Nászút a Föld körül

Ma van kerek 1 éve, hogy hazaérkeztünk. 2015. szeptember 6-án végetért a nagy utazásunk. Az utolsó útról szóló blogbejegyzést pedig Karácsonykor írtam. Azóta semmi. Mármint semmit nem írtam, ide a blogra. :) De most idejét éreztem, hiszen ígértem is, hogy majd beszámolok arról, mi van velünk idehaza, hogy alakul az új életünk, de be kell valljam, nagyon nem volt könnyű rávenni magam és mikor ezt a harmadik sort írom, még nem vagyok benne biztos, hogy ez publikálva lesz-e.

Kerek egy éve végetért a nagy út. Ezt a képet Sárecz Iván barátunk készítette rólunk 2015. szeptember 6-án, a Hősök terén. Innen indultunk 2011. június 11-én.

Vegyük sorra, mi minden történt, hol állunk most a dolgainkkal és mik a következő tervek. Miután hazajöttünk, hamar megszoktuk az itthoni kényelmet, a már vágyott állandóságot és kiszámíthatóságot, na és persze rettentően örültünk a családunknak, ahogy ők is nekünk. Hívtak mindenféle tévékbe és rádiókba, újságoknak, internetes portáloknak adtunk interjút, és persze rengeteg előadást, élménybeszámolót is tartottunk. Utóbbiakat kezdetben legtöbbször teljesen ingyen, vagy legfeljebb útiköltségért, szinte jelképes összegekért vállaltuk el, aztán volt egy hét, valamikor november vagy december tájékán, amikor 8 előadásunk volt 7 nap alatt, és már azt éreztük, hogy kicsit sok. Hogy ki ne égjünk ebből (amivel senki nem járt volna jól…), elhatároztuk, hogy 2016-ban már csak fix összegért (+útiköltség) vállalunk előadást, mert rengeteg időnk és energiánk elment ezekkel az estékkel illetve iskolai délelőttökkel és délutánokkal. Meglepetésünkre ennek ellenére a felkérések (és megállapodások) száma alig csökkent. Közben ugye idehaza elkészítettük a Ti biztatásotokra az utolsó falinaptárunkat, az ideit, amelyek szépen fogytak ezeken az előadásokon. Így lett kerek ez a történet is, mármint a naptár, hiszen így a 4 falinaptár oldalain gyakorlatilag lefedtük az egész utazásunkat. Sőt, most hogy idehaza már mindent magunk szerveztünk és tettünk-vettünk, dobozoltunk és postáztunk, így azt is láttuk, hogy az előző években mennyi sokat segített nekünk idehaza a családunk ezekkel a feladatokkal.

Aztán már nem is tudom pontosan, hogy jött az ötlet, de elkezdtünk összerakni egy olyan előadást, amiben arról van szó, hogy hogyan is utaztunk illetve hogyan utaznánk, ha most indulnánk el, minden útközben szerzett tapasztalattal és tanulsággal a zsebünkben. Mert most visszatekintve bizony, ha nem is felkészületlenek, de elég tapasztalatlanok és zöldfülűek voltunk a kezdet kezdetén. Persze ez így volt szép és jó, de azért egy csomó dolgot jó lett volna tudni előre, vagy legalább jó lett volna, ha valaki felhívja rá a figyelmünket. Valaki bíztat, valaki meglök, valaki megmutatja, hogy igen, meg lehet ezt csinálni, csak indulj el!

Meglepetten tapasztaltuk, hogy hatalmas az érdeklődés az előadásra, ezért ez egy egész előadássorozattá nőtte ki magát, ebben talán a cím; “Hogyan utazzuk be a világot havonta egy minimálbérből?” is nagy szerepet játszott és persze az első előadások sikerei és a jó visszajelzések. Na meg az, hogy Csonka Gábor, a legtöbbet utazott hátizsákos magyar utazó meghívott minket a Járatlan Utakon Fesztiválra, ahol megismerkedtünk a Müszi egyik (vagy egyetlen?) rendezvény szervezőjével(?), Júliával, így lett helyszínünk, és a kezdeti bénázós regisztrálós próbálkozások után (amikor regisztráltak 200-an majd eljöttek 90-120-an, és a jegyárusítás-beengedés még 15 perccel az előadás meghirdetett kezdete után is ment), megtaláltuk a tixát, amin keresztül 3% jutalékért és némi kezelési költségért cserébe könnyedén tudtunk jegyeket árusítani. Azóta csak egyszer nem volt teltház, amikor a magyar-portugál EB meccsel egy időben tartottuk az előadást. Azt a sok gólt, majd az előadás után a körúton ünneplő tömeget el sem akartuk hinni… Szép nyár volt az idei! :)

Az előadásokon túl gondolkodunk egy max. 5 fős, kocsmai konzultáción is, olyasvalamin, mint ez a 20 fős workshop volt, csak még szűkebb körben és még személyesebben. Ezt talán a napokban meg is hirdetjük. Ahogy az előadások, úgy ezek a beszélgetések is két irányban motiválnak, vagyis minket is inspirál egy ilyen este. Aztán a fejünkben van, hogy ezt valahogy könyvben, bővebben is elő lehetne adni, mert hiába bővítettük ki az előadásunkat 3-3,5 órásra (a szünettel, a csúszással meg a végén lévő kérdezz-felelekkel együtt), mindig úgy hagyjuk abba, hogy még annyi mondandónk lett volna. Aztán persze, aki ottmarad, azzal még el szoktunk beszélgetni a büfénél a Müsziben, de az este így is véget ér egyszer. Leginkább egy e-könyv sorozaton gondolkodom, 4-5 fejezet, fejezetenként mondjuk 500 forintért letölthető lenne. Nincs anyagi befektetés, nincs kockázat csak az írással eltöltött idő, és nem vágnak ki érte fákat! :) Így is kap minden résztvevő az előadásjegy mellé egy sok oldalas linkgyűjteményt, ami gyakorlatilag az előadás bővített jegyzete, de ezt még mindig kevésnek érezzük, mert annyi sok mondandónk van a témában. Ahogy az előadás is feloszlott: inspirációs, motiválós, lélektani és abszolút praktikus, gyakorlati tanácsok is. Na de csapongok. Hogy mindebből mi lesz, és hogy hány ilyen előadásunk lesz még, az mind az érdeklődéstől és a ráfordított időnktől, energiánktól függ.

Ha már könyv, gondolom Ti is kérditek magatokban, hogy hol van már?! Hát sajnos sehol, mi próbáltuk, küzdöttünk, de egyszerűen nem ment. Amivel elkészültünk részek, azok vagy még általunk mentek a kukába, vagy – ami még jobban szíven ütött minket – egy olvasószerkesztő szólta le őket nagyon komolyan. Persze ezért nem haragszunk rá, sőt ezúton is köszönet nekik! :) Ez még a jobbik eset, így legalább nem toltunk bele még több időt, energiát és pénzt, az elején kiderült, hogy ez nem megy. Ami pedig nem megy, azt kár erőltetni. Azt hiszem kicsit kiégett az írókám, túl sokat csináltam, hosszú éveken át, és ez sok volt, a szenvedélyből kötelesség és munka lett és így már mindjárt nem olyan könnyű nekiállni a betűvetésnek. Sajnáljuk mi is és elnézést mindenkitől, aki nagyon várta, vagy várja a könyvet. Leírtam itt a blogon több mint 400 blogbejegyzésben és az Origo Utazási Rovatában több mint 70 cikkben a velünk történeteket és azok után, hogy hazaérkeztünk és minden megváltozott körülöttünk, nagyon nehéz volt ezeknek az élményeknek harmadszor is nekiállni, feldolgozni őket és valahogy újra átadni. Ami született, az minden esetben rosszabb volt, mint az előbb említett két verzió, ezért aztán hosszú hónapok alatt, de végül beláttam, hogy ezt kár tovább erőltetni. Meg különben is, most már nagyjából késő is. A másik, hogy pénzünk se lett volna elég egy magánkiadásra, a könyvkiadóknak a zsebét meg nem akartuk kitömni, amikor úgyis minden fent van ingyen a neten, még e-könyv formátumban is, csak győzzétek végigolvasni! :) Most meg már időnk sincs írni, Zitának is millió dolga van, én meg munka után hazaérve nagyon nehezen tudtam rávenni magam az írásra.

Azt vettem észre, hogy amikor arra került a sor, hogy előadást kell összeszerkeszteni, vagy a kéktúráról írni, annak kb. 12x lelkesebben álltam neki, mint a könyvnek. Ebből is éreztem, hogy talán nem utóbbit kéne erőltetnem, hanem más, új dolgokat csinálni. Ezt egyébként nagyon nehéz volt belátni, mert bár talán nem érződik most ki a sorokból, de mi is nagyon-nagyon szerettük volna a könyvet.

Elkezdtük végigjárni a kéktúrát is, nagyon élvezzük, bár nyáron inkább a tájfutásé és a házkörüli dolgoké, a családé volt a legtöbb szabadidőnk, de még így is megvan már 7 szakasz a 27-ből, köztük ez az első egészen fenomenálisra sikerült.

Most nézem a keltezést a cikken, két nappal később kezdtem dolgozni, talán ez is oka annak, hogy ez a cikksorozat, amit akkor nagy lelkesen kigondoltam, hogy majd megcsinálok, azóta is várat magára. Valószínű már ebből sem lesz semmi, így lesz oda a világ dicsősége! :) 2016. május 2-án, kerek 5 évvel és 1 nappal a felmondásom után visszatértem az eredeti szakmámhoz. Hát mit tehet mást az ember, ha egyszer az a nyomorult május elseje idén vasárnapra esett…?! :) Szóval azon a bizonyos hétfőn elkezdtem újra dolgozni az IT-ban, vagyis kergetni a bitevő manókat. Illetve ez most kicsit más, most inkább tervezem, majd kivitelezem a bitautópályát. Már októberben visszamehettem volna, de az előző munkahelyem egyik utódcégénél, ami csupán 6 perc bringázásra lett volna tőlünk, azt szerették volna, hogy írjak alá 3 évre! :o Mikor pár hónappal ezelőtt még mi voltunk a világon a legszabadabb emberek… Ezek után ilyen kötöttségbe nem igazán tudtam beleképzelni magam. Aztán megtaláltam/megtaláltak más ajánlatok is, voltam erre-arra állásinterjúzni, és végül a Vodafone Magyarországnál kötöttem ki. Az elsődleges célom az volt, hogy egy olyan helyet találjak, ahol jól érzem magam, nem csak a munka jellege, hanem a kollégáim végett is. Ez azt hiszem, úgy néz ki sikerül, legalábbis minden körülmény adott hozzá, innentől már csak rajtam áll a dolog. Mondjuk ma pont nagyon nyomott, mély hangulatomban voltam, de ez a kis írás úgy tűnik terápiás jelleggel is hat rám, mert egyre jobb a kedvem tőle. :)

Szóval az állásinterjún az volt az első kérdésem, hogy zuhanyzó van-e? Ha nem lett volna, egyből mondtam is volna, hogy hát ez nagy kár, akkor ne is vesztegessük egymás idejét tovább. De volt, vagyis van zuhanyzójuk és öltözőjük, a bringával munkába járás tehát adott volt, így tovább beszélgettünk. :) Aztán elköszöntünk, teltek a hónapok és már el is felejtettem, hogy jártam a Vodafone-nál is interjún, amikor márciusban visszahívtak, hogy nem mennék-e be megint beszélgetni. Mondtam, hogy “sajnos” egy másik helyen már épp írják a munkaszerződésem, de Dávid – a mostani főnököm erősködött, hogy de mégis, azért menjek csak be – aminek a vége az lett, hogy meggyőztek. Leginkább Töske, ahogy mesélt Dávidról és a leendő csapatomról. Ő régen a Vodánál dolgozott (azóta már Szingapúrba költöztek családostul) és történetesen ő is tájfutó, ott volt a legeslegelső tavaly szeptemberi előadásunkon és hallotta, hogy munkát keresek, beajánlott hát a Vodafone-hoz. Így indult az egész, és amikor komolyra fordult, kikérdeztem Töskét, hogy milyen is a cég és a csapat, ahová kerülnék, milyen arc a főnök? Töske azt mondta, hogy Dávid jó főnök és amúgy is jó arc (csak el ne bízza magát, ha ezt olvassa)(muhahaha), a csapat is nagyon jó, és hogy ez egy olyan lehetőség, ahol ott lehetek valaminek az elején. Mert a csapatom szinte egy startup a cégen belül, 3 éve Dávid volt egymagában a “csapat”, ahová én most 17-ként érkeztem, és pont a szülinapomon indultunk el hivatalosan az új szolgáltatásokkal, és már a próbaidőm alatt sikerült “történelmet írnunk”: olyan szolgáltatást telepítettem a kollégáimmal együtt, amilyet eleddig nem adtunk Magyarországon. Remélhetőleg pár év múlva sok száz vagy ezer ilyen szolgáltatásunk fog már működni az országban, és én elmondhatom majd, hogy a legelsőt én telepítettem, én rajzoltam meg az LLD-jét, stb. Ez akárhogy is nézzük, szerintem tök vagány dolog és erre már büszke vagyok, még akkor is, ha tudom, hogy én csak egy láncszem vagyok egy most épülő gépben – amit így én is építek, és ettől izgalmas az egész. Na nem kell olyan nagy gépre gondolni és talán nem is vagyunk olyan pici láncszemek rajta. Mondjuk inkább, hogy hajtáslánc elemek vagyunk egy kerékpáron. Ha hiányozna egy elem is, pl. a lánctányér vagy a lánc, nem tudnánk haladni a bringával. :)

Persze ez önmagában még mindig nem lenne számomra elég. A kollégám, Peti, akivel egyelőre ketten vagyunk “az architectek” (amely címet én még nem érzem kiérdemeltnek a magam részéről, de úgy vagyok vele, hogy ezt megelőlegezték nekem és ezért még meg kell dolgoznom keményen) szintén „nem normális”: ma azzal köszönt rám reggel, hogy „Árpi, írd be a google-ba, hogy „Red Bull 400” – jövőre ez lesz a csapatépítésünk!” – és bár kicsit más stílusban, de ő is szeret futni, odáig van a Vértesért, mellesleg még rögbizik és birkózik is, és ha jól emlékszem, 4 diplomája van és pont egyidős velem.

Ja, és amúgy Dávid 3 évvel fiatalabb nálunk! :) Mint a mátrai csapatépítésen megtudtam, egy volt kollégám kollégiumi szobatársa volt, így ő is megtudott rólam ezt-azt a háttérben, mielőtt felvett. Mikor kérdeztem, hogy mit, csak annyi volt a válasza, hogy „Szerinted? Ha itt vagy…”, majd nagy nevetés közepette hozzátette, hogy „…azt mondta, hogy vigyázzunk veled, ne hagyjunk csak úgy szaladgálni réteken meg erdőkben mert kifutsz a világból!” – merthogy épp akkor jöttem le a Kékesről futva. :) Tudtam, hogy kicsit izé dolog eltűnni másfél órára a másfél napos csapatépítésről, de hát ott volt a Kékes, és azt is tudtam, ha nem megyek fel rá, azért enni fog a fene! Tudjátok, azért „mert ott van”, menni kellett a hegyre! :) Szóval inkább gyorsan letudtam a futást az elején – fantasztikus jó volt! -, aztán hajnali négykor még mindig fent voltam, és hangoskodva biztattam a többieket, hogy üljünk ki az erkélyre egy két literes sörrel, mert most pirkad és már rázendítettek a madarak. :o Hála az égnek erre már nem volt társam így aludni is sikerült, ami kellett is, mert Peti kollégámmal másnap, amíg a többiek egy rövid kirándulást tettek, mi kénytelenek voltunk dolgozni. Egy ajánlatot kellett leadni határidőre, amivel azóta már a sokadik körben járunk.

Egy utolsó munkahelyi történet, aztán befejezem ezt a témát, csak ezt még hagy, hogy egy kicsit visszaadjam a munkahelyi hangulatot, legalábbis a jobb napokét! :) Próbáltam elképzelni, milyen lehet Imi kollégámnak az élete úgy, hogy e benti hajtás mellett (mert azért van ez is rendesen), otthon még várja egy asszony, két gyerek meg egy kutya. Kérdeztem tőle, hogy melyik a nehezebb, itt lenni és itt dolgozni, vagy otthon férjnek és apának lenni és tenni amit kell? Mire Imi elkezdi, hogy „…hát otthon se könnyű, de az egészen más, amikor a gyerekek odajönnek, átölelnek, mondják, hogy „Szeretlek Apa!”, az nagyon jó…” – Erre én: „Imi, szeretnéd, hogy megöleljelek?!” :) Aztán ezt az egészet még tovább ragoztuk néhány vidám percen át, és ma az is jó volt, hogy az egyik liftben nem volt világítás, így párszor „intimlifteztünk” a kollégákkal, ami minden alkalommal úgy végződött, hogy az egész lift röhögve szállt ki. Szóval jó a Vodafone-nál dolgozni, de ehhez én is kellek, mert pl. ha minden nap olyan búsan mennék be mint ma, biztos, hogy nem lenne ilyen jó. Persze a napok túlnyomó többsége nem ilyen, pl. olyan is volt már, hogy az előttem tornyosuló feladatok súlya alatt kicsit félve mentem be, majd azokat megoldva és legyőzve diadalittas boldogságban tekertem haza a munkából! :) Bárcsak minden nap ilyen lenne…

Bejárni természetesen az esetek többségében bringával járok be, és van heti 1-2 nap home office is, amikor itthonról dolgozhatunk. Néhány hete rájöttem, hogy a „home” igazából bárhol lehet, ahol van megfelelő sebességű internet és nyugodt környezet (tudjátok, mint a régi szép időkben az úton: asztal, szék, elektromos áram… :D), ezért az utóbbi két hétben már csütörtök este sikerült leutaznunk Vértesboglárra, ahol a pénteki munkaidő végeztével, este fél 6-kor én már a Vértes völgyeiben kapaszkodtam vidáman, a kilométereket hétről-hétre, hónapról hónapra egyre gyorsabban magam alá gyűrve. És akkor most térjünk is át a futásra! Egy másik kedvenc témám, vagyis tevékenységem! :) Ősszel a hazaérkezésünk után folyamatosan kisebb sérülésekkel küzdöttem, fájt a derekam, a térdem, a lábfejem. Túl gyorsan újrakezdtem, a szívem, a lelkem már futotta volna a régi tempókat és távokat, de a testem nem bírta a hirtelen jött újfajta terhelést. Aztán egy régi jó barát és jótevő tért vissza Ata képében az életembe, valamikor idén év elején. Ő volt az, aki miatt anno 14 évesen egyáltalán elkezdtem futni, vagyis ő adta meg azt a bizonyos első lökést, vagy ha úgy tetszik szikrát. Erről írtam a kukába dobott „Árpi előzményei” című fejezetben bővebben, ami valószínű már sosem lesz publikálva, de most nem is ez a lényeg, hanem hogy kiderült, hogy Ata is Zuglóban lakik és abbahagyta 15 év után a versenykerékpározást, hogy ő is visszatérjen a futáshoz. Tegnap előtt futott 4:23-as tempójú félmaratont, és ő volt az, aki mellett futva év elején megugrottam az 5 perces régi „utazósebességet”. Egyedül sehogy sem ment, januárban örültem, ha még 6 perces kilométereket tudtam futni, aztán jött és pont úgy, ahogy két évtizede, most is kijelentette, hogy márpedig „most kimegyünk futni, és jössz Te is”, csak most azt is hozzátette, hogy 5 perces tempóban… :) És láss csodát, ment! Azóta már letoltunk együtt 4:30-asban is 12km-t és nincs még egy hete, hogy sikerült futnom egy 4:57-es félmaratont is. Síkon, de 1km sűrű erdővel és 3 felüljáróval. :) Ja, és májusban megcsináltam egy maratont. Csak húztam, halogattam, úgy éreztem erre sosem leszek elég felkészült, aztán egyszer csak azt mondtam, elég, képes vagyok rá, csak neki kell kezdeni! Ez volt kb. egy hétfői napon, és azon a hétvégén megcsináltam. Kijelöltem egy 42km hosszú kört a Vértesben, és 4 óra 36 perc alatt lefutottam. Volt benne 880m szint meg egy rövid megálló a várgesztesi kocsmában, de ez így volt jó, azóta ez a maratoni köröm, persze még nem sikerült megismételni a mutatvány, de ami késik, nem múlik! Egyszer próbáltam meg újra, de akkor se fejben, se testben nem voltam elég felkészült, csak előző nap találtam ki, hogy nekimegyek, de az kevés volt, 26km-nél jött a fal. Azóta a vízhordó hámomban nem csak vizet, hanem cukrot, szőlőcukrot és egy Atáék által kifejlesztett, patikában bekevertetett ásványi-só keveréket is teszek a 2 liter folyadékba.

És volt Hungária Kupa is, Miskolcon, családdal, barátokkal, egy orosz ellenféllel, aki sportszerűtlen módon egyik este sem bulizott, nem ivott egy korty sört sem és volt pofája 23 évesen F21B-ben indulni! :) Nem úgy Gréti, a 24 órás váltó váltótársunk, aki Banderral még a sörváltón is elindult úgy, hogy az összes sárgapólót elhozta női elitben. Nekem egy kicsit nehezebb dolgom volt férfi B-ben az oroszunk végett, de azért egyik nap sikerült megcsapni és elhozni egy sárga pólót előle. Persze ez pont így van jól, jövőre megpróbálom ugyanezt vagy még jobb eredményt összehozni egy kategóriával feljebb. Orfűn lesz a verseny! :) Nagyon régóta nagyon vártam, hogy újra tájfuthassak, szinte már túlságosan is, de ennek ellenére nem volt csalódás, és továbbra is várom a jövőbeni versenyeket. Persze a baráti társaság megváltozott, de ez is így van rendjén. Míg az esküvővel nagyjából még elsők voltunk, addig ezzel a kis vargabetűvel sikerült lemaradnunk a „normálútról”, és mire hazajöttünk, sok barátunk összeházasodott (vannak barátok, akik egymással, és van aki elvállt és újra megházasodott), és van, ahol már két gyermek is született. A bátyámékról nem is beszélve, Enikő, Bálint húga ma kezdett az oviban és hazudnék, ha azt írnám, hogy nem éreztem irigységet, amikor a bátyám megosztotta a frissiben készült reggeli fotókat az első ovis pillanatokról. Banderéknél is két gyermek van már, és elköltöztek vidékre. Még ha fájó is egy kicsit, hogy az a sok együtt lógás, sörözés és futás már nincs olyan sűrűségben és minőségben, mint régen, de attól még megértem, ez így van rendjén, ilyenkor helyénvaló hogy a család fontosabb lesz és az új életszakaszban kevesebb idő jut a barátokra. Az úton romantizáltam és vágytam ezekre a régi időkre, de mire hazajöttem, már nem volt többé ilyen, vagy legalábbis nem úgy és nem annyiszor, mint régen. De azt hiszem, ezen viszonylag hamar túltettem magam, annyira nem ért váratlanul és tudom, attól még, hogy most nem futunk és sörözünk együtt minden héten, egész életünkben ugyanolyan jó barátok maradhatunk.

Na, meséltem a futásról, barátokról, munkáról, el nem készült könyvről, előadásokról… Mi van még? Itt szunyókál mögöttem: a feleségem! :) Írhatnám, hogy ő majd beszámol, de szerintem pont annyi kedve lehet írni, mint amennyire nekem volt az elmúlt bő fél évben: nem sok. Szóval tömören összefoglalom, ő mit csinált és mire készül! Először is oroszlánrésze van abban, hogy idehaza ennyi vendéget tudunk fogadni, már nem csak Couchsurfingen és Warmshowers-ön (főleg ez utóbbi megy a kettő közül nálunk), hanem AirBnB-n és WorkAway-en is. Nem gondoltuk volna, de ezen utóbbi rendszerek is nagyon mennek, mindkét rendszeren keresztül megtölthetnénk a házat vendégekkel, ha úgy akarnánk. Pedig kezdetben csak azért próbáltuk ki ezeket, hogy ne csak beszéljünk róluk az előadásokon, hanem legyen saját tapasztalatunk is velük. Hát most már van! :) Holnap két német bringás csaj érkezik hozzánk és a kisszobát egész hétre kiadtuk már AirBnB-vel. Persze a bringások pont úgy szállnak meg nálunk, ahogy mi is annyiszor szerte a nagyvilágban, ingyen és bérmentve, baráti alapon. Az AirBnB-hez pedig nálunk jár egy bringa ajándékba, a „Mary Poppins” és egy hozzá tartozó U-lakat. Szóval ez mind nem lehetne Zita nélkül, de még annyi minden más sem. Két garázsvásárt rendezett mióta itthon vagyunk, ezek összbevétele forintban számolva 6 számjegyű volt, és rengeteg tér felszabadult általuk a házban, amiben folyamatosan folyik a szelektálás, ahogy a kert is szépen átalakult. Persze még van hová fejlődni, most pl. hamarosan füvet is vethetnénk, bár Zita szerint jó az, ha a kíméletes, kézzel tolós fűnyíróval sűrűn átmegyünk azon a sokféle növényen, ami burjánzik mindenfelé. Ja, egyébként bárhol járunk mostanába, Zita tictacos dobozokba mindenhonnan virágmagokat gyűjt és szerintem néhány ilyet már el is gerillakertészkedett erre-arra a ház körül. Sok téren vegyszer mentesebb lett a háztartás, Zita isteni finom kenyereket süt, én volt, hogy humuszt készítettem, de Kati néni (Zita édesanyja) padlizsánkrémével nem tudtam felvenni a versenyt. Zita a napokban csinált először pesztót, ami megint csak zseniálisan jól sikerült és az elmondása szerint ék egyszerű volt elkészíteni. A zöldségek túlnyomó része, főleg most nyáron a vértesboglári kertben nőtt a szüleim szorgos keze alatt, de pl. a bazsalikom a pesztóhoz a mi kertünkben. :) Na az ilyesmi nem ment volna az úton (ugye-ugye mindig arra kell koncentrálni, ami van, ami megadathat, nem arra ami nincs, vagy nem lehet), bár gondolkodtunk rajta, hogy egy műanyagdobozba földet tegyünk és újhagymát növesszünk benne a csomagtartó tetején, de szétfújta volna a szél vagy szétrázta volna az út. Volt egy időszak valamikor télen, amikor szinte majdnem vegánok lettünk, de ez valahogy nem sikerült. Visszaestünk hús-zabálókká. Amikor ment, csináltuk a Yummbert is, egyszer egy Uberben is ültünk (ingyen), meglátogattak minket Éva és Randy, illetve a meridai és vispi vendéglátóink is, de legfőképpen új arcok. Vannak köztük többen, akikkel sikerült jó barátságot kötni és jó lenne majd valamikor, valahol újra látni őket.

És sajnos vannak olyanok is, akikkel egyszerűen csak pár szót sikerült váltanom, pedig jó lett volna többet. Hiába próbálnám tagadni vagy elfedni, hogy nem így van, de tényleg nagyon más itthon. Nem mondom, hogy lehetetlen, de sokkal nehezebb “belülről szabadnak maradni”, mint az úton volt. Az út ezt magával vonzotta, szinte velejárója volt, itthon hatalmas önismeretet és tudatosságot igényel, hogy fenntarthatóan élvezni tudjam a hétköznapokat. Nem könnyű. Sokszor sikerül, akkor nagyon boldog vagyok, van hitem egy csomó mindenben és csak úgy szikrázik az agyam az új lehetőségektől és ötletekből, amelyek keringenek a fejemben. Mosolyogva járok a biciklivel, mosolygok a kollégákra és produktívan, lendületesen oldom meg a rám váró feladatokat, aztán este hazatekerve van, hogy még kimegyek Atával egy félmaratont futni és úgy vágtázok haza a Rákos-patak partján 4:40-es tempóban 18km után is, hogy attól másnap is egész nap mosolygok, még ha a lábam meg is érzi. Hisz pár hónapja még 6 percesben is irtó fájdalmas volt végigvánszorogni ugyanott, pedig akkor még a 20km egy igazán hosszú távként élt bennem, mint kb. most a 30. Tudom, ezek apró dolgok, de nekem sokat jelentenek és nagy lendületet adnak, nagyon örülök nekik.

Ugyanígy vagyok a munkahelyi dolgokkal is. Ami pár hónapja még ismeretlen feladat volt, most rutinból megy, vagy legalábbis tudom, kit, hol és mit kell kérdezni ahhoz, hogy megoldjam. Ami májusban még kaotikus volt, mára jól bejáratott, gördülékeny folyamatok mentén halad. Apropó, május! Májusban 4 nagyelőadásunk volt (Hogyan utazzunk…), akkor futottam le életem első maratoni távját, és az volt az első hónapom újra a munka világában, amitől valljuk be, nem kicsit féltem kerek 5 év kihagyás után. És ezek után mégis, néha hajlamos vagyok úgy érezni, hogy csak repülnek a napok, a hetek, a hónapok, és nem történik semmi, nem alkotok semmit, nem teszek bele a világba semmit. Aztán jön egy ilyen FB-üzenet, és kicsit megnyugszom. Úgy egy napra. :) Az üzenet:

„Kedves Zita és Árpi!
Ez úton szeretnénk Nektek köszönetet mondani azért, hogy világgá megyünk! :) Februárban hallottunk Titeket a Járatlan utakon fesztiválon és a lelkes beszámolótokat hallgatva született meg az ötlet ismét (már gondoltunk rá régebben is, csak valami hiányzott), hogy útnak indulunk.
Ma élesítettük a blogunkat, ahol reméljük nem baj, hogy megemlítettünk Benneteket is.
https://kultitasting.blogspot.hu/p/rolunk.html
Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/kultitasting/
Még egyszer köszönjük! :)
Szeptember 28-án pedig még ott leszek az előadásotokon (Ábel már volt). :)”

Visszagondolva az út előtti énemre, egyrészt nem sokat változtam, másrészt hatalmasat. Az, ami most bennem van, javarész már akkor is bennem volt, de ma már nagyobb bizonyossággal és tudatossággal él bennem. Akkor csak valami vak szorgalom és pozitivizmus hajtott, ma már tudom, mi miért történt akkor velem és miért tartok itt, ahol és hogy ez az alapja mindennek, tőlem indul ki minden, a hozzáállásomból, a hitemből, a kitartásomból.

Nem fejeztem be Zitát! Az előadásokban is oroszlánrésze volt, nem csak mint társelőadó és előadás szerkesztő, hanem mint szervező és lebonyolító is. Készül egy „Boldogság Nyomában” című előadás(sorozat?)unk is, amit legutóbb megint csak ő szerkesztett tovább, és szeptember végétől havonta boldogság klubokat fog tartani, illetve „Life & Business Coach”-nak tanul. Apropó, holnap engem is coacholni fognak, a FB-on egy hölgybe akadtam, aki valami magas fokú nemzetközi coach vizsgájához keres coachee-kat, vagyis alanyokat, akiket ingyen coachol 1 órát, ha cserébe felveheti és felhasználhatja az egy órányi beszélgetést. Ez nekem megéri, kipróbálom, „érdekes utazás lesz”, ahogy ő is írta, és én nyitott vagyok az ilyen dolgokra. A másik nagy különbség az út és az itthoni lét között, hogy itthon annyi sok dolog szétzilálja a figyelmemet, hogy nehéz észrevenni az igazán fontos, értékes dolgokat és rájuk koncentrálni. Az úton egyszerű volt: menni, látni, felfedezni, érezni, megélni. Itthon ezt sokkal nehezebb megtalálni, de nem lehetetlen. A hétköznapok-hétvégék váltakozása nem hozta el, amit vártam tőlük, és valahogy le kéne szokni az időigényes haszontalan és egészségtelen szokásokról. A buta filmek bámulásáról, a chipszabálásról, a FB előtt elrontott órákról, és valami produktív dolgot kéne végezni ebben az időben is. Könyv, előadás, workshop, tanácsadás szervezés, házfelújítás és rendberakás, edzés… De ezt sem lehet mind együtt, ezek közül is szelektálni kell, mert csak 24 órából áll egy nap.

Ja igen, a két kérdés, amit meg szoktunk kapni elég sűrűn: mikor lesz könyv? Ezt már megírtam, de még egyszer, röviden: nem valószínű, hogy lesz, de ha igen, már nem konkrétan az útról lesz benne szó, hanem arról, hogy hogyan utazzunk okosan, ügyesen, kevés pénzből, de mégis sokat gazdagodva általa. A másik kérdés, mert hát ugye nászúton voltunk, a gyerek, hogy hol van már a gyerek? Majd, ha úgy érezzük, nem kell mindent elkapkodni. Mert elnézve a barátaimat és a bátyámékat, onnantól aztán végképp egy új fejezet kezdődik, és ahogy egy világkörüli utazásnál, úgy egy születendő gyermek terén sem lehet mindenre felkészülni. Ez amolyan atomtámadás lesz, nem lehet eléggé felkészülni rá, lesz, ami váratlanul ér. De ezek igazából már Zita gondolatai, a minap egy keresztelőn talán pont így hangzottak el a szájából. És hogy mi van kettőnkkel? Jó itthon is együtt, ugyanolyan jól, vagy még jobban megvagyunk, mint az úton. Nagyon szeretem, elképesztő mázlista vagyok, hogy kifogtam őt, és egyáltalán nem csak azért, mert körbementünk együtt kerékpáron a világon.

Apropó, a hétvégén a Millenárison egy nyelvi fesztivál keretében lesz előadásunk, szombaton, szeptember 9-én, délután 2 órától. A belépés ingyenes! Gyertek el, igyunk meg egy sört (=még egy „rossz” szokás, amit jobb lenne kevesebbet űzni), vagy bambit, mit bánom én! :) Ha kéktúra szakaszt hirdetnénk meg, ugyanígy „ingyen”, vagyis önköltséggel, akár több naposokat is, csatlakoznátok hozzánk? Na megyek aludni, mielőtt megint felpörgök az ötletektől! Jóéjt! :)

ui: a következő nagyelőadásunk szeptember 28-án lesz, itt a FB-esemény: https://www.facebook.com/events/1636882209959998/

UPDATE: marha jó volt a couching, mostantól nem cseszem el annyi időmet, sőt, kitűztem egy közeli, elérhető célt, Zitával összerakjuk jövőhét péntekig egy fejezetet egy már régóta a fejünkben lévő, és a népszerű előadásunkkal kapcsolatos könyvnek az első “pilot” fejezetét. Úgyhogy ezt most gyorsan felrakom, aztán ki is állok, sok a feladat és nagy lelkesedéssel állok eléjük! :)