Három nap Hanoi felé
Eltévedünk
Quan Hoá-ban ahogy azt elterveztük, a reggelt a keresztény családnál kezdtük, alaposan bereggeliztünk és bevárásoltunk a pékségükből. Aztán sikerült követnünk az utat, ami átment a folyó túloldalára. A tájat csodáltam és annyira egyértelműnek tűnt, hogy arra kell tovább menni, át a hídon, hogy meg se néztem a térképet. Csak 8km-el később, amikor megálltunk egy helyen pihenni és kiteregetni a még meg nem száradt cuccainkat.
Ekkor láttam, hogy már jóideje letértünk a tervezett útvonalról és nem abban a völgyben vagyunk, ahol kéne lennünk, hanem egy másikban, amely elkanyarodott vissza nyugat felé, Laosz irányába. Ekkor esett le, hogy ez az az út, amin le tudtunk volna vágni, ha vagyunk elég bátrak és bevállaljuk látatlanban a betonlerakású harmadrendű utat tegnap előtt. 
Persze tekintetbe véve a tegnapi elképesztő napunkat a bambuszkerékkel, egy cseppet sem bántuk, hogy a hosszabb utat választottuk.
Ámbár hozzá kell tenni, ez a völgy sem volt épp gyenge és úgy tűnt, az út is rendben van. A forgalom ugyan enyhébb volt, mint a másik, nagyobb úton, de jártak rajta motorosok és egy-két teherautó is. És még itt is láttunk érdekeset, egy szép kis bambuszhídat és azt, ahogyan a bambuszt vágó emberek összekötözik a bambuszkarókat és leengedik őket a folyón.
Fordultunk hát meg és mentünk vissza a főútra. Még egyszer szemügyre vettük az elágazást, most már tudva, hogy melyik a helyes irány, de még így is, Zita megerősített abban, hogy őneki is a hídra esett volna a választása, az tűnt ugyanis inkább a főútnak. Mindegy, 16km és bő egy óra elment, sebaj!
Pénz az út szélén
Lassan haladtunk észak felé, a táj többnyire szép volt, az út hullámzott de sok emelkedőt meg tudtunk tekerni lendületből. Kereszteztünk valami külszíni fejtést, ahol tiszta por és mocsok volt minden, beleértve az út széli növényeket is, amelyek evégett már elhaló félben voltak.
Aztán Zita érdekes dologra lett figyelmes az egyik faluban, ahol megálltunk kicsit az árnyékben pihenni. Az út szélén eldobált bankókat talált, 20.000 dongosokat és 100 dollárosokat. Persze gyenge fénymásolat volt mind, de ez akkor is furcsa volt nekünk. Mi lehet ez, valami hülye reklámkampány? És miért van szétszórva? 
Ekkor még fogalmunk sem volt róla, mi ez a pénz és mire való.
A völgyből egy ebéd, és (a kitérőt nem számolva) kb. 30km múlva letértünk, nagy megkönnyebbülésünkre nem egy szerpentinre, hanem egy másik az előzőnél laposabb, szélesebb völgybe. Itt az út is laposabb volt, és úgy tűnt hátszelünk is van, aminek nagyon örültünk. Jól haladtunk és élveztük a tekerést, a völgy jobb oldalában vitt minket az utunk és mindig volt mit csodálni. Hol egy nyitott iskolaudvarba néztünk be megcsodálni a helyi mászókákat és játékokat, hol egy hatalmas fa alatt néztünk ki balra a rizsföldekre.
Tudtuk, hogy vár még ránk egy 500m-es mászás, és fel is fedeztük magunk előtt szemben a hegyoldalban az utat, 
amit majd meg kell másznunk, ezért egy városban megálltunk, hogy együnk valamit, hisz éhgyomorral mégsem lehet hegyet mászni! :)
Fried Rice-t sikerült kérnünk, nagyon finomat készítettek nekünk és amíg az étkező körül tettünk-vettünk, több nő is odajött hozzánk, hogy nem akarunk-e a házában lakni?! Ez a dolog kezdett gyanús lenni, ezért kinyitottam az útikönyvet, és megnéztem, mit ír a környékről. Kiderült, hogy már annyira közel vagyunk Hanoi-hoz, hogy ide már kihordják a hátizsákos turisták hordáit, akik „Homestay”-ekben, vagyis a helyiek cölöpös házaikban lakhatnak és közben láthatják az igazi vidéki életet. És ezért a turisták fizetnek az utazási irodáknak! :) Ez nekik hatalmas unikum, rizsföldeket látni meg vizibivalyokat! :) 
Bocsánat, tudom, hogy gonosz dolog ezen mosolyogni, de közben nekünk ezek a dolgok ingyen vannak, 360 fokban körülvesznek minket a nap 24 órájában, ha vidéken biciklizünk. És nem fizetünk érte senkinek, hogy megmutassa nekünk, hanem a magunk módján fedezzük fel. Jóllehet, így nem jutunk el a legizgalmasabb piacra, nem látjuk a legjobb szuvenír árusokat, de ez nem is baj, mert amit magunk találunk meg, az viszont biztos igazi és nem a turistáknak van odarakva. Ugyanakkor Mianmarban 28 napra mi is voltunk hátizsákos turisták, tudjuk milyen az, és az is nagyon-nagyon jó lét, de egy picit más műfaj.
A cölöpös ház a szerpentinen
A szerpentin közepesen kemény volt, mondjuk nem szakadtunk szét rajta, de azért meredek volt, és hála az égnek, kétszer két sávos. Persze azért az autók és a motorosok dudáltak, megszokásból, nehogy nyugtunk legyen, hiába 4m-re húztak el mellettünk, dudálni azért kell. :) Szépen szedtük a szinteket, és közben meg-meg álltunk, mert jobbra elképesztő kilátás nyílt lefelé arra a völgyre, ahonnan jöttünk. Sajnos már kezdett sötétedni, ezért a fotók nem lettek éppen a színektől vibrálóak, de azért talán valamit visszaadnak.
Valahol kétszáz méter (függőleges) mászás után néhány ház jött az út jobb oldalán, és mi ekkor egy rövid megbeszélés során eldöntöttük, hogy megpróbálunk itt éjszakázni. Olvass tovább…
Bangladesi napjaink egyik legszörnyűbbjének a másnapján hajnali négykor terveztünk kelni, ám amikor tényleg csörgött az ébresztő négy előtt, rájöttünk hogy túlzás volt ez a gondolat, és visszaaludtunk még pár órát. Fél hatkor sem volt még túl késő ahhoz, hogy üres utcákat és utat találjunk, ellenben az étterem már nyitva volt a szállónk aljában, annak ellenére, hogy este azt mondták, csak hétkor nyitnak ki. Mivel e hír után este bevásároltunk a reggelihez, én emiatt ezen már így hajnalok hajnalán túlságosan bosszankodtam, ahogy annak a két bámészkodónak sem örültem, akik minket bámultak reggelizés közben. Pedig így, hogy csak ketten voltak, nem mertek közel jönni, csak 3-4 métere távolságból mustráltak minket a reggeli pánjukat köpködve. Négyünkön kívül senki nem volt az utcákon, csak néhány kóbor kutya mászkált az égő szeméthalmok körül, 
de ha elnéztünk a nyílegyenes úton a távolba, az teljesen üres volt, és ez azért egy erős bizakodással töltött el minket, legalább az indulást illetően.
Legutóbbi hozzászólások