Nászút a Föld körül

Uncle Meng és a legmagasabb hágó

Kuala Lumpurban még ilyen késői órában is vártak ránk, igazából még hallottam is, ahogy Meng utánam kiáltja, hogy Árpi, de mivel nem akartam hinni a fülemnek (azt hittem csak véletlen egybeesés), ezért mentünk tovább a még pár utcányira lévő címre. Amit elnéztünk és a szomszéd utcában kötöttünk ki, de amikor hívtuk Meng-et, a barátja fél percen belül mellettünk termett egy motorral és két perc múlva már velük ültünk egy indiai étterem teraszán, amely mellett nemrég elhajtottunk.

Meng egy nyugdíjazott kínai malajziai, aki nagyon szeret kerékpártúrázni, rengeteg helyen járt már a világban, eltekert Európáig és volt Taiwan-on és Japánban is. Taiwan egyébként nagy kedvence az itteni kerékpártúrázóknak, mert állítólag gyönyörű és nagyon fejlett az infrastruktúrája, a klímája pedig nagyon kellemes, négy évszakos. Na, de visszatérve Meng-re, vagyis inkább Uncle Meng-re, mert errefelé így szólítják az idősebb embereket illendőségből. Szóval Uncle Meng nagy bringás, közismert malajziai kerékpártúrázó, akinek egyébként még az is a specialitása, hogy fekvőkerékpárral utazik, mint mi. Na nem pont olyannal, mert a fekvőkerékpárok között még nagyobb különbségek tudnak lenni mint a hagyományos „upright” kerékpárok között. Az övé kisebb és elöl a kerék nem 26-os méretű, csak, ha jól tudom, 20-as. Sifu Meng (Meng Mester – így hívják a barátai) kalandjairól itt olvashattok, persze csak angolul. Idén a világ legmagasabb „motorozható” útjára készül Indiába. 5602 méter magasra tervez felkerekezni a Khardung La hágóba!

James Bond kütyük és a légkondis felüljáró

Kuala Lumpur-i napjaink alatt Meng szerény kis otthonában laktunk, és mivel hamar túl akartuk lenni a sokat szidni hallott (ott csak dugók vannak és szmog, egy zsúfolt város) város „kipipálásán”, ezért rögtön első reggel buszra szálltunk és berobogtunk a központba. A busz Chinatown-ba vitt minket, ahol végigjártunk egy hatalmas fedett bazársoros utcát tele mindenféle kacat- és ruhaárussal. Itt mi is vettünk egy kacatot, egy „gorillapod”-ot a fényképezőgépeinkhez, vagyis egy hajtogatható karú kis háromlábú állványt. Itt láttunk még egy nagyon érdekes dolgot, apró tollakat, kulcstartókat, amelyekbe rejtett kamera és mikrofon volt szerelve. Ma már képes erre a technika, lehetünk James Bond-ok, igaz, ezek a vackok olyan vérprofinak sem tűntek, látszódtak rajtuk a műanyag illesztések, látszott, hogy csak egy kínai vacak volt, de attól még valószínű működik, hisz ha a mobilba belefér az x Mpixel-es kamera és a MicroSD kártya, akkor ebben miért ne működhetne jól. Persze drágák sem voltak a kütyük, a legdurvább cucc, amibe ha jól emlékszem, még SIM-kártya is belement, tehát akár még poloskaként is működhet, az sem volt 20 ezer forint.

A bolhapiacot megjárva, sétálva indultunk el a város legnagyobb nevezetessége, a Petronas ikertornyok felé. Útközben felszálltunk a belváros körül keringő ingyenes légkondicionált buszjáratok egyikére, de csak néhány megállót mentünk, mert aztán egy kedves hölgy elmondta, hogy jobb, ha leszállunk egy helyen és sétálunk. Ez a séta nem volt akármilyen, mert nem ám a járdán mentünk, hanem egy hosszú, az utcák között kanyargó fedett, zárt gyalogos felüljárón, amiben az volt számunkra a meredek, hogy légkondis volt, és tele volt pakolva autóreklámokkal. A légkondi már csak azért is durva volt, mert valójában nem volt teljesen zárt. A mozgólépcsős bejáratoknál nem volt ajtó se kapu, tehát elég komolyan az utcát is fűtötték-hűtötték vele. Oltári pazarlása az energiának, tettek volna inkább napcellákat a folyosó tetejére és csak ventilátorokat a belsejébe. Persze én biztos nem vagyok elég okos, és úgy tuti nem lett volna jó. :)

A Petronas ikertornyok

A légkondis felüljárós séta végén megérkeztünk egy óriási épület bejáratához, ahol a nyilak befelé és lefelé mutattak a KLCC és a Petronas ikertornyok irányába. Ez fura volt nekünk, de követtük a táblákat. Lent egy hatalmas bevásárlóköpont szerű sétányt találtunk, itt volt a bejárata a város óriás akváriumának is, amit persze mi is szívesen megnéztünk volna, de pár perc élményért nem akartunk annyit kifizetni, amennyi pénz máskor amúgy elég akár egy hétig is, akkor már inkább rendelek Balira két búvár és sznorkellmaszkot és majd megnézzük (majdnem) ugyanezt a természetes környezetében, és még mindig olcsóbban jövök ki. Na jó, kár az összehasonlítás, mert itt valószínűleg mindenféle érdekes nagyhalak is vannak, míg a tengerben nem biztos, hogy fogunk ilyenekkel találkozni, de én azt se bánom.

Amikor kiléptünk ebből az épületből, na az viszont már nagyon tetszett. Csak azt nem értettem, miért nem piknikezik a szemünk előtt a fél város, olyan szép és rendezett volt a KLCC, vagyis a Kuala Lumpur City Center Park. Gyönyörű fák, szép gyep, rekortán futópálya, sétányok, ivó kutak, mindez 360 fokban körben felhőkarcolókkal, és igen, itt vannak egyik oldalt a Petronas ikertornyok is. Wow, ez tényleg hatalmas és monumentális, brutálisan magas a két acél-üveg szerkezet, és csak úgy fénylik az ég alatt. Ha jól olvastam az imént, ez volt a világ legmagasabb épülete 2004-ig, aztán azóta persze talán már dobogón sincs, vagy talán még harmadik. Durva! Micsoda üzleti élet kell ehhez, micsoda gazdaság… Persze ha megnézzük Malajzia GDP / fő értékét, az (ha megint nem tévedek és jól emlékszem) alacsonyabb, mint Magyarországé. Ami számomra kicsit abszurd, mert itt aztán olyan utak vannak és amint most látjuk, néhol olyan csillogás és pompa, hogy azt Magyarországon elképzelni sem bírnám. Persze hozzá kell tennünk, hogy a Petronas egy nagy olajtársaság, tehát igazából innen van az egész, olajt szipkáznak ki a föld mélyéről, és innen volt pénz ekkora toronyra, ez rúgta be úgy a gazdaságot, hogy már légkondis felüljárókon sétálgathatunk az őrült magas felhőkarcolók között, ahová (nekünk) ingyenes légkondis busszal érkeztünk meg.

De még hagy meséljek kicsit erről a parkról, mert ez tényleg nagyon jó kis hely volt. Ahol felsétáltunk a közepén található kis dombra, elénk tárult egy hatalmas, elképesztően felszerelt játszótér. Ez sem akármilyen látvány volt ebben a zöld környezetben, a háttérben a napfényben csillogó mindenféle cifra, magas épületekkel. De ahogy tovább fordultunk, az ikertornyok alatt megláttunk egy kis mesterséges tavat és annak a játszótér felöli oldalán egy vízesést, ami mögé még be is lehetett sétálni. Itt a víz sekély volt és direkt arra volt kialakítva, hogy gyerekek játszhassanak benne. Ment is a zsivaj rendesen odalent. :) Közben én a régi Canon-al is próbáltam az Angkor Wat után ismét valami timelapse-et összehozni, de itt kevesebbszer raktam le a kamerát egy helyre és inkább mozogtam vele, így a végeredmény nem lett olyan jó, ezért végül össze sem raktam az anyagot.

Az ikertornyokban mi is meg akartunk fordulni, ezért bementünk pisilni, de még ez sem volt egyszerű mutatvány, mert az első portán, ahová bementünk, onnan továbbküldtek minket, így végül be kellett mennünk egy másik óriási terembe, egy bevásárlóközpontba, ami rengeteg szintes volt és csak úgy csillogott benne minden. Hogy ez a tornyok egyikében volt, vagy közvetlenül mellettük, már nem emlékszem, elvesztem kicsit ebben a dzsungelben. Még mielőtt felszálltunk volna a buszra, kisétáltunk most a tornyok túloldalához, ahol már csak egy kisebb szökőkutas sétány volt, viszont innen háttal a napnak csodálhattuk az ember hatalmas építményét. Mint a technika és az emberi elme és találékonyság vívmánya, pusztán ebből a szempontból szemlélve tényleg elképesztő és csodálatos, ezt el kell ismernem. És baromi jó, hogy ilyeneket is tudunk építeni, tényleg fantasztikus, mire képes az ember. Jó volt ezt látni közelről és átélni kicsit. Ugyanakkor, ha úgy nézzük, hogy ez a két torony a fenntarthatatlan, a környezetét kiirtó, monokulturalizálodó emberi kultúra egyik legnagyobb jelképe, úgy már mindjárt egy utálatos dolog az egész. :) Ezen persze ne akadjatok most fent, nem álltunk a tornyok alatt fogvicsorgatva és mérgesen emiatt, ez egy boldog és vidám nap volt, csak le akartam írni, hogy nem pusztán ámulatot okozott a brutális tornyok látványa. Pedig, miután 20 percet hiába vártunk az ingyenes buszra, visszasétáltunk még egyszer a szökőkutakhoz, és ekkor még egy szivárványt is felfedeztünk az ikertornyok között a háttérben. Ez így még pazarabb látvány volt, örültünk, hogy nem jött a busz. :) A torony előtti buszmegállót és a köré épített benzinmolekula szobrot pedig úgy bearanyozta a lemenő Nap, hogy az is valami csuda látvány volt. Kár, hogy szinte mindenki csak a mobilját nyomogatta vagy a dolgára sietett ebben a kis csodában, amit így észre sem vettek. De nekünk legalább egy pillanatra megvolt – és megörökítettük egy képen. Ezért szeretek fotózni, mert az ember keresi a szép pillanatokat, a jó képeket. Ők is, akik a képen vannak, ugyanott voltak, ugyanazt láthatták volna, de mivel nem keresték, nem találták meg és nem örültek a látványnak, a pillanatnak. Ezért jó fotós szemmel mászkálni a világban, esetleg még akkor is, ha nincs nálunk amúgy fényképezőgép, és csak úgy magunknak „lefényképezzük” a képeket, csak úgy a pillanatnyi boldogság kedvéért észrevesszük, megéljük őket. Egyszer láttam egy srácot, aki csak képkereteket tartott maga elé az ujjaival és így „fényképezte” a tájat. Akkor még nem értettem, miért csinálja, de most már azt hiszem értem. :)

Egyébként ha reggel 8-ra jöttök az ikertornyokhoz, osztanak valamennyi ingyen jegyet a 41-ik emeleten lévő, a két tornyot összekötő hídra, odáig fel lehet menni turistaként. Mi is gondolkodtunk ezen, de végül nem ért meg nekünk még egy teljes napos, vagy legalább fél napos nyűgöt a bejövetel és hazamenetel. Inkább azon gondolkodtunk, hogy jó lenne felkéredzkedni egy a park keleti oldalában lévő épület sokadik emeletére vagy a tetejére, és onnan lőni reggel képeket, háttal a napnak, a kép alján a parkkal és aztán a toronnyal, ahogy úszik a reggeli fényárban. Persze aztán ezt sem léptük meg, mert bár keressük a témákat és szeretjük megtalálni őket, de nem fotós túrára jöttünk, csak szeretünk nagyon fotózni.

Dim Sum, barátok, vacsorák és szülinap KL-ben

Mint már írtam, Meng elég ismert a malajziai kerékpártúrázó körökben, ahol az online fórumokon is otthon van. Ezzel egyébként egész lavinát indított el mellettünk, de erről majd csak később, majd még hivatkozni fogok rá a következő bejegyzésekben. Most csak menjünk el vacsorázni egy közeli kínai food court-be. Ajj, de jókat ettünk, kínzás most ez nekem részlezetni ezeket a vacsorákat, mert amikor ezt írom, épp egy léböjt kúra harmadik napjában vagyok, amikor már több, mint 60 órája nem ettem semmi szilárdat. :) Szóval mindenféle finomat ettünk, főleg kínait, tésztákat, ezek közül egy „black noodles”-t külön megemlítenék, ez egy Cantonese, vagyis Hong Kong-i kínai étel, tészta nagyon finom sötét szószban, csirke és apró rákdarabokkal. Ilyet többször is ettünk, ez az egyik kedvencem lett. Ezen az első vacsorán még csak Ian-el és a feleségével Kimberly-vel találkoztunk. Ian-nek is elsőkerékmeghajtású „lengőorrú” kerékpárja van, amit maga épített, és ami nagyon durva, hogy ismeri az egyik nagy magyar rekuépítőt, Lompit és az ő munkásságát, illetve az arról feltöltött internetes képeket és tervrajzokat. Ian teljesen odáig volt ezektől és nagy beleéléssel és lelkesedéssel beszélt Lompiról, ezen persze mindig nagyon jókat csodálkoztunk, hogy milyen kicsi a világ… Nem gondoltam volna, hogy Lompi már nemzetközi hírnévre is szert tett a munkásságával. Sőt, még a Reku papa által feltöltött magyar fekvőkerékpárokról szóló képgyűjteményt is ismerte Ian. Persze véletlenek nincsenek, Ian nagy csodálója és kedvelője a fekvőkerékpároknak, ezért lehetséges, hogy mindezen anyagokat megtalálta a neten. De azért nekem akkor is jólesett, hogy ilyen van, Lompit is a magyar rekukat még itt Malajziában is ismerik.

Másnap egy még nagyobb szabású vacsorára mentünk, ide már Ian autójával, egy külvárosi pláza mellett lévő kis étterembe, ami valószínű híres lehet, mert amúgy a környék, és még a pláza is elég kihalt volt, de az étterem, amikor megérkeztünk közel tele volt. Itt ismerkedtünk össze Dave-el, a feleségével és a kislányával. A leányzó ha jól emlékszem, mindössze 10 éves, de a vacsora után olyan frankó kis interjút készített velünk az édesanyja mobilját diktafonként használva, hogy csak úgy pislogtunk. Nagyon jókat kérdezett, sok kérdését sok újságíró megirigyelhette volna, akikkel eddig találkoztunk. (most itt néhány pakisztáni és indiai illetőre gondolok, akinek nem inge, ne vegye magára, sok nagyszerű riport is készült velünk!;) ) Ezt el is mondtuk neki, és örültünk volna, ha megkapjuk a felvételt, de az sajnos nem sikerült jól, mert a telefon már merülőben volt, ezért nem vagyunk jól hallhatóak a felvételen. Később, Mengnél, egy fényképvetítés után a kislány megismételte az interjút, de ekkor már valahogy más hangulatban volt, vagy fáradtabb lehetett és sokat belenevetett, meg bolondságokat kérdezett.

De hogy visszatérjünk magára a vacsorára ezen a speciális helyen: az asztalok közepén mindenütt egy-egy kisebb tűzhely volt. Ezen volt egy lábos, ebben meg lehetett főzni a dolgokat, vagy körülötte körben meg lehetett pirítani őket. A rendszer pedig svédasztalos volt, a hűtőkből azt vehettünk ki a tányérunkra, amit csak akartunk, volt rengeteg féle hús, tengeri herkentyűk, zöldségek, és sok olyan dolog is, amire most szavam sincs. :) Mindehhez sör és üdítő is járt, a végén pedig – Zita nem apró örömére – nagyon finom jégkrémek. De ezzel mind még nem volt vége, mert tekintettel a közelgő szülinapomra (ami nem tudom, hogyan szivároghatott ki), felköszöntött a társaság egy tortával. Ez nagyon kedves volt tőlük, és bár Kimberly a torta dobozával már elárulta a merényletet előre, azért kicsit meg voltam illetődve. Tennék ide most videót, de itt ahol most ezt írom, olyan botrány lassú és megbízhatatlan az internetkapcsolat, hogy egy hét alatt sem sikerült többet feltölteni.

Másnap reggel eltekertünk a Meng otthonától kb. 5km-re lévő katolikus templomba reggeli misére, ahol Zita előzőleg már járt, és valakinek elárulhatta a történetünket, mert visszavártak minket – ezért tekertünk el a bringákkal együtt közösen. Na, hát itt mise közben megemlített minket a pap, aztán pedig szétszedtek minket az emberek, mindenki odajött hozzánk köszönni, kezet fogni, sok szerencsét kívánni. Én furán éreztem magamat emiatt, főleg mert kevés emberre jutott 10 másodpercnél több időnk, ami ugye nem sok mindenre elég, csak egy köszönömre meg egy mosolyra. Páran azért ennél kitartóbbak voltak velünk, és később azt is megértettük, miért. Itt volt a feleségével Damien is, aki nem csak katolikus, hanem egyben nagy bringatúrázó is, és a malajziai túrakerékpáros FB-csoport megalapítója. Na, ővele többet is beszélgettünk, főleg, hogy nagyon hívott minket egy közös reggeli-ebédre, és még azt is megígérte nekünk, hogy visszahoz minket a templomhoz és a bringákhoz, ha befejeztük. Ja, egy rövid kitérőt még a templomról: kivülről inkább csarnoknak tűnik, vagy egy akármilyen másik épületnek, de nem templomnak. Malajziában nem engedélyezik a templom kinézetű templomok építését. Hogy miért, ne kérdezzétek. Régi templomokat még találni, de újakat nem építenek, vagy legalábbis kívülről nem templom a formájuk.

Damien-ékkel és a baráti társaságukkal egy Dim Sum Br-Unch-t, költöttünk el, vagyis egy tradicionális Cantonese (bocsánat, nem tudom, hogy írják, vagy egyáltalán hogy mondják magyarul. Kántoni?) reggeli-ebédet, sok gőzölt tésztában bújó finomsággal és mindenféle jóval. Inkább nézzétek meg videón, úgysem tudnám igazán megfelelően érzékeltetni szavakkal.

A legtöbb gombócban egyébként valamilyen sűrű szószban különböző húsok voltak hagymával és egyik finomabb volt, mint a másik. :) Az asztalokat sorra látogatták a nagy gőzölő tálakban finomságokat hordó felszolgálók, és az evést egy fehér rizs-porridge-al zártuk, ami szintén nagyon érdekes volt, zöldhagymával a tetején és benne apró tengeri herkentyűkkel.

A madárparkban

Egyik nap Ian felajánlotta, hogy elvisz minket a Bird Park-ba, vagyis a madárparkba, ahol amúgy még ő maga sem járt, pedig amúgy ez hely a KL-be látogató turistáknál igen népszerű.

Tényleg egy jó kis hely, nekem különösen a baglyok és a nagyobb testű ragadozó madarak tetszettek, Zitát pedig nem lehetett megállítani. Amikor mi Ian-al már csak egy kövön ültünk és beszélgettünk, Ő nagy lelkesen fotózta tovább a madarakat. Óriási területen vannak itt háló alatt a madarak, és még egy keltető is van, ahol láthattuk, ahogy egy kiscsibe először kitöri belülről a csőrével a tojását. Persze ha falun nőttünk volna fel, ez biztos nem lett volna akkora újdonság. :)

Köszönet!

Kuala Lumpurban végül a tervezetnél többet, 5 napot maradtunk, amit nem bántunk meg. Elképesztő nagy vendégszeretetben volt itt részünk, mindenki nagyon kedvesen fogadott minket és meghívásról meghívás, vacsoráról vacsorára jártunk, úgy éreztük, meg sem érdemeljük ezt a sok figyelmet és szeretetet. Csak egy picit, de fárasztó is volt ez, bár tudom, nem szép ezt leírni, de én próbálom mindig érzékeltetni a dolgok minden oldalát, csak ezért említettem meg ezt. Ugyanakkor persze egyetlen egy percet sem bántunk meg és nagyon hálásak vagyunk a Kuala Lumpur-i barátainknak, fantasztikus napokat töltöttünk velük a maláj fővárosban, és az élményeink nagy részét kizárólag nekik köszönhetjük. Nem volt könnyű dolgom most, leírni ezt a szuper vendégszeretetben töltött 5 napot, amelyek szinte végig fantasztikus vacsorákkal teltek, mindezt visszahívni magamban egy léböjt kúra harmadik, utolsó napján… Ez most a mélypontom a léböjtkúrát illetően azt hiszem, úgyhogy lassan zárom is e sorokat és lehúzok egy bögre répalét. Holnap már újra fogunk enni, persze először csak óvatosan.

Az útinapló is tovább fog pörögni, a következőkben még nem búcsúzunk a fővárosi barátainktól, egy részük ugyanis elkísért minket a következő két nem akármilyen napon egészen Melaka-ig! Szóval a folytatása, mint mindig, következik… ;) Ez tényleg egy soha véget nem érő utazás. :)

Kuala Lumpurba 2013. május 16-án este érkeztünk, és 22-én reggel mentünk innen tovább, közben csak egyszer bicikliztünk, a 3. nap a templomba és vissza, de az se volt egész 10 kilométer, csak 9.9! :)

Uncle Meng, Ian, Dave, Damien and your families, thank you very much for your incredible kindness!!!