Nászút a Föld körül

Doán, a terminátor

2013. január 4-én végre elindultunk Hanoi-ból. Az időjárás az új esztendővel sem változott, maradt a hideg, szürke, esős idő. Ezért úgy számoltunk, hogy ha belehúzunk és akár már egy hét múlva sok száz kilométerrel lejjebb, valahol Vietnam középső részén újra megtaláljuk majd a tavaszt. A Hanoi-ban töltött idő alatt alig láttuk a napot, ráadásul mindkét alkalommal, amikor megérkeztünk a városba (másodszor a Ha Long öböl után), 1-2 napig fájt a fejünk, arra gyanakszunk hogy a szmogtól. Ami duplán szörnyű, hiszen az, hogy elmúlt a fejfájásunk, azt jelenti, hogy megszoktuk a rossz levegőt.

Szóval elég volt már a városból és a rossz időből, másra vágytunk, így hát útra keltünk. Első napi úti célunk a Hanoi-tól 100km-re délre található Minh Binh volt. Mivel e város mellett található Tam Coc, avagy a „Dry Halong Bay”, vagyis a száraz Ha Long öbölnek is hívott hely, itt úgy terveztük, hogy egy napot csavargunk a környéken.

Hanoi-t korán elhagytuk és viszonylag jól haladtunk, hátszelünk volt. Bár a viszonylag forgalmas és ugyanilyen unalmas úton haladtunk, azért történt egy s más ez alatt a 100 kilométer alatt. Ez az út a Highway 1 volt, Vietnam elsőszámú útja, amely a két nagyvárost, Hanoi-t és Ho Chi Minh City-t (HCMC – régebbi nevén Saigon) köti össze. Ez az út nem épp a legjobb választás kerékpározásra, de mindenképpen ez a leggyorsabb és a legrövidebb, és mivel mi csak el akartunk jutni minél előbb a déli, melegebb részeire az országnak, ezért ezt az utat választottuk. Nem volt egyébként olyan szörnyű, mint vártuk, de azért semmiképpen nem nevezném a legszebb, legizgalmasabb szakaszának az utunknak.

Erről a napról csak néhány dolog jut eszembe, ami említésre méltó és a Highway 1-en történt velünk. Ezek közül az első, amikor találkoztunk egy őrült vietnami kerékpártúrázóval. Doán Saigonból való, onnan indult, és kicsit több, mint egy hónapja van megcsinálni a maga elé kitűzött 5000km-es kört az a terve, hogy Laoszon és Kambodzsán keresztül hazakerékpározik. Ezt meghallva mi rögvest odaadtuk neki a Laosz útikönyvünk és a Hanoi várostérképünket. Mindkettőt mi is így kaptuk, és most végre megszabadulhattunk tőlük, nem kell tovább cipelnünk őket! :) Fúj, de önzőek vagyunk… :) Vicc nélkül, Doán örült a holmiknak és annak is, hogy végül megállítottuk és beszélgettünk vele. Ez nem volt könnyű művelet, ugyanis úgy ment szembe a széllel, mint a golyó, csak előre nézett, ő észre se vett minket, Zita fordult meg utána, és bizony beletelt pár száz méterbe, mire utolértük Doán, a terminátort! :)Ő még nálunk is sokkal jobban fel volt öltözve, sokat szidta az időjárást, főleg Hue környékét emlegette, hogy ott végig esője volt, napokon át. Most pedig erős szembeszele van, így teker napi átlag 200km-t, végig a szembeszélben. Ráadásul azt mondja, napközben nemigen áll meg, csak teker, reggeltől délután 4-ig, és csak este eszik nagyobbat, reggel csak bekap valamit, aztán elindul. Mondom, hogy terminátor! :)

Abba már nem mentünk bele, hogy szerintünk hogy jó utazni, mert egyrészt nem akartuk feltartani, másrészt nem akartunk beleszólni a dolgába, mindenki úgy él és úgy utazik ahogy akar (ha ezzel nem bánt másokat), és hiába kezdtük volna el neki magyarázni, hogy de hát így nem lát semmit a tájból, nincs ideje és ereje rácsodálkozni a dolgokra, a legjobb, ami történhetett volna, hogy nem veszi zokon. Mert napi 200km-t tekerni pihenés nélkül, vagy napi 60-70km-t tekerni sok pihenővel, szinte két teljesen különböző fajtája az utazásnak. Az övé inkább teljesítménytúra és ha őneki ez fontosabb, bizonyára ezt élvezi jobban. Amúgy Doán harcművészeteket oktat, talán innen jött neki, hogy a kerékpártúrát is teljesítményszerűen nyomja. Nem tudom, mert aztán hagytuk tovább tekerni. Egyébként mindezek ellenére nagyon tetszett nekünk a fickó, igazi bolond volt, a kis táskája tele volt nemzeti zászlók matricáival, ahogy a bringája is. Azon országokat, amelyekben már biciklizett, felragasztotta a vázra. Ki is fejtette nekünk aggodalmát, hogy ha valóra váltja majd az igazi nagy álmait, akkor nem lesz elég hely minden országhoz a biciklijén. :)

Ketten egy pedált tekernek

A második emlékezetes momentum nem igényel különösebb szövegelést maga mellé:

Mindig meglepődöm a „szegény” emberek találékonyságán! :)

Útközben még megcsodáltunk egy temetőt és egy buddhista templomot, aztán valamikor Binh Minh előtt néhány kilométerrel letértünk a főútról.

Kenh Ga – Chicken Canal

Kenh azt jelenti csatorna, a Ga pedig csirkét jelent. Az útikönyvünk azt mondta, itt igazi vízi életet láthatunk, ahol még a gyerekek is csónakkal mennek iskolába. Sőt, még ülve, lábbal evezős csónakosokat is láthatunk! Mi a fene, már megint a lábbal evezés, de most ülve? Erre kíváncsiak voltunk, ezért aztán úgy döntöttünk, ezt nem hagyjuk ki, teszünk egy kitérőt, mielőtt megérkeznénk Ninh Binh-be. Ekkor már 90km-nél tartottunk, ám még volt három óránk a naplementéig. Ilyen is rég történt velünk. Ezért aztán úgy döntöttünk, megnézzük még ezt a csirke csatornát, úgyis van néhány harmadrendű út, amin aztán bejuthatunk majd onnan is a városba. Odafelé megcsodáltunk egy zenélő mozgó árust,

aztán láttunk egy furcsán viselkedő tehenet, nem tudtam, mire vélni az ugrándozását, lehet, hogy csak játszott?

Először tanácstalanok voltunk, hogy merre tovább, de ezalatt is érdekes dolgokat láttunk, a háttérben feltűntek a sziklák, és az út töltése alatt két embert fedeztünk fel, amint egyikük valami traktorszerű járgánnyal forgatja a földet egy vízzel teli földteraszon, a másikuk pedig három egymásnak döntött lábra felakasztott lapáttal jutatta a vizet fel az alsóbb teraszról a fentire. Némi kóválygás után megtaláltuk a hajóállomást és befizettünk egy órás utazásra, hogy felfedezzük a vízi világot.

A csónakkal pár kilométert haladtunk egyenesen egy csatorna mentén, amelynek mindkét oldalán hajtottak kerékpárokat a helyiek. Kicsit mérgelődtem emiatt, hogy hát gyakorlatilag megtehetnénk ezt az utat kerékpárral is és hogy megint a hülye útikönyv után megyünk, de aztán rájöttem, hogy most igazából nem is a csónakért, hanem a körbevezetésért, a helyismeretért fizetünk.

A csónakunk egyébként érdekes volt, egy nő vezette, hátul ült egy kis széken és egy kormánya meg egy pedálja volt. Hamar megérkeztünk egy településféleségre, ahol tényleg megjelent a vizen egy nagyon furcsán evező másik nő. A csónakot a lábával felváltva evezte, tehát nem egyszerre tolta el a lábfejével az evezőket, hanem felváltva. …és elég vicces testhelyzetben.

Az utunkat nemsokára egy híd állta el, egy katolikus templom melett ragadtunk le így, mígnem végül jött valaki a partról, aki nem csak átkelt a hídon, hanem hajlandó is volt nekünk kinyitni azt. Ekkor esett le le igazából, hogy eddig őutána kiáltozott, őt hívta a csónakosunk nagy buzgón. A híd túloldalán talán még egy kilométert haladtunk, először a faluban, kétoldalt csónakok és házak között, de ettől annyira nem voltunk oda. Lehet, hogy mert szürke időnk volt, lehet azért, mert igazából a Ha Long-öböl úszó falvai után ez a vidék sok újat nem tudott nekünk mutatni. Láttunk a fejükön tartott kosarakban földet hordó helyieket, láttunk egy kacsafarmot és egy földet szállító hajót, ami annyira meg volt rakva, hogy szinte már a víz alatt volt az egész. Bent a kabinban egy kislány ült egy függőágyban. Nagy találmány ez a függőágy, csak egy picit kell visszavenni a komfortzónánkból és egy szál kifeszített anyagban nagyon jól el lehet lenni, feltéve ha találunk két valamit, ami közé ki tudjuk feszíteni. De ezt már annyiszor elismételtem Zitának, ahányszor csak ilyenekbe belefeküdtünk az elmúlt hetekben, és szegény már nagyon unja, úgyhogy igyekszem nem függőágyazni többet. Pedig a függőágy egy nagyon frankó dolog szerintem… :)

Visszafelé valaki ránk csukta a hidat, de csak csukta és nem zárta, így a hajó orrával megtoltuk, kinyitottuk és aztán úgy is hagytuk… :O Csak arra tudtunk gondolni, hogy biztosan van valahol egy kötél vagy valami, amivel vissza tudják húzni a hidat, hogy újra járható legyen.

Innentől már nem volt más hátra, csak előre, végig a kis utakon a hegyek között Ninh Binh-ig. Egy szakoszon útépítésen kellett átvágnunk, ez nem volt egyszerű, és aztán szépen ránksötétedett. Ez nagy kár, mert gyönyörű helyeken tekeregtünk de én már szürkületkor nem tartottam érdemesnek tovább fotózni, mert se fény, se színek nem voltak, ráadásul az eső is szemerkélt. Holtfáradtan estünk be az első szállóba, és bár kicsit drágáltuk a szobát 8 dollárért, most nem volt kedvünk tovább keresgélni, mert már éhesek is voltunk nagyon. A közeli Pho 24 nevű étteremben be-Pho-ztunk, aztán eldőltünk az ágyon.

Ezen a napon, 2013. január 4-én 121km-t bicikliztünk Hanoi és Ninh Binh között.