Nászút a Föld körül

Ki korán kel… Az nem kap reggelit!

A hmong faluban fél 6-kor keltünk, hogy a megbeszélt 6 órára ott legyünk az étteremnél, mert ekkora beszéltük meg a reggelit. Amikor kimásztunk a kis házunkból, még sötét volt, de a falu már ébren volt, elkezdődött az élet, asszonyok hordták a vizet a kútról, mi pedig mentünk az erdőbe a reggeli dolgunkat elvégezni. Az étteremben az a meglepetés ért minket, hogy még nem volt kész semmilyen étel, hiába egyeztettük le tegnap az angolul beszélő barátunk tolmácsolásában a 6 órai reggelit, ezt csak mi hittük úgy, hogy le van beszélve. Tolmács ide vagy oda, a „Yes-story” még így is működik Ázsiában. Sose tudhatod, hogy azért bólogatnak, mert értik amit akarsz és vették a lapot, vagy azért, mert egyszerűen nem akarnak veled konfrontálódni. Az nem számít, hogy így okoznak gondot, hiszen ha tegnap csak egyszerűen azt mondják, hogy nem, reggel 7 előtt nem lesz itt kész semmilyen étel, akkor egyszerűen bevásárlunk magunknak tegnap este. De ez már nem jut eszükbe, csak egyszerűen nem mondanak nemet semmire, mert az gáz. Szerintünk meg ez gáz. :)

Azért próbáltunk nem bosszankodni, hanem inkább tevékenyek lenni, hogy ne kelljen itt egy órát elrontanunk rögtön a napunk elején, amikor majd több, mint 100km vár majd ránk. Zita közreműködésével sikerült valamit kivarázsolni a konyhából egy kis előző napi rizzsel, amiből aztán még el is tettünk, így teli bendővel és tízóraival már magabiztosan indultunk neki a hosszú napnak.

Ekkor már elmúlt hét óra, de mivel a nap csak fél 7 körül jön föl, és azt is csak sík vidéken teszi meg ekkor, eleinte még nem volt túl világos, már csak azért sem, mert mindent köd borított.

Az egyik egyenes szakaszon valami nagyon furcsát láttunk az út szélén. Közelebb érve tudtuk csak összerakni a képet: egy robogókat szállító kamion beborult az útszéli árokba, és a robogókkal a platóján a hegyoldalnak dőlt. A sofőrök tüzet raktak a kamion mögött az árokban, miközben az éppen iskolába igyekvő iskolás gyerekek szépen körbeállták őket. Ez az a szituáció, ahol nem tudom elképzelni még a laosziakról sem, hogy derűsek maradnak. Szegény sofőrök, nem tudom mit kapnak ezért, csak remélem, hogy volt a teherautón és a rakományon biztosítás. Persze mi nem álltunk meg mellettük és csak messziről fotóztunk, nem akartunk katasztrófa turistáskodni sokat.

Lejtők és emelkedők

Ki nem találjátok, de újabb hmong falvak következtek! :)

Az egyik ilyenben készítettük ezt a videót, és milyen érdekes megfigyelni, hogy itt is ugyanazt történt velünk tulajdonképpen, mint Bangladesben, csak itt egy kicsit szolidabb verzióban. Kíváncsi lennék, miért? Miért nem üvöltöttek úgy itt a gyerekek, mint ott? Csak mert kevesebben vannak? Nem hiszem, hogy csupán ennyi lenne a válasz. És az is érdekes, hogy mi mennyivel normálisabban reagáltunk, nem menekültünk, nem borultunk ki, sőt, nagyon élveztük a helyzetet. Pedig közben még egy meredek fölfelén is fel kellett pedáloznunk. :)

Ezt az emelkedőt egy nagyon kellemes, kanyargós lefelé követett, ami vagy jó 10 percig is eltartott. Csak eztán kellett újra másznunk, de akkor sem sokáig, csak egy-két kanyart. Az egyik ilyen kanyarban az út nem csak balra, hanem lefelé is kanyarodott. Itt az út jobb szélén egy tábla azt hirdette, hogy megérkeztünk Xienghouang tartományba.

Ne kérdezzétek, hogyan kell kiejteni a tartomány nevét, mert fogalmunk sincs! :) Viszont Zita egy hirtelen ötlettől vezérelve felmászott a tábla állványzatára ezzel újabb vidám pillanatot szerzett az amúgy még mindig ködös reggelbe.

Innen még egy egész hosszú lejtő várt ránk, élveztük, hogy csak gurulunk, és bár ekkor nem esett le nekem, mert nem vettem elő az előző bejegyzés elején mutatott kis rajzolt szintmetszetemet, de ez lejtő vitt le minket abba a gödörbe, ami 58km-re volt Phokountól és 800m-el a tengerszint felett volt az alja.

Itt az alján egy falu volt, az elején egy hídon keltünk át, amin ekkor épp egy talán 4 éves forma kissrác csatangolt egyedül, egy szál fütyiben. Az ilyen gyereket Európában már elveszettnek nyilvánítanák, de ha mi itt megpróbáltuk volna visszavinni valahová, valószínű abból lett volna a nagy dráma – ezért ilyesmi eszünkbe se jutott, de tényleg, csak most, ahogy írom. Érdekes, hogy itt már pici gyerekeket is hagynak önállóan csinálni minden félét, tegnap láthattuk, ahogy az egyik gyerek az öccsére vigyázott, miközben együtt sem voltak ketten 10 évesek. Már csak azt nem tudom eldönteni, hogy ez jó-e, vagy rossz? Valószínű mindkettő. A rossz alatt azt értem, hogy nem felejtenek-e el túl hamar gyerekek maradni, a szó jó értelmében? Habár most, ha jobban belegondolok, szerintem itt Laoszban a legtöbb felnőtt még így is sokkal jobban megmarad gyereknek a szíve mélyén, mint a rohanó nyugati világ felnőttei.

Ebben a faluban egy kis bolt előtt megettük a tízórainkat, majd nekiveselkedtük az emelkedőnek. Vagyis ekkor még nem tudtuk, minek álltunk neki, csak mentünk-mentünk egy szép völgyben fölfelé. Jópár kilométert együtt tekertünk egy valószínűleg valamilyen helyi kábítószer hatása alatti csávóval, akinek a nyerge hátrafelé állt a biciklin. Sajátos, meg kell hagyni, és biztos megvan az értelme, csak még arra nem jöttünk rá, hogy micsoda! :) Érdekes egyébként megfigyelni, hogy a csomagtartó teteje is pont olyan anyagból van, mint az ülés. Ez azért van, mert itt eleve úgy tervezik a bringákat, hogy azok kibírják, ha valaki ráül a csomagtartóra. Mert ráülnek, rengeteg biciklin látunk két vagy több embert, de ezt már megszoktuk, az ilyesmi teljesen általános Ázsiában. Európában meg az az általános, hogy egy 110 ezres bicikliből 13 küllő törik ki 8400km alatt, igaz? :) Vagy csak el volt átkozva az a száz nap a küllők szempontjából! :)

Egy kanyarban egy motoros integetett nekünk szembe. Szemmel láthatóan nyugati volt a világos bőréből és a barna pulcsijából ítélve, és ez aztán be is bizonyosodott, mert lelassított, megfordult, és megállt mellettünk. Ryszard Lengyelországból való, Délkelet-Ázsia szerelmes, ha teheti minden évben ellátogat ide. Most egy robogót bérelt (egy ázsiai, masszív robogót), elmesélte, hogy néha még földutakon is utazott vele, keresztül-kasul egész Észak-Laoszon. Megmutatta azt a térképet, amin a szintmetszetek vannak, így most végre első kézből is be tudtam fotózni, igaz, ezután ennek már nem sok hasznát vettük. A Lonely Planet Laosz útikönyvnek viszont annál inkább – ugyanis mivel pár nap múlva Ryszard-nak haza kell repülnie, ezt nekünk ajándékozta. E nagylelkűségét és segítőkészségét nagyon megköszöntük, megkértük, hogy írjon pár sort a belső borítóra, és megígértük, hogy a könyvet úgy ahogy mi tőle kaptuk, mi is tovább fogjuk majd adni egy másik utazónak.

Miután elbúcsúztunk Ryszardtól, csak nem akart véget érni az a nyamvadt fölfelé, egyre csak kapaszkodtunk, fel és fel, néha egész szerpentinessé vált az út, hogy visszaláttunk egész távol a kanyarokra, ahol pár perce hajtottunk. Azért nagyszerű dolog ez a kerékpár, és bármennyire is csigalassúnak tűnik rajta néha fölfelé haladni, nagyon jó érzés, amikor visszatekint az ember, és látja, hogy honnan jött fel. Nem is tartott olyan sokáig…

Kilaposodik a táj – Felgyorsul a fekvőbringás! :)

Arra, hogy a nagy, 500m-es emelkedőben vagyunk benne, már csak akkor sikerült rádöbbenni, amikor szinte már túl is voltunk rajta. Felérve egy kiadós emelkedő várt ránk, aminek a túl oldalán egészen megváltozott a táj, eltűntek körülöttünk a nagy, meredek, erdős hegyek és egy dombvidéken találtuk magunkat, ahol egymást érték a falvak, és mezők, dombok vettek körül minket. Persze a legjobb az egészben az volt, hogy ezzel együtt a meredekség is eltűnt az útból. Ha voltak is benne emelkedők, azok a legtöbbször vagy nem voltak meredekek, vagy ha mégis, akkor olyan rövidek voltak, hogy meg tudtuk őket tekerni lendületből.

Gyönyörű helyeken tekeregtünk, és nagyon élveztük, hogy száguldozunk. Valószínű ehhez a hátszél is hozzásegített, mert tényleg nagyon jól haladtunk. Persze azért sosem felejtettük el megcsodálni a körülöttünk lévő világot, volt, hogy nagyot fékeztem, mert úgy éreztem, álló helyzetből is lencsevégre kell kapnom a tájat – és így is szemügyre kell vennünk.

Rizsmezők, cölöpös házak, szábájdizó helyiek, kacsák a tóban, legelő tehenek suhantak el mellettünk, és mindeközben annak is örvendtünk, hogy késői reggeli és a nagy mászások után most mégis úgy tűnt, ha így folytatjuk, meg tudunk érkezni Phonsavanh-ba sötétedés előtt. Ezt onnan tudtuk, hogy annak ellenére, hogy a Garmin GPS-ünk sajnos tönkrement 12 ezer kilométer és másfél év megpróbáltatás után, azért volt még nálunk egy másik, Zita E52-es telefonjában. Ezt már lehet, hogy írtam, de inkább jobb kétszer, mint egyszer sem: egy ViewRanger nevű alkalmazást töltöttem le rá, csak ezt találtam, ami normálisan elfutott rajta, és tudta, amit szerettem volna tőle – igaz, ez se mindent. Az OSM térképeket csak úgy lehet rátölteni, ha az internetkapcsolat alatt kézzel végigpásztázom kézzel az adott területet, amit le szeretnék menteni. És így is csak olyan részletességgel menti el, ahogy végiglapoztam magam a terepen. És ami még egy rossz pont, hogy csak képként menti le, így navigációt nem tud, viszont többféle térképet is megeszik,
így belekóstoltam az OSM Cycle, vagy OpenCycleMap térképek használatába, és rájöttem, hogy nagyszerűek! Van rajtuk egész tűrhető domborzat, nagyjából látni a térképről is, hogy hol a hágó és az milyen magas, tehát ezáltal a domborzattal is lehet tervezni, valós időben, a terepen a kütyüről ami nagyszerű, ha azt is figyelembe vesszük, hogy egy ingyenes, „opensource” térképről van szó!

Ebédelni egy kis útszéli vendéglőben álltunk meg, ahol három nagy krosszmotor is állt, hátizsákok voltak rápókozva. A motorok gazdái, vagyis mint később kiderült, bérlői, három francia jóbarát, akik két hetet töltenek az országban. Ők is teljesen odáig voltak Laosztól, amit nem is csodálok, ez egy nagyszerű ország lehet a motorosoknak is, rengeteg
felfedeznivalóval. Remélem, Ákos jól bebarangolja helyettünk az egészet is. Neki a motorral ezek nem távolságok, minden kis zegét-zugát bejárhatja az országnak. A franciák egyébként úgy jöttek, hogy Bangkokban szálltak le, onnan vonatoztak Vientiane-ba, ahol a motorokat bérelték, hogy ezekkel járják be az országot. Bár én abszolút kerékpár párti vagyok, de épp az sem rossz, amit ők csinálnak.

A naplemente előtt még egy-két nagyon ádáz, hosszabb, meredek fölfelé szívatott minket, aztán egy kocsibejáróban leültünk és megettük a maradék tízórainkat, hogy ne éhesen érkezzünk meg a Phonsavanh-ba, és ne hozzunk rossz döntéseket vagy vétsünk megint hibát a szállodakeresés és szobafoglalás alatt. A lemenő nap fényében még indítottam egy videót is, nem olyan érdekes, nem volt időm megvágni (ahogy egyik videót sincs időm megvágni, és már több, mint egy éve vár kb. 1 óra pamíri anyag, hogy valami kisfilm-félét készítsünk belőle) de 2:40-től látható, ahogy lökdösődünk Zitával menet közben! :)

Esti jó hírek, avagy „Kérjetek és kaptok”

A szállodakeresés nem indult könnyen, de végül harmadikra találtunk egy takaros kis helyet, a földszinten étteremmel és odafent közös matraclágerrel, valamint egy hárommatracos szobával, amit végül megkaptunk kevesebbért, mint két matracot a közös dormitory-ban. Szóval rendesek voltak velünk nagyon. A hallban valami háborús dokumentum film ment Laoszról, de ez ekkor minket még nem érdekelt, mert volt wifi is, amire felcsattantunk rögvest.

Jó híreket olvastunk, a Garmin Magyarország bár vagy egy héttel később, de válaszolt. Utánajártak a GPS-ünk hibájának, de nem találtak semmilyen módszert, amivel fel tudnánk éleszteni. Azt is megírták, hogy igazából csodálják, hogy ennyit kibírt a készülék, mert igaz ami igaz, tényleg durván kapott a kicsike. Sok tíz órában mérhető, mennyit volt kint a forró napon a biciklim elején, kapott rengeteg esőt, de még hóvihart és homokvihart is, járt -28 méteren a Kaszpi-tenger partján és volt fent velünk a Himalájában 5416m-en, és a másfél év alatt szinte minden áldott
nap használtuk hosszú órákat. Ezek után már azt is tudom, hogy hogyan fogok vigyázni a következő masinára, hiszen hiába építik ezeket strapabíróra, az ilyen terhelést éveken át azért ezek sem bírják. Azért írtam következő masinát, mert a Garmin Magyarország felajánlott nekünk egy Dakota 20-ast használatra! :) Csak az idejutását kellett elintéznünk a csomagnak, de ezt rögtön tudtuk, hogyan oldjuk meg, Vietnamba, Ho Chi Minh City-be tudtuk, hogy vissza fog majd utazni az év végével egy az úton megismert magyar barátunk barátja, így már csak össze kellett kötni a szálakat néhány e-mail és a szüleink által. Ezúton is nagy-nagy köszönet a Garmin-nak a segítségükért, mert ez tényleg nagy segítség nekünk,
egy ilyen készüléknek rengeteg hasznát vesszük, nagyon szeretjük őket mert nagyon hasznosak és nagyon könnyen használhatóak. Ha majd Saigonban kézhez vesszük a Dakota 20-at, már tudom, hogy OpenCycleMaps-et fogok rá telepíteni! :) Ezzel a készülékkel mi is belépünk az érintőképernyők világába, ez lesz az első kütyünk, ami érintőképernyős lesz! :O Ja, és egyébként az első körben, ebben az első e-mailben, amit írtam a Garmin-nak, csak megírtam mi történt, és hogy tudnak-e rá valami titkos reset-gombot, vagy valami megoldást de ezen felül nem kértem mást. Ők ennek tényleg utánajártak, és amikor nem találtak megoldást, a külön kérésünk nélkül felajánlották az új készüléket. Ez mekkora jófejség már? Még akkor is, ha kiállítási modell és/vagy használt, és el tudják jól számolni, le tudják jól selejtezni, ez engem nem érdekel, mi végtelenül örülünk és hálásak vagyunk nekik, hogy kaptunk egy készüléket.

Ezen felbuzdulva és az internet elérést kihasználva rögtön fel is csattantunk az Amazon ügyfélszolgálatos chatjére, hogy elmeséljük nekik, hogyan döglött be a Kindle könyvolvasónk. Az ő ügyfélszolgálatuk is megér egy misét, mert biztos, hogy külön oktatják a szuper illedelmességre, azzal kezdték, hogy nagyon sajnálják, hogy mi történt, és mindent megtesznek, hogy segítsenek. Ez a minden először vagy egy óra hosszú debuggolásban merült ki, vagyis minden lehetséges hibaforrást kizártunk. Igaz, ezt már megtettem előző nap este is, de most megismételtük, próbáltuk tölteni netbookról, konnektorról, két különböző töltővel, két különböző konnektorról, próbáltuk bekapcsolni, újraindítani, kikapcsolni, de meg se nyikkant, csak a sárga fény gyulladt ki néha rajta a bekapcsolójánál. Ezek után jött a meglepetés, emberünk a túloldalról chat-en írta, hogy hát mindent megpróbáltunk és úgy tűnik, tényleg bedöglött a kütyü, ezért most az egyszer,
kivételesen küldenek nekünk egy ingyenes cserét! :) Zitával majd ki ugrottunk a bőrünkből! Újabban Zita nagyon rákapott az olvasásra, sokat tartotta a kezében az ekönyv olvasót, ezért máris nagyon hiányzott neki és azt is tudtuk hogy sok országban még az internetelérésre is nagyon jó lett volna majd, hiszen ezen keresztül 100 országban elérünk egy egyablakos, fájl le- és feltöltés nélküli, fekete-fehér, állóképes internetet teljesen ingyen, ami valljuk be, azért nagy királyság. Ezt a Kindle bedöglésével elvesztettük, ezért szomorúak voltunk, de csak egy napig! :) A történethez hozzá kell tenni, hogy a Kindle-t már több, mint másfél éve vettük, és ezalatt csak egyetlen egy könyvet vettünk rajta, a Mianmar útikönyvet, de az sem volt több 15 dollárnál. Ennek ellenére kivételt tettek velünk! :) Nem tudom, hogy
csak szerencsénk volt, vagy mindenkivel ilyen rendesek, minden esetre, ha bedöglik a Kindle-tek, ne rohanjatok újat venni, egy chat-et az ügyfélszolgálattal megér a próbálkozás, hátha az a policy Amazon-éknál, hogy aki kér az kap! :)

E két veszteségünket sikerült kiadás nélkül pótolnunk, ami nagy-nagy öröm volt számunkra. Bár azt így utólag már nem tudom eldönteni, hogy mind a két kütyüt pótoltuk-e volna saját pénzből, de előbb vagy utóbb biztos kellett volna vennünk valamit helyettük, de így ezt megúsztuk és megint egy csomó kiadástól mentett meg minket a Garmin és az Amazon! :) Na meg saját magunk, mert nem csüggedtünk, intézkedtünk, kértünk és kaptunk! És nagy öröm volt kapni, hiszen ha csak pénzben próbáljuk mérni, a két kütyü együtt van vagy száz ezer forint, ami az eddig büdzsénkkel mérve majd három hét! Szóval még egyszer, köszönjük ezt a három hetet a nászutunkba! :)

Távolodunk a valóságtól…

Basszus, megint annyit írtam, hogy ez már bőven elég egy bejegyzésbe. Örülök neki, hogy többen vagytok, akik nem csak, hogy végig bírjátok olvasni, hanem még szeretitek is a hosszú bejegyzéseimet. Ezzel a sok írással nekem csak egy bajom van: ha így haladok, egyre csak távolodik időben az útinapló a valóságtól, aminek annyira nem örülök, mert 50 nap (ennyi most a lemaradás) távlatában már nem emlékszem annyira az apró, de akkor érdekes és izgalmas érzésekre, dolgokra. Sokkal jobb érzés lenne, ha minden nap meg tudnám írni, ami aznap történt, és azt egy héttel későbbre beidőzíteni, hogy legyen egy hét pufferem, miközben még lenne időm megírni más cikkeket is, amelyekkel pénzt is tudnánk keresni az úthoz. Ehhez először azt kéne, hogy valahogy utolérjem magunkat, hogy majd minden nap legyen erőm és türelmem írni legalább egy bejegyzést, amiben több nap történetét is leírom. Persze én most is voltam olyan hülye, hogy nem egy fizetős cikknek, hanem ennek a bejegyzésnek álltam neki előbb és hiába álltam ennek neki úgy, hogy pikk-pakk leírom két nap történetét, nem sikerült! :) Se pikk-pakk nem lett kész, se két nap nem lett belőle. Így azt, hogy mi történt Phonsavanh-ban, a Kőköcsög mezőn, már csak a következő bejegyzésben olvashatjátok! :P

Ezen a napon, 2012. december 7-én 107km-t tekertünk a hmong falu és Phonsavanh között.