Bejárat > Ázsia, Malajzia > Pangkor szigetén Ferivel, Andival, Anne-el és a kisnyúllal

Pangkor szigetén Ferivel, Andival, Anne-el és a kisnyúllal

Mikor végre elhatároztuk, hogy nem várunk tovább Frankáékra (=hogy nem lazsálunk tovább, hanem elindulunk útra ismét, Frankáék csak alibi voltak a pihenésre), összepakoltunk és leszállítottuk egyesével a bringákat, majd a csomagokat a lifttel, ami emlékszem, nagyon idegesítően, minden második percben ránk akarta csukni az ajtaját, ezért ki kellett támasztani valamivel. Aldriannál ahogy az a képen is látszik úgy volt kialakítva az épület és az oda való behajtás, hogy folyamatos tekeréssel egészen a liftig tudtunk menni, át a portán, fel a rámpán az épületbe, majdhogynem a nagylábujjammal nyomtam meg a lift hívógombját, amikor strandpapucsban tekertünk. :) Volt ilyen, azokon a napokon amikor csak a városba csavarogtunk…

Hát ezt a kényelmes jó helyet most önként otthagytuk, hogy új kalandok után nézzünk. Ez az új kaland Andi (ejtsd: Endi, férfinév!) és a Pangkor-sziget volt. Ez teljesen spontán jött be az útitervünkbe, ugyanis Andi-nak a leendő Kuala Lumpur-i tartózkodásunk kapcsán írtam Warmshowers-en, és ő azt válaszolta, hogy vasárnaptól szerdáig nincs a városban, hanem Pangkor szigetén van, KL-től északra, de ott is nagy szeretettel lát minket, ha úgy gondoljuk, hogy meglátogatjuk. Megnéztem a térképen, hol van ez a hely és utána olvastam, hívogató volt, csak épp a napok nem stimmeltek kezdetben – erre volt jó a 4 napos pihenés Ipohban, így már beleestünk ezekbe a napokba, ezért vasárnap felhívtam Andi-t, hogy mehetünk-e. Ő azt válaszolta, hogy persze, vár minket, mi pedig másnap elindultunk.

Az odaútról igazán nem tudok sokat mesélni. Mentünk a nagy, helyenként kétszer két sávos út leállósávjában, mert nem volt más. Vagyis ha lett volna, az kb. kétszer ilyen hosszú lett volna, ezért szóba se jöhetett. A forgalom nem volt vészes, viszont minket az unalom az mardalt. Egy-két házat meg egy mecsetet tudtam fotózni azért, és egy benzinkútnál megálltunk egy bő fél órára, hogy légkondicionált helyen elfalatozzunk egy kicsit pihenés képpen, de különben tényleg semmi érdemleges nem történt, csak faltuk a kilométereket, számszerint 86-ot ezen a napon.



Feri, Andi, a kisnyúl és a boszorkány

A délután második felében aztán végre megérkeztünk Ferihez, vagyis egész pontosan Feri 1-hez, ugyanis így hívták a kompot, ami a szigetre vitt minket. Összesen 16 ringgit-et fizettünk, 5-öt fejenként és 3-at bringánként. A felszálláskor volt ott egy nagydarab fickó, aki úgy ordibált velünk, mint egy kutyával, hogy hová meg hogyan menjünk. Róla később kiderült, hogy a hajó személyzetéhez tartozik. Ki akarta próbálni a biciklit, legalábbis ezt vettem ki a szavaiból, de mivel nagyon unszimpatikus volt nekünk, azt válaszoltam, hogy rendben, 20 ringgitért. Ekkor lepődtem meg, mert a csávó belement volna pénzért, de persze komolyan ezt már nem akartam. Akármennyire is egy bunkó (nekünk, a mi értékrendünk szerint), nem akartunk még neki sem ilyen dolgokat pénzért adni. Különben is indult már a hajó, nem lett volna ilyesmire idő. A hajón pedig hely, hiszen csak a hajó orrába tudtunk lepakolni, néhány robogó és egyéb holmi közé. Itt utazott a rakomány, és itt utaztunk mi is a tűző nap ellenére, hiszen nem akartuk a bringákat egy pillanatra sem őrizetlenül hagyni.

A pangkori kikötő érdekes volt. Itt már nem volt egy szintben a hajó fedélzete a mólóval, ezért málházhattunk le és adogathattunk ki minden csomagot és a két kerékpárt egyesével egymásnak, hogy aztán a mólón visszapakoljunk a bringákra. E művelet közben egy kék BikeFriday összecsukható kerékpáron befutott egy nagydarab ember. Ez nekünk egyből szemet szúrt, hiszen Malajziában nem sokan kerékpároznak, pláne nem ilyen spéci kerékpáron, ezért köszöntünk neki. Jófejnek tűnt, de egyben furcsának is, mert azt kezdte magyarázni, hogy leejtette az iPhone-ját, és most megy vissza a szárazföldre, beadni egy szervizbe. De közben mi azért ne aggódjunk, mert az édesanyja otthon van! :o Mi van?!? Hogy jön ide az édesanyád, és egyáltalán, öregem, miért fontos ezt megosztanod velünk? Inkább mesélj a fancy bringádról, ilyeneket is kapni itt Malájországban? Persze ezt így nem mondtuk neki, csak én magamban gondoltam, de még mielőtt kiszaladt volna belőlem (ami amúgy sem történt volna meg illendőségből), már sejtettem, hogy itt valami turpisságról van szó! :)

Andinek épp az előbb sms-eztem, hogy már a hajón vagyunk, de még nem válaszolt. Kiderült, hogy a kék BikeFriday-es fickó a mi Andi-nk, a vendéglátónk Warmshowers-ről! Ugyan nem ide beszéltük meg vele a találkát, de mivel ez a legközelebbi kikötő a házukhoz (ami innen már csak 3km), összefutottunk. Zita mondta neki, hogy a telefonleejtés egy égi jel, és odafent azt akarják, hogy ne nyomogassa annyit azt a telefont, hanem éljen szabadabban és figyeljen többet a közvetlenül körülötte lévő világra. Ez tetszett Andinek, és mondta, hogy este 8-9 körül már itthon lesz, 9-ig mindenképpen, hiszen akkortól hegedűórája lesz, feltéve, ha a tanítvány eljön annak ellenére is, hogy Andi-t képtelenség elérni telefonon. Furcsa dolog ez az iPhone, én már több tucatszor leejtettem a Nokia E51-esem, és még mindig működik, pedig az utóbbi másfél évben intenzíven van használva adatkapcsolatra, előtte pedig ez volt a telefonom munkához és magánélethez is. Most ezen át másznak fel a webre a bejegyzések és a hozzá tartozó képek nagy része, ezen keresztül intéztünk vízumokat, repülőjegyeket, és kismillió más ügyet. Egy apró kis eszköz egy fém vázban, az aksija már Bangladesből van, mert az eredeti nem bírta a folyamatos adatkapcsolattal járó hőt és felpuffadt. A kifüggetlenítését a kínai Kashgarban intéztük el valami potom pénzért anno. Szerencsére ezt a masinát még masszívra tervezték, és nem arra, hogy beleszeress, függővé válj tőle, és minél előbb vásárolj majd belőle egy másikat egy vödör pénzért, mert összetörted az előzőt vagy mert kijött egy újabb modell, amely még csábítóbb, pláne, hogy már a Gizinek is olyan van! :) Ennél értelmesebb dolgokra is el tudom költeni a pénzt, amiért annyi időt áldoztam az életemből. Emberek hónapokig, évekig képesek gyűjteni, hogy aztán megvegyenek egy ilyen kütyüt, ami mégtöbb időt elvesz az értelmes, tartalmas tevékenységektől az életükben. Ez valahol szörnyű, főleg, hogy ezt rengetegen fel sem fogják, észre sem veszik. Szerintem, ha tönkremegy ez a kis E51 (a puha nyomógombjai már rég lekoptak, bekapcsolni is már csak az akkutartó fedél sarkával tudom), veszünk használtan egy ugyanilyet, vagy legfeljebb egy E71-et, ami ugyanez, ugyanilyen fém tokban, de qwerty billentyűzettel.

Na, de elég a telefonos kitérőből, nézzük mi történt még a mólón. Mert történt még egy emlékezetes jelenet. Egy maláj páros egy apró kis nyuszival érkeztek a hajóhoz, amit Zita észrevett és azonnal elkunyizta az apró pihe-puha állatkát simogatás és édesgetés céljából. “Nézd Árpi, hát nem cuki, hát meg kell zabálni, milyen pici és puha! Árpi, legyen majd ilyen kisnyuszink, jó?” – Kezdi így Zita, mire én: “Jó, de mit csinálunk majd vele, ha megnő?” … “Megesszük!!!” :) Jön a válasz Zitától, amitől mind a ketten nevetésben törtünk ki. Persze ahányszor visszaemlegetem neki ezt a sztorit, minden alkalommal mosolyogva elszégyelli magát és közli velem, hogy „Csak viccelteeem!” :) Jajj, de cuki… és aztán rá egy másodpercre: Megesszük!!! :) Egy boszorkányt vettem feleségül, csak jól titkolja. :)



Gumicsónak, hegedű, masszázs, motiváció és ABC

Andi házát az anyukájával gyorsan és könnyen megtaláltuk a leírása alapján, és a legnagyobb meglepetésünkre az érkezésünk után Andi is befutott. Azt mondta, úgy döntött, hallgat Zitára és az égiekre, ezért nem ment el még megcsináltatni a telefonját, kipróbálja a létet pár napig iPhone nélkül. Akit akar, azt ő úgyis elér anyukája telefonján keresztül, őt viszont nem érik el.

Andi nem akármilyen fickó, az első másodperctől kezdve nagyon közvetlenül és barátságosan kezelt minket, mintha csak valami régi barátok lennénk. Előző nap vásárolt egy felfújható gumicsónakot, amit ma ki is akart próbálni, ezért javaslatára lementünk ötösben vele és az édesanyjával és a kutyájukkal a tőlük két háztömbnyire lévő partra. Menet közben beszélgettünk és feltűnt, hogy Andi-nek mindenki köszön – itt mindenkit ismer. Pedig csak fél éve van a szigeten, és azóta is csak a fél hetet tölti itt. A part nagyon király volt, úsztunk egyet, kicsit marhultunk a csónakban, és néztük, ahogy Andi szegény kutyát úszni tanítja – vagyis kényszeríti: „she has no other choice!” :)

Mikor visszaértünk a házhoz, Andi nagy lelkesen magyarázta, hogy van egy kútjuk hátul a kertben, és hogy abból milyen jó friss édesvíz jön fel a vödörrel, igazi felfrissülés lesz nyakonönteni egymást. Hát én ilyen őrült fickót rég láttam, alig egy órája ismertük egymást, de mint a gyerekek, úgy öntöttük egymásra, mit öntöttük, dobtuk, csaptuk egymásra a vödör vizeket, és közben hatalmasakat nevettünk, pláne, hogy a harmadik közben próbálta megörökíteni az egészet egy-egy állóképen.

Ezek után kimentünk a közeli étterembe indiait vacsorázni fillérekért, de nem ám akárhogy, hanem mind a négyen két keréken! Szám szerint összesen hat keréken, ugyanis Andi és az anyukája egy összecsukható tandemen nyomták. Anne, az anyukája 85 éves, és teljesen fitt, mosolygós, és nagyon szeret mesélni, sokat mesélt a gyerekkoráról, ami számunkra nagyon érdekes volt, hiszen közel száz éve történt, ráadásul a miénktől egy elég távoli helyen, az akkor még Malajziához tartozó Szingapúrban, illetve Penandban, aztán Amerikában. Anne zongorán és hegedűn is játszik, Andi tőle örökölte a zene szeretetét. Persze kiválóan beszél angolul is, mert ahogy Andi is egészen fél évvel ezelőttig, Amerikában élt. Andi foglalkozását tekintve eredetileg valami orvosi konzulens volt, embereket tanított meg arra, hogy hogyan szoktassanak le dohányosokat a dohányzásról, illetve ő maga is csinálta ezt a kurzust a dohányosokkal, ami elmondása szerint nagyon hálás feladat volt, mert azok, akik egy életre leszoktak a dohányzásról a segítségével, örökre megjegyezték őt, és mindig kapta a hálaleveleket meg az ajándékokat. A leszokásra több módszert is alkalmaztak, persze az egészet pszichológiai oldalról közelítették meg, és ezek a módszerek nem csak a dohányzás befejezéséhez, hanem a boldog élethez is nagyszerűek. Az egyik ilyen módszer a „fordítsuk ki a dolgokat pozitívba”, és ezt nekünk is szuggerálta egy-két témában, bár azt hiszem, ezt mi már amúgy is alkalmazzuk és megtanultuk többé-kevésbé az úttól és az élettől, persze sosem árt az ilyesmit gyakorolni és elbízni magunkat meg végképp nem szabad. :)

Andi iszonyú jó fej volt velünk, ezért hamar úgy döntöttünk a marasztalása után, hogy itt egy napot maradnunk kell, nem siethetünk tovább másnap reggel. Következő nap sikerült egész sok naplót megírnom és rengeteget voltunk Andivel és Annevel is, egész komoly masszázskurzust kaptunk tőlük, és közben persze sokat szólt a hegedű is a házban, hol Zita tanulgatta az alapok alapját, hol egy-egy tanítványa Andinek. Ezeknek a gyerekeknek mind megvolt a történetük, ez árva, amaz egy biobolt tulajdonosának a lánya, ahol Andi vásárol és mindig ott hagyja bezárva a bringáját, amikor a komphoz megy, mindenkinek volt egy jó oka rá hogy komoly kedvezményt kapjon Anditől a hegedűórákra, amelyeket amúgy sem mért borsos áron. És egy héten egyszer az összes tanítványával egyszerre gyakorolt, volt szerencsénk ezen alkalomkor ott lenni. :)

Andi elmondása szerint zenét oktatni nagyszerű dolog, tudod otthon csinálni, adsz vele, és meg is lehet belőle élni. Pl. otthon ülős anyukáknak nagyon jó munka lehet, persze csak ha az órák alatt a gyermeket oda tudjuk adni egy nagymamának. :) Szerintem egyébként még a nyelvoktatás is ugyanilyen jó tud lenni ezen a téren. Andi egyébként a „Suzuki” metódussal oktatja a hegedűt, és mióta így teszi, nagyon sikeres benne, előtte sokat volt mérges és ideges a tanítványaival, aztán rájött hogy ez az ő hibája és elment megtanulni ezt a módszert, ma már „Certified” Suzuki oktató.

Hú, annyi mindent mesélhetnék még az ott kapott élményeinkről ezalatt a rövid kis idő alatt, hogy nem is tudom, hol folytassam. Andi egyik gyereke állítólag valami olimpiai bajnok az USA-ban, merthogy Andi ott nőtt fel, de amúgy malajziai és nemrég úgy döntött, ideje hazaköltözni és nyugodtabb, teljesebb életet élni, mert ami odaát van a tengeren túl, az egy húsdaráló. Andi a végén egész magas pozíciókban volt egészségügyi cégeknél, de amikor az egészség és nem az üzlet mellett állt ki, akkor hamar lekerült onnan, mert letolták olyanok, akik hajlandóak voltak a nagyobb üzleti nyereség címén olyan terméket nyomatni, aminek valójában semmi köze nem volt az egészséges életmódhoz, sőt, talán még hátráltatta is azt. Hát most itt van Andi, fél hetet ezen a szigeten, fél hetet KL-ben. BikeFriday bringákkal kereskedik, hegedűt oktat gyerekeknek, és nagyon élvezi, hogy így is el tud éldegélni és közben még marha jól is érzi magát. Ez utóbbi látszott is rajta, elképesztő figura volt, akivel nagyon örültünk, hogy találkoztunk.

Mi is sokat meséltünk, és Andi ezt is érdeklődve hallgatta, de a dolog abszolút kétoldalú volt, Andi a saját történetei mellett a miénkhez is hozzátett, tanácsokat adott, és nagyon jó volt vele beszélgetni. Szerinte is ki kéne adnunk egy könyvet és szerinte is mindenképpen angolul. Ebben egyetértek, és ha ebből valaha lesz valóság, akkor én már azt is kigondoltam, hogy hogyan. Ha elkészül a könyv, és lesz valamilyen relatív sikere a magyar piacon, akkor talán valami kis bevétel is lesz belőle, amiből le tudjuk fordíttatni angolra. Hiszen ha én próbálnám meg egyből angolul írni, abban nem lenne sok köszönet. :) Az angol verzióval pedig megtámadhatjuk a nemzetközi könyvpiacot, amely már jóval nagyobb víz, mint a magyar, ott már igazán érdemes evickélni, ha értelmes pénzt is akarunk látni a könyvből valaha. És itt most a pénzre nem, mint egy kapzsi ember gondolok, hanem mint a személyes szabadságunk, és egy olyan élethez szükséges hozzávaló, amit igazán és szabadon szeretnénk élni. Persze most ez még mind csak távoli álom, de pár éve még Malajzia is az volt, és azt nem is sejtettük, hogy létezik itt egy Pangkor nevű kis sziget, rajta ezzel az őrült barátunkkal és a 85 éves anyukájával – együtt egy tandem kerékpáron! :) Hosszú az út, és miközben a cél felé törekszünk rajta, közben az a jó, ha élvezzük is, mert különben egyrészt megette a fene az egészet, másrészt, ha nem élveznénk, előfordulhatna, hogy útközben megfáradunk és el sem érjük a célunkat. Ilyen megtörténhet, ez sem tragédia, ha közben ügyesen vesszük a kanyarokat és új célokat, új utakat találunk, amelyeket megint tudunk élvezni. Ráadásul közben még arra is nagyon érdemes figyelnünk, hogy a saját utunkat járjuk, amely a miénk és amelyen önmagunk lehetünk, és nem csak egy olyan út, amelyet mások raktak elénk. Trükkös játék ez, de ha belejön az ember, nem olyan nehéz, mint amilyennek elsőre hangzik.

A délután ismét lementünk a partra és megismételtük a tegnapi fürdőzésünket, de most még Andi egyik tanítványa is velünk volt, egy kissrác, és rajta kívül még egy fekete-barna kiskutya is hozzánk csapódott az egyik udvarból útközben. Velük nagy fürdőzést csaptunk, volt olyan, hogy Andi, a gyerek, Zita és a két kutya bent voltak a csónakba, ezt már nem is bírta az evező és szépen kettétört.

Aztán a parton folyt tovább a balhé, Andi jógázott, a gyerek meg a kutyát kergette és temette be szegényt homokkal, amikor sikerült neki elkapnia. Szegény kis eb, még annyira sem szerette a vizet, mint Andiék kutyája, nézzétek meg, hát nem olyan fejet vág, mint aki azt mondja, hogy „Bármit megteszek nektek, csak a vízbe ne kelljen visszamenni!” :)

Andi hűtője tele volt mindenféle „organic”, meg „bio” ételekkel, így ettünk nála reggelente Oat Porridge-t mindenféle magokkal, mazsolával és csokoládéval teleszórva. Ez, ha jól sejtem, magyarul zabkását jelent. Másnap este is kimentünk, de ekkor már nem indiait enni, hanem ABC-t. Ez egy rövidítés, de sajnos már elfelejtettem a teljes, hosszabb verziót. A lényeg, hogy ledarálnak egy géppel egy nagy tömb jeget, tányérokba, vagy ha elvitelre kérjük, zacskókba szórják ezt a jégkását, és leöntik különböző színű és ízű, leginkább édes levekkel, aztán rádobnak még jónéhány nagyon bizarr cuccot, mindenféle furcsa színű és állagú zselés anyagot, babot, kukoricát és egy halikrához hasonlító félig átlátszó katyvaszt. Hogy jöttünk ahhoz, hogy ilyen bizarr dolgot együnk? Andi úgy áradozott az ABC-ről, hogy az valami őrület, hallanotok kellett volna, teljesen odáig volt érte. Hát elmentünk és rendeltünk egy kört az egész családnak, még a kutyának is járt egy adag, akinek sajnos azóta már elfelejtettem a nevét. Az egyik videóban azt hiszem benne van, de most csak ezért nem nézem végig őket, mert akkor sose érnék e fejezet végére.



Pangkor – Kuala Lumpur

A Pangkorból Kuala Lumpurba való 215km-es kerékpározásunkról meglepően keveset fogok mesélni. Ugyanis megint nincs mit. Mentünk a végtelen országúton és közben nem nagyon történt semmi. Persze részletezhetném, hogy elköszöntünk Andi-éktől és felszálltunk Ferire, de minek. Első nap 100km-t nyomtunk, délután csak egy rövid sziesztát toltunk, vödröszuhany és ebéd az volt, de naplóírás már nem fért bele. Így is ránksötétedett az úton, igaz gyönyörű naplementénk volt, de a rá következő sötétségben úgy döntöttünk, nem érdemes tovább tekeregnünk. Este egy Sunkai Besar nevű településen béreltünk ki egy apró kis szállodaszobát, amiben az volt a jó, hogy wifi is járt hozzá, igaz csigalassú, de a bejegyzésekhez és ahhoz a 4-5MB-nyi képhez, ami bennük van, elég volt. Este kisétáltunk egy közeli kis utcai étterembe, itt végre megbizonyosodhattam róla, hogy az én Zitám valóban egy boszorkány! :) A szoknyája alól egy nagy, bolyhos, szőrös fekete pamacs, egy farok lógott ki. Ez csak varázslat lehet! Vagy egy fekete macska fészkelte be magát a szoknyája és a széke alá, és a fekete cica farkát látjuk.

Másnap végre legalább egy pár kilométert tudtunk a főúttal párhuzamosan egy alsóbbrendű úton haladni, és ez valamennyire emlékezetes volt. Ahol visszakanyarodtunk derékszögben balra a főút felé, ott találtunk egy nagyon szép pálmaligetet egy lagúna felett, és a túloldalt pedig egy nagyon jó kis étkezdét találtunk, ahol egy-egy adag finom zöldséges tésztát ettünk miközben az ott ülőktől sok új maláj szót megtanultunk, mindkét fél nem kis örömére. :) Aztán kiértünk a nagy útra, ahol nem volt más, csak aszfalt, autó, meg végtelen sok olajpálmaerdő körülöttünk, és ahogy egy felüljáróról láthattuk: ameddig a szem ellát! Éljen a fejlett ipari társadalom, vesszen a természet és a diverzitás! Szieszta alatt Zita megnézte a Narnia Krónikája egyik epizódját a kisvendéglő tévéjén, én pedig irkáltam vagy szerkesztettem valamit a blogra, aztán hajtottuk tovább a lovakat.

Este, miközben újabb tankolást tartottunk egy indiai utcai étkezdében tojásos-hagymás rutiból, sajnos szépen ránksötétedett. Pedig ekkor még közel 40km volt hátra a Kuala Lumpur-i címünkhöz. Szerencsére ennek több mint a felét egy autópályán töltöttük, vagyis az autópálya mellett egy elkülönített sávban, amely szintén alagutakban és felüljárókon haladt, szépen kitáblázva kerülgette a kereszteződéseket és az autópálya menti benzinkutakat. Ez a sáv csak a motorosoké és a miénk volt! Hát ilyenek is vannak itt Malajziában. :) Persze ilyet csak itt Kuala Lumpurban láttunk a városba be- és kivezető autópályák mentén. A tegnapi 100km-re ezen a napon még rátoltunk 115km-t. Este fél 10-kor érkeztünk meg Meng-hez, de ez már egy következő történet lesz! ;)

Mit szóltok, három napja zsinórban írok, ezalatt 11 napot sikerült lefednem az útinaplóban. Remélem ez a széria most sokáig fog tartani. Ezeket a részeket most mind a publikálás napján írtam, sok-sok héttel a történtek után.

Ipohból 2013. május 13-én indultunk el, 86, 6, 100 és 115 kilométereket tekertünk ezen a négy napon, 16-án érkeztünk meg KL-be.

  1. Reku Papa
    július 8th, 2013 08:34-nél | #1

    A kisnyuszi bizony egy nagyon jó alkalom arra, hogy a világról és önmagunkról elgondolkodjunk…

  2. július 11th, 2013 14:00-nél | #2

    Kedves Zita és Árpi!

    Nagyon tetszett a malájföldi tudósításotok; látjátok, a kissé bolondos őrültnek tűnő, de csak a lelkét és a megérzéseit követő aranyos Andy is azt tanácsolta nektek, amit én is már többször. Ebből a hihetetlen kalandokkal teletűzdelt nem szokványos és jó hosszúra nyúlt nászútról egy (vagy több) útikönyvnek is kell születnie!
    Nekem különösen Zita virtuóz hegedűjátéka tetszett! Én is próbáltam gyermekkoromban, amire megboldogult drága nagynéném nemes egyszerűséggel azt mondta: “Cini-cini muzsika.” :-)
    Vigyázzatok magatokra és egymásra; jó egészséget sok új élményt, boldogságot; valamint állandó erős hátszelet kívánok nektek!

  1. Még nincsenek visszakövetések