Nászút a Föld körül

Említettem már, hogy a vendéglátónk Delhiben egy Chandan nevű Couchsurfer volt, akivel több szempontból is nagyon nagy szerencsénk volt. Chandan az a fickó, aki általában olyan CS-ereket fogad be, akik nagyon nem találnak senkinél szállást. Foglalkozását tekintve jelenleg ügyvéd, és egy apró két szobás állami lakásban él a főváros déli részén, Ez a negyed Delhiben, kb. csak 10km-re van a központtól, ami itt közelinek számít. Chandan kaphatott volna egy sokkal nagyobb lakást, ahogy sok kollégája is, viszont azt csak jóval kintebb a központtól. De ő nem akart palotában lakni, fontosabbnak tartja, hogy fél óra alatt be tudjon jutni minden nap a munkába. Amúgy van egy gyönyörű fehér bringája, szép, nyugati fajta, váltóval, V-fékekkel, s mindennel, ami kell. Sokat jár ezzel is a munkába és túrázni is, előbbit általában 30-40-es átlaggal teszi, amit el tudok képzelni, mert a táv nem sok, a bringa talán nincs 14kg sem, Chandan pedig egy igazi őrült, sétálni is elképesztő gyorsan sétál, néha még mi sem tudtuk követni. :)

Az étel nem, de a tudás ingyenes

Az élettörténete pedig szerintem éppúgy filmbe illő, mint a „Slumdog Millionary” című amerikai film főszereplőjé, bár utóbbi azt hiszem csak valós történeteket is magába foglaló kitaláció. Szóval Chandan egy olyan faluba született, ahol a mai napig nincs elektromosság. Édesapja Filozófiát végzett egy híres egyetemen, már ekkor nagy ember volt, ám később “megbolondult”, ahogy Chandan mesélte, és hazaköltözött a faluba. Mivel nem keresett pénzt a családfő, így nagyon szegények voltak Chandanék, és a legszomorúbb, legironikusabb dolog az egészban az volt, hogy a tágabb család tehetősebb volt, ám mégsem segítették meg Chandanékat. Annyira szegények voltak, hogy nem hogy ruhára, még ételre is alig volt pénzük. Sokszor nem volt mit enniük, Chandan viselete pedig tizenéves koráig egy-egy rövidnadrág volt. Papucsot is valamikor ekkortájt kapott először, de azt gyorsan elhagyta, mert nem volt hozzászokva, hogy hordjon valamit a lábán. A családjában ő volt a legvéznább, legalacsonyabb gyerek, és ezt szóvá is tették neki, ami persze nem tetszett a kis Chandan-nak, ezért a kedvenc fáján mindig csimpaszkodva lógott percekig, hogy „megnyúljon”. Ezt a hosszan tartó, egész napos könyvolvasások között tette, mert imádott olvasni, világ életében úgy szívta magába a tudást a könyveken keresztül, mint a szivacs a vizet. Ezen a fán épített magának egy kisebb házikót is, ez volt az ő kuckója, ott töltötte olvasással ideje nagy részét gyerekként. Indiában a „használt” könyveket még itteni viszonylatban is fillérekért meg lehet kapni az utcai árusoktól, és Chandan elég hamar összebarátkozott velük, ezért egy idő után ingyen megkaphatta ezeket a könyveket egyszeri elolvasásra ezektől árusoktól. Arra persze a szülei is felfigyeltek, hogy Chandan nem hétköznapi gyerek, hanem okosabb, szorgosabb az átlagnál, már ami a tanulást illeti, ezért amikor a falubeli iskolát kijárta, felküldték a legközelebbi városba, ahol a nagybátyjánál tudott lakni, amíg iskolába járt. Ez a rokon azonban nem volt túl jó ember, miközben a saját gyerekeinek mindig mindent azonnal megadott, Chandannak csak akkor vett egyetlen egy új nadrágot, amikor már az iskolából szóltak rá, hogy hordjon valami rendes ruhát. Amikor pedig látta, hogy Chandan sokkal jobban teljesít az iskolában (mindenütt, ahová élete során járt, ő volt az évfolyamelső), mint az ő gyermekei, akkor vagy ezért, féltékenységből vagy ki tudja miért, de kiutálta őt az otthonából, így Chandannak nem volt ott többé maradása. Hogy tudjon fizetni egy lyukat, ahol aludni tud, beállt egy Dhaba-ba (egy útmenti kis koszos „étterembe”) dolgozni. Itt hajnali négykor kezdett, délelőtt és délután kapott pár szabad órát, ekkor tudott iskolába járni, és tanulni, de este kezdődött az újabb műszak, egészen éjfélig. Ez sem tarthatott így sokáig, mert a főnöke javasolta neki, hogy hagyja ott az iskolát, és dolgozzon többet nála, keressen több pénzt. Amikor erre Chandan nemet mondott, kirúgta. Valahogy mégis elvégezte a sulit, ám jött volna az egyetem, amire semmi reménye nem maradt, hiszen pénze se neki, se a családjának nem volt, de Chandan égett a vágytól, hogy tovább tanulhasson, ezért felszállt egy Kalkuttába tartó vonatra. A család erről nem tudhatott, ők szerették volna otthon tudni Chandant a faluban, viszont számára bármi áron is, de Kalkutta ígérte a jövőt.

Kalkuttában, a folyóparti lépcsőkön

Semmije nem volt, és senkit nem ismert az új városban. Keresett egy nyomornegyedet a folyó partján, ahol befogadták. Itt megismerkedett egy családdal, akiket az egész nyomornegyed tiszteletben tartott. A családfő összehívta az egész nyomornegyed lakosságát, és elmondta nekik, hogy mostantól ez a fiú közéjük tartozik, és ne bántsák, ne lopják meg. Tehát Chandan-nak meglett a maradása, ám ezt sem kell túl rózsásan elképzelni. A folyóparti lépcsőkön éjszakázott, és ugyanitt olvasott, még mindig teljesen odavolt az olvasásért, őrült módjára falta a könyveket. Egy évet csak azzal töltött, hogy a British Library-ben nyitástól zárásig folyamatosan falta a könyveket. Egyszer, egy napon valaki felfigyelt rá a folyóparton, ahogy a könyveket bújja, már a sokadik héten, minden nap. Ez az ember írástudatlan volt, ám pénzes, és épp egy magántanárt keresett a fiának, aki erősen bukásra állt egy tárgyból a suliban. Felkérte Chandant a tanítására, és Chandan elvállalta, de csak azzal a feltétellel, hogy úgy tanítja a fiút, ahogy ő akarja, és ebbe az apjának nincs beleszólása. Napi két órában járt a fiút okítani, akinek egy hónapja volt hátra a vizsgáig. Chandan megmutatta nekem, hogy néha hogyan fogta meg a fiút, emelte magasba, és engedte el, hogy észhez térítse. Szóval fizikai fenyítést is alkalmazott rajta, mert a srác kemény dió volt, mindent csinált, csak nem tanult, és nagyon nehéz volt ebben megtörni. Végül mégis sikerült ez Chandannak, olyannyira, hogy a fiú átment a vizsgán, méghozzá osztályelsőként. Ezek után hatalmas tiszteletet kapott a családban, ahol a családfő felkérte a másik két gyermeke tanítására is. Chandan kapott náluk szállást, ételt, ruhákat, bért, és nagy-nagy tiszteletben tartották. Azóta az egyik gyerek doktor lett, a másik foglalkozását elfelejtettem, de nem is ez a lényeg, hanem hogy egyetemet végeztek, és most nagyszerű életük van. Mindezt úgy, hogy a saját apjuk iskolázatlan és írástudatlan, aláírás helyett az ujjlenyomatát használja mind a mai napig. De hála annak, hogy megtalálta Chandan-t, a fiúk végül szép karriert futottak be, és meg tudtak házasodni. Indiában az esküvő alapfeltételei a jól képzettség, jó munkahely, jó anyagi háttér. Akkor tudnak neked a szüleid „jó nőt” leakasztani a felhozatalból, ha ezekben minél jobb vagy.

Chandan azóta is családtagnak számít ennél a családnál, és természetesen a tőlük kapott ellátás és bérezés lehetővé tették Chandan számára is az egyetemet. Több szakra is felvételizett, és mindenhová felvették, mivel mindenütt jó pontszámokat ért el, ha nem is elsőre, de másodikra mindenképp. Sokáig nem találta meg, amit igazán szeret, egy-egy félévig tanult mérnöknek, informatikusnak, míg végül ki nem kötött a jogász karon, és ügyvéd nem lett belőle.

Chandan Delhiben

Az egyetem után rögtön kapott munkákat, többet is, de ő megelégedett azzal, ahol most is dolgozik, mert itt jól érzi magát, azt csinálja, amit szeret, és elegendőt keres ahhoz, hogy haza tudjon küldeni a szüleinek, alkalomadtán a testvéreinek is. Otthon az egész család büszke rá, hogy a „kis Chandan” végül ilyen nagyra vitte, és felköltözött Delhibe. Ez a helyzet egyben felelősségteljes is Chandan számára, mivel most ő látja el a családja egy jó nagy részét az alapvető életszínvonalhoz szükséges léthez való pénzzel. De Chandan nem csak a családját segíti ilyen önzetlenül, egyszer a faluból felutazott Delhibe egy család, akinél az 5 éves kisfiú nagyon beteg volt, és egy sürgős szívműtétre volt szükség, hogy életben maradjon. A családnak azonban se szállásra, se kórházra nem volt pénze, arról nem is beszélve, hogy a kisfiút egy végtelennek tűnő várólistára tették, ami számára egyet jelentett volna a biztos halállal. De a faluban ekkor már tudtak valakiről, aki Delhiben él, és ő volt Chandan. A gyermeket végül megműtötték, és a család a kórházi ellátás alatt Chandan nappalijában lakott (ahol mi is egy hétig). Ennek persze híre ment a faluban, és Chandant már az egész faluja nagyon tiszteli, amikor csak hazalátogat, mindig rengeteg meghívást kap a falubeli családoktól.

Mindezek mellett Chandan megmaradt egy szerény, végtelenül őszinte, és jó értelemben véve kicsit őrült embernek, akivel egy fantasztikus hetet töltöttünk együtt. A lakása is végtelenül egyszerű volt, pl. a hűtőszekrényt és a víztisztítót csak a Couchsurferek tanácsára szerezte be, de pl. nincsen mosógépe, pedig megtehetné, hogy legyen, ám ő inkább kézzel mossa azt a kevés ruháját, ami van. Többek között azért sem fogadott el egy csomó olyan állami szervezettől kapott állásajánlatot, amire mások egy életen át vágynak, mert nem képes öltönyt fölvenni, egyszerűen rühelli, és nem képes azonosulni vele. Néha furcsán is néznek rá a bíróságon, amikor be kell ugrania (mert általában amúgy háttérügyvédként működik, aki megmondja a bíróságon a cégét képviselő ügyvédnek, hogy mikor mit mondjon).

Chandan minden nap hálát ad azért, hogy van mit ennie. Gyerekként a fán csücsülve sose gondolta volna, hogy felnőtt korára ilyen sokra viszi. Nem ezért olvasott, hanem mert egyszerűen érdekelte az a sok érdekes dolog a világról, amit a könyvekben talált.

Chandan azt mesélte, hogy végeredményben örül mindannak a nehézségnek, amin ezidáig keresztül ment az életében, mert ettől lett igazán erős és önálló. Ha nem megy ezeken keresztül, most rosszabb ember lenne. Mivel sokáig éhezett, pontosan tudja, milyen az, éhesnek lenni, éppen ezért a tudat számára, hogy valaki éhezik a környezetében, nem elfogadható számára. Nem is éhezik senki azok közül az emberek közül, akiket ő ma ismer. Ha valaki valaha valami rosszat is tett Chandannal, ő valahogy mindig rájött, hogy azt hogyan fordítsa az előnyére, és tanuljon belőle. Sok olyan embert ismer, akik tehetősebbek, jólétben élnek, és mindent meg tudnak adni a gyermekeiknek, ám azok mégsem viszik semmire az életben. Ő boldog, hogy az élet ennyi mindenen vitte keresztül, és ő fedezhette fel magának, ő járhatta ki a saját útját.

Az hogy minden nap ehet, számára még mindig egy nagyszerű dolog, csodaként éli meg, hogy akkor, azt és annyit ehet, amennyit csak akar, mert szinte egész gyermekkorában a szó szoros értelmében éhezett. Ez látszott is rajta, tényleg nagyon boldog volt, és látnotok kellett volna, ahogy örült az ételnek, a gondolatoknak, vagy csak egész egyszerű dolgoknak. Vagy ahogy ezt az élettörténetét elmesélte egy este, főzés közben, miközben én a segédszakács (add ide ezt, add ide azt, kevergesd) voltam. Ottlétünk alatt többször főzött ránk, és azt is elmesélte, hogy amikor felköltözött Delhi-be, még egyáltalán nem tudott főzni, az utcai kaját ette egy hónapig, amitől viszont annyira rosszul lett, hogy a család segítségét bevonva gyorsan megtanult főzni. Egyik este elvitt minket egy étterembe, ahol 90 rupiért annyi indiai ételt ehettünk, amennyi csak belénk fért. Chandan állítása szerint ez egy „must eat” étterem, ami kihagyhatatlan Delhiben. Tényleg nagyszerű volt, és végtelenszer kérhettük újra az adagokat, igaz, némelyik olyan nagyon csípős volt, hogy az első adagot sem bírtuk belőle megenni. Ezeket mindig átpasszoltuk Chandannak, aki született indiai lévén jól bírta ezeket a csípős dolgokat, és mivel ekkor velünk volt egy másik, horvát kanapészörfös, és neki egy útközben szerzett barátja is, Chandan elé jó sok csésze eledel került. :)

Húhh, Chandanról és az életéről még oldalakat lehetne mesélni, és javasoltam is neki, hogy írjon egy könyvet, de tőlem azt hiszem most ennyi elég lesz róla. Ha még valami érdekes eszembe jut, akkor megosztom Veletek a következő bejegyzésekben, ahol találkozunk majd egy nagy magyar világutazóval, Csonka Gáborral, és ellátogatunk Delhi egyik nyomornegyedébe és egy kézműves-művészeti fesztiválra is.