Nászút a Föld körül

A buszállomástól 13km-t kellett bringáznunk Sao Pauloban a magyar házig, ahol már vártak minket.

Útközben szerintem megmásztuk a város legmagasabb pontját, legalábbis a környékbeli sok adótorony erről árulkodott. Aztán láttunk érdekes falfestményeket is.

Mindez sok méter magasan, ehhez már komoly állványzat is kellett, ez már több, mint egyszerű grafitti.

A város egyébként sokkal biciklizhettőbb és kevésbé kaotikusabb volt, mint vártuk. Legalábbis ahol mi jártunk.

Itt már a magyar házban. :)

Az első este még nem találkoztunk magyarokkal, de töltött káposzta félre volt rakva nekünk. :)

A következő kép igényel némi előzetes magyarázatot, ugyanis egy mentőautóban készült. Másnap, mikor felkeltem a reggelitől, egy furcsa fájdalmat éreztem, kicsit olyan volt, mintha tökön rúgtak volna, de a zsibbadás feljebb, beljebb volt, majd ahogy kimentünk, hogy ebédrevalót vegyünk, úgy egyre rosszabb volt a fájdalom, és két sarokra a magyar háztól én úgy döntöttem, hogy visszafordulok és ledőlök. Hála az égnek, Zita visszakísért! Mire visszaértünk, már az ágyon való görnyedés is elviselhetetlen volt, és egyre inkább az lett a gyanúnk, hogy megint vesekövem lehet. Ezt igazolta, hogy a fájdalom tovább erősödött, és szétterjedt az egész bal vesém körül, a hátamban, a derekamban, mindenütt. Percek múlva már nem bírtam elviselni a létet jajgatás és fel-alá mászkálás nélkül, majd miután hánytam is, mondtam Zitának, hogy szóljon az ittlévőknek, hogy hívják a mentőt, mert nagyon nem vagyok jól. Szerencsére pont volt valami rendezvény a háznál, előkerült egy-két magyarul beszélő ember és egy orvos is, hívták a mentőt, és mondták, hogy várjunk, majd jönnek, és nyugodjak meg, valószínű tényleg vesekő. Nehéz leírni a fájdalom mértékét, valami borzasztó szörnyű volt. Valaki megemlítette ekkor is, hogy a férfiaknak a vesekő jut, a nőknek pedig a szülés, erre én azt válaszoltam, hogy jó, de a gyermek világrahozatalában van is valami értelem, nem is kevés, ez a fájdalom viszont értelmetlen, csak kínoz, de célja, értelme nincs. Aztán később kérdezgettem hölgyeket, gondolván, hogy hátha találok valakit, aki már szült és veseköve is volt, de eleddig senki ilyennel nem találkoztam. Míg Zita a ház előtt várt a mentőre néhány ittlévővel, akik segítettek, én először fel-alá mászkáltam a magyar ház első udvara és a hátul lévő szobánk közti szűk átjárón, de aztán ezzel felhagytam, mert az udvaron éppen egy esővíz tartály helyét, vagy mit ástak ki munkások, akiket nem akartam megrémiszteni a rosszul létemmel. Ahogy Zitát és a többieket sem. Szép kis bemutatkozás részünkről, mondhatom, első reggel, épphogy csak megérkeztünk, rögtön mentőt kell hívni hozzánk.

Szóval hátravonultam, leültem a vécére, próbáltam pisilni, vagy hányni, hátha jobb lesz. Ja igen, kaptam valami gyógyszert is, de ahogy egy korty vízzel megpróbáltam bevenni, azonnal szaladtam hányni. Keserűt hánytam, nem tudom, hogy a gyógyszer oldódott fel ilyen gyorsan, vagy epe volt. Amikor nem hallott senki, hangosan nyögtem, a falat csapkodtam fájdalmamban, és megint, mint anno Nepálban, ismét imádkoztam, hogy ha létezik Isten, akkor segítsen, mert mentem megveszek az őrületben, ha ez így megy tovább. Azt kívántam, bárcsak elájulnék már, hogy ne kelljen ezt tovább elviselni, mert leírhatatlan szörnyű volt. És csak úgy, a semmiből, két órával korábban még teljesen jól voltam. A mentő sokáig nem akart megérkezni, nem tudom megítélni, talán másfél-két órát kellett rá várni, én eközben kezdeményeztem, hogy menjünk be inkább taxival abba a nyomorult kórházba, nem érdekel most a pénz, mert mentem megveszek, ha nem történik velem valami. Erre az volt a válasz, hogy ez nem jó ötlet, mert ha nem a mentő visz be a kórházba, akkor végig kell állni a sort, ami még sokkal tovább fog tartani, mint a mentőre várni. Kérdezték a biztosításunkat, hogy van-e, mondtuk, hogy nincs, talán ez az infó is kellett a mentőnek, hogy eldöntse, melyik kórháztól/-ba visz minket, nem tudom. De később megnyugtattak, hogy valószínű nem fog pénzbe kerülni, az állami egészségügy ingyenes Brazíliában, és úgy tudják, ilyen esetben külföldieknek is.

Később, mikor a szüleimmel beszéltem, elmondta édesapám, hogy neki is volt már veseköve, és napokig, vagy hetekig tartott, már nem emlékszem. Hát, nem tudom, milyen intenzitású volt neki, de ha ez nálam ennyi ideig tartott volna, én előbb megőszültem volna, majd kitéptem volna a hajamat, majd… Nem tudom, de akkor ott úgy éreztem, mindjárt megbolondulok a fájdalomtól, szerintem ez még rosszabb volt, mint anno 3 éve a nepáli fájdalom, a különbség csak annyi volt, hogy most bizonytalanság nem volt benne, most le mertem volna fogadni, hogy vesekövem van, és tudtam hogy jön a mentő és segítenek majd rajtam, hiszen Dél-Amerika legnépesebb városában voltunk, a kérdés már csak az volt, mikor ér ide végre!?!?!

Aztán szóltak, rohantam előre, lefektettek, ami nem esett jól mármint testhelyzetileg így még fájdalmasabb volt, ezért később felülhettem, legalább amíg el nem indultunk. Ám addig sok idő telt el, felvették az adataimat, vérnyomást mértek, kikérdeztek, hogy szedek-e drogokat, fogadtam-e el valami ételt, italt idegenektől, mindenre nem volt a válaszom, némi hányás keretében, amit az összecsukható Ortlieb lavórunkban landom. Most végre ezen a téren is felszenteltük, négy évet kellett rá várni, de végül ez is sikerült.

Zitának közben volt hozzá lélekjelenléte, hogy ezen nagyszerű pillanatokat is megörökítse. Végül is tény, hogy emlékezetes nap marad az életemben, az biztos.

A mentő elindult, a szenvedés nem múlt, az utak be voltak állva. Kezdetben araszoltunk, aztán hála az égnek, megszólalt a szirénánk és onnantól jóval gyorsabban haladtunk. Emlékszem, Zita folyamatosan nyugtatgatott, hogy már látja a kórházat jelző táblákat, már a lehajtóján vagyunk, aztán egyszer csak megálltunk, kinyílt hátul az ajtó, és egy tolószéket raktak elém. Ebből, ha jól emlékszem, a kórház folyósóján felálltam, mert úgy könnyebb volt elviselni a fájdalmat. Azt se tudom már, hogy előre engedtek, látva mennyire szarul vagyok – van egy ilyen emlékem, de ebben nem vagyok biztos, hogy pontosan ez történt, vagy csak én beképzeltem -, hamarosan egy kórteremben kötöttem ki, és egy fiatal orvos kezdett vizsgálni, majd hamarosan egy nővér…

…bekötötte a bal karomba ezt az infúziót.

Ehhez, és ezután, amíg lecsöpögött, nyugton kellett maradnom, ezért csak ülve rángattam a lábamat, mint aki megbolondult vagy valami megszállta, aztán ahogy szép lassan hatni kezdett a fájdalomcsillapító, abbamaradt a rángásom is. Miután az egész lement, már elviselhetővé vált a fájdalom, emlékszem, kérdezték, hogy egy 10-es skálán mennyire fáj, én meg mondtam, hogy eddig 13-as volt, de most már csak 8-as. Aztán ez még lejjebb ment és átmentünk a vérvételre. Vagy lehet, hogy ez már korábban megtörtént, nem emlékszem. Egy kis rendelő előtt várni kellett, itt volt egy félig szinte már ágy felfekvő, amin magzatpózba tudtam gömbölyödni és ájulásszerű álom jött rám. A következő, amire emlékszem, hogy Zita ébresztget, és bemegyünk egy doktornőhöz, ahol – vagy itt, vagy már korábban – levette tőlem a vért vizsgálatra, és elküldött pisilni egy fiolába. Ezen először egy percre aggódtam, hogy még nem fog menni, de aztán simán sikerült, úgy látszik nem sikerült minden folyadékot kihányni magamból idáig. Leadtuk a mintát, majd jött a röntgen, amit egy áramszünet is megszakított, majd újra behívtak, mert először valami nem sikerült jól. Hogy miért kellett mellkasröntgent is csinálni rólam a vesekőgyanúmmal, nem tudom, de én nem vagyok orvos. Most ultrahangot nem is készítettek, nem volt olyan vizsgálat, mint a terhes nőknél, mint ahogy Nepálban volt.

Jobb oldalt, a fehér hosszúkás folt! Mi lehet az? Van valami a tüdőmben? Aztán leesett… :) Az új-zélandi jádé nyakláncom hátulja, az elülső részét, a “bátorság-követ” a vállamra vetettem, de arról megfeledkeztem, hogy a hátsó részén is van egy apró kő. Erre csak hosszan gondolkodás után sikerült rájönnünk, hogy ezt látjuk a röntgen képen.

Jobbra lent nézzétek, 88,9% Masculino, vagyis “férfias” vagyok a röntgen szerint. :) Ha a 100% a max, és efölé nem lehett menni, az az abszolút férfi, akkor ez egész jó, nem? Csak azt nem értem, ezt miért egy mellkasröntgennel kell megállapítani?! :)

Ezután hosszú várakozás következett, a fájdalom nem tért már vissza, némi keresgélés után megtaláltuk a tévés várót ami a sürgősségin kívül volt. Itt valóban rengeteg ember állt, illetve ült sorba, ha ezt ki kell várni, szerintem most néhány ránc mélyebb lenne az arcomon, ha ugyan nem ájulok el. Zita ekkor kiment ételt venni, mert reggel csak némi teát és kekszet reggeliztünk, mielőtt elindult bennem ez a dolog. Amiről 2-3 óra várakozás után valóban kiderült, hogy vesekővem van, a leletekkel visszamentünk az orvoshoz, aki végignézte a vér- és vizeletminte kiértékeléseit, amiken igaz, hogy minden értéket rendben talált, de a tünetek alapján azt mondta, hogy ez akkor is csak vesekő lehet. A röntgenre úgy tűnt, hogy egy pillantást sem akar vetni, úgy toltuk elé, hogy nézzen már rá, lát-e rajta valamit, de azt mondta, ezen nem látszik semmi, se vesekő, se más. :o Felírt négy féle gyógyszert, ugyanazt, amit infúzión is kaptam tablette formában, egy vízhajtót (vagy valami vesegyógyszert, már ne mtudom), egy gyulladás csökkentőt, és egy nagyon durva, erős fájdalomcsillapítót, amire azt mondta, csak akkor vegyem be, ha megint ilyen nagyon-nagyon fáj. Ezeket hazafelé menet metrózva kiváltottuk, a kórházi kezelés tényleg teljesen ingyenes volt, a gyógyszerekért összesen 14 ezer forintnyit fizettünk, ebből vagy 6000 forintnyi az utóbbi, erős fájdalomcsillapító volt, de ezen most eszembe se jutott spórolni, tudtam, hogy ha visszatér a fájdalom és ez nem lesz nálunk azért mert spúr voltam, nagyon-nagyon átkozni fogom magam a rossz döntésem miatt. Ha pedig sosem tér vissza a fájdalom, amit remélem, akkor is megvan az a biztonságos tudat, hogy ha rámtörne megint ez az őrült fájás, van nálunk kéznél szer ellene.

Hazafelé a metróban, már túl az őrületen.

Biztonsági üveges peron, a metróéval egyszerre nyíló ajtókkal. Fent egy kijelzőn animáció mutatja, hogy segítsük a vakokat és aki rászorul, hogy engedjük ki az ajtókon a leszállókat, mielőtt felszállunk, illetve, hogy álljunk a mozgólépcsőn a jobb oldalra, hogy aki siet, bal oldalt tudjon haladni.

A kórházzal teljes egészében elment a nap, és bár közben volt, hogy úgy éreztem, az egész Brazíliában hátralévő bő egy hetünk, és az arra tervezett programok úgy ahogy van ugrottak, valójában csak egy nap veszett el, mintha ellazsáltuk volna. Másnap nekiláttunk a dolgainknak.

Vasárnap volt, és ahogy kimentünk gyalog, hogy kerékpárboltot és szupermarketet találjunk, láttuk, hogy több út belső sávját kibójázták és lezárták a bringások számára.

A kereszteződésben (gondolom önkéntesek) megállították a bringásokat, hogy ne hajtsanak át a piroson. Volt mindenütt lámpa is, szóval igazából gondolom csak oktatási jellege volt, vagy hogy nehogy valami baleset történjen és negatív visszhangot kapjon a dolog a médiában. Ez a bringás vasárnapot ugyanis, mint később megtudtuk, nem a bringás szervezetek nyomására hozták, hanem a jelenlegi városvezetés egyik populista intézkedése volt. Ami mondjuk nálam kicsit ellentmond a mondat elejével, de hát ezt hallottuk. :)

Bringás piknik egy piac sarkában. Mindez három sarokra a magyar háztól.

A piac.

Itt már a szupermarketben. Úgy döntöttünk, érdemes még egy hetet várnunk, és akkor ötödáron veszünk majd Európában ugyanilyen csokit. Nem nagyon találtunk egyetlen tábla csokoládét sem 10 reál, vagyis kb. 1000 forint alatt.

A boltban egyébként a jól bevált szendvicsnek valókat vettük, de most még megturbóztuk egy kis salátával és citrommal is, utóbbit vízbe facsartuk, hogy ne csak egyszerű vizet kelljen innom a vesekövemre, vagyis hogy ez többet ne forduljon elő. Most is, mikor ezeket a sorokat írom, mellettem egy vizespalack és igyekszem mindig odafigyelni, hogy bőségesen igyak. Ez bringázáskor nem szokott gond lenni, mert akkora olyan erősen érzi az ember az éhséget és a szomjúságot, hogy lehetetlen erről megfeledkezni (legalábbis velünk így van), viszont amikor megállunk, és nem mozgunk napokig, akkor sokszor volt, hogy belefeledkeztünk valami másba, és közben fél napig nem ittunk-ettünk, úgy, hogy közben észre sem vettük.

Nekiestem a bringám szétszerelésének. Igaz, ekkor még több mint egy hét hátravolt a repülőútig, de azon a héten úgy terveztük, hogy Rio de Janeiroban és Peti barátoméknál Belo Horizontéban leszünk, azzal a megnyugtató tudattal, hogy Sao Pauloban már össze vannak csomagolva a repüléshez a holmijaink, beleértve a bringákat is. Szétszedni pedig azért kellett, mert ezúttal nem speciális sportfelszerelésként, vagyis bringás poggyászként adtuk fel őket, hanem hagyományos csomagokként. Van egy szabály, miszerint a Brazíliából induló járatokon már a turistaosztályon is 2x32kg feladott poggyászt biztosítanak az utasok számára a 10kg kézipoggyász mellé. Ez benne volt a repülőjegy árában, tehát semmit nem kellett érte pluszban fizetnünk, ami nagyon jó, hiszen volt már, hogy 250 dollárt is ki kellett fizetnünk a bringák repülőre rakásáért (és Európában volt olyan is, hogy csak 25 eurót, sőt egyszer egy belföldi finn járaton nekem teljesen ingyen volt), tehát amikor a repülőjegyet választottuk, nálunk ez is egy fontos szempont volt. A gond ezzel csak az, hogy ezek a csomagok, amelyekből összesen 4 db és 128kg-nyit adhatunk fel (+20kg kézben) egyenként csak 158cm-es élhosssz összeggel rendelkezhetnek. Magyarán, ha van egy kerékpárváz darab, ami egy méter hosszú, akkor azt egy olyan dobozba kell belegyömöszölni, aminek a másik két éle már csak mondjuk 20 és 38cm-esek lehetnek.

Közben mások is dolgoztak, ásták az árkot a Magyar Ház udvarán, ami egyébként ezidőtájt pontosan emiatt hivatalosan zárva volt.

Szétszerelés közben felfedeztem újabb töréseket az aluminium csomagtartón. Érthető, ha átgondoljuk, micsoda terhetek (nem egyszer 40kg-t!), micsoda utakon vittünk végig, és közben meg, ha megemeljük a leszerelt csomagtartót, talán 1kg sincs.

Ott is eltört. Ezeket egyébként csak műanyag gyorskötözővel orvosoltam később. Ekkor írtam levelet a Nazcáéknak, Moniquenak és Henknek Hollandiába, hogy milyen kopóalkatrészek cseréjére lesz szükségünk Párizsban és hogy el tudnák-e nekünk küldeni. Nem csak, hogy gyorsan, készségesen, precízen és pozitívan válaszoltak, hanem még a postaköltséget is beleértve az egészet teljesen ingyen és bérmentve, támogatásként küldték el nekünk. Ilyet az út elején is csináltak, ráadásul akkor ők maguk ajánlották fel, egyszer csak kaptunk tőlük egy e-mailt, hogy látják a fotókon, hogy már kopott a lánckerék, és küldenének új láncot, lánckerekeket, csak adjunk egy címet. :) Szóval ilyen elképesztően jó háttértámogatásunk van a kerékpárjaink szüleitől, ami után szinte már szégyellem, hogy nem sikerült kitérőt tennünk hozzájuk Hollandiába, és ezt meg is írtam nekik. Amiatt is szégyellem magam kicsit, hogy mindezt a fantasztikus kerékpárjaink törött csomagtartójáról szóló kép alá írom csak le. Az idő nagyrészében nagyon boldogok vagyunk a biciklijeinkkel, éppen ezért ezt nem is szoktam külön leírni, ez olyan természetes dolog. Arról sem szoktam külön említést tenni, hogy az út nagyrészében makkegészségesek vagyunk, mindig csak akkor van szó ilyen dolgokról, amikor valami baj van. Pedig a bringákon látszik, hogy egy műszaki evolúció eredményei, remek a tervezésük, öröm rájuknézni olyan remekül néznek ki még ilyen kopottan is, és szuper, stabil úttartásuk van, na és nem utolsó sorban rendkívül strapabíróak. Sok alkatrész német, ami már eleve önmagáért beszél. Német gyártmány a felni, a két agy (elől dinamóval, hátul agyváltóval), a sárhányók, a lámpák. A többit nem tudom, de a tárcsafékjaink Avid BB7-esek, amelyeket sokan úgy tartanak számon, mint a legjobb mechanikus tárcsafékek a piacon. Ezt még úgy is alá tudom írni, hogy mi legtöbbször párját 2 dollárért vásárolt, utángyártott ócska kínai fékpofákkal használtuk őket. Szóval a bringáink nagyon össze vannak rakva! :) És most nagyon szét kellett szednem őket, annyira, mint még soha.

Ülés, csomagtartó és hajtás nélkül már egészen csupasznak tűnik, mintha már nem is bringa lenne, hanem valami közvetlen lábbal hajtható járgány. :)

Ez a középső rész, a három vázrész találkozásánál és a felfüggesztésnél, ezt volt a legnehezebb szétkapni, ez az a rész, amit teljesen még sosem kellett szétszednem.

Persze azért sikerült, de közben sok fotót csak azért csináltam, hogy majd össze is tudjam rakni, ha leszálltunk a nagy pocsolya túloldalán Európában! :)

Juhééé, kész vagyok! :) Még jó, hogy a kerekeket akkor sem lehetne sokkal kisebb dobozba tenni, ha szétbontanám őket, az lenne még oltári meló újraépíteni őket. De ezt nem kell majd, a kerekekt nem bántjuk, igazából ezeket volt a legkönnyebb kivenni a bringából.

A bringám, ahogy még se Ti, se én nem láttam soha. :)

Azok után, hogy kitapasztaltam, hogy és mit, és milyen sorrendben a leggyorsabb és legkönnyebb lebontani a bringán, nekiálltam Zitáénak is, amiben már ő is segített, és amihez a timelapse kamerát is letettük egy állványra. Közben a munkások elkezdték felszedni a betont, ami porral terítette be a levegőt az udvaron, ezért átpakoltuk az egész hubelebancot bringástul és kamerástul hátra, ahol egy nagy vasajtó és vagy 20m elválasztott minket a porolástól. Még csak az hiányzik, hogy por menjen az érzékeny alkatrészek közé, vagy a kamera lencséjébe.

Itt már egy buszon, mert este vendégségbe voltunk hivatalosak. A lényeg a képen a kapurendszer. Csak elől lehet felszállni, és hátul leszállni, ahhoz hogy hátrakerülj, át kell menni a kapun, és lecsippantani a mágneskártyát, vagy a menetiránynak oldalt ülő személyzettől venni egy jegyet, ha jól emlékszem, 3,5-ért, vagyis kb. 350 forintért. Sokan felszálltak, de nem mentek még át a kapun, hanem leültek elől. Később hallottuk, hogy ez azért van, mert akinek mágneskártyás bérlete van, az egy megkezdett utazást változatlan áron folytathat az első csippantás után még 2 vagy 3 órát, már nem emlékszem. A lényeg, hogy azért nem mentek át a kapun és ültek le rögtön hátul, hogy ezzel perceket nyerjenek, és időben tovább utazhassan egy utazás árából, így akár egy oda-vissza utat is meg tudnak járni. Mivel van egy személyzet is a rendszerben, nekem eléggé lehetetlennek tűnt lógni a buszon, legalábbis konfrontálódás nélkül.

Annával és Orsival. Annát régről ismerem, ő már második éve dolgozik Sao Pauloban, és ami vicces, hogy amikor felvettük a kapcsolatot a Magyar Házzal, ők épp ott laktak, ahol aztán mi is, mert még albérletet kerestek. Még egy pici jegyzetet is találtunk a neveikkel a hűtőn a magyar házi hátsó kvártélyunkban, tehát egy pár nappal azelőtt, hogy mi megérkeztünk, még ők is ott laktak. Ami azért vicces, mert Annát kb. 7 éve nem láttam, erre teljesen véletlenül kikötünk pont ugyanazon a helyen, ahol pár napja ők is laktak, és ami vagy 8000km-re van Magyarországtól. :) Száz szónak is egy a vége, Anna áthívott minket magukhoz egy nagyon finom vacsorára, ahol remekül éreztük magunkat, és megbeszéltük, hogy mivel ők is szeretnék Riót megnézni, sőt Anna másodjára is, mert elsőre annyira tetszett neki, ezért, és mert nem épp a világ legbiztonságosabb vidéke az a város külföldi lányoknak egyedül mászkálni, a jövő héten amennyire a munkájuk engedi, együtt megyünk Rióba, vagy legalábbis eltöltünk ott együtt pár napot. Most, hogy így írom, most esik le, hogy igazából Annát is ismertem az indulás előtti életemből, így már három ilyen személy van, akivel az úton találkoztunk. Momó, Anna és Pít. Ővelük is csak az utazás utolsó egy évében sikerült végül találkozni.

Hazafelé a mobilom Google Maps alkalmazása segítségével próbáltunk buszt fogni, de ez nem igazán ment. Először is a buszmegállót jó esetben is csak egy üres oszlop jelzi, másodszor csak nem akart jönni az a nyomorult busz, amiből még kettőnek is el kellett volna mennie ezekben a késői órákban, így éjjel fél egyik vártunk Annáék utcájának a sarkán, mire végre feladtuk, és odébb sétáltunk kb. egy kilométerrel, ahol egy nagyobb úton már több busz járt és ezekből az egyik hazavitt minket, vagy legalábbis letett minket újabb egy kilométernyi sétára a magyar háztól.

Már nem tudom, hogy Annáéknál, vagy a Magyar Házban, de Zita ezt az ősgyönyörűség találta.

Az első bekezdés vége! Úgy látszik ez már 80 éve is benne volt a levegőben. Lehet akkor még a szeszt gondolták a világmegmentő megújuló energiaforrásnak, és szóba se került a szél, a nap és a víz. A napot még megértem mondjuk a szolár egy viszonylag új technológia, de engem most az gondolkodtat el, hogy 80 éve így vélekedtek, akkor 80 év múlva – ha még leszünk – miben fogunk gondolkodni? :)

Hétfőn visszamentünk a Magyar Háztól kb. 4-5 sarokra lévő Ciclo Urbano nevű kerékpárbolthoz, ahonnan előző nap reggel, mikor zárva voltak, elhoztunk egy a bolt elé kirakott, puha csomagolóanyagokkal telepakolt kerékpáros dobozt. Nem csak, hogy kaptunk még két ilyet tele mégtöbb védőelemmel, amelyeket kedvünkre vághattunk és hajthattunk aztán méretre a 4db 158cm-es dobozunkhoz, de elképesztő vendégszeretetben is részesítettek minket, pedig ekkor már nem is voltak velünk a bringák, hiszen azok atomjaikra szedve pihentek a Magyar Házban.

Leandroval, az egyik tulajjal. Mögötte Celia, aki szintén nagyon kedves volt velünk.

Még köszönni is alig bírtunk, máris lelkesen kérdezték, honnan, mi járatban (tényleeg?), és kávéval, süteménnyel kínáltak minket.

Még a konyhai eszközeik is kerékpárszerszámokra hajaztak. :)

Elfelejtettem a portugál nevét, de ez egy brazil nemzeti eledel, sajtos kenyér, sajtos pogácsa, de nem olyan, mint a miénk, ebben egyenletesen terül el az olvadós sajt és valahogy nagyon jó az egész, főleg mikor friss.

A Thule termékek egy régi VW kisbuszra voltak felaggatva, sőt a hátsó ülések egymásnak voltak forgatva, ezzel egy kis tárgyalótermet létrehozva a bolt közepén. :)

Gyönyörű bringáik vannak, öröm volt körbejárni a boltban.

Még egy minimúzeum is volt a bejárat mellett.

Zita felpróbált néhány sisakot, ezzel a halálfejessel biztos, hogy rettentően népszerű lenne Mexikóban! :)

Úgy tűnt, mindenből a legjobbat, legspeciálisabbat forgalmazzák, nem volt ez másképp a nyergekkel sem. (Brooks)

Hozzájuk egyébként nem csak a dobozok miatt látogattunk el, náluk hagytuk Zita első kerekét is, illetve a SON-tól kapott csereagyat és új küllőket is. Ehhez volt náluk egy megfelelő méretű, viszonylag jó minőségű felniük, amit jutányos áron össze is szereltek nekünk az új alkatrészekkel, a régi, sokat használt, de amúgy még tökéletes, sértetlen felnit és küllőket pedig megbeszéltük, hogy leadják majd egy közösségi kerékpárszervízben, tudjátok, egy olyan helyen, mint pl. nálunk a Bringakonyha. A kereket ugyan én is össze meg tudtam volna építeni, de egyrészt örültem hogy élek, alig volt már időnk amiatt, mert a vesekövemmel elvesztettünk egy napot, és a kevés Brazíliára maradt időt inkább Rióban és Pítékkel kívántuk tölteni, mintsem keréképítéssel. Másrészt mivel centrírállványt épp nem cipelünk magunkkal, ahhoz, hogy precízen fűzött, erős kereket kapjunk, végül amúgy is vissza kellett volna jönnünk a boltjukba, aminek a hátuljában egy nagyon profi kerékpármosó és szerviz kapott helyett.

Mikor Zita bringáját pakoltuk, felfedeztük az egyik potyautasunk lakhelyét a váz és a csomagtartó találkozásánál, azon a helyen, ami a fémbilincsek alatti gumitömlődarabokkal el voltak fedve mindvégig. fémbilincsek azért voltak itt a bringán, hogy megelőzzék a folyamatosan túlterhelt csomagtartó törését. Ezt a szerepüket el is látták, itt nem tört el többé Zita csomagtartója, és még egy póknak is lakhelyet nyújthattunk ezzel. :)

Az egyik doboz, lezárása előtt.

Este végre megismerhettük a vendéglátóinkat, Lórántot és Lizit, akik, ha nem tévedek, a Sao Pauloi Magyar Ház alapítói, vagy legalábbis mindenképpen közéjük tartoznak, ahogyan az itteni magyar közösség oszlopos, központi tagjai is egyben, már hosszú évtizedek óta. Sok érdekeset meséltek e téren, amiben főleg a korukat teljességgel meghazudtoló lelkesedés volt figyelemre méltó számomra. És az, hogy főleg ők meséltek, ami igazából tök jól esett nekünk, mert a saját történeteinket néha már kicsit unjuk. :) Ők viszont lelkesen meséltek, és minket is hasonló lelkesedéssel és csodálattal kezeltek, és ehhez még az út részleteibe sem kellett különösebben beavatni őket, egyszerűen a kezdetektől így álltak hozzánk. Nagyon jót beszélgettünk velük, és inspiráló volt minden szavuk, és abszolút nem csak azok, amelyekben a mi teljesítményünket méltatták. Szóval ezúton is ezer köszönet Nektek Lizi és Lóránt, nagyszerű volt veletek találkozni és nagyon nagy segítség volt, hogy a Magyar Házban lehettünk.

Itt hagy térjek még kicsit vissza a vesekövemre, mert ha belegondolunk, ennél jobb helyen nem is érhetett volna, tehát, ez egy jó oldala volt a dolognak, ennyi pozitívumot megint sikerült benne találni, hogy egy nagyvárosban, egy magyar közösségben ért, ahol a leggyorsabban és legbiztosabban segítséget is kaphattam. Később egyébként még elnézést kértem azoktól, akiknél türelmetlen voltam a mentőt illetően a fájdalmaim alatt, de azt mondták, nem volt gáz, ahogy viselkedtem. :) Visszatérve Liziékre, még egy több évtizednyi vendéget magába foglaló vendégkönyvet is előbányásztak nekünk a könyvtárból, és ragaszkodtak hozzá, hogy mi is itthagyjuk benne néhány sort. :) Ez is nagyon kedves volt tőlük, pedig mi igazán nem érezzük akkora teljesítménynek ezt az egészet, hiszen “csak” azt csináltuk négy évig, amit a szívünk diktált nekünk, és ha valami, csak annyi nagy dolog van ebbe, hogy ez egy elég őrült dolognak számít manapság, de ez nem feltétlenül csak a mi érdemünk, inkább csak a mai társadalom sajátossága. Mármint hogy őrült, egyedi és különleges dolognak számít, hogy az ember azt csinálja, amit igazán ő, és csak ő akar és kitör abból az ördögi kőrből, amiben csak megfelelni akar másoknak vagy a társadalom, a környezete elvárásainak. Azok után meg pláne zavarban voltunk, hogy megláttuk, kik után kell beleírnunk a vendégkönyvbe.

Volt köztársasági elnökünk állítólag nagyon fáradt volt egy hosszú út után, mikor itt járt, és miután tiszteletét tette, ahogy az megillet, fent a könyvtárszobában ledőlt aludni, miközben az ajtó előtt őrt állt mellette a személyi őre.

4 éves se voltam, amikor itt járt a Szent Jupát legénysége. Azóta már más magyarok is körbevitorlázták a Földet.

Na jó, oké, talán tényleg nagy dolog, hogy az egyenlítő hosszát a saját erőnkből a kerékpárjaink kereke alá gyűrve körbeutazzuk a világot. De szerintem sokan képesek lennének rá, pl. biztos hogy sok olyan magyar is van, akik ugyanezt, vagy még nagyobb távot (akár ugyanennyi, vagy kevesebb év alatt) munkába menet és vissza is megtettétek már, vagy versenyekre készülve. Jelentkezzetek hozzászólásban! :) Oké, abban talán nem volt Banglades, és talán a házatokat sem vittétek végig a csomagtartón… Áhh, kár hasonlítgatni. Igazából még most sem fogjuk fel igazán, mit csinálunk, mert ezt nem lehet, és nem is kell saját magunknak agyonmagasztalni. Nem akarunk semmiben elsők lenni, és jobbak lenni is legfeljebb csak a tegnapi önmagunknál akarunk. Ezt csak csináljuk, és élvezzük. Ha nem élveznénk, már nem csinálnánk. És biztos, hogy sokat tanultunk ezen az úton, mert ha az elején maradtunk volna pénz nélkül, ha akkor harapott volna meg egy hal és akkor robbantunk volna le a kerékkel az úton majd jött volna minderre még egy jó kis földöntúli fájdalom a vesekővel, és mindez csupán néhány nap leforgása alatt, ahogy most is történt… Hát biztos megőrültem volna! Most viszont, ahogy remélem Ti is érzitek a leírások alapján, mindezen, igazából – most hogy így átgondolom – nem is olyan kicsi megpróbáltatások ellenére csupa nagyszerű napunk volt eddig Brazíliában. Mondjuk a vesekövet igazán elcseréltem volna egy könnyed városnézős napra, de hát most ezt dobta a gép. :)

Ezzel most zárjuk is le itt, mert ezután már semmi érdekes nem történt, csak kimentünk az időközben a Magyar Házba befutott Orsival a buszpályaudvarra, és felszálltunk egy az éjszaka alatt Rióba átrobogó buszra. Legközelebb Rióval folytatjuk! ;) Még egyszer nagyon-nagyon köszönjük a Magyar Házat Lizinek és Lórántnak! Történt 2015. július 3. és 6. között.