Nászút a Föld körül

Besham – Egész éjjel a WC-n, az erőm elszáll, a morálom a mélybe zuhan

Sajnos a Beshamba érkezésünk napján a kalandjaink – pontosabban az én kalandjaim -, még a lefekvéssel sem értek véget. Éreztem, hogy nem vagyok jól, forgolódtam az ágyban és émelyegtem, hányingerszerű érzés tört rám. Végül úgy döntöttem, hogy kimászom az ágyból, és kimegyek a fürdőszobába rókázni. Ez sokadik próbálkozásra végül sikerült, persze egyáltalán nem volt kellemes érzés, és különösebben még csak meg sem könnyebbültem. Visszafeküdtem aludni, de 20 perc sem telt el a forgolódással és meg kellett ismételnem a műveletet. Ez a ciklus még néhányszor lepörgött, magyarul a fél éjjelt a fürdőszobában töltöttem a porcelán buszt vezetve. 6-7 ilyen alkalom után végre lenyugodott a testem, és tudtam aludni néhány órát egyhuzamban, de ez sem tartott sokáig, mert reggel kezdődött a fosós parádé, de legalább a délelőttöt már ülve töltöttem a WC-n. Minden átment rajtam, de nagyon durván, a végére már gyakorlatilag teljesen folyékonyat székeltem. Egyértelmű volt, hogy ezen a napon nem tudunk továbbmenni, de ez fel sem merült bennünk ezek után.

Zita mindenben nagy segítségemre volt, nem is tudom, mi lett volna velem ekkor nélküle. Annyira gyenge voltam, hogy élni sem volt kedvem, csak feküdtem az ágyban, és vártam, hogy jobb legyen. Enni természetesen semmit nem ettem, csak a gyomorfogó és fertőtlenítő tablettákat. Inni azt ittam rengeteget, cukor nélküli „üres” teát, literszámra, hogy ki ne száradjak és átmossam magamon ezt a borzalmat. Szörnyen cefetül éreztem magam, az ágyból kikelni alig volt erőm. Nem csak fizikailag, morálisan is magam alatt voltam. Nagyon gyenge voltam, és a tegnapi hosszú, nehéz nap után ez a kényszerű koplalás igazán nem esett jól. Ugyanakkor tudtam, hogy nincs más választásom, ha megpróbálok enni, az biztos egyből átmegy rajtam, és csak rosszabbodik a helyzetem. Hogy mitől jött rám ez az ótvar, azt nem tudjuk, talán a tegnapi első rendőrségi határállomáson evett dall-al volt a baj… Persze ez ellentmond azzal a ténnyel, hogy Zitának kutya baja nem lett tőle, pedig ő is evett belőle.

A tetőn és a szobánkban

Délután már volt egy kis erőm, bár igazán nem tudom, mitől. Zita unszolására kibújtam kicsit az ágyból, sőt még a szobából is: felmentünk a szobánk feletti tetőre egy lépcsőn. Ez a tető gyakorlatilag egy terasz volt, székekkel és asztalokkal. Innen szép kilátás nyílt a hegyekre, na és persze Besham bazársorára, ami a főutca és a KKH is volt egyben.

A helyieknek egyébként itt Beshamban halvány fogalmuk sem volt a privát szféráról. Nyitva hagytuk a szobánk ajtaját, ami a gangra nyílt, hogy bejöjjön a napfény és a levegő. Ahány pakisztáni elment az ajtónk előtt, annyi be is nézett a szobánkba, de ez még nem is zavart volna minket, ellenben szinte ugyanennyien be is jöttek. Megkérdezték, hogy vagyunk, megkérdezték, mennyibe kerültek a bringáink (szabvány válasz: kaptuk őket, nem tudjuk, nem is a mieink, vissza kell adnunk őket – ez részben igaz is), és hasonlóak. A legjobb talán az volt, amikor bejött egy gépfegyveres őr, aki nem beszélt angolul, ellenben ektivitiben elég jó volt, és elmutogatta, hogy ha bárki jönne és kopogna az ajtónkon, ne nyissunk neki ajtót, és persze mindig zárjuk be az ajtónkat sötétedés után. A biztonságunkért tényleg nagyon oda lehettek, mert a lenti bejáratnál üldögélő recepciós is feljött egyszer benyitni hozzánk, hogy Zita él-e még. Merthogy látta elmenni, de visszatérni nem. Persze Zita megvolt, csak éppen akkor jött vissza a zöldségestől, amikor emberünk valamerre másfelé kószált.

Sós főtt krumpli, Turbo gyertyák és csokikanalak

A zöldségesre azért volt szükség, mert este Zita készített nekem sós főtt krumplit, amit óvatosan elkezdtem enni. Amikor az első falatokra nem reagált semmit a gyomrom, örömmel falatoztam tovább, egészen addig, amíg meg nem ettem az összes kifőzött krumplit. Nem volt sok, de az előző nap, egy végighányt/székelt éjszaka, és egy teljes nap koplalás után ez maga volt a megváltás számomra. Éjjel jól voltam, tudtam aludni, és nem kellett WC-re járni. Ennek nagyon örültünk, és reggel már egy kis répát is mertem enni a krumpli mellé. Délután üres rizst is ettem, és kimentünk sétálni a bazársorra. Mivel sokszor volt áramszünet – vagy inkább mondhatnánk úgy is, hogy ritkán volt áram a konnektorokban – vásároltunk néhány fantasztikus kínai gyártmányú gyertyát. Professzionális marketing volt a gyertyák köré építve: a „Winner” és a „Turbo” jelzők szerepeltek a műanyag csomagoláson. Hogy egy gyertya hogyan lehet győztes, és miért előny, ha gyorsan leég, arra még nem jöttünk rá! :) Vásároltunk még kanál alakú csokoládékat is, illetve egy másik boltban találtunk natúrnak látszó kekszeket. Miután közelebbről is szemügyre vettük őket, feltűnt, hogy lejárt a szavatosságuk. Ez nem lepett meg minket, ilyesmi teljesen általános errefelé (igazából azon jobban meglepődtünk volna, ha még nem jártak volna le), azonban ezt jó ürügynek véltük egy kis alkudozásra, ezért a boltosnál azzal nyitottam, hogy nézze, ez lejárt, de én megveszem féláron… A taktika nem jött be, mert a boltos zavarba jött, sűrűn kémlelte az utcafrontot, hogy nem lát-e minket valami, és szinte már sutyiban elsüllyesztette a kekszeket egy nejlonszatyorban, majd a kezünkbe nyomta, hogy „tessék, vigyétek ingyen!” – ezt azért nem akartuk, tiltakoztunk, hogy de mi akarunk érte fizetni, csak nem túl nagy árat, de a fickón látszott, hogy csak annak örülne igazán, ha gyorsan lekopnánk, ezért így is tettünk, rövid vívódás után a kekszekkel együtt. Ugyanekkor történt velünk, hogy egy rendőr megállított minket az utcán, hogy mi a francot csinálunk, és mit keresünk itt. Mi mondtuk, hogy a hotelban lakunk és csak lejöttünk vásárolni. Mire bár sarkot „biztosított minket”, aztán megunta, és elköszöntünk egymástól. Ezeket a helyzeteket nem igazán tudtuk mire vélni. Nem találtuk veszélyesnek a helyet, és nyílván a rendőrök is így vélték, ha két napja idehoztak minket dzsippel, azért mert Pattanban „nem volt szabad szoba”.

A bazársor egyébként nagyon érdekes volt, láttunk mindenféle emberek, fürtökben lógva a dzsipek platójáról, „csodaszereket” árulva a földről, cipőpucolókat, árusokat. Mindez eszméletlen nagy porban. Mindenütt szállt a por, és mindent belepett, bármelyik boltba mentünk be, minden terméken vastagon állt a por, ami nem is volt csoda azok után, ahogy a főutca kinézett. Zita nagyon ügyesen nekiállt lesifotózni a szállodánk felső teraszáról és sikerült elkapnia egy két érdekes pillanatot ezen a poros utcán.

Az útikönyv jelölt egy netkávézót közvetlenül a szállodánk mellé, de amikor keresni kezdtük, nem találtuk, ellenben egy irodában, ahol mobil előfizetéseket és feltöltőkártyákat árultak, mikor megkérdeztük, hogy merre van az internet café, azt válaszolták, hogy olyan nincs a városban. Kétségbe nem estem, a bejegyzés nem maradhatott el, valahogy haza kellett küldeni, ezért hát rákérdeztem az emberünknél, hogy szabad-e használnunk pár percig az ő internet elérésüket? Merthogy egy gyanúsan ismerős dobozból gyanúsan ismerős kábelek (Ethernet, Cat5, RJ45 csatlakozókkal a végükön) másztak különféle számítógépek és laptopok felé. A vége az lett, hogy kaptunk egy ilyen kábelvéget, és még elküldeni sem kellett a bejegyzést, hanem én magam be tudtam szerkeszteni a honlapra – mialatt a háttérben egy-két youtube videó mászott fölfelé. :) Köszönet érte a képen látható úriembernek, aki egyébként szintén nemrég házasodott!

Jobban leszek – Továbbindulunk Beshamból

Második napra egészen jól lettem, és egész sok ételt is sikerült magamba lapátolni újabb WC-re rohangálások nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy ezután a két nap kényszerpihenő után újra elindulunk. Reggel már „poridzs”-ot is mertem enni. Ezt Barbarától tanultuk el, a poridge gyakorlatilag műzli, összepréselt gabonadarabok vízben és/vagy tejben kifőzve. Emellé mindenfélét lehet tenni, mazsolát, gyümölcsdarabokat, de mi ekkor csak egyszerűen kakaóval ettük. Indulásig nem maradt más hátra, mint a fejemben egy rémképpel egyenlő lepakolás. Ennek ellenére nem volt olyan szörnyű a lemenetelünk a második emeletről. Most már sokkal jobban éreztem magam, mint mikor megérkeztünk, és a két emeletet most különben is lefelé, és nem fölfelé kellett megtennünk a két bringával és a nyolc táskával. A poros utcára kikanyarodva természetesen ismét mi lettünk az egész város legnagyobb látványossága, de ez gyorsan elmúlt, ahogy elhagytuk Besham-ot. A város végén egy katonákkal védett, elkerítet területen megpillantottuk a PTDC Hotelt. Ide akartak hozni minket eredetileg a rendőrök, és ekkor értettük meg, hogy miért. Azért, hogy szem előtt legyünk, „katonai őrizetben”. Mi persze lebeszéltük a rendőröket a PTDC-ről, mondván, hogy az drága, és nem engedhetjük meg magunknak. Ők belementek, és ebből arra következtetek, hogy annyira már nem nagy ügy itt a biztonság kérdése, csupán szerették volna, ha a legbiztonságosabb helyen szállunk meg, de nem ragaszkodtak hozzá. Valószínű már nincsen reális veszély errefelé, de ez talán pár éve még nem így volt, ezért a rend őrei még mindig éberek, különösen, ha idegent látnak, hiszen ha velük valami történne, az könnyen bekerülhetne a nemzetközi médiába, így Pakisztánnak rosszhírét kelthetné, az adott terület rendőrkapitányát pedig jól fenékbe bólintanák, hogy miért hagyták, hogy bajunk essen. Ezért aztán a majrézósabb rendőrök egyszerűen kitalálják, hogy nekünk dzsippel kell utaznunk, nem számít nekik, hogy 6500km-t tekertünk idáig azért, hogy a KKH-n bringázzunk… Ezért valahol mélyen megértem őket, de közben mérges is vagyok rájuk.

Besham után az út enyhén emelkedni kezdett, a völgyben a növényzet pedig minden eddiginél zöldebbre váltott. Még egy pálmafát is észrevettünk az egyik kertben! Ennek nagyon megörültünk, ez annak a jele volt, hogy végre leértünk egy melegebb éghajlatra. :) A völgy hamar vett egy nagy balrakanyart, és DK felé folytattuk. Egy rendőrségi dzsip állt meg előttünk és utasai félreállítottak minket beszélgetésre. Honnan jöttünk, hová megyünk, mióta vagyunk Pakisztánban, van-e N.O.C.-nk? Mi azaz „en-o-szí”? – Kérdeztünk vissza, mire ők is tanakodni kezdtek, majd a biztonságunkért kezdtek aggódni. Még mielőtt ők is kitalálták volna, hogy utazzunk a terepjáró platóján, amíg el nem hagyjuk a fennhatóságukat, elejét vettük a dolognak, és mutattuk, hogy van nálunk telefon, egyben kérdeztük is, hogy milyen számot kell hívni – mi a rendőrség száma? Abban az esetben, ha bajban éreznénk magunkat. Erre a rendőr lediktálta a saját mobilszámát, amit engedelmesen el is mentettem, elvégre az még nem fáj. Ám ekkor kérdezte a mi számunkat is a rend őre, mi viszont ezt nem akartuk neki kiadni, hiszen ezt a SIM-kártyát még Nazim regisztrálta nekünk az ő saját nevére, mivel mi nem kaphatunk SIM-kártyát, mert nem vagyunk pakisztániak. És Nazimot nem akartuk bajba keverni, ezért csak az otthoni, magyar mobilszámomat diktáltuk le a rendőrnek. Ettől boldog lett, és utunkra engedett minket, ettől pedig mi is nagyon boldogok lettünk.

A táj szép volt, és a bringák könnyen gurultak, annak ellenére, hogy enyhén emelkedett az út. Egy kéregető gyerek követett minket pár száz méteren keresztül, de nem jöttek közel hozzánk, nem dobáltak kővel, folyamatosan lestem a visszapillantó tükrömben, készen arra, hogy megálljak és cselekedjek, ha kell, de erre végül nem volt szükség, az egyik hajtűkanyar után rövid lejtő kezdődött, ahol meg tudtunk szökni tőle.

Egy másik hajtűkanyarban, amikor az út kiért egy kisebb gerincre, egy emlékművet pillantottunk meg. A Karakorum Highway azon kínai és pakisztáni építőinek tiszteletére készítették, akik az útépítési munkákban vesztették az életüket. Ezen felül gyakorlati haszna is volt a monumentnek, rajta voltak a távolságok a különböző nagyvárosokig, és a szikla, amibe, illetve amire épült, egyben egy kilátópont is volt. Egy kiépített lépcsőn fel lehetett mászni a tetejére, ahonnan Pazar panorámaképet lehetett készíteni a völgyről.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Bocsánat, de itt most “emberi erőforrás” hiányában mára véget ér a történet, de holnap ugyaninnen folytatódik! ;)