Nászút a Föld körül

Az úgy volt, hogy… szóval felkeltünk, szépen megreggeliztünk, felpakoltuk a bringákat és miután elköszöntünk Steve-től, még gondoltuk, beugrunk Renee-hez elköszönni, amikor láttam, hogy Árpi nagyon lemarad. Nem értettem, miért tart neki olyan sokáig a kereszteződés után felgyorsítani, sőt, Renee munkahelyéhez a felhajtón még tolta is. Amikor beért, akkor közölte, baj van. Bennem kellemesen tobzódott az indulási láz, gonoltam, nem fog sokáig tartani a szerelés, bármi baj is legyen. “Jólvan, nézd meg, mi a baj, én bemegyek és köszönök.” Árpi nekiállt szerelni, majd az én segítségemet is kérte, és végül odáig jutottunk, hogy elkezdtük a váltókábelt leszerelni. Elég csúnyán nézett ki.

Árpi szerel

Felhívnám a figyelmet a váltómarkolatra: enyhén megkopott…

Uuupsz…

A nagyobb baj nem ez, hogy kábelt kell cserélni, hiszen kábel még van. A baj az, hogy azt a kis fekete dobozt, ami az agyváltó mellett van, és amibe befutnak a bowdenek, nem tudjuk szétszedni, mert a csavarok fejei elnyíródtak. Ez a probléma nem újkeletű, már Mexikó elején is láttuk (vagy talán még korábban is), hogy ez a helyzet, de lusták voltunk foglalkozni ezzel. Na, most megérett a lustaság gyümölcse. Egyből azon kezdtünk gondolkodni, hogy hol és ki tudna ezen segíteni, milyen autó-, vagy motorszerelő műhelyben lenne képes valaki kiszedni ezeket a csavarokat. A választ Renee adta meg. Már beszélt is Steve-vel telefonon, és azt gondolják, hogy Steve-nek van olyan szerszáma, amivel meg tudnánk oldani a helyzetet. Remek! Mentünk is vissza Steve-hez, hátha hamar meg tudjuk szerelni és még ma tovább tudunk indulni. Árpi meg Steve neki is estek a szerelésnek, én meg visszapakoltam a cuccokat a szobába és elkezdtem főzni. Ugyanis időközben kiderült, hogy a helyzet nem olyan egyszerű, órákon keresztül szeretlék a biciklit. Úgyhogy én közben elmentem a boltba és vettem krumplit meg tojást meg tejfölt és nekiálltam rakott krumplit csinálni. A fiúk meg

1. újra leszerelték a kábeleket. (felraktam a krumplit)
2. Nekiálltak új fogást marni a csavar fejébe. (már fő a tojás is)
3. kikönyörögték egy kis WD40-nel a koszos-rozsdás csavart.
4. keresgéltek új csavarok után a csavarosdobozban, de persze nem találtak méretet.
5. Árpi előtúrta a táska aljáról az új kábelt (pucolom a krumplit)
6. elkezdték összehasonlítani a méretet, hogy az új kábel pont megfelelő hosszúságú legyen
7. elkezdett rojtolódni a jónak gondolt másik régi kábel is, azt is ki kell cserélni (hűlnek a tojások is, már vágom a krumplit).
8. filctollal bejelölik a méretet, majd célszerszámmal készülnek méretre vágni a káblet, de előtte sikertelen próbavágás I., sikertelen próbavágás II., sikertelen próbavágás III., negyedikre sikerül. (egy réteg krumpli, egy réteg tojás, meg a husika, tejföllel, ez a legunalmasabb rész).

Készül az új fogás a csavaron

A legnagyobb sikerélmény, legalább is a leglátványosabb, amikor kijött végre az a FRÁNYA csavar!

Innentől nem követtem az eseményeket, de gondolom egész simán ment a kábelek bekötése. Majd Árpi belekommentel ide, ha úgy gondolja, hogy van még mit hozzáfűznie a dologhoz. (Tényleg jól sikerült minden, pöpec lett az egész, olyan könnyedén váltok, hogy úgy érzem, mintha ettől még maga a tekerés is könnyebben menne! :D – Árpi)

Steve egyik szerszámos szekrénye. Praktikus, nem? :) Valóban egy igazi ezermester ő, ahogy a történeteket hallottuk később, elég sokmindent ő maga készít házilag, ezért a sok szerszám.

Árpi egyúttal lecserélte a markolatait. Egy kissé már megkoptak… (Már régóta cipeltük a tartalékot, ami most már biztosan kibírja hazáig, és így már ennyivel is kevesebbet kell cipelni. :) Amúgy meg azért jutott eszembe lecserélni, mert a régi bowden végig tele volt szürke ragadós szmötyivel amit még a WD40 is csak nehezen hozott le (azért bajlódtam vele, mert a kirojtosodott végét levágve még jól jöhet tartaléknak), és ez valószínű nem volt más mint a markolatról levált gumidarabok az izzadságommal és esővízzel kevert egyvelege volt. Amit nem lenne jó, ha az új bowden is megkapna, ezért lecseréltük a már félig amúgy is elfoszlott markolatot. :) Hiába, megette a 3 év és 8 hónap masszív használat, meg a 34-5 ezer kilométer. :) – Árpi)

Tádá! A rakott krumpli! Nagyon finom lett! Sikerült pont jó kolbász/virsliféleséget vennem hozzá, így az ízhatás tökéletes lett. Azt viszont mondjátok meg nekem, hogy ti hogyan oszlatjátok el szépen azt a kis adag tejfölt a tetején, hogy szép legyen? Nekem felkapkodja a krumpliszeleteket, úgyhogy nem kenem el, csak odacsorgatom. (Tényleg baromi finom lett! – Nem csak azért, mert a costa ricai tejföl egyszerűen isteni! – Hanem azért, mert az én kis feleségemnek van hozzá érzéke! :) – Árpi)

Másnap minden rendben ment, szépen elindultunk, nem is volt gond. Árpi nagyon dícséte az új váltókábeljeit, hogy milyen simán és szépen vált vele. Mikor újra felkanyarodtunk Renee munkahelyéhez, hogy újra, de most már tényleg elbúcsúzzunk, nem találtunk ott senkit, úgyhogy csak továbbindultunk. Úgyis tegnap már elköszöntünk, ez most csak udariasságból lett volna.

Jogos… :) (“Ha már káromkodsz, használd a saját nevedet. -Isten”)

Talán bikaviadalnak építik ezt a lelátót?

Ez nagyon tetszett. Egyszerre vicces és egyszerre, valahogy, nem is tudom, olyan szomorú. (“Dudálj, ha szereted Jézust, sms-ezz, ha találkozni akarsz Vele.”)

Gyönyörű sárga hullámzó fű, olyan szép!

A műalkotás címe: “dárdás ember” Tökéletes darabja a táblagyűjteményemnek, bár a fejlámpás bolgár tehenet semmi sem múlja felül.

Írány Nicoya. :)

VÉGRE! Hugo de cana – cukornádszörp! Bár nem a frissen préselt fajta, hanem úgy hozta kancsóban az öreg, de azért így is jó volt. Mivel így sűrűbb volt (ázsiában a préseléskor átcsurgatják egy jégtömbön, így hűtik és higítják is egyben), eléggé durva cukorbombát jelentett és szörnyen édes is volt, sajnos nem esett olyan jól, mint az ázsiai verzió. De a bácsi, aki adta, nagyon kedves volt. Kaptunk tőle egy-egy csavarva hámozott narancsot, meg egy pohár narancslevet ajándékba. Úgy tűnt, azt hiszi, nem láttunk még ilyen nyomógépet, amivel kipréselik a narancsot, mert úgy invitált, hogy próbáljam ki, biztos más turistáknak ez jó fotózkodási lehetőség.

A csíkhámozott narancs. Krumplipucolásra is jó lenne.

(Mikor elindítottam a videófelvételt, még nem tudtuk, hogy a bácsi nekünk szánja a két narancsot! :) – Árpi):

Na és akkor itt történnek a csodák.

Nicoya határában betértünk egy Palí-ba, vásárolni. Próbáltam úgy összeszedni a dolgokat, hogy minden olcsó legyen, de mégis valami mást is együnk. Próbálok változatosságot csalni a lepény-tejföl-kukorica háromszögbe, tejföl helyett krémsajt, pluszként uborka, kukorica helyett felvágott. Most a halkonzerv volt soron, bár tény, hogy a túlhalászás miatt nem kéne támogatni a tonhal konzerveket. Ígérem, többet nem veszek. Beszabadult egy busznyi turista is a boltba, így a 10 percesre tervezett vásárlás háromnegyed órás lett, mert sorbanálláskor az előttem állót nagyon tökölődve szolgálták ki, majd közölték velem, hogy ez a kassza most bezár, álljak át máshova. A másik kasszánál sem sietett a hölgy. Igazából a bosszúságon túllépve nagyon szórakoztató nézni, hogy mennyire nem hatékony, ahogy itt dolgoznak az emberek. Ez a laza életérzés része talán, nem tudom. Amit 2 mozdulattal lehetne megcsinálni, azt 5 vagy 6 mozdulattal teszik, sóhajtoznak, hogy hogy elfáradnak, viszont cserébe mosolyognak rád, és a mosolyuk őszinte. A halkonzervet rossz áron adták el nekem, nem az új, akciós áron, így újabb tökölődést mosolyoghattam végig. A vétkes halkonzerv negyed óra alatt 5 ember kezét jára meg, közben rengeteget beszéltek, mire kitalálták, hogy az eredeti kasszából adnak nekem plusz visszajárót, cserébe alá kellett írnom valami papírt. Árpi ekkor tűnt fel a bejáratnál (addig kint őrizte a bringákat), hogy mi a szösz van már. “Te ezek olyan töketlenül bénák, hogy az eszem megáll” – mondom Árpinak, nem kiabálva, de erős hangerőn, mivel még jópár lépésre volt tőlem. “Ti is magyarok vagytok?” – szólal meg mögöttem egy hang. Na még jó, hogy nem tettem hozzá más cifrább jelzőket a mondandómhoz. :)) Mindjárt elszállt a mérgem, és meglepődve fordultam a hang irányába. Bár annyi csodát átéltünk már ezen az úton, de az ilyen találkozásokon mindig meglepődünk! Csaba is a turistabusszal van. Ez valami együtt utazunk, együtt főzünk féle út, több doboznyi ételt vásároltak össze és tették be a kisbuszba. Az utasok hangulata nagyon kellemes volt, vidáman csevegett mindenki, látszik, hogy már összeszoktak és jól érzik magukat. Mi Csabával a bringák mellett beszélgettünk és kérdeztük ki egymás, hogy ki mit csinál itt és hogy került ide. Képzeljétek, annyira megtetszett neki, amit csinálunk, hogy kitalálta, szeretne minket támogatni. Adott nekünk 60 dollárt, mi pedig nem tudtuk, hogy hogyan köszönhetnénk vagy hálálhatnánk meg neki. (Pár perce ismert csak minket és csak néhány mondatott váltottunk vele, és mégis… Igazából nagyon tetszett a bizalma és az ajándéka, de ugyanakkor még mindig nagyon zavarba is jöttem tőle, pedig azt már a könyvből – még mindig: Megszentelt Gazdaságtan, már 91%-nál járok – is megtanultam újra, hogy ha adnak, akkor azt illik elfogadni, mert különben megsértenénk vele az ajándékozás és a barátság láncát. – Árpi) Három napot adott hozzá az utunkhoz, de ha csak az étkezést nézzük, még többet is, hiszen a 11 dollár / nap / fő az csak az átlagolt szám, nem költünk ennyit naponta, viszont ha fizetünk a szállásért, alkatrészt veszünk, vagy egy repjegyet vagy új kamerát, az is beleszámít. Ilyenkor mindig szégyenlősek leszünk és nagyon fura és idegen érzés így adományt kapni, ha eladjuk a naptárat, akkor ott a naptár, a képeslapért kapunk adományt, akkor ott a képeslap, most viszont pusztán a tény, hogy tetszik neki az, amibe belefogtunk, és pénz formájában kapunk támogatást, ez mindig fura. Ha szállást kapunk, vagy ételt, az teljesen más. A pénzhez, mint olyanhoz kötődik valami fura érzés. Plusz a hála, hiszen ezzel olyat kapunk, ami segít minket tovább menni és hozzátold a nászutunkhoz pár napot. Ha ezt olvasod, mégegyszer nagyon nagyon köszönjük, Csaba! Igazából nem is tudom, hogyan lehet ezt a sok jót, ami minket útközben ér, mind meghálálni?

Megérkeztünk a nap végére, 104km a mai napra! Ennél a templomnál kerestünk menedéket. Szombat lévén bent hölgyek takarították a templomot vasárnapra. Kérésünkre egyikük, Cecilia azt mondta, náluk alhatunk a garázsban, persze várnunk kell, amíg befejezik a takarítást. Két pohár kólát, meg kekszet kaptunk tőlük, mivel látták, hogy nagyon meg vagyunk makkanva.

Balról: Alex, Cecilia és a gyermekeik. Megengedték, hogy a tűzhelynél megmelegítsük a lepényeket, aminek a vége az lett, hogy együtt vacsoráztunk. Nagyon kedvesek voltak, sokat nevettünk, mókás “Spanglish” (nem füvescigis, hanem spanyol-angol keveréknyelv féle) beszélgetést folytattunk, és nagyon jó volt érezni, hogy egész jól hablatyolunk spanyolul, ez haladás, hogy ketten együtt összeadva el tudunk csevegni a vacsoraasztalnál az amúgy angolul inkább nem beszélő vendéglátóinkkal.

Ezeket a virág meg pillangó díszeket Cecilia készíti, így felhasználva az amúgy szemétbe kerülő műanyag palackokat. Nagyon bájos! :)

Itt aludtunk. Árpi mindig ráfekszik a matracokra, miután felfújtam őket, pedig tudja jó, hogy segítenie kell a szúnyogháló felrakásában (egyedül is megy, de sokkal könnyebb ketten). Az ő baja, szerintem nehezebb felkelni a matracokról, mint várni egy picit, feltenni a hálót, aztán berogyni a matracokra. Igaz, a mai nagyon hosszú nap volt, nagyon fáradtak voltunk…

Alex ilyen betűkirakó munkát (is) végez. Ez volt az egyetlen feltétel a garázsban alváshoz, hogy nem kavarhatjuk össze a betűket. :) Vagyis ne menjünk neki az asztalnak, ne támasszuk neki a bicikliket, ilyesmi.

Már a reggelizőasztalnál. Nagy örömmel nézegették végig a fénykép-szettünket, ami az esküvőnket, meg a családunkat mutatja be. Ezeket a képeket mindig öröm mutogatni.

Szép ház. Szeretjük látni és megfigyeni a különbségeket régiók és városok között.

Műanyag mulcs. Hogy az a férfi mit csinál ott azzal a dinnyével a vállán, ne kérdezzétek. Tuti nem most szedte.

Ekkor kezdtünk ráérezni a “Pura vida” életérzésre, amikor még a tejesember is így köszönt nekünk. Addig azt hittük, ez valami szubkutúra, vagy csak fiatalok közötti szleng, esetleg csak a turistákat szédítik vele, de nem. Tényleg. Pura vida!

A komptól mintegy 20 km-re összefutottunk egy csapat bringással, akik nagy lelkesen integettek le minket az útról. Az egyikőjük japánokat meghazudtoló módon kattogtatta a mobiltelefonján a fényképező-gombot, ez nekem elég zavaró volt. Mit kezdenek az emberek ennyi fényképpel? Hova teszi? Feltöli facebookra? Kinek van türelme ennyi képet átnézni? Olyanoknak, akik nem is találkoztak velünk, 80 fénykép nem sok? Egy másikuk elmeséte, hogy találkoztak egy magyar-francia párossal. Sajnos nem kaptunk azóta sem kontaktot hozzájuk.

A nagy fa. Elképesztő, nem?

Fel is lehetne rá mászni, igazi játszótér az ilyen.

A komphoz menet.

“Tyű, na ilyet se láttam még!” Nem csak Costa Ricára jellemző, hanem már pár ország óta rendszeresen halljuk, hogy erős kurjantásokkal, füttyökkel, kiáltásokkal “szólnak oda” egymáshoz az emberek, és ezt mi is megkapjuk. Olyan hangokat tudnak kiadni, hogy ha akarnám, se tudnám utánozni. Bezzeg a hűvös, illedelmes Európában! :) Itt ha a barátod elbiciklizik a házad előtt, odaüvölt, hogy “héééha”, te visszaintegetsz, ő is integet, és ennyi. De a hangerősség, az már illetlen európai füllel.

A túloldalt vártunk, mivel Selenia azt mondta, értünk jön. Mikor megérkezett, vidáman, energetikusan kipattant a kis terepjárójából, és én egyből tudtam, vele nagyon jó lesz. Olyan kisugárzása volt, hogy csuda, az a típusú ember, akit egyből megszeretsz és azonnal felvidít. Nem bántunk, hogy autóval megyünk, bár tényleg nem lakott messze a kikötőtől, mintegy 15 km-re. Hú, az igaz, a végén, közvetlen a háza előtt 1-2 km-rel olyan kaptató volt, hogy csak pislogtunk, és mondtuk egymásnak, hogy bizony jó, hogy értünk jött és nem kell ezt tekerni. Mit tekerni, tolni… A háza pedig csudaszép. Hihetetlen, hogy gyermekorvosként, állami kórházban (tehát nem magánpraxisban, hanem a TB által finanszírozott kórházi keretek között) ilyen szép fizetés kap, hogy ezt fenn tudja tartani.

Nagyon finom étellel várt minket, rég nem ettünk ilyen jót! A mosógépben meg már megy a mosás, nem nekem kell kézzel, csudajó!

A “zacskós kávé” – helyi specialitás, elvileg csak itt, Costa Ricában van ilyen. A tetején egy szövetzsák, vagyis kávéfilter van, abba töltöd bele a forró vizet, az pedig lecsurog a kancsóba. Az ízeket lehet fokozni, ha a már átfolyt kávélevet újra visszatöltöd, és újra lecsurgatod.

Selenia vicces macskája. Mióta ivartalanította, már nem olyan aktív, csak ül és nézi a fennségterületét. Előtte állandóan véresen, sebesen jött haza az éjszakai portyákból. Elég aktív kandúr lehetett.

A béna-kalács. Ne is mondjatok semmit. (Aki nem látná: nem kelt meg. Azért finom volt, érdekes, erős íze lett.)

Másnap zuhogó esőre ébredtünk. Ezt az ázott papagályt a teraszról fotóztam le.

Fakopáncs. Ez a nőstény lehet, mert láttam ugyanilyet, csak piros volt a feje teteje.

Eredetileg két éjszakát maradtunk volna, de mivel a szétszakadt Árpi váltóbowdenje, ezért csúsztunk egy napot. Viszont Selenia volt annyira kedves, hogy felajánlotta, maradhatunk nyugodtan tovább, csak ő nem lesz itthon, mivel dolgoznia kell menni. Délre ment, és másnap reggel hétig volt bent. Ez azért húzós. Közben anyukájával, meg a házinénivel maradtunk otthon. Anyukája azért volt most itt, mert elkapott valami betegséget, és infúzión kapja az antibiotikumot, és amíg lejár a kezelés, a lánya gondoskodik róla, hogy minden rendben menjen. Megérkezésünkkor még az apukája is ott volt velünk, de ő visszautazott, mert kezdődött a hét, és neki is dolgoznia kellett mennie.

Csudálatos reggeli! Ugye mire képes az ember, ha van rendes konyhája és szép tányérja?

A terasz.

A “sosem úsztunk benne és nem értem miért nem” úszómedence.

Szép naplemente, Selenia házából fotózva.

Történt 2015. február 6-tól 9-ig. Bicikliztünk 8, 104 és 39km-eket. Megírva február 22-én.