Nászút a Föld körül

Csónakkal az Attabad-tavon

Gulmitból a blokkig jó egy órát ment a hajó. Ezúttal nem volt rámpánk, ezért le kellett málházni a bringákat és egyesével mindent feldobálni a csónakra. Bár Zahir segített az induláskor alkudni, de még így is ezer rupit kellett fizetnünk ezért az útért. 300-at fejenként (turistáknak ennyi, helyieknek csak 100), és 200-at bringánként. Ennyiért egy órát tölthettünk a tavon a helyiekkel egy csónakban. A csónakon töltött időt a hideg szél ellenére még mindig nagyon élveztük, mert fura volt nekünk az egész szerkezet. Leginkább a csónak farában helyet foglaló, színes kormányát egyhangúan szorongató „sofőr”-ön mulattunk, persze csak magunkban. A mi szemünknek felettébb mulatságos látvány volt, nézzétek csak:

Olvass tovább…

Reggeli a helyiekkel, majd irány a gleccser Sayed-el!

Második napunkon Gulmitban egy Zahir által javasolt kis étteremben reggeliztünk. Ez igazi élmény volt, mert a hely csak egy apró kis kunyhó volt bádogból összeeszkábálva. Egyetlen egy asztala volt csak, ezen ettünk, természetesen a helyiekkel együtt, ugyanazt az ételt ugyanazon az áron, mint a helyiek is. Zöldséglevest tésztával 30 rupiért (81 forint), és rántottát csápátival (tojás – 25 rupi, kenyér – 15 rupi). Ez a hely nagyon megtetszett nekünk, ezért aztán visszajáró vendégek lettünk. Mint a tulajtól megtudtuk a kis bádogkunyhó nem azért ilyen szerény, mert nem futotta többre, hanem mert villámgyorsan kellett pótolni a víz alá került útszéli fogadót.

A reggelink után felkerekedtünk a várva várt gyalogtúrára. Nem voltunk egyedül, mert Zahir szervezett nekünk egy túravezetőt, természetesen ingyen, baráti alapon. Sayed kísért el minket a bő félnapos útra. Sayed Bsc-t végzett „tourism management” szakon, és ő is túravezető, illetve a Hunza vidéke elkötelezett népszerűsítője. Minden vendége után személyes felelősséget vállal, és minden csatornán próbálja terjeszteni, amit a 9/11 lerombolt, Pakisztán vendégszeretetét. Ebben én is megígértem a segítségemet, olyan formában, hogy leírom a blogunkon az igazat és csakis az igazat, mindent, ami történt velünk, amennyire kedvem és erőm engedi.

A Polo Ground-ról indultunk egyenesen hegynek felfelé egy kis utcácskán. Hamarosan egy iskolaudvar mellett lyukadtunk ki, ahol az iskolai egyenruhát viselő gyermekek játszottak az udvaron egy babzsákkal, vagy épp sétáltak haza az órájukról. Itt sok testnevelés órára nincs szükség, mert a legtöbb gyerek kisebb hegyeken is átkel, mire eljut az iskolájába, vagy onnan haza. :) Mi is így tettünk, szinte követtük az egyik iskolás gyereket, mert pontosan arrafelé vezetett az utunk, amerre az övé is. Olvass tovább…

A Karakorum Highway

Pár szót igazán megérdemel ez a Karakorum magashegyi út még mielőtt belevágnánk a kalandjainkba, amelyek ha minden jól megy, akár 700km-t is fognak tartani ezen az úton. Szóval ez az 1300km hosszú nemzetközi magashegyi út a Kína Xinjiang tartományának Kashgar városától húzódik egészen Pakisztán fővárosáig, Iszlamabadig. Az út 500kmt halad Kínában és 800-at Pakisztánban. A netes közösségi lexikon szerint ez a világ legmagasabb aszfaltozott nemzetközi útja, mi ezt azonban csak részben tartjuk igaznak, mivel ittlétünkkor éppen felújították az utat, így az első szakaszokon eddig gyakorlatilag alig találtunk aszfaltot. Az aszfalt hiánya az úton valószínű egy 2006-ban aláírt kínai-pakisztáni szerződésnek köszönhető, miszerint az utat 10 méterről 30 méter szélesre bővítik és még masszívabb betonnal borítják. Érkeztünkkor még csak az alapozásnál tartottak a kínai munkások… Illetve a természet erőinek is köszönhetjük az út néhol igen gyatra minőségét, hiszen sok helyen kőomlások vagy földcsuszamlások építik át a terepet, és vele együtt az utat is.

Az út áthalad a Pamír, és a Karakorum hegységeken, valamint érinti a Himalája nyugati határvonalát a pakisztáni, alsóbb szakaszán, ahol az Indus folyó völgyében halad. Ezen a szakaszon látni az útról világ 9. legmagasabb csúcsának számító 8126m magas Nanga Parbatot, de számos másik 7000m feletti csúcs is szegélyezi az utat, pl. ezen sorok írásakor az ablakunkból látni a 7788m magas Rakaposhi-t. Persze nekünk sokat nem oszt, nem szoroz, hogy milyen magasak a hegyek körülöttünk, mert mindegyik nagyon magasnak tűnik lentről a völgyből. :)

Ezt az utat a kínaiak szokták Friendship vagyis  Barátság Highway-nek is nevezni, de ez a név igen félrevezető is lehet, mert ugyanez a neve a tibeti Lhasa és a nepáli Kathmandu között húzódó másik nagyon híres magashegyi útnak is. Szóval maradjunk csak a Karakorum Highway-nél, vagy röviden a KKH-nál. A „Highway”-t egyébként nem az út minőségére értik, mint azt már számtalanszor említettem, hanem a magasságára, mert az út bár javarészt 3000m alatt halad, de legmagasabb pontján, a pakisztáni-kínai határon található Khunjerab hágón a jó ég tudja, milyen magas… :) Minden térkép és weboldal mást mond, de maradjunk annyiban, hogy a hágó valahol 4655 és 4734m között húzódik.

Az utat 1959-ben kezdték el építeni, 1979-ben fejezték be, és 1986-ban nyitották meg. Az út építése során 810 pakisztáni és 200 kínai munkás halálát regisztrálták, de ennél egyesek szerint sokkal többen is meghaltak. Ezen halálok javarészt földcsuszamlásoknak és lezuhanásoknak köszönhetőek. Ha belegondolunk, ez elég durva szám, mert eszerint az út szinte minden egyes kilométeréért meghalt valaki.

Arra, hogy én hogyan találtam rá, és hogyan kerített a bűvöletébe, már nem emlékszem, de bizonyosan az interneten keresztül történt. Az útról még számos általános dolgot el lehetne mondani, de ezeket megtaláljátok bárhol máshol a neten, szóval térjünk rá lassan a mi kalandjainkra. Olvass tovább…

Miért busszal?

Néha zavarban vagyok, mert van, hogy két naplóírás között eltelik egy hét is, és közben rengeteg élmény ér minket, melyek mind felülírják a rövidtávú memóriámban található emlékeket, most például nem emlékszem, hogy leírtam-e már, hogy miért döntöttünk úgy, hogy buszra szállunk már Kashgarban, és nem csak a tőle 290km-re található Tashkurgan-ban. De jobb kétszer, mint egyszer sem, szóval: Az nyilvánvaló volt, hogy Tashkurgan-tól, a kínai határállomástól a pakisztáni határállomásig, a 4734m magas Khunjerab hágó túloldalán található, 2700m fekvő Sost-ig nem kerékpározhatunk, mert ezt nem engedik a kínai hatóságok. Arra volt valami esély, hogy ha találunk egy dzsipet, ami felvisz minket a hágóig, akkor onnan le tudunk bringázni Sost-ig, de mivel már november második felében jártunk ekkor, és a dzsip költséges lett volna, ezt az ötletet eleve elvetettük. Sőt, végül úgy döntöttünk, hogy nem játszadozunk az idővel és nem kockáztatunk, hanem amilyen gyorsan csak lehet átjutunk Pakisztánba, nehogy azon a 3-4 napon múljon a bejutásunk, ami alatt letekernénk a 290km-t Tashkurgan-ig. Kicsit fájt, hogy megint teleportálunk, de úgy voltunk vele, hogy csak jussunk be Pakisztánba, aztán ott még mindig lesz mit bringázni, Sost és Iszlamabad között ugyanis 770km hosszú a Karakoram Highway. Inkább biztosra megyünk, és tekerünk „csak” 770km-t a KKH-n, mintsem hogy kockáztassunk, csak azért, hogy a kínai oldalon is tekerjünk még 290km-t, így összesen 1060km-t a híres magashegyi úton. Olvass tovább…