta, mikor mi még ott szereltünk.
A bringabolttól a Walmartba tekertünk, ami szinte csak az út túloldalán volt. Persze ahhoz, hogy a bejáratához jussunk, most is meg kellett kerülnünk a fél világot. Odabent találtunk egy Coleman Fuel nevű üzemanyagot 6 dollárért, amit jónak találtunk a Primus Omnifuel főzőnkhöz. Aztán klubkártyát is váltottunk, mert hát úgy minden olcsóbb. :) Vagyis a klubtagsághoz itt csak a telefonszámunkat kellett megadni. 58 dollárért vettünk ételt, és úgy számoltuk, hogy ez 3-4 napra elegendő lesz.
A naplemente Konában, és Vince ajándéka
Ezután jött a találkozónk Imrével, aki egy Konában élő magyar és akivel egy másik, szintén a Nagy Szigeten élő magyar kötött minket össze. Egy gyönyörű tengerparti utcácskára gurultunk le, ahol a nap éppen lemenőben volt.
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!
Tényleg csodaszép volt az egész, ám sajnos mi ezt nem tudtuk sokáig élvezni, mert közben zavart minket az a tudat, hogy mindjárt besötétedik, és nekünk még fogalmunk se volt arról, hogy hol fogunk aludni. Imrénél sajnos nem fértünk el, mert egy apró stúdiólakásban él, és különben sem tudott most engedélyt kérni a főbérlőjétől. Viszont tudott egy közeli szállodát, ami a legolcsóbb egész Konában, csak 40 dollár. Húha, ha itt ilyenek az árak, jól fogunk kinézni… Gondoltam, és már kérdeztem is Imrét, hogy nem tud-e egy helyet, ahol vadkempingezhetnénk. Imre nagyon rendes volt velünk, először Zitának mutatta meg a szállodát, amiről közben kiderült, hogy a legolcsóbb szobája nem 40, hanem 90 dollár, aztán pedig engem vitt el a kisautóján a közeli régi repülőtér melletti tengerpartra, ahol szerinte el lehet „freecamp”-elni. A hely valóban jónak tűnt, igaz, már egy kicsit sötét volt hozzá hogy ezt megítéljem, és a kapun lévő felirat, miszerint este 8-kor bezárják, is aggasztó volt.
Visszatérve a gyönyörű tengerpartra a biciklikhez és Zitához meghánytuk-vetettük a dolgot, és mivel már teljesen sötét volt, és fáradtak és nyűgösek voltunk, és láttam Zitán, hogy nagyon nem esne jól neki a vadkempingezés adta bizonytalanság, ezért elindultunk a szálloda felé. Ennyit még sosem fizettünk szállásért, de úgy éreztük, muszáj pihennünk, és erre nincs más mód. A szoba az első, vagyis itteni mércével nézve a második emeleten volt, táncolni is lehetett volna benne, ezért felvittük a bringákat. A szintén tágas, asztalokkal és székekkel is szerelt erkély sarkáig pont elért a Lounge-ból a wifi, így tudtam feltölteni és e-mailt írni. Így sajnos számomra a pihenés nem sikerült ezen az estén. Az előző előtti, utolsó új-zélandi bejegyzést, amit erről a helyről töltöttem fel, este fél 2-ig szerkesztettem be. Na és rengeteg lépést tettem, hogy ilyesmi többet ne fordulhasson velünk elő, térképeket, a snorkeling és vadkempingezős helyek megtalálásához műholdkép részleteket, szintmetszeteket, és útikönyveket töltöttem le. Reggel 6:30-kor már fent voltam, és folytattam a félbehagyott munkát, illetve néhány otthoni és egy Brazíliában élő barátommal is leveleztem egy kicsit. Pítéknek most születtek ikreik, és Pít egy évvel és egy nappal korábban született, mint én. :) Merthogy nekem ezen a napon, vagyis az ébredésünk napján volt a szülinapom, május 23-án. Ennek örömére sikerült elintézni egy-két online ügyet, és a bejegyzést is befejezni, ami jó érzés volt. Felvettem a kapcsolatot néhány Warmshowers-es és Couchsurfing-es taggal is, hogy ne csak sátraznunk kelljen itt két hétig, mert azt már eldöntöttük, hogy többet ilyen drága hibába nem esünk és ezentúl mindig bőven naplemente előtt nekiállunk táborhelyet nézni.
Szemerkélő esőben indultunk el a szállodánkból, ahol egyébként medence és jacuzzi is volt… :o
Mielőtt még elzártam volna a gépet a 10 órai check-out előtt, még egy e-mailt megírtam, Vince-nek köszöntem meg a szülinapi ajándékát, mert hát tekintve, hogy ez a szoba számunkra egy óriási költség (lett volna), úgy fogtuk fel az egészet, hogy itt költöttük el Vince ajándékának első ötödét, és ez az ajándék egyben az én szülinapi ajándékom is volt. Ezt meghálálva egy hosszú levélben még egyszer köszönetet mondtam nekik, és egyben azt is leírtam, hogy mi van velünk.
Ebéd a tengerparton
Ezután már nem volt más hátra, mint előre! :) De ez se tartott sokáig, ugyanis időközben megéheztünk, de a szobát már el kellett hagynunk. Ezért nem tekertünk messze, csak a tegnap este már meglátogatott régi repülőtér mellett tengerpartra. Ott egy fedett, pados részen nekiálltunk főzni. Az új üzemanyag jól égett, és a bevásárolt alapanyagokból egy finom ebédet főztünk az amúgy esős, borús tengerparton. Mellettünk egy fickó aludt a szomszédos padon a bringája mellett, és mikor felkelt, elmondta, hogy itt a nyolc órás kapuzárás után még este 11-kor visszajöttek körbenézni, és reggel 6-kor is, amikor nyitották a kapukat. Ilyenkor a legjobb elrejtőzni, vagy egyszerűen csak nappal idejönni, mert akkor nem zavar fel senki az alvásban. Ezt hallva most különösen örültünk Vince ajándékának. Bár azt is megígértük neki, hogy a maradék 4/5 részt sokkal okosabban fogjuk majd felhasználni. :)
A régi repülőtér kifutópályája, közvetlen a tengerparton
Itt főztük meg az első nagy szigeti ebédünket
A SPAM húskonzerveket akkor “találták fel”, amikor a háború alatt a Hawai’i-on állomásozó amerikai katonáknak nem jutott elég hústermék. Tehát ha kicsit abszurd is, és csak félig igaz, de elmondhatjuk, hogy tradicionális helyi ételt eszünk éppen :D
Az ebédből még elpakolni is maradt egy kevés, és miután összeszedtük a sátorfánkat, végre mi is elindultunk! :) Mégpedig vissza északnak, mert hát arra könnyebb indulni, és mert a tőlünk délre lévő merülő helyekről még túl keveset tudunk, hogy rögtön arra kezdjünk. És mert Imre is azt mondta, hogy dél felé keskeny, kanyargós, és hegyes az út. Na, nem mintha így megúsznánk, de legalább nem ilyen fáradtan és csapzottan érkezünk majd arra a szakaszra.
Csak kétféle táj létezik: lávakő-sivatag és mesterséges oázis
Észak felé az autópályaszerű úton nem sok érdekes jött szembe velünk. Csak hajtottunk a végtelen, sötétszürke lávamezőben, egy olyan széles úton, hogy alig láttunk el a túloldalára. Láttunk egy-két érdekes táblát az út mentén, és egy kilátóhelyen is megálltunk, de igazából ezen kívül semmi érdemleges nem történt az első 30km-en.
Szervezetek vagy magánszemélyek 1-2 mérföldet “örökbefogadhatnak” az autóútból, ezzel kifizetve az ottani szemétszedés költségeit. Szerintem inkább magasabb bírság kéne a szemetelésért, és reklámkampányok, illetve iskolai szemétszedő órák, és a szemetelést kéne megállítani, nem a szemétszedésre ily módon forrást keríteni, hisz ez így csak egy fenntarthatatlan és költséges tüneti kezelés. De ez csak az én szerény véleményem, biztos butább vagyok, mint a sok okos amerikai. :)
Share the Road, Dude! :)
Ezt a táblát nem akartuk elhinni…
Szamarak a lávamező közepén? Miért, hogyan, honnan? Végül aztán egyet sem láttunk, csak ezeket a táblákat, nyílván túl korán jártunk ott.
Scenic Point!? Itt? Na erre kíváncsiak vagyunk…
Ez volt a gyönyörű kilátás… Reméljük a sziget többi része azért izgalmasabb és színesebb lesz! :)
Csak a kősivatag, az autók, az aszfalt, meg mi voltunk…
Így nézett ki a táj, ha a sziget belseje felé fordultunk
De aztán végre lekanyarodtunk erről az unalmas főútról, és egy épített oázis kellős közepén találtuk magunkat. Nagyon éles volt a váltás, hirtelen a kősivatagból egy zöld pázsittal, pálmafákkal és vízesésekkel borított környéken találtuk magunkat, ahol minden zöldellt. Ez tetszett is nekünk, meg nem is, elvégre sokkal barátságosabb környezet volt, mint a láva, de az is gyanús volt, hogy ezt nem a természet rendezte így, vagy legalábbis, ha volt is itt valaha oázis, az tuti nem így nézett ki eredetileg. Lakóházak, szállodák és végtelen golfpályák mellett haladtunk el, amelyek között néha azért feltűnt a fekete lávakő egy-egy kupaca.
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!
A térképen következő ugyanilyen kanyargós utcákból álló oázishoz csak egy út vezetett át. Az utcák több helyen majdnem találkoztak a másik oázis labirintusával, de végül, ahogy bezoomoltam a térképen, láttam, hogy mindenütt csak majdnem, néhány 10 méter híján vannak összekötve az utcák. Hogy miért van így, azon ekkor még csak bosszankodtam, mostanra szép lassan leesett, hogy ezek olyan lakónegyedek voltak, ahol a tervezők nem szerettek volna semmilyen átmenő forgalmat, így aztán mi sem tudtunk itt átmenni, már csak azért sem, mert a főútról való leágazásoknál mindenütt kapuk voltak ezeken az utcákon. De sebaj, maradt még két lehetőségünk!
A golfpályán és az ősi lávaösvényen
Az első egy golfpálya volt, és az annak a szélében kanyargó keskeny sétány, vagy hát, ahogy hívják az ilyet, ahol ezek a buta kinézetű golfautók közlekedhetnek. Mivel a golfpályán se kerítés, se kapu nem volt, és amúgy is elég kihalt volt az egész, elindultunk rajta észak felé. 1km-t kellett volna így haladnunk a következő aszfaltozott utcáig, de sajnos a kis utunk száz méter múlva véget ért, és arra azért nem volt bátorságunk, hogy a biciklikkel ráhajtsunk a gyepre.
Az út véget ért…
…és mi visszafordultunk.
Már csak azért sem akartuk ezt meglépni, mert tudtuk, hogy van még egy másik lehetőségünk, mielőtt feladjuk és visszatekerünk a főútra, ami persze sok-sok kilométer kerülőt, és unalmas tekerést ígért megint. Ehelyett a térképen egy nyílegyenes, szaggatott vonalnak jelölt utat szemeltem ki. Ez az út a golfpálya és a lakónegyed közötti keskeny, megkövült vulkáni lávás sávon haladt, és ahogy azt egy mellette álló tábla is jelölte, ez valamiféle ősi útnak egy szakasza volt.
Mi hála az égnek, csak nappal jártunk itt és nem álltuk senkinek az útját :)
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!
“Hogy én miért nem a Hufnáger Pistihez mentem feleségül?!” – Gondolta Zita, mikor megpillantotta az utat, amin végig kellett mennünk.
Próbáltunk bringázni a köveken, de ahhoz egy üres monti kellett volna, nem egy tökig pakolt reku
Hát, az itt élő hawaiiak valószínű nem fekvőbringával, de még csak nem is biciklivel közlekedhettek ezen az úton, ugyanis az út felszíne ökölnyi nagyságú kövek sokaságából állt. És akkor még enyhén fogalmaztam, mert egy-egy szakaszon annyira durva volt ez a terep, hogy csak emelve tudtuk a bringákat átvinni rajtuk. Biciklizésről szó sem lehetett, csak tolni bírtuk a megpakolt bringákat, és azt is csak nehezen. Hála az égnek, a kövek nem voltak élesek, ezt mielőtt még elindultunk volna, ellenőriztem is. A gumiabroncsokkal nem is volt baj, csak a cipőm talpa kezdett el leszakadni már megint, sokadjára. Újra meg kell majd ragasztani pillanatragasztóval.
Kínkeserves volt minden száz méter, és nagyon lassan haladtunk. Zitával megint összenevettünk, hisz már megint, az amúgy gyönyörű, aszfaltozott utakkal borított Hawai’i Nagy Szigeten is megtaláltam az egyetlen olyan utat, ami majdhogynem lehetetlenül nehezen járható a biciklijeinkkel. Még jó 400 méter volt hátra a túloldalig, amikor bal oldalt feltűnt egy golfautó és benne egy fickó. Megkérdeztük tőle, hogy ki tudja-e nyitni nekünk a túloldali kaput, és hogy szabad-e a tőlünk ekkor már csak néhány méterre lévő, az ősi lávaösvénnyel párhuzamosan haladó útra áttérnünk. Megtudtuk tőle, hogy a túloldalt már nincs is kapu, és persze szabad volt használnunk az utat, ami egyébként nem volt összeköttetésben azzal az úttal, ahonnan elindultunk.
Mellettünk ment egy gyönyörű aszfaltozott út, csakhogy azon, mint a képen is látni, kapuk álltak az utat
Végre kimenekülünk ebből a rémálomból
A biciklik kerekei, csomagtartói és táskái jól bírták, csak az ajándékba kapott öreg SPD cipő sínylette meg (Szüleinknek itt üzenjük, hogy ne aggódjanak ezen, már eldöntöttük, hogy San Francisco-ba rendelünk két pár új SPD cipőt, 75 dollár párja, erre most már muszáj beruházni, túléljük anyagilag, hisz azok már remélhetőleg hazáig bírni fogják)
Átpakoltunk a lávamezőn, biciklit és táskákat külön-külön, majd újra fel mindent a biciklikre. Innentől már sima utunk volt, néhány banyana fa alatt áttekertünk a gyönyörű úton egy másik oázisba és annak is az északi sarkába. Ez az út is viccesen nézett ki néhol, mert míg az egyik oldalon zöldellő, pálmafás golfpályák szegélyezték, addig a túloldalt, fekete, élettelen lávamező.
Végre újra aszfalton
Egyik oldalt zöld, élettel teli másik oldalt fekete, kihalt
Most, hogy így jobban átgondolom, szinte biztos, hogy itt anno kivétel nélkül mindent elöntött a lávamező, és ezek a zöld oázisok egytől egyig mind teljesen mesterségesek. Persze gondolom megérte az ingatlan-befektetőnek, mert a lávamező négyzetkilométere biztos olcsó vétel volt, és aztán már csak tereprendeznie kellett, hogy jó pénzért bérbe adhassa a szállodákat, lakásokat és golfpályákat. Ez nagyon nem a mi világunk volt, de ezen vitt keresztül az utunk és érdekes volt ezt is látni.
Éjszaka egy asztalon, tető nélkül
Végül megint egy zsákutcában találtuk magunkat, mert ahol az oázisunk északi sarka véget ért egy gyönyörű zöld, kiépített, mosdós tengerpartban, ott egy kapu zárta el azt a mellékutat, ami továbbvitt volna minket a következő tengerparti útra. Úgy látszik itt kétféle út van: a szürke, unalmas, széles autópálya, és a szép, kalandos, de legtöbb helyen lezárt privát út.
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!
A Xing nem a Cart kínai neve, hanem a Crossing-nak a rövidítése :)
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!
Mi ezen sem keseredtünk el, mert Zita talált egy ösvényt a tengerparton, amin előre sétált és fel is fedezte, hogy az összeköttetésben van azzal a parti úttal, amin mi tovább szerettünk volna menni. És azt is eldöntöttük ekkor, hogy ez már csak másnap fog megtörténni. Mivel a tengerpart kapuját fél órán belül lezárták a tábla szerint, ezért villámgyorsan lezuhanyoztunk annak a mosdójában, majd elindultunk a kis ösvényen befelé a bringákkal. Egy-két nyaraló előtt áthaladtunk, mire megérkeztünk egy másik, de már csak murvás, kevésbé kiépített parkoló sarkába, ahol két pad mellett letáboroztunk. Senki nem volt a környéken, és csendes volt, ideális helynek tűnt az éjszakázáshoz. Ma nem fáztunk úgy rá, mint tegnap, okosak voltunk, gondoltuk. Ettünk valamit, én kitettem a naplementéhez a timelapse kamerát, majd felfújtuk a matracokat.
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!
Úgy voltunk vele, hogy úgyse fog esni, a szigetnek ez az oldala tök száraz (már ahol nem építettek oázisokat), itt alig esik az eső, jók leszünk a szabad ég alatt. A széles asztal tetején ágyaztunk meg magunknak.
Mégiscsak jól jött volna valami tető…
Ez nem volt jó ötlet, mert nehezen aludtunk el, fújt minket a hűvös, sós szél a tenger felől, és néha egy-egy horgász érkezett, akik az autóikkal egyenest a szemünkbe világítottak, ahogy forgolódtak a parkolóban. De ez még mind hagyján lett volna, ha éjjel 2-kor nem kezd el esni az eső. Csak szemerkélt, ahogy a délelőtt folyamán is néhányszor, ezért úgy voltunk vele, hogy csak magunkra dobjuk a sátor ponyváját, és majd eláll. Hát nem állt el, hanem még jobban rákezdett. Egy ideig csak eltartottuk magunktól a sátorponyvát, hogy annak átázott, vizes belseje ne érjen hozzá a testünkhöz és a hálózsákokhoz, de aztán rájöttünk, hogy ez így nem lesz jó, mert odakint is vannak szanaszét cuccaink, és egyáltalán, már mindenütt folyik be a víz. Döntöttünk, és pakoltunk, amilyen gyorsan csak tudtuk, kidobtuk a sátrat a parkolóra, de amíg ezt tettük, már a belseje is teljesen átázott. A cövekeket nem bírtuk leszúrni a kemény földbe, a hálózsákjaink, a matracaink, a sátrunk és mi magunk is csurom vizesek voltunk, a holmijaink szanaszét voltak és mind áztak az esőben. Szar egy helyzet volt na! Még jó, hogy hideg nem volt, és fázni különösebben nem fáztunk, az tett volna csak rá az egészre. Én nekiálltam elpakolni a sátrat, miközben Zita néhány holmival gyalog előre ment, hogy bepakoljon a szomszédos tengerpart mosdójába. Amikor zuhanyoztunk, láttam, hogy odabent volt egy öltözőhelyiség padokkal, ott majd elleszünk reggelig, aztán korán eltűnünk, mielőtt nyitnák a kapukat. Gondoltam nagy naivan, de sajnos mire összepakoltam, Zita azzal a hírrel tért vissza, hogy az épületet is bezárták. És még mindig esett! Jól nézünk ki… Most mit csinálunk?! Kell egy tető! Mindegy hol, de egy tető alá kell bújnunk, máshol nem tudunk éjszakázni.
Tetőt, tonhalas rántottát és teknősöket kapunk
Elindultunk északnak, azon az utcán, amin másnap reggel szerettünk volna továbbindulni. Csak egy-két háznál volt valami világítás, de életet, embereket sehol sem találtunk, pedig az utca mindkét oldalát nyaralók szegélyezték. Nekem ezek elég sötét pillanatok voltak, de Zita utólag elmesélte, hogy ő magában szinte már nevetett a helyzeten. Hogy lehettünk ekkora ökrök és hogy lehetne ez ennél még rosszabb? Hála az égnek ezt már nem tudtuk meg, mert Zita talált egy széles, két oldalt nyitott, felül fedett kocsibeállót, ami a házon lévő feliratokból ítélve egy kisebb szállóhoz tartozott. Ide betoltuk a bringákat szép csendben két autó mellé, és elkezdtünk gondolkodni. Örültünk, hogy nem valakinek a házánál vagyunk, mert ugye mi is ismertük azokat a történeteket Amerikából, hogy embereket lelőhetnek és le is lőnek, mert itt ugye vannak államok, ahol olyan szabályok vannak, hogy ha valaki belép a te magánterületedre, akkor bizonyos esetekben léphetsz ilyet és hát a fegyvertartás is elég általános ebben az országban. De ha egy szállodánál vagyunk, talán mondhatjuk azt, hogy nem találtuk a recepcióst, fáradtak és ázottak voltunk, és lefeküdtünk a tető alá, mert odakint esett az eső.
Buták voltunk, kicsit meg voltunk szeppenve az új országtól, az USA-tól, és valamiért azt gondoltuk, hogy majd itt mások lesznek az emberek, mint más országokban. Ez az eső nekem a morálomat is kicsit letörte, és nem értettem, hogy lehettünk ekkora balgák, csak azt éreztem, hogy ez most nagyon nem jó nekünk itt, és bárhogy is próbáltam csavarni a dolgot, csak azt éreztem, ebből semmi jó nem fog kisülni, és hogy ezt már megint jól benéztük. Ennek oka talán az is volt, hogy nekem ez már a harmadik este volt, hogy nem aludtam eleget. Nagyon fáradt voltam. Felkészülve a reggeli kínos pillanatokra, lefeküdtünk egy asztal és egy fal közé a betonra aludni az időközben már átvett, száraz, meleg ruháinkban. Nem fáztunk, és később a matracaink is megszáradtak így azokat is magunk alá tudtuk tenni.
Reggel arra ébredtünk, hogy körülöttünk már emberek járnak-kelnek. Most lustálkodásról nem lehetett szó, ahogy elsőre felébredtünk, úgy pattantunk fel és kezdtünk el elnézést kérni és elmesélni a történetünket. Az ő első kérdésük is az volt, hogy megáztunk, mi? – Tehát nem néztek minket bunkó betolakodónak és nem is az volt az első reakciójuk, hogy mit keresünk itt és takarodjunk innen! Sőt… Nagyon kedvesek voltak velünk, érdeklődéssel hallgatták az utazásunk történetét, és aztán még gyümölcslével, kávéval is megkínáltak. A mainlandről érkezett, itt vakációját töltő néhány családdal hozott minket össze az eső, akik rettentő kedvesek voltak velünk. Mivel előző nap egy óriási tonhalat vásároltak, amit egymaguk nem bírtak megenni, még egy kiadós tonhalas rántottát is kaptunk ciabattával reggeli gyanánt.
Mikor már indultunk volna, az egyikük szólt, hogy jöjjünk, mert egy teknős mászott ki a partra. Kisétáltunk a partra, ami közvetlenül a szállótól elérhető volt, de teknőst nem láttunk, csak egy teknősre hasonlító uszadékfát, amit persze mindannyian jót nevettünk. Ekkor a beszélgetés a snorkelingre terelődött, már láttuk, hogy náluk is van búvármaszk és légzőcső, így azt is megtudtuk, hogy nem szabad továbbmennünk azokra a zsúfolt, széles partokra, ahová terveztünk menni, mert ha snorkelingezni akarunk, akkor arra a legjobb hely, ha pár házzal odébb, a 40-es házszámnál lekanyarodunk a partra vezető kis ösvényre. Ott aztán a harmadik szirtnél annyi halat fogunk majd látni, hogy nem győzzük majd fotózni, és a teknősök is mindig arrafelé ólálkodnak.
Reggelire egy óriási adag nagyon finom tonhalas rántottát kaptunk
Irány a 40-es házszám! :)
Elköszöntünk tőlük, megköszöntük a kedvességüket, és odatekertünk a 40-es háznál lévő lejáróhoz. Ez csak egy szűk ösvény volt két telek között le a sziklák partra. Még be se kellett menni a vízbe, máris megpillantottunk egy teknőst, aki a parti homokban heverészett, magát félig betemetve. Kipakoltuk az összes elázott cuccunkat és kiakasztottuk őket a közeli fákra és bokrokra száradni, majd fürdőruhát vettünk magunkra. Fogkrém a maszk üvegére, ráakasztani a légzőcsőt, a fényképezőgépet gondosan betenni a vízálló tokba, abból a levegőt kiszorítani, majd szorosan lezárni. Mióta vártam erre a pillanatra! Végre újra merülünk, de most tényleg egy szép helyen! Ahogy ledugtam a fejem a víz alá, az első dolog, amit megpillantottam, egy tőlem kb. 3 méterre lévő nagy teknős volt, ahogy éppen úszott felém.
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!
Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!
Ha a tonhalas rántottánál még nem is esett le teljesen, ekkor végre megértettem, hogy miért volt jó nekünk ez az esti elázás. Odafent a víz felett hétágra sütött a nap, kéklett az ég, és csak néhány bárányfelhő tarkította az eget. Meleg volt, fényesség, és én boldog voltam, hogy itt vagyunk. Ekkor éreztem először a Hawai’i szigeteken, hogy végre megérkeztünk Hawai’i-ra, értsd ezt most átvitt értelemben is. Tudtam, éreztem, hogy innentől már minden rendben lesz, és minden szép lesz. Zitát is besegítettem a vízbe, hogy bele ne lépjen valamelyik tüskés lénybe, amíg a sekély vízben sétál, és aztán együtt bevettük magunkat a vízalatti színes élővilág csodái közé.
Erről bővebben már csak legközelebb, mert már megint a 6. oldalon tartok. Most legyen elég annyi, hogy ez a megérzésem aztán tényleg bejött, és végre szép napok köszöntek ránk Hawai’i Nagy Szigetén.
Történt 2014. május 22-23-24-én, bicikliztünk 15,9 és 52,6km-t, lejegyezve és beszerkesztve június 5-én.
Szolgálati közlemény: a jobb oldali sávban az archivumban a hónapokra kattintva nem jönnek elő a bejegyzések. A többi bejön, csak az archivum nem.
Vagy én bénáztam el valamit?
Hát itt vagytok.
Be kell valljak valamit.
A Hősök tere óta követlek benneteket, ahogy a csodálatos élményeiteket, találkozásaitokat olvasom, szinte tényleg veletek vagyok. Most is köszönöm a lehetőséget, hogy veletek utazhatok.
Most másodszor érzek némi irigységet, de nem rosszindulatból, nem tőletek irigylem az utazást, hanem ez talán inkább szomorúsággal vegyített érzés: na ez az, ami a bakancslistámon biztosan nem lesz kipipálva.
Az első ilyen : Ausztrália és Új-Zéland. Illetve az egy kicsit más. Oda nem utazóként kívánkoztam egész életemben, ott élni szeretnék/szerettem volna.
A másik pedig Hawaii. Itt viszont pár hét elég is lenne.
De azt hiszem ezt is „csak” a ti szemüvegeteken keresztül fogom meglátni.
Szevasztok !
A nehezen helyrepattanó S M gumi felszereléséhez legutóbb szappanos víz helyett szilikonsprayt használtam, teljes sikerrel. Könnyedén a helyére ugrott a külső, már 2-3 bar nyomás körül.
Jó utat !