Nászút a Föld körül

Kartagéna egy hihetetlen színes, gyönyörű város – már ami a belváros részét illeti. Amennyire láttuk a belvároson kívüli részeket, egészen semmilyen, város város. De a belső rész, az óváros, na az már valami! 72 fénykép lett kiválasztva legjobbnak az itt töltött időnkről, és igazán gondban vagyok, hogy hogyan ne rakjam be mindet, ha mind olyan hihetetlenül jó és bemutat valamit abból az érzésből, amit ott átéltünk? Mindenesetre megpróbálom leszűkíteni a képek számát.

A hajóról leszállva hamar átestünk a vámon meg a pecsétszerzésen. Bár volt egy kisebb zűr, ugyanis jött egy ott dolgozó, és el akarta vinni (végül el is vitte) a bicikliket, mert hogy mi előbb sétáljunk át az útlevélellenőrzésen. A csomagellenőrzés pedig ezután következett, egy épületben volt az egész, és igazán nem értem, miért nem tolhattam én oda, ha egyszer látják, tudják, nekem nagyobb nyugtot adó, meg így biztosabb a biciklinek, ugyanis a férfi először nagy bőszen csak a kormányt ragadta meg és kezde húzni a biciklit,én meg a borulástól mentettem meg, amikor dzsungelkirálynőket meghazudtoló rikoltással ott termettem és jobb kézzel a biciklit, bal kézzel meg a férfi vállát fogtam meg, hogy mégis mit csinál és hova viszi a biciklimet, mondjuk szóljon előtte, vagy valami. Árpi meg jól leszúrt, hogy most ezzel intéztem el, hogy átnézzék minden csomagunkat (mert mi másért tiltakoztam volna, ha nem azért, mert tiltott áru van a táskáimban, stb.). Villámszórás közepette mutattam meg a mukinak, hogy hogyan ne törje el a kormányomat, majd mikor láttam, hogy megérkezett a 10 méterrel arrébb lévő csomagvizsgáló rész elé és nekitámaszotta a bicikliket egy oszlopnak, akkor megnyugodva mentem az útlevélellenőrzésre. A csomagjainkat meg a kutya se nézte meg, sőt, csak integettek, hogy menjünk kifelé. Kint még elszöszöltünk a pakolással egy kicsit (kézipoggyászból vissza mindent a táskákba a biciklire), elnevetgéltünk azon, hogy hogyan húzzák le a 20 éves aussikat a taxisok, majd vígan, nagy mosollyal az arcunkon indultunk el a belváros felé, arra a részre, ahol az olcsó szállásokat tudni véltük.

Már Kolumbia földjén

Őket jegyezzétek meg, még lesz szó róluk a későbbiekben!

Első látványosság: egy nagyon impozáns vár, a Castillo de San Felipe de Barajas

Hangulat, az van. Elég sok a falfestmény, és a legtöbb igényesen kivitelezett, hozzáad a városhoz. Legalább is nekem, mind utazónak. Hogy a helyiek mit szólnak, nem tudom.

A szálláskeresési kálvária elég hosszúra húzódott. Első olcsó hotel, amihez visszatértünk még vagy kétszer, kellemes kis belső udvarral, de drága árral rendelkezett. Sok a turista, elfoglalják az olcsó szobákat. (A ventillátoros, fürdőszoba nélküli szobák az olcsóbbak.) Mentünk pár kör az óvárosban, és arra jutottunk, ez a legelső hotel a legolcsóbb. Ekkor mentünk vissza másodjára, alkudozás reményében. Nem sikerül, de kaptunk egy tippet, hogy valamelyest kijjebb van egy szállás, és nagyon olcsó. Na, ide kijutni rémálom volt. Erős, hihetetlenül erős szembeszélben kellett menni, nagy esti forgalom mellett. A bicikliket lökdöste a szél lefelé az útról. De ez még hagyján. Jött a homok és élesen szúrkálva csapódott bele az arcunkba, a bőrünkre mindenhol, és ahogy szemből fújt a szél, úgy fújta be a homokot a nadrág szárain, a póló alá… borzalmas volt. De megérkeztünk, megtaláltuk a helyet. Csahogy az iszonyat lepukkant, sötét, ablaküveg nélküli (süvített be a szél rajta), bangladesi színvonalú szállás nem nyerte meg a tetszésünket. Fura alakok laktak ott, akikkel amúgy semmi baj nem lenne, ha nem homokviharban megfáradva, kimerülten, sötétben láttam volna őket először. Lehet, hogy jó társaság lett volna, afféle utcaművészek voltak, hippik, akik a legolcsóbb helyen élnek és bűvészkedve, vagy kézzel készített ékszerek eladásából élnek. Csak valahogy mégsem volt jó hangulata a helynek, úgy hogy utálva a tudatot, hogy újra szembe kell nézzünk a homokkal, csak ezúttal a nyakunkba kapjuk majd, nekivágtunk a visszaútnak. Szerencsére itt már tudtunk belső útvonalat használni, amit idefelé nem volt lehetséges használni az egyirányúságuk miatt, na meg a fene gondolta, hogy ilyen ítéletidő lesz. Visszatértünk harmadszorra is a legelső hosztelhez… Árpi bement érdeklődni, én kint leültem a szomszédos sokcsillagos szállás lépcsőjére egy férfi mellé, és beszélgetni kezdtem vele. Megkérdeztem, tud-e valami jó étezdét, amit a helyiek üzemeltetnek, mert szeretjük oda tenni a pénzünk, ami a helyieket segíti, nem a külföldi tulajdonú vállalkozásokat. Persze nem cselekszünk mindig így, de nagy többségében igen. Említett egy helyet, majd rám nézett, és azt mondta: “ott szemben adnak ki szobát, és az egy itteni hölgyé”. Mondanom se kell, a házon semmilyen feirat nem volt, hogy szoba kiadó lenne, de Jose-val odamentünk, ő beszélt valamit a nővel és ő mutatott nekem két szobát is. Közben jött Árpi, hogy az olcsóbb szoba sincs már, csak légkondis van 70.000-ért. Én meg bemutattam neki új barátunkat, Josét, és mondtam, itt meg van szoba 30.000-ért. :) Azonnal ki is vettük, fizettünk és mély sóhaj közben indultunk fürdeni.

Fürdés után kimentünk ételt keresni. Benéztünk ebbe a boltba, ahol két férfi sörözött. Érdekes kombináció: van fagylaltozó, péksüti, lehet sörözni, bolt, gyógyszertár… A férfiak olyan kedvesek voltak, hogy meghívtak minket is sörre, mivel én azt nem szeretem, így fagyit vettem magamnak, és Árpi megivott két sört.

Éljen a nemzetközi barátság :) Szeretem, amikor kedvesek és befogadóak a helyiek. Ettől (is) leszünk mi többek, mint az átlag gringó. Ez a sörözős példa nem tökéletes, de a lényeg ennyi: nem csak a mi hozzáállásunkon, de a helyieken is múlik, hogy mi “csak” gringók leszünk, vagy utazók.

Andalgás, kulináris élvezetek és sok-sok arany

Útközben az igazi turistagettó felé ilyen pofás kis terek, szép épületek vannak.

Na, ilyen lesz, és még sokkal durvább.

Az egyik sarkon még papagályok is rikácsoltak. Nem tudom, miért tartanak emberek papagályt hobbiállatként, förtelmes hangjuk van.

Úton-útfélen találkoztunk ilyen szobrokkal, itt például dominóznak. Később láttuk, hogy ez tényleg nagy divat, nagy haragosan csapdossák az asztalra a soron következő domino elemet, mintha épp az felülmúlhatatlan adu-ászt tennék ki, hozzá olyan fejet vágnak, hogy “na, erre tegyetek valamit, ha tudtok!” :)

Az ilyen szép színes ruhába öltözött gyümölcsárus hölgyek a város jelképévé váltak, hűtőmágnesben, matricában, szobrocskában, képeslapon – mindenhol szerepelnek. Hogy mi az eredete a ruhának, azt nem tudtuk meg, de biztos nem jókedvükben hordják.

Ajj, nem lehet vele betelni!

Mintha festve lenne.

… :)

Egy kis gasztronómiai csemege: deritos de queso, annyira finom, hogy egyiket a másik után falja az ember, nem lehet abbahagyni!

Ez pedig az arepa con queso. Az arepa a helyi tacos, csak pepitában. Ezt is minden féle-formában elkészítik, csak itt nem nevezik el másképp minden egyes formáját, mint ahogy a mexikói kollégák teszik. (A mexikóiak a tacos lepényt olajban sütik, vagy fémlapon, félbehajtva, vagy összegörgetve, vagy vastag tésztával és mint egy zseb, félbevágva, szóval a variációk száma végtelen, a töltelék közel ugyanaz: hús, hagymával, zöldfűszerrel, sajttal, citromlével, csilivel és mindet nagy büszkén más névvel illetik, hogy lám, ez más! Közben alapanyagra dettó ugyanazt eszed, csak az elkészítés más.)

Helyi reggeli: olajban kisütött pékárú egy érdekes (gyümölcs?)lével. A férfi bal könyöke mögött pedig kikandikál két termosz a sokból, árulják a “tinto”-t, én viccesen csak “tinta”-ként gondolok rá, így hívják a kávét, ami messze elmarad a kávéházakban élvezeti cikként fogyasztott finom lefőzött kávéktól. Valóban csak olyan “tinta”-szerű fekete lé, de koffein, az van benne, és ez a lényeg, nem? ;) kész

Tinto. Kis pohárral 500, nagyobbal 1000. Tej nincs, csak cukor. (“Crema” névre hallgató tejszínpor a szemfülesebbeknél akad.)

A KGB téma meglovagolása (így hívják az éttermet). Hej, nem is tudom… ez tényleg menő?

És egy helyi étterem, ahol a helyiek esznek, kontrasztként. Jobbra a falon a menü: egy tál étel 6000-7500 között, ez kb 660-825Ft.

“-Hogy? Mennyi narancsot vigyek haza?” “-Hééééé, menjél már, mit állsz az úton?” “-Várj már, Rozi, nem hallom, mert dudálnak. Mennyi narancs kell? És szőlő? Szőlőt vigyek?”

Erről a képről csak a tarka napernyős árusok hiányoznak.

Zöldségárus

Közben az óváros peremén található buszállomáson is megfordultunk, ahol a járdaszigetről indítottunk egy rövid timelapse felvételt a szíves buszokról és a nagy kavalkádról:

Ez a város igazi nászút-desztináció, olyan bájos és romantikus.

Aztán az óváros egyik zsúfolt utcasarkán is leraktuk az állvány a timelapse kamerával, nem pont ott ahol az előző kép készült, hanem valahol nagyon a központban:

:)

Látogatás tettünk az itteni arany múzeumba is, amely állítólag a bogotai másának még az árnyékába sem ér, mindenesetre nekünk nagyon tetszett. Igazi páncélajtó (legalább is igazinak látszott) volt a bejárat a terembe és egy fegyveres őr állt minden teremnél. Sok érdekes aranyba öntött alakzatot láttunk, illetve egy fénykép is volt arról a leletről, ami a legősibb arc-ábrázolást tartalmazza.

Kutyából kinövő hal? Az ősi eredete a “Róka kapta csuka, csuka kapta róka” mesének?

Fülbevalók garmada

Talán egy morcos törzsfőnök

A legősibb arc ábrázolás

Figurás “urnák”, a halott státuszára és tulajdonságaira utaló figurát és díszítést kapott.

Egy üzenet és egy kísérteties fénykép

Egyik nap kaptunk a Honeymoon facebook oldalunkon egy érdekes üzenetet. Így szólt:
“Sziasztok!
Elnézést a zavarásért csak azt szeretném megkérdezni hogy véletlenül nem e Kolumbiába tekertek cartagéna körül? csak láttam két kerékpárost magyar zászlóval visszapillanto tükörrel a szemüvegükön és ti jutottatok az eszembe Üdv:
Laci”

Mi azonnal válaszoltunk, hogy naná és mindenképp, és micsoda nagyszerű ez! Mint kiderült, akkor láttak meg minket egy buszból, amikor attól a nem túl barátságos, homokviharos szálláshelytől tartottunk visszafelé (sötétben!) az óváros felé. Megbeszéltük, hogy találkozunk, és azt írták, hogy el tudnak a szállásunkhoz jönni, mert közel van nekik, és amúgy is errefelé van dolguk. Aztán egyszer csak kaptunk egy ilyen fényképet:

hopp, ez aztán a paparazzi kép, kicsit ilyesztő is nem? A szöveg ennyi volt a képhez: “Gringos, hehe :)”

Laci és Ádám is nekivágtak a nagyvilágnak, és beutazták a fél világot ketten. Elképesztő volt így találkozni velük, és hallani a történeteiket. Megjárták Ázsiát, majd azon szerencsések között voltak, akik megkapták a working holiday vízumot Új-Zélandra, és itt is iszonyú sok élménnyel gazdagodtak, majd jött az amerikai kontinens és pont délről északnak mennek, szóval ez egymás útjainak szerencsés keresztezése volt. Ők arról meséltek, nekünk mi érdemes megnézni, mi arról meséltünk, ők merre menjenek, ha tudnak. :)

Egy közeli kis téren ment az eszmecsere, meg a sörözés (nekem a fagyi).

Köszönjük a találkozást!

Ez a kis terecske ahol leültünk beszélgetni, olyan hangulatos volt, hogy ide másnap is visszatértünk: