Nászút a Föld körül

Andréssal beszélgettünk, hogy hogyan s mint menjünk tovább, ő mit javasol. Ismeri a Cañon del Patot is, erről is mesélt, illetve egy városról, amelyet régen egy földrengéssel kísért kőlavina annyira betemetett, hogy csak a főtéren álló négy pálmafa teteje látszott ki a törmelékből. Azok a pálmafák pedig igen magasak… A beszélgetés és térkép fölé hajolásból végül az a döntés született, hogy buszra szállunk és lerobogunk Trujilloba (ejtsd: “truhíjjó”), majd onnan egy napos tekerésre kezdődik az a privát útszakasz, ahova be lehet hajtani (csak felírják a nevünk meg a nemzetiségünk az elején és ellenőrzik a végén, hogy kijöttünk-e), így ezzel cirka egy napos többlet kerékpározást kerülünk ki. Rövidebb és nem is megy keresztül sok dombon, valamint a forgalmat is megússzuk, ez utóbbiból pedig sajnos van bőven a Panamericana Highway-en. Na de most érkezzünk meg Trujilloba.

A busszal hajnalban érkeztünk meg. Előző este 10-kor szálltunk fel és egész éjjel mentünk, így érkeztünk meg úgy hajnali 4-5 körül. Még előző este felhívtuk telefonon Lucho-t (“Lucsó”), hogy akkor reggel érkezünk és ez nem gond-e? “Nem, gyertek csak nyugodtan.” Hangzott a válasz. Na de mi is ez a hely? EZ kérem szépen a világ legelső Casa de Ciclistá-ja, vagyis egy olyan ház, ahol a kerékpáros utazókat fogadják és vendégül látják. Ezek a házak ma már egész Latin-Amerikában megtalálhatóak, még az internet előtti hőskorban szerveződött, és tapasztalatunk szerint leginkább az utazás bolondériájával megfertőzött kerékpárszerviz tulajdonosok nyitnak ilyen helyet. Itt is ez a helyzet, Lucho egy kerékpárszervizet üzemeltet majd 30 éve. És ő az alapítója a Casa de Ciclista vendégül látó hálózatnak. 30 éve fogad kerékpárosokat a világ minden pontjáról, és bizony nem is mi vagyunk az első magyarok, akik itt járnak. Amúgy van egy jó nagy listája az összes névvel, nemzetiséggel, újabban email címekkel is.

Ennek a Casa de Ciclistának a logója

Luchoval a ház előtt

Kedves Lovas Flóra, ha ezt olvasod, jelentkezz! :)))

Nazca rajzolatok a falon :)

:)

És a szoba, amit használhattunk.

Mindenki kitesz valami emléket, írást magáról. Látjátok azt a világtérképet ott jobbra?

Bizony, olyan hírességek is jártak itt, mint pl. Heinz Stücke, aki 257 országot járt már meg 48 év alatt kerékpárral, 20 útlevelet használt el, és 593.625 km-ert tekert
. Saját weboldala itt.

Heinz Stücke 2009-ben járhatott itt.

Lucho kisfia, egy szuper kép, tetszik nekünk az az elszánt lelkesedés, amivel teker a kis biciklijén.

Az a szép a kerékpáros utazók társadalmában, hogy ahányan vagyunk, annyiféle módon éljük meg. Drága-olcsó-rozoga-ajándék-kétkerekű-háromkerekű-fekvő-hagyományos-agyváltós-sima váltós-tárcsafékes-más fékes-teleszkópos-nem teleszkópos-SPD-nem SPD-fapedálos-szuper táskás-banántáskás-olcsó táskás-műanyagdobozos-kézzel készített-drága pénzen vett-baráttól kölcsönkért-GPSel-térképpel-mindenféle navigáció nélkül-sátorral-függőággyal-papucsban-bakancsban-kalapban-sisakban-pénz nélkül-egy bankkártyával-csak betonon-csak földúton-vagy mindkettő-emberektől távol-mindig civilizációban- —- folytassam? :)))

Ők pl festékesvödörből saját készítésű vízálló táskákat készítettek.

Nagyon pöpec gumiszája van a “táskának”, így lett vízállóvá téve a kivágott teteje. Amennyire sufni tuningnak meg “csórónak” néz ki, közelebbről szemlélve annyira precíz és profi a kivitelezés! Minden tiszteletem a kretativitásé!

Irány Chan Chan, lássunk is valamit!

A reggeli: quinoa ital kakaóval ízesítve, valamint szendvicsek (sajtos/tojásos/avokádós). 1 sol az ital, 65 cent egy szendvics – 150 Ft.

Chan Chan kiesik egy kicsit a várostól nyugatra. Buszra szálltunk, itt a bejárat.

Az ott balra már az első épület. Mit mondjak, nem valami hívogató a környék ezzel a sivatagos felállással.

Folyamatos karbantartást igényelnek a falak.

Munkához sorbaállni! Egy két há és!

Így sem marad sok a legtöbb épületből…

Most őszintén! Nem ez mindenki vágya, hogy szembejöjjön a fagyis a sivataban?!? :P

A wikipédiánál nem tudnám jobban megfogalmazni: (idézet) Chan Chan Dél-Amerika legnagyobb prekolumbián városromja, az egykori Csimu Királyság fővárosa Peru északi részén(…) A hatalmas, 18 négyzetkilométeren elterülő, szépen tervezett 13. századi város – szabályos derékszögű úthálózattal, sűrűn beépített lakótömbökkel, közöttük piramisokkal és szentélyekkel – a világ legnagyobb vályogból épített városa. Chan Chan virágkorában (a 15. században) mintegy 30-60 000 lakost számlált. A csimu kézművesek páratlan szépségű kerámia-, arany és ezüst dísztárgyakat állítottak elő, és fontosabb épületeiket is aranyalapokkal díszítették; művészetük jól nyomon követhető a város romos falcsonkjain.

A szárított agyag – gyenge anyag – nem tud dacolni az idővel; a városromok a szél és a víz romboló hatása miatt mállanak. A folyamatot felgyorsítja az El Niño, amely heves esőzésekkel, és ennek kísérőjelenségeként a talajvíz emelkedésével sújtja Peru északi partjait. Chan Chan 1986 óta része a világ kulturális örökségének[1] és az UNESCO ezzel egyidőben sorolta be a legveszélyeztetettebb műemlékek közé.

(…) A királyság virágzásának 1470-ben az inkák hódítása vetett véget: a túlélőket fővárosukba, Cuzcóba hurcolták és a csimu nép beolvadt az Inka Birodalomba.

1532 körül Francisco Pizarro teljesen elhagyatva találta Chan Chan városát. Beszámolója szerint a város egyes épületelemei és falai nemesfémmel voltak beborítva. A néptelen várost a spanyol katonák teljesen kirabolták; az értékes ezüst és arany tárgyakat, valamint az épületdíszek, burkolatok utolsó darabkáit is elvitték.[1] A kifosztott és elhagyott város romlásnak indult, az esőtől szétmálló falakat a szél lekoptatta, a romokat belepte a parti homok.

A központi tér, közepén valószínűleg vallási vagy egyéb ceremóniákat tartottak.

A híres motívumok egyike.

Hal motívumok – elvégre a tengerparton vagyunk.

Cakkos falak

Ha jól tudom, pelikánok

És Árpi kedvenc “pixel-madarai”.

Szűk utcácska

Lakónegyed lehetett. Sajnos az erozíó rombol… Most hogy így belegondolok, lehet, hogy szerencse, hogy Chan Chant még láthattuk, ugyanis ha egyáltalán valaha is visszajövünk ide (mármint Latin-Amerikába), az nem 2 éven belül lesz, hanem inkább 20, addigra meg még tovább romlik az állaga a romoknak.

Na és akkor hol is van ez, amit a 20-as pénzen lehet látni? Pirinyó betűkkel van oda írva, hogy “Chan Chan” valahova jobb oldara. Kérdésünkre a jegyellenőrök egy másik romhoz irányítottak. Ugyanis nem ez az egyetlen múzeum-rom a környéken, és a jegyünk mindhez érvényes. :) Már csak el kell jutni valahogy oda.

Ahha! Ezért a fagyis! Hiába, na. Vérszagra gyűl az éji vad, a fagyis is ott üti fel a fejét, ahol iskoláscsoportok osztálykirándulnak…

Itt találkoztunk egy másik utazó párossal. Jordival és feleségével. Beszélgetésbe elegyedtünk velük és mikor hallották, hogy a 20-ason lévő romokat kutatjuk, ők is érdeklődni kezdtek. Kiderült, hogy autóval vannak, így felajánlották, hogy elvisznek minket. Mi pedig örömmel beleegyeztünk, hisz nem csak a fuvar jön jól hanem végre valakikkel tudunk értelmes, intelligens, szerteágazóbb beszélgetést folytatni, mert tudnak angolul. Mellesleg itt jön be az, amit nyelvtanulásnál hasznos: a közlési kényszer, hogy rá vagyok kényszerítve (és érdekelt is vagyok a témában, egy nagyon fontos!), mert ha el kell mondanom és el akarom mondani, akkor valahogy megszülöm azokat a mondatokat, az interakcióból és szótárazásból pedig (mivel érintett vagyok és motivált) beépül a memóriába. Így pl soha nem fogom megtanulni az autószerelés vagy foci témakörét, de előbb utóbb el fogok jutni oda, hogy teológiai vagy utazás témákat, környezetvédelmet, személyes dolgokat folyékonya(bba)n mondjam. Szóval visszatérve az örömteli angol beszélgetésre meg Jordiékra. Ők nem utaznak egyedül, van egy kislányuk is, akire mi jól rácsodálkoztunk az autónál. Ugyanis úgy járták be Jordiék a romokat, hogy a lányt a kocsiban hagyták, mert aludt. Persze szóltak az őröknek meg lehúzva hagytak ablakokat, de mi akkor is jól elszörny… meglepődtünk. Ők tudják. Mindenesetre egy nagyon kedves és vidám páros, jókat beszélgettünk velük. Ők mondták, hogy a partvidék végig, véges végig ilyen: homok, dűnék, hegyek, homok, dűnék és hegyek unalomig ismételt váltakozása. Meg szemét és forgalom, hőség. Na ez nekünk nem kell, még jó, hogy a hegyekben mentünk és most is csak egy napig fogunk itt tekerni, aztán fordulunk keletnek, a hegyek felé.

Első terv a tengerpart – mi pedig alkamazkodunk és nem bántuk meg. Huanchaco városkája felé vettük az irányt.

Itt lehet Caballito de Totora (nád lovacskák), angolul “reed boat” vagyis nád hajókat látni, ezek tradícionális módon vannak (elvileg) elkészítve, bár néhányban láttunk műanyag vagy hungarocell bélést.

Megy a szörf, meg a halászok is jönnek vissza.

Igen fotogén a partra száradni kitett csónaksor.

Jó nagyok! :)

Nem, nem a lukban ülnek. Oda gondolom a hal megy, meg a halászfelszerelés teszik.

Itt a program csupán egy kellemes ebéd volt. Különváltunk, ők egy elegánsabb étterembe mentek, mi pedig a sok már-már idegesítő szórólapozó ebéd-ajánlatot hirdető rikkancs közül választottunk ki szimpátiára valakit, majd követtük a kis napernyős “copy+paste ugyanolyan mind húsz másik” étterem egyikébe, ahol kaptunk menú-t 10 solért.

Az előétel. Tengeri moszatos salátával citromleves fűszeres nyers hal. Chevice

Végül a fáradtság meg a kislány miatt visszatértünk Trujilloba. Eleinte kerestük ugyan azt a romot, ami a 20-ason rajta van, de eltévedtünk a városban és nem találtuk. Mondtuk nekik, hogy hagyjuk a fenébe, így jártunk, fáradtak vagyunk mi is (Árpinak egy kis gyomorrontás is színesítette a napját), így végül visszatértünk a parkolóba, ahol a kocsit őriztetik a belvárosban. Itt végül megbeszéltük, hogy mivel ők holnap újra útrakelnek, hogy megnézzenek pár másik romot meg a múzeumot (ami a jegyhez jár, két napig érvényes), úgy gondolkodtunk, hogy lehet, hogy maradunk mi is még egy napot és ha megengedik, és nem vagyunk terhükre, csatlakozhatunk-e hozzájuk? A válasz igen volt, így telefonszámot cseréltünk, hogy este rájuk csörgessünk, ha úgy döntünk, hogy maradunk. Végül így lett, a látnivalók értéke és Árpi enyhe rosszulléte miatt maradtunk még egy “pihenőnapot”, ami nem igazán volt pihenés a szó klasszikus értelmében, de micsoda dolgokat láttunk! :)

A Hold temploma és a koronás szakállas rejtélyes alakok

Wak’a de la Luna, Shrine of the Moon – a Hold temploma sok érdekes látnivalót tartogatott számunkra. Örültem, hogy sikerült ide is eljutni! Egy másik rom is van közvetlen itt, a Wak’a del Sol (Nap temploma), de ezt a spanyolok a 17. században eléggé élvezhetetlenné rombolták, nem értem, hogy a Hold miért menekült meg, de ez a helyzet, csak a Hold temploma látogatható. Mindkettő a Wak’a de Moche részét képezi, vagyis a Mochék fővárosának volt része. A Nap temploma valószínűleg adminisztratív és szállásfunkciókat láthatott el, míg a Hold volt a vallási funkicókat betöltő helyszín. Így érdekesebb is nekünk. :)

A jegy mellé ingyenes (spanyol) indegenvezetés is tartozott. Jordiék fordítottak nekünk, amikor nem értettünk valamit, de ők leginkább a szemüket forgatták, mert nem érettek egyet sokmindennel, amit az idegenvezető mondott.

A Nap temploma. Vagyis ami megmaradt belőle, az is homokkal betakarva.

Az egyik leghíresebb szimbólum, amiről a hely híres: Ai apaec, a leginkább félt és dicsőített isten a Mochicha kultúrában.

A legalsó szinten egészen épen megmaradt a fal és rajta a díszítések. Van itt egy nagyon különleges faldíszítés is…

A rajzolt rekonstrukció alapján is látható, hogy csodálatos lehetett ez a sok színezett minta!

Az egyik legjobban megmaradt mitológiai történet-ábrázolás. Van itt ezen minden, mítikus figuráktól létező élőlényekig minden. Egy nagyon érdekes dolog is látható itt. Az őslakos embereken nem volt arcszőrzet, kicsit mint az ázsiaiaknak, nincs különösebb arcszőrzetük. Az itt ábrázol ember figuráknak viszont egytől egyik dús, fekete szakáll és bajusz ékesíti az arcukat, olyan, amilyen a helyieknek soha nem is lehetett volna (biztos az UFO-k voltak).

Egy közelebbi kép – látjátok azt a kutya alakot? Megvan a szőrtelen ronda kutya? Na az ez.

Itt is feküdt egy az árnyékban, gondolom mutogatásból tartják itt a romok mellett. Hát, elhiszem, hogy van, akiknek ez tetszik, de szerintem rettentő rondák szegények.

Egy festett/rajzolt másolat, hogy jobban lehessen látni. A másik furcsa dolog itt a korona. Na ilyenjük sem volt a helyieknek. Vajon honnan szedték az ötletet?

Ezt már elfelé menet láttuk a kocsiból. Na ezért sem szeretem az autóval utazást, olyan körülményes volt megállni, visszagurulni, akkor meg a helyi autósok kezdtek el dudálni, nem tudtuk normálisan megnézni, pedig megkérdeztem volna egy helyit, hogy mi ez milyen szent/isten vagy micsoda és miért?

Na és végre itt vagyunk a 20 sol-os romnál! Igaz, csak azt nem láthattuk, amelyik rész a pénzre rá van nyomtatva, mert jelenleg le van “zárva”. Igaz, vagy tízcsillió lábnyom ment ki oda arra az emeleti részre, de nekem pechem volt, épp volt egy vezetett csoport és az idegenvezető visszaparancsolt. Én meg mondtam neki, hogy akkor tegyenek ki egy jelet, hogy tilos oda kimenni, mert út az vezet, lábnyomok vannak, és nincs lezárva.

Azért így is érdekes dekorációkat láttunk.

Agyag és homok építészet

Trujilloi városnézés, mert veszteglünk egy napot

Amikor Lucho felesége megtudta, hogy mi a Cañon del Pato felé megyünk, igazi őrület vett rajta erőt. Elkezdett ujjongani meg ugrálni meg vigyorogni meg táncolni, hogy ugye velünk jöhet-e? Mi csak pislogtunk, hogy mi ütött belé, és kérdeztük, hogy dehát sosem volt még ott? Nem, még sose, és Lucho nem akar vele elmenni, mert ő már sokszor volt, egyedül meg nem akar menni, de már mióta vár arra, hogy kedves és lassú (mert mi annak mondtuk magunkat) biciklisek erre járjanak és elmehessen velük. Egy bökkenő van, hogy neki van valami elfoglaltsága, ami miatt csak szombaton 10-kor tudnánk indulni (egy rendezvényre sütött valami sütiket, azt kellett leadnia), az pedig holnap után van. Szívtuk a fogunkat, húztuk a szánkat, hisz kevés az időnk, na meg 10-kor indulni?? Nooormális? :) De annyira lelkes volt és annyira örült, mint egy kisgyerek, hogy hozzánk csatlakozhat, hogy nem akartunk csalódást okozni és beleegyeztünk a várakozásba.

Ennyi taxira komolyan szükség van? Mégis miért nem korlátozzák a számukat vagy valami?

Egy kedves kis tér.

És egy templom, mert ez a kettő együtt jár.

Sétálóutca

Szombat reggel vártuk, hogy indulhassunk, de a Lucho felesége sehol sem volt. Már 11-óra is elmúlt, amikor Lucho mondta, hogy nem fog velünk jönni. Bővebb felvilágosítást nem kaptunk, csak hogy “elhúzódott” a dolga. Nem tudom, mit lehet elhúzódni pár tálca sütemény leadásán, de Lucho tekintetéből ítélve igazából nem erről volt szó. Bántódás ne essék, de azt hiszem, igazán sosem akart velünk jönni, csak a lelkesedés meg a duma volt meg, a tettet már nem gondolta komolyan. Ez bosszantott minket, veszítettünk egy napot a most már nagyon értékes és kevés időnkből. Hát erre mondják, hogy ÍJ. Így jártál. Mi így jó későn, csomó időt veszítve ebből a napból is, de végül elindulunk, bele a borzalmas, szmogos, őrült sofőröktől hemzsegő, szemetes Panamerican Highwayre, Chao (ejtsd: “csáó”) városa felé. Na csáó! :)