Nászút a Föld körül

A negyvenes házszám mögötti tengerparton fantasztikus néhány órát töltöttünk a vízben, nehéz erről írnom, mert tudom, hogy ezer szó is kevés arra, hogy érzékeltessem, micsoda érzés, csak úgy lebegni e gyönyörű, színes, mozgó világ felett, fent a víz felszínén, és csak csodálni mindazt, ami odalent van.

Lebegés a nagy kékség felett

A teknősök főleg a part közelében a sziklák közti sekély vízben hancúroztak, néha csak pár centire körülöttünk.

Sajnos a láthatóság csak később vált igazán jóvá, ahogy kijjebb úsztunk a néhány méter mély vizekbe. A „domborzatot” is érdekes volt megfigyelni, itt ugyanis végig egykori lávafolyamok felett úszkáltunk, hatalmas üregek, barlangok, hidak és letörések felett. Ez a lebegés már önmagában is nagyon király lett volna, de mindemellé még egy nagy csoport színes hal is úszkált körülöttünk.

Teknős a parton

A sárga testű és sötét testű kék neoncsíkos halak a nemtudjukaneveiteket családjából valók

Nagy piros izékorall szintén a nemtudjukaneveiteket családból

Sárga csikos hal, az előzőekkel rokon

Huncut porszívóorrú sárgahal a nemtudjukaneveiteket családjából

Lebegééés :)

Narancs foltos csikos hal a nemtudjukaneveiteket családjából

Kicsit olyan, mintha repülnél… Vagy legalábbis lebegsz. :)

Egy rövid pihenő után egy második körre is visszamentünk a vízbe, és ekkor nem dél felé, hanem észak felé, három szirttel odébb úsztunk ki, ahol néhány csónakból búvárok is alámerültek egy-egy csónakból. Ez is jól jelezte, hogy valóban egy remek helyet sikerült találnunk. Hála az esőnek és az általa választott „szállásadóinknak”, akik a tanácsot adták! :)

Halak a mélyben egy teknős körül – szabad szemmel jobbak voltak a színek

Tényleg nem repült, hanem alámerült, így néz ki a kép eredetileg :)

Pöttyös rejtőzködőhal a nemtudjukaneveiteket családjából

Csíkos angolna a nemtudjukaneveiteket családjából

Itt aztán egész nagy raj nagytestű halat találtunk, köztük volt néhány hatalmas sárga testű hal is, de sajnos ők gyorsan elmenekültek előlünk így sokat nem tudtunk a közelükben lenni. Beúsztak egy olyan szorosba, ahol alacsony volt a víz, és nagyokat hullámzott, így félő volt, hogy hozzávág minket a sziklához vagy a korallhoz, ezért oda nem mertünk utánuk menni. Pedig itt egy-két teknős is feltűnt, igaz ők már a mélyebb vizekben, és érdekes volt látni, hogy azon teknősök körül, akik odalent időztek kb. 8-10 méterre alattunk, egész csorda kis hal körözött, valószínű a páncéljáról szedegették le az élelmet.

Zita itt épített egy kővárat az itt hagyott, az idővel már meghervadt virágkoszorúknak, amelyeket a Hawai’i-ra való érkezésünkkor kaptunk Laurától és Johntól

Ő vigyázatott a felszínen a cuccainkra, amíg mi a víz alatt csodálkoztunk :)

Kilátás a partról – Ez a sok fekete szikla mind megkövült láva! :)

Lávaalagút, amit benőtt a korall

Zita alámerül

Sárga szempillájú fekete sárkányhal a nemtudjukaneveiteket családjából

Nemtudjuk mi a nemtudjukaneveiteket családjából

Na oda már nem úsztunk be!

Elképesztő, mennyi életet lelni a vízfelszín alatt – Ilyenkor mindig újra elgondolkodik az ember, hogy ezt is, amit nem látunk, minden nap, sok tudatlan cselekedetünkkel romboljuk

Mintha repülne :)

Na, ennek a nevét tudjuk! De most komolyan! Angolul Reef Trigerfish, Hawaiiul Humuhumu nukunuku apua’a :)

Vajon akik ott laknak (egy évben pár hetet…) tudják, mi minden lakozik pár méterre a házuktól a víz alatt? :) Remélem igen.

A könnyűbúvár kerékpártúrázó fekvőbibiciklije :)

Ez a két kb. egy-egy órás vízalatti felfedezőtúra hatalmas élmény volt, végre újra úszhattunk a most meleg tengerben. Egyszer Új-Zélandon, Motueka mellett megpróbáltunk úszni a tengerben egy fókával való találkozást remélve, de annak végül csak az lett a vége, hogy összefagytunk.

Most szó sem volt ilyesmiről, nagyon élveztük a merülés minden percét, talán túlságosan is, mert elfelejtettük bekenni magunkat, így jól leégtünk a végére. Főleg a hátsócombunkon, a könyökünk felett és vádlinkon, mert hát ugye pólókban voltunk, de arccal a víznek lefelé ezek a részeink mindig ki voltak téve a napnak. Ami egyébként a cuccainkat gyönyörűen megszárította.

Hapuna Beach – Hawai’i (?) és a világ (?!?) legszebb tengerpartja

Összepakoltunk, átöltöztünk száraz ruhába, majd indultunk tovább az utunk következő állomására, a Hapuna Beach-re, amit alig 7km-re volt csak tőlünk, és amit egyes útikönyvek egész Hawai’i, sőt talán az egész világ legszebb tengerpartjának mondanak.

Irány a Hapuna Beach!

Jó volt árnyékban lenni a legmelegebb órákban

Ebédünk

A part – hát épp nem így képzeltem a pálmafasort, ez így elég satnya :)

A 90-60-90-es bikinis csajok az amerikai filmekből se voltak sehol…

Na jó, elég az iróniából! :) Jót pihentünk, és mint utólag megtudtam, Zitának sokkal jobban tetszett a part, mint nekem

Persze ez nem volt igaz, legalábbis számunkra semmi különöset nem jelentett ez a part, szépnek épp szép volt, hosszú homokföveny, néhány pálmafa, de a hangzatos címet azért nem érdemli ki. Azért Zita megmártózott és az édesvizes zuhanyzók egyikét én is kipróbáltam, majd az egyik part feletti árnyékos kiülőben megfőztük az ebédünket. Ezúttal olyan éhesek voltunk, hogy nem maradt belőle a délutánra. Pedig jól jött volna, mert hosszú és nehéz órák vártak ránk. Elindultunk fölfelé a sziget északi sarkát képező vulkán és a legmagasabb vulkán, a Mauna Kea közötti 800m magas nyeregbe. Az odafent található Waimea városába majdnem kaptunk egy Warmshowers hosztot, de végül a srác ezen a szombati estén nem ért rá. Sebaj, fel voltunk készülve, azért töltöttem szinte az egész első esténket a net előtt, hogy pontosan tudjam, mi vár ránk. Vagyis ezt pontosan tudni sosem lehet, de azért felkészülni fel lehet és fel is kell. Ez sajnos nekünk jó előre nem sikerült, hiszen csak úgy be zuhantunk erre a szigetre, ezért használtam ki az első konai esténken a szállodaszobában az áram, a szék, az asztal és a wifi nyújtotta kényelmet.

Szóval ahogy azt vártuk, és ahogy elindultunk fölfelé, úgy kezdett egyre jobban beborulni az ég, és egyre inkább kizöldelt körülöttünk a természet. Mind a kettőnek örültünk, hiszen a száraz lávakő-sivatagból már épp eleget kaptunk, a meleg pedig még e késő délutánon sem esett túl jól, főleg hogy ugye lassan és fölfelé hajtottunk. Féltem, hogy napszúrást kapunk, Zita panaszkodott is, hogy nagyon melege van, öntözte magát az ivóvizünkből.

Kezdetben meleg volt nagyon

Aztán végre beborult és mi is megálltunk kicsit pihenni – az út tényleg (majdnem :D) ilyen meredek volt, egy útszéli, a korlátot tartó aluminium karó tetejére tettem a f.gépet

Végül túléltük, valahol 300 méteres magasság környékén beborult az ég és többet már nem nagyon sütött ránk a nap. 500 méteren megálltunk enni néhány falatot a nálunk lévő kekszből és mogyoróból. Mindkettő nagyon jólesett, úgy tűnik, rögtön sikerült beleválasztanunk két leendő kedvencünkbe, a Chips Ahoy nevű csokis keksz elég finom, elég olcsó és elég sok kalória van benne, hogy az új kedvencünk legyen. :)

Éjszaka a csillagok alatt egy csillagász kertjében

Waimea-ig nem jutottunk végül fel, mert lévén ott nem volt hosztunk, és igencsak megfáradtunk, mire 600m magasba értünk, az egyik elővárosában úgy gondoltuk, jobb, ha megállunk, hiszen már csak fél óránk volt sötétedésig.

Az első kertbe, ahol bekérdeztünk, egy furcsa idős alak lakott, aki azt hiszem ittas volt, mikor beszélt velünk. Bunkó nem volt velünk, de mégsem bántuk, hogy nem az ő kertjében táboroztunk. A második fickó sajnos csak egy ott dolgozó vízvezeték szerelő volt, így nem adhatott engedélyt a kertben való sátrazáshoz. Harmadjára végre szerencsénk volt, otthon találtuk Robertet, egy asztronómust, aki megengedte, hogy a kertjében sátrazzunk. Feldobtuk két fa közé a sátrunkat, felfújtuk a matracunkat, majd az Ortlieb zuhanyzsákot az egyik fára akasztva a közben már teljesen besötétedett kertben felváltva lezuhanyoztunk. Amíg az egyikünk fürdött, a másik már előkészítette a vacsorát. Mire én is a zuhany alá kerültem, Zita már a rizst főzte, és közben hallottam, hogy egy óriásit káromkodik. Ilyet nem sűrűn szokott, ezért egyből arra gondoltam, hogy valami nagy baj történt. Hála az égnek, nem történt semmi tragédia, csupán annyi, hogy feleségem már nagyon éhes volt, amikor a rizs csomagolásán elolvasta, hogy azt egy órán át kell főzni, hogy megpuhuljon. :) Végül félkemény rizst ettünk, de már olyan fáradtak, éhesek és álmosak voltunk, hogy így is finom volt.

Este pedig olyan jót aludtunk, mint napok óta nem. Kár volt az új ország miatt eddig szégyenlősködnünk, engedéllyel, biztos, nyugodt helyen aludni, a sátorban valahogy sokkal jobb érzés volt most, és sikerült is végre majd 10 órát aludni, ami mindkettőnkre, de főleg rám már nagyon rám fért.

Sikerült megtalálni este azt a helyet az egész kertben, ahová reggel legelőször sütött be a Nap :)

Robertről reggel többet is megtudtunk, elmondta, hogy fent a Mauna Kea tetején is sokat dolgozott, és hogy szerinte, ha írunk egy levelet a 2800m-en található visitor centerbe, akkor meg fogják engedni, hogy valahol tábort verjünk egy éjszakára a környéken. És még azt is megtudtam, hogy egy régi kedvencemet, a Counting Crowds-ot így hívják, mert már annyira régi kedvencem volt, hogy már a nevüket is elfelejtettem, de Robert pont őket hallgatta, amikor felmentünk hozzá elköszönni.

Egydolláros hambik és net a mekiben

Waimea városáig jó kis mászás volt még hátra, miközben tekertünk fölfelé, éreztük, hogy nagyon jól döntöttünk, hogy előző nap ott álltunk meg, ahol. Egyrészt közel volt már a sötétedés, és a mi erőnknek a vége is. Ennek az új napnak az elején viszont így meg se kottyant ez a kb. 200 méteres mászás, közben nézelődtünk, beszélgettünk és fényképeztem a minket körülvevő tájat, a szép házakat és balra a zöld fűvel borított vulkáni dombokat.

A magasságot 500 lábanként táblák jelezték – és méterben is! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Csizma a waimeai bevásárlóközpont parkolójában

Moci a meki parkolójában – Figyeljétek a kormányon a kis hula táncost! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Kövezzetek meg minket érte, de Waimeaban első dolgunk volt, hogy felkerestük először a Burger King, majd a McDonald’s éttermeket. Na nem, nem gyorskajára vágytunk, hanem internetelérésre. Írtam már, hogy az USA-ban nem fogunk mobilnetet venni, mert egyrészt drága, másrészt nem akarok egész nap azon csüngeni, amikor amúgy „odakint” itt van körülöttem a világ egy olyan szeglete, ahol lehet, hogy soha többé nem fogok megfordulni. Szóval most csak bizonyos időkben és helyeken lesz netünk, és úgy hiszem, ennek előnye több lesz, mint hátránya.

Egyik hátránya pl. ezúttal az volt, hogy megettem három egydolláros hamburgert, míg Zita kettőt, és mindemellé még bevágtunk egy 1,12 dolláros nagy üdítőt is, mert az üdítők mérettől függetlenül mind ennyibe kerültek, és mind magunk csapolhattuk ki magunknak. Még a Powerade nevű izotóniás ital is ott volt a sok kólatermék között, igaz, ezt sajnos csak utólag vettük észre. És hogy mi volt a neten? Arra már nem emlékszem, hogy innen mit sikerült feltölteni, de arra igen, hogy itt tudtuk meg, hogy Hilo-ban Richard, a matektanár szeretettel vár minket. Ez egy nagyon jó hír volt, aminek nagyon örültünk. Az mindig jó érzés, ha tudjuk, hogy várnak ránk ott, ahová megyünk.

A Waipio-völgynél – No Tresspassing!

Persze Hilo még odébb volt, ezen a napon nem terveztünk oda megérkezni, mert Waimea-ból először egy rövid kitérőt tettünk a Waipio nevű völgy felé. Ez egy hatalmas, 800 méter mély zöld kanyon, amely a tengerig nyúlik, és innen fentről vezet hozzá egy szaggatott barna vonal az OpenStreetMap térképén, magyarul van egy trekking útvonal, ami a város szélétől indul, és a kanyon felső pereméig vezet. A térkép domborzati rajza alapján ez az alig 5-6km-es túra gyönyörű kilátással kecsegtett, ezért úgy döntöttem, hogy érdemes ezzel töltenünk itt a délutánt. Hiszen ha egyszer innen legurultunk, ide vissza már nem jövünk majd, az biztos. :) Szóval még mielőtt átbuktunk volna a hágón, aminek a tetejét egyébként Waipio-ban a mekinél még nem értük el, gyorsan bevásároltunk még némi kaját a Foodland nevű szupermarketben (ide is kiváltottunk valami klubkártyát az olcsóbb árakhoz – már lassan csak ilyennel van tele a tárcánk), majd elindultunk tovább. Valahol a város szélén, talán pont ott, ahol lekanyarodtunk balra egy kis utcába a túra kezdetéhez, valamivel 800m felett végre véget ért az amúgy errefelé már nagyon lankás fölfelé. Ekkor álltunk a hágóban, amit nem is nagyon lehet hágónak nevezni, mert hát annak nagyon lapos volt. Pár kilométert tekertünk be északnak ezen a kis utcán, aminek a végéből indult a túra.

Vagyis csak indult volna a túra, mert ösvény és információs tábla helyett csak egy zárt kapuval találkoztunk, amire több táblán is ki volt rakva, hogy ne merészeljünk továbbmenni.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Az útmenti lovak és tehenek sokszor kíváncsiak követnek minket – nem láttam még fekvőbringást! :)

Hopp, na most mi lesz? Figyelitek, hogy még magyarul is kiírták nekünk, ha nem látnánk, hogy ez egy “Kapu”! :) (baloldali piros táblán)

Mi ez az egész? Lehet, hogy nem csak a térképen, hanem az útikönyvekben is utána kellett volna nézni ennek a gyalogtúrának? Már megint benéztünk valamit, csak másfél napig bírt újra minden kerek lenni? De ez a nap túl szép volt ahhoz, hogy ilyesmiken komolyan elkezdjünk gondolkodni. Én nem nagyon akartam elhinni az egészet, valahogy minden olyan jó volt most, hogy az, hogy itt nem mehetünk most gyalogtúrázni, túl valótlannak tűnt. Zitát se törte le a sok tábla és a kapu látványa, pedig elsőre nagyon azt mutatták, hogy márpedig mi ma már nem fogunk túrázni.

A kapu túloldalán embereket fedeztünk fel, és nem a közeli víztározó vagy a marhafarm dolgozói voltak, mert színes, lenge ruhát viseltek és ráérősen sétáltak felénk. Pont úgy néztek ki, mint a túraútvonalat járó turisták, és ahogy a kapuhoz értek és teljes természetességgel átmásztak rajta, mindez ki is derült, ahogy a kapu és a táblák története is. A kanyon szélénél az ösvény annyira kitett, hogy veszélyessé vált, ezért tették ide ezt a kaput és a táblákat, hogy aki mégis bemegy, és ne adja az ég, leesik és megsérül, vagy meghal, az (vagy annak családja) ne tudjon senkit perelni. Hiszen itt megmondták a táblák, hogy ne menj arra, welcome to America! :) Nem lehetett volna inkább csak annyit kirakni, hogy vigyázz, meredek, és csak saját felelősségedre túrázz? Ez nagyon furcsa volt számunkra, de igazából örültünk a hírnek, és már pakoltunk is gyorsan. Az SPD-t túracipőre cseréltük, a táskába bepakoltunk a frissen vásárolt virsliből és kenyérből, betettük a serpenyőt és a főzőt is, meg némi kekszet, és elindultunk. Átmásztunk a kapun, megkerültük a víztározót, majd elsétáltunk még néhány mostanra már inkább abszurdnak tűnő tábla mellett. Itt se figyelmeztetnek majd a sziklák, mielőtt ránk zuhannak, jó ezt tudni, már azt hittük, csak O’ahu szigetén ilyen huncutak ezek a kövek! :)

Még egy kapu…

Még több tábla…

Ezt betartottuk.

Végig volt táblázva az egész út

Átmásztunk még egy kapun, majd két fürdőruhás, strandpapucsos, törülközős lánynak köszöntünk oda, akik szembejöttek velünk. Hát ezek meg hol fürödtek?

Ahogy haladtunk, úgy lett egyre sűrűbb körülöttünk az erdő. Kereszteztünk egy nagyobb kibetonozott csatornát, ami mellett aztán vagy egy kilométert haladtunk. Úgy tűnt, hogy a kanyon peremével párhuzamosan építették, talán abba a víztározóba gyűjtheti a vizet, ami mellett pár perce elhaladtunk.

A csatorna mellett haladt az ösvény, semmi veszélyeset nem láttunk

Egy pöttyös nyakú szemtelenke, a nemtudjukaneveiteket családjából való :)

Épp egy fiatal bambuszerdő mellett haladtunk el, amikor jobb oldalt egy apró ösvényt fedeztem fel eltűnni a sűrű bambuszszálak között. Megnéztem a GPS-en, hogy hová vezethez, és láttam, hogy pontosan abba az irányba, amerre halad, a völgynek az egyik ága található, vagyis annak a pereme alig száz méterre van tőlünk, és az ösvény oda vezethet. Elindultunk hát rajta lefelé, és nem kellett csalódnunk, a szűk kis ösvényen a hosszú, egyenesen bambuszágakat félre hajtogatva pár perc múlva kijutottunk egy gyönyörű kis kilátóhelyre. Mint a mesében, egy kis korláti is volt építve a perem előtt, vagyis pontosabban inkább két talpalatnyi területen ki volt vágva a bambusz, előttünk pedig derékmagasságig le volt törve, hogy kilássunk a völgyre, aminek túl vége valóban a tengernél volt.

Kilátás a völgyre a bambuszerdőből

Az ösvény, ami a kis kilátóhoz vezetett

Ez most valahogy nagyon különböző látvány volt attól, mint amit eddig a szigetből láttunk. Úgy látszik ahány régió, annyi éghajlat és annyiféle táj található ezen a kis Nagy Szigeten. :)

Visszafelé kicsit elhagytuk az ösvényt, és pár méternyit a sűrű erdőben törtük az utat magunknak, mire végre visszataláltunk az útra, ami visszavezetett minket a nagy útra. Ezen tovább mentünk, mert hát még tovább vezetett valahová, amerre a térkép a kanyonnak még több és még nagyobb ágait jelölte. Közben több csoport szembejött, és 10 percet, meg 15 percet, aztán még fél órát is magyaráztak, meg hogy a water tunnel, vagyis a vizes alagút felé menjünk majd, mert arra rövidebb, és hogy tudunk majd vízbe ugrálni, meg van egy vízesés, ami mellett a sziklában le lehet csúszni… Hmmm, kár hogy nem hoztunk fürdőruhát! De talán majd még utcai ruhába is beugrunk, ha tényleg annyira jó – gondoltunk, és mentünk tovább egyre kíváncsiabban. Kb. egy kilométer séta után kilyukadtunk egy apró tisztásra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt egy másik kanyonrészletre, és ahonnan az ösvény egy újabb, még nyomatékosabb figyelmeztető tábla után egy valóban elég kitett szakaszon folytatódott.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Itt megálltunk és megsütöttük a virsliket olajban némi karikára vágott hagymával, majd mialatt mindkét irányból több csoport is keresztezte eme eszményi ebédlőhelyünket, mindezt kenyérrel jóízűen elfogyasztottuk.

Mire a végére értünk, és kellően ki is fotóztuk magunkat, délután 5 óra lett, és részben ezért, részben a valóban veszélyesnek tűnő következő szakasz miatt visszafordultunk. A biciklikhez visszaérve alig 5 perccel utánunk megérkezett az a két lány is, akik éppen csak azelőtt indultak neki a kitett szakasznak, hogy mi visszafordultunk. Ilyen közel lett volna az a hely tőlünk? – Gondoltuk magunkban, de már el is mesélték, hogy igazából ők is visszafordultak, mert csak papucsokban voltak és nem találták biztonságosnak a kitett részt.

The Mexican Hawaiians: Freddy, Noe, Marco Sanchez, és Johnny Sandobal

A túra végeztével visszapakoltunk a hátizsákból a bringás táskákba, visszaöltöztünk bringásba, aztán indultunk kifelé a kis utcánkon. Illetve ekkor a timelapse kamerát a sisakomra szigszalagozva egy újabb timelapse videót is készítettünk, de lévén hogy a végeredmény fejjel lefelé lett :) és kb. élvezhetetlen, ezt végül nem töltöttem fel.

Ki a tilosból! :)

A bicikliket érintetlenül találtuk. Persze azért leláncoltuk őket és az értékeinket magunkka vittük a hátizsákban

Új sisakkameránk :)

Meg nem is lett hosszú, mert alig pár kilométert haladtunk lefelé az úton, jobbnak láttuk megállni, hisz már megint, ez a nap is eltelt, és már 20 percünk sem volt sötétedésig. Egy mexikói családhoz kerültünk, Freddy, Noe, Marco Sanchez, Johnny Sandobal Michoacan-ból, Mexico City mellől valóak, rendkívül barátságosak voltak velünk, nagyon élveztük egymás társaságát, bár igaz, Freddy kissé ittas volt, de ez csak abban nyilvánult meg, hogy nem nagyon hagyott mást szóhoz jutni, és nagyon szeretett minket, meg úgy általában az egész életet, meg a világot. :) Elmesélte, hogy ott Mexikóban mennyire nem volt semmijük, hogy sose járt iskolába, és hogy Californiában minden munkát elvállalt, hogy itt Hawaii-on tanult meg először angolul, mert ott Californiában szinte mindenki beszél spanyolul, rengeteg mexikói dolgozik ott, sőt mi több, igazából több amerikai állam is eredetileg Mexikóhoz tartozott, na de ez ma már történetelem, és inkább igyak még egy Bud Light-ot aluminiumpalackból! Bizony, mert itt abban is árulnak söröket.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Melyik “sörtartálynak” mennyi lehet az előállítási költsége? …és a környezeti hatása?

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Noe a kisfiával

Persze én megelégedtem egy Corona-val is, Zitával pedig mindketten élveztük a Tacos-t, amit az orrunk előtt készítettek egy apró barbecue-n. Ez a legtipikusabb mexikói kaja, apró, kerek, vékony tésztákba csavart hús, és bab, na meg persze chili. :)

Történt 2014.05.23-25. Bicikliztünk 21 és 27km-t. Megírva 27-én. Beszerkesztve június 11-én.