Nászút a Föld körül

Az U Bein híd és az odajutásunk története

Baganból este nyolckor indult a buszunk és mint azt indulás előtt néhány órával megtudtuk, nem a buszállomáson várt ránk, hanem megállt a szállónk előtt is! :) Micsoda kényelem! Ennek már csak azért is örültünk, mert később aztán leszakadt az eső, így nem kellett azt a 3km-t esőben megtennünk, vagy riskáznunk. A busz tényleg befutott az ígért idő után fél órával, és mi újra robogtunk a légkondicionált őrületben. Ezúttal bőven volt szabad ülés hátul, így mind a ketten bevackoltuk magunkat valahová, és aludtunk néhány órát. Aztán valamikor éjjel 2 környékén bekapcsoltam a GPS-t, hogy megnézzem, merre járunk. Egész közel voltunk már Mandalay-hoz, de mivel úgy terveztük, hogy néhány kilométerrel előbb leszállunk, a főútnak azon a szakaszán, ahonnan alig 2km az U Bein híd, ezért előre szaladtam a sofőrhöz és a másik egy fő személyzethez, és közöltem velük, hogy az U Bein hídnál majd szeretnénk leszállni, mire ők bólogattak.

Az U Bein hídra még Attila hívta fel a figyelmünket először Bangkokban. Ez egy 200 éves tíkfa gyalogoshíd, Mandalaytól 11km-re délre. Amarapuramban. Ez a város egyébként szintén volt az ország fővárosa egy rövid ideig. :) A híd 1,2 kilométer hosszú, 1060 tíkfa cölöpön áll, egy tavat szel ketté, és természetesen mikor máskor, ha nem hajnalban a legszebb, a napfelkeltével és a nap elején kezdődő élettel, vonuló szerzetesekkel. :) Mandalaytól nincs messze, néhány száz kyat-ért már kihoznak a riksások, csakhogy azok hajnalban nem járnak, vagy drágák, este a naplemente meg valószínű teli van turistákkal. Nekünk az eredeti, turistamentes élmény kellett, és az olcsóbb, ezért úgy döntöttünk, ha már úgyis ott robogunk el mellette a busszal, akkor leszállunk néhány kilométerrel a végállomásunk mellett.

Amikor láttam, hogy már csak 1-2 kilométer az elágazás, előrementem megint, hogy megbizonyosodjak róla, biztosan megértette e a buszszemélyzet, amit az előbb kértem nekik. Leintettek, hogy nyugodjak meg, tudják, hogy előttünk van az U Bein híd, értették. Egy perccel később aztán végignéztem a GPS képernyőjén, ahogy lassítás nélkül elszágultunk az elágazás mellett. Nem értettek ezek semmit, az ő képzeletükben az U Bein hídhoz egy turista csak úgy tud eljutni, hogy berobog velük a mandalay-i buszállomásra, és ott riksát, taxit bérel. A bólogatás pedig a szokásos ázsiai dolog, amelybe még mindig képesek vagyunk belefurni: bólogatnak mindenre, még arra is amiből egy büdös szót sem értenek. Vagy ha akár egy dolgot is értenek belőle, akkor még vadabbul bólogatnak, pl. esetünkben valószínű az történt, hogy azért bólogattak, mert tudták, hogy Mandalay az a város, ami közel van az U Bein hídhoz, de az nekik eszükbe se jutott, hogy két hülye azért előbb le akar szállni a buszról, hogy az éjszaka közepén odasétáljon a hídhoz. Valószínű az ő fejükben nincs is olyan térkép, amin látszik, hogy minden alkalommal a hídtól pár kilométerre mennek el a busszal.

Na mindegy, kár ezen bosszankodni újra, csak azért írtam le, mert akkor nagyon felbőszítettek, mert nagyon álmos voltam és direkt kétszer is odamentem hozzájuk, hogy biztos legyek a dolgomben, de ez nem volt elég. Végül nyomatékosan megkértük őket már a táskáinkkal a vállainkon, hogy „Stop-Stop, stop the bus, now!”, és ezt megértették, bár amikor leszálltunk valószínű még mindig nem vágták, hogy miért is. :)

A hídon az ébredő napra és életre várva

Én durrogtam még egy sort odalent az aszfalton is, aztán a GPS-re nézve konstatáltam, hogy így már közel 5km-t kell sétálnunk, amihez nyomban hozzá is láttunk. Sajnos mire odaértünk, nem lettem sokkal kevésbé nyűgösebb, éjszaka buszozni, aztán hajnalok hajnalán kilométereket sétálni hátizsákkal a hátunkon az annyira nem bizonyult mégsem jó mókának. Akárhogy is, de megérkeztünk a fa gyalogoshídhoz, ami kb. két méterenkénti kétoldalt levert cölöpökön álló, 2-3 méter széles híd, padlóját keresztbe lerakott deszkák és a köztük lévő néhány centis rések váltakozása adja, korlátja pedig nincs! A vízszint most alacsony volt, de az útikönyv szerint van olyan, amikor az egész híd víz alatt van, és a hídon sétálók bokáig járnak a vízben. A híd korát annyival egészíteném ki, hogy részben 200 éves, hiszen még olyan szakasza is van, ami vasbetonból van, de tény, hogy olyan pilléreket is láttunk, amelyeken látszott, hogy nem gyengén öreg fából vannak. Amikor megérkeztünk még teljesen sötét volt, először valahol a híd közepén álltunk meg, hogy elolvassuk, mit ír az útikönyv a hídról és hogy megtudjuk, melyik végén tudunk majd reggelizni, vagy esetleg csónakot bérelni, ha ahhoz lesz kedvünk.

A híd nyugat-kelet irányú, és mint megtudtuk, a nagyon infrastruktúra a nyugati végén található. Itt meg is fordultunk kicsit, még mielőtt visszamentünk volna a hídra fényképezni a kezdődő életet és a várva várt színeket. Az üzletek persze ilyen korán még zárva voltak, és sajnos aztán a színek sem jöttek, az és magasan felhős volt keleten. Most sem volt szerencsénk, persze ettől még kimentünk a hídra, és kinéztünk egy jó helyet, ahová én letettem megint a kis Canont, most már egy nagy és üres memóriakártyával, és ismét elindítottam a videó felvételt. Az eredményt még nem láttam, és nem is tudom, hogy lesz-e rá időm megnézni és felgyorsítani, majd beszerkeszteni és feltölteni, mielőtt ezen írás publikálása esedékessé válik. Ha igen, akkor a videót itt fogjátok látni, ha pedig nem, akkor erőforrás hiányában szépen a feledésbe mered talán örökre.

A hídon több órát eltöltöttünk, miközben szépen feljött a nap és beindult az élet. Először a reggeli kocogók, tornázók jelentek meg, köztük sok nő volt, de még néhányan szerzetesek is. Őket érdekes volt látni a bordó ruhájukban vádlit nyújtogatni a híd oldalán támaszkodva. (a rövid vasbeton szakaszon van korlát). Mi főleg az egyik pihenőhelyen időztünk, ez egy olyan kis tetős rész, ahol a híd kiszélesedik és egy tető alatt padokon pihenhet a megfáradt átkelő. :)

Fotós élmények és gondolatok

Most, hogy végiglapoztam írás közben a képeket (és kiválogattam a picasa albumba kikerülő válogatás közül az ide, a bejegyzésbe kikerülőket) igazán nem értem már az akkori önmagamat. Ugyanis egész reggel nyűgös maradtam valamennyire, és ezt már nem a fáradtság és az álmosság okozta, hanem ahhoz a nyavalyás naplementés fényvilághoz való csökönyös vágyam és ragaszkodásom. Én mindenáron olyan aranyban úszó hidas képet szerettem volna, és közben majdhogynem elfelejtettem észrevenni azt a másik ezer csodát, ami igaz, hogy nem arany fényben, de közben történt a hídon. Azért csak majdnem, mert ahogy visszanéztem a fotókat, azért az látszik, hogy sikerült lencsevégre kapni egy-két érdekes és izgalmas pillanatot. Szóval így utólag már nagyon elégedett vagyok a képekkel, akár egy egész naptár oldalt is meg lehetne tölteni csak U Bein hidas képekkel, szóval a naptár miatt sem kellett volna annyit izgulnom – mégis megtettem, mert ilyen vagyok és ezen akkor nem tudtam változtatni, de azt már éreztem, hogy zavar. A naptár azóta egyébként megjelent, ezeket a sorokat már decemberben írom. Köszönjük a visszajelzéseket, örülünk, hogy – eddig úgy tűnik – mindenkinek tetszik a naptár, mert jobbnál jobb visszajelzéseket kapunk róla. Azért ne legyetek elfogultak, ha nem kapunk építő kritikákat, lehet, hogy a 2014-es naptár csak ugyanilyen jó lesz, de nem jobb! ;) Szóval ki vele, ha valami nem tetszik, ha valamit még lehetne szerintetek javítani rajta! Most sem fogunk megsértődni, olyat ritkán szoktunk.

A képekhez még a magam tanulságára hozzáfűznék annyit, hogy tényleg kár volt Mianmarban ennyit izgulnom rajtuk, hiszen szerintem csak Mianmarból három-négy hónapot is le tudtunk volna fedni gyönyörű képekkel és ez azt hiszem sok más ország esetében is így van. Ha pedig nem a legfőbb nevezetességek lesznek rajta a naptáron, mert azokról nem sikerült szép képeket készíteni az se baj, mert így legalább még egyedibb lesz a naptár! :) Amit inkább meg kéne tanulnom, hogy nem mindig csökönyösen egyfajta témára (esetünkben naplemente/napfelkelte arany színei), hanem egyszerűen csak menni bele a világba a fényképezőgéppel a kezembe, és fényképezni azt, ami szembejön magától, amit észreveszek magamtól anélkül hogy csökönyösen keresném. Mert már ezek is épp elég szépek önmagukban, és teremtenek elég témát nagyszerű képekhez. Ha valamit nagyon akarok, és csak arra figyelek, egyrészt – mint ahogy az most is megtörtént – tiszta ideg leszek, ha elmarad, ha nem találom meg, másrészt nem veszem észre azt, ami ott van a szemem előtt. Bár igaz, úgy tűnik ez utóbbi azért annyira most nem történt meg és ennek örülök.

Próbáltam nem mérgelődni és lenyugodni ezen a reggelen, de ez nem sikerült teljesen, ezt amit most leírtam, erre csak most utólag, íráskor jöttem rá.

Még mielőtt elhagytuk volna a kis állomásunkat a hídon, én jártam egy kört, hogy a híd keleti végéből is csináljak néhány fényképet. Volt ott egy fa a tóban a híd mellett, ami nagyon jól nézett ki a víztükrével, és közben a híd nyugati végét is más szögből láthattam onnan. Merthogy ez a híd a közepén törik egy helyen, nem csak egy nyílegyenes történet, és ez jó, mert így tiszta időben rálátni a híd egyik oldaláról a másikra. Most jut csak eszembe, hogy végeredményben azért mázlink volt az idővel, pl. mi lett volna ezekből a képekből, ha köd van ezen a reggelen, vagy eső? :) Miután megkörnyékezett minket egy csónakos (túl magas árat kínált), és megcsodáltunk és lencsevégre kaptunk még néhány bringást, szerzetest és az iskolába vonuló gyereket a hídon, szépen elsétáltunk mi is a nyugati végébe, ahol megreggeliztünk, majd riksa után kezdtünk nézni.

Egy másik szögből – Kacsanyáj és a kacsapásztorok

Nagy szerencse volt, hogy nem találtunk egyből menetrendszerinti (és így olcsó) riksát Mandalayba, mert találtunk helyette mást. Egy üzemen kívüli étterem teraszára leltünk rá, ahonnan nagyon jól rá lehetett látni oldalról a hídra, és ez egy teljesen más szög volt, mint az eddigiek, így teljesen más, oldalnézeti képeink is készülhettek. Nem kell ehhez nagy pénzekért csónakot bérelni kérem! :) Innen oldalról nézve nem látszott, milyen széles a híd, és aki nem tudja, annak érdekes lehet látni, hogy hogyan képesek emberek végigmenni egy ilyen szerkezeten kerékpárral. :) Szóval végül itt is eltöltöttünk vagy húsz percet, én pedig ezalatt vidáman kattintgattam, örültem, hogy a gép ekkora zoomtartománnyal rendelkezik, mert most ennek igazán hasznát vettem.

Észrevettem, hogy milyen jó dolog fotózni, mert az ember keresi és meglátja a szép dolgokat, amelyekben aztán örömét leli, ha sikerült lencsevégre kapnia őket. Ezt persze fényképezőgép nélkül is meg lehet tenni, de pl. én szerintem biztosan nem látnék meg annyi szép dolgot, ha nem keresném őket.

A kis teraszon egy talán csak pár hónapos kisbaba is pihent velünk, az anyja csak úgy otthagyta bepólyázva a hátára fektetve, amíg tett-vett valamit a környéken. Veszélyes hely ez az Ázsia, nem igaz? :) Nem azt mondom, hogy minden téren és minden helyen biztonságos, csak vegyük észre, hogy vannak helyek és helyzetek Ázsiában, amelyek akár könnyebbek és biztonságosabbak is lehetnek, mint a kényelmes Európa. Persze nem ez a jellemző, de van ilyen is, ahogy Európában, vagy bármelyik nyugati országban is vannak veszélyesebb helyek – na ez viszont szerintem már jellemzőbb. Szerintem Ázsiának rengeteg olyan területe van, ahol sokkal kevesebbet lopnak például, mint a nyugati országokban. Egyszerűen még nem a kultúra része ez a fajta „materializmus”, vagy éppen olyan szinten büntetik, hogy azért nem jut eszükbe az embereknek.

A teraszról távozás előtt még megfigyelhettünk egy nagyon érdekes jelenetet. Egyszer csak nagy hápogásra lettünk figyelmesek és azt láttuk, hogy a mögöttünk lévő csatornából egy nagy csapat kacsa úszik ki a vízre. Őket követte két állva evező csónakos is, és ahogy az egész csapat kiért a tóra, akkor raktuk csak össze Zitával a teljes képet: Egy kacsanyájat és kacsapásztorokat látunk magunk előtt! :) Már ha beszélhetünk a kacsák esetében nyájról és pásztorokról. Az egész nagyon érdekes volt és nagyon tetszett nekünk, noha azt már nem láttuk, hogy hová és miért terelték a kacsákat és főleg, hogy mi célból? Gondolom levágják őket és eladják a kacsahúst, de azt azért nem gondoltam volna, hogy éppúgy terelik őket a vízen, mint a legelőn a marhákat, vagy a juhokat.

A Mandalayba tartó „menetrend szerinti” riksát (tudjátok, 10 perc +/-2 óra múlva indul, amikor megtelik…) kicsit odébb találtuk meg, néhány kilométert sétálnunk kellett nyugat felé az utcákon, majd egy vasúti sínen való átkelés után keresztülverekedni magunkat egy helyi piacon. Amit a képen láttok, azok különböző fajta rizsek, itt nagy kultúrája van a rizsnek, mindenki azt eszik mindenhez, és éppen ahogy nekünk is van otthon fehér, félbarna, barna, rozs, meg mindenfelé egyéb kenyérfajtánk, éppúgy nekik is van sokféle rizsük. A képen jobbra fent pedig a fellógatott fehér zacskókban ajinomoto, vagyis MSG figyel, ez a cucc is nagyon népszerű, ez valami kínai ízfokozó, amiről már írtam és amiről azóta azt is hallottuk, hogy otthon is belerakják mindenbe, pl. leveskockába és a chips-ekbe, utóbbiaknak ezért olyan addiktív, erős az ízük, hogy nem bírod abbahagyni az evésüket, amíg ki nem ürül a zacskó. Hogy ebből mi igaz, mi nem, nem tudom, gondolom otthon E 124 alatt fut az MSG, és azt se tudom, valójában van-e negatív hatása, vagy sincs, vagy csak egyszerűen ez is egy dolog a sok közül, amit már a fél emberiség használ, de valójában fogalmunk sincs róla, milyen hatással van a szervezetre, az egészségre.

Mandalay azt hiszem megérdemel majd egy külön fejezetet, úgyhogy annak most nem állok neki, hanem majd legközelebb.

Az U Bein tíkfa hidat 2012. október 13. reggelén látogattuk meg. Ezt a reggelt, mint ahogy írtam is, nem élveztem felhőtlenül, pedig felhők ide vagy oda, a képeket most végignézve minden okom meglehetett volna rá, ám ez mégsem sikerült teljességgel. Úgy látszik közel másfél év úton levés nekem még kevés volt ahhoz, hogy az előtte 360fokból 27 évig belém táplált „majd jól lesz” életérzését levetkőzzem magamról.

Majd jó lesz, ha lesz egy szép napfelkelte a híd felett, majd jó lesz, ha szünet lesz az óra végén, majd ha délután vége a sulinak, majd ha nyári szünet lesz, majd ha főiskolás/egyetemista leszek, majd ha munkám lesz és sok pénzem. Majd ha hétvége lesz, majd ha végre szabira mehetek… Ez mind orbitális baromság, mert majd ha én úgy akarom, akkor, pl. éppen most ebben a pillanatban, jó lesz! :D