Punotól a bolíviai határig a Titicaca-tó déli partján
Ja, és reggel egy főtérre nyíló étkezdében ettünk, először azt mondták, 5 sol a menü, aztán, mikor fizettünk, kiderült, hogy az igazából 10 sol, mert hát leves is volt benne. Erre mondtuk nekik, hogy egy hónapja Peruban vagyunk, és eddig mindenütt 4-5 sol volt a “menu”, és ehhez máshol még innivaló is járt, és nem lehet-e, hogy csak azért lett hirtelen 10 sol az étel, mert gringók vagyunk? Erre kicsit összenéztek, és az egyik idősebb hölgy pironkodva visszaadott nekünk 3 solt. Igazából nem ez a pár száz forint zavart minket, hanem, hogy át akartak verni minket, még akkor is, ha ez itt nem akkora nagy dolog, mint nálunk odahaza. Egyébként Dél-Amerikában ez egy nagyságrenddel kevesebbszer történik meg velünk, mint Ázsiában, pl. Vietnam tízszer rosszabb Perunál ilyen téren. Csak azért írtam ezt le, mert azért itt is jelen van, ha csak egyszer-egyszer, de itt is megtörtént velünk.
Ugyanis ahogyan azt már időlegesen Punoba jövet utolsó nap is észleltem, most megint nagyon furcsán kezdett viselkedni a kerékpárom. Először arra gondoltam, hogy lehet, hogy ez a magasság és/vagy valami furcsa betegség miatt van, és kezdem elveszteni az egyensúlyomat, mert nem bírtam úgy kormányozni a kerékpáron, ahogyan azt már megszoktam és 36 ezer kilométer óta tettem. Aztán arra is gondoltam, hogy túl sok csomag van nálam, az utóbbi időben, hogy a betegeskedő Zitámat segítsem, átvettem tőle a vizeket, ami nem egyszer 5 litert, vagyis plusz 5 kilót is jelenthetett, hiszen nem volt errefelé túl sűrűn település, és szűrni is már csak a merülőforralóval tudunk, így inkább cipekedtünk. De aztán rá kellett jönnöm, hogy mindez hülyeség. Ahogy megfigyeltem, azért nem tudtam normálisan kezelni a kormányt, mert amikor az egyenes helyzetéből jobbra vagy balra akartam akárcsak egy kicsit is elkanyarodni, egy láthatatlan kis erőt éreztem a kormányzásommal ellentétesen. Mivel hozzászoktam, hogy az alsókormánnyal harmatkönnyű, akár csak kisujjal végzett mozdulatokkal történik a kormányzás, ezért ez hamar rettentő zavaró lett, és azt vettem észre, hogy izomból szorítom a kormányt, de még így sem tudok hozzászokni az új helyzethez, és ahelyett, hogy kormányzásból kanyarodnék, jobbra-balra dülöngélek, és sokkal nehezebb egyenesben tartanom a bringát. Fél kézzel kormányozni, és közben fotózni már nem is mertem, ahhoz túl bizonytalannak éreztem magam a bringán. Fotózás nélkül pedig megbolondulok, ez már annyira részévé vált számomra az útnak, hogy állandóan keresem a szép, izgalmas, érdekes képi témákat, sokszor csak ez köt le az úton, vagy ez tesz boldoggá, ha sikerül valamit észrevenni és/vagy lencsevégre kapni. Tehát nyílvánvaló volt, hogy ez így nem maradhat. Gondolkodtam, és arra jutottam, hogy ez csak első kormánycsapágy hiba lehet. Valószínű elkopott, sok volt neki 38 ezer kilométer és a Canyon del Patoban való legutóbbi terepezés. Egyszer Dúd barátomnak is volt ilyen egy országútiján, az egyenes helyzetben kikopott a kormánycsapágya az egyik outiján és már nem tudott vele elengedett kormánnyal gurulni. Igen, csak ez lehet, nyílván ez nálam is a probléma, hiszen miután megemelem a bringa elejét, utána egy darabig megint normálisan viselkedik a kormányzásom. Na majd La Pazban szétszedjük és megjavítjuk, kicseréljük, amit kell! Mert olyan laposkulcs, amivel ezt szét lehet kapni, nincs nálam, ahogy pótalkatrész és zsír se.
Itt most félbeszakítom ezt a napot, mert már igazán nem volt sok hátra belőle, viszont így itt Perut le lehet zárni, és a következő bejegyzést már Bolíviában kezdeni. :)
Magasan volt a léc, de Peru a mi szívünket is elnyerte, és bár nem szép összehasonlítgatni más országokkal, de az általunk látott dél-amerikai országok közül simán viszi a pálmát, kultúrálisan érdekes, izgalmas, gyönyörű, sokféle természeti értékekkel bír, az emberek túlnyomó többsége őszintén kedves, a turistagettók minden hátrányuk ellenére abszolút élvezhetőek, az ételek nem túl sokszínűek, de legalább olcsóak, az egész így újra Európából visszanézve kicsit vad, nyers, élő, igazi. Zita szájából hallottam elhangzani nemrég egy lelkes élménybeszámolónk közben, hogy “Banglades megerőszakolja az érzékszerveidet, az összeset!”, no, hát ezt rettentő találónak vélem és egyetértek vele, és ha így van, akkor Peru még pont jó mértékben hat az érzékszervekre. Tud zsúfolt, zajos, koszos, büdös, és kaotikus is lenni, de aztán fogod magad, és elmész bringázni a nagy semmi közepére, vagy túrázni az Andokba, és pont azért, mert a káoszból kerültél ki a természetbe, nagyon tudod élvezni annak nyugalmát és szépségét. Nyílván aki pár évtizeddel ezelőtt járt itt, az azt mondja, hogy régebben még jobb volt, de szerintem még most sincs elrontva Peru, nem túl drága, és a helyieken csak igen ritkán (pl. Uros, úszó szigetek) érezni, hogy csak a pénzünkre mennek, és akkor is meg lehet bocsájtani nekik. Szóval Peru egy király hely, és a szívünkbe lopta magát, gyönyörű, izgalmas élményekkel távoztunk innét. Legközelebb pedig már Bolíviáról fogok írni! ;)
Történt 2015. június 8-án és 9-én, leírva július 29-én. Peruban 48 napot töltöttünk és 1417km-t kerékpároztunk.
Nem probléma a perui képeslap. Csak nagyon vártam. :(
Bőven kárpótolnak a gyönyörű felvételekkel készített beszámolók. :)