Bejárat > Ázsia, Vietnam > Három nap Hanoi felé

Három nap Hanoi felé



Eltévedünk

Quan Hoá-ban ahogy azt elterveztük, a reggelt a keresztény családnál kezdtük, alaposan bereggeliztünk és bevárásoltunk a pékségükből. Aztán sikerült követnünk az utat, ami átment a folyó túloldalára. A tájat csodáltam és annyira egyértelműnek tűnt, hogy arra kell tovább menni, át a hídon, hogy meg se néztem a térképet. Csak 8km-el később, amikor megálltunk egy helyen pihenni és kiteregetni a még meg nem száradt cuccainkat.

Ekkor láttam, hogy már jóideje letértünk a tervezett útvonalról és nem abban a völgyben vagyunk, ahol kéne lennünk, hanem egy másikban, amely elkanyarodott vissza nyugat felé, Laosz irányába. Ekkor esett le, hogy ez az az út, amin le tudtunk volna vágni, ha vagyunk elég bátrak és bevállaljuk látatlanban a betonlerakású harmadrendű utat tegnap előtt. Persze tekintetbe véve a tegnapi elképesztő napunkat a bambuszkerékkel, egy cseppet sem bántuk, hogy a hosszabb utat választottuk.

Ámbár hozzá kell tenni, ez a völgy sem volt épp gyenge és úgy tűnt, az út is rendben van. A forgalom ugyan enyhébb volt, mint a másik, nagyobb úton, de jártak rajta motorosok és egy-két teherautó is. És még itt is láttunk érdekeset, egy szép kis bambuszhídat és azt, ahogyan a bambuszt vágó emberek összekötözik a bambuszkarókat és leengedik őket a folyón.

Fordultunk hát meg és mentünk vissza a főútra. Még egyszer szemügyre vettük az elágazást, most már tudva, hogy melyik a helyes irány, de még így is, Zita megerősített abban, hogy őneki is a hídra esett volna a választása, az tűnt ugyanis inkább a főútnak. Mindegy, 16km és bő egy óra elment, sebaj!



Pénz az út szélén

Lassan haladtunk észak felé, a táj többnyire szép volt, az út hullámzott de sok emelkedőt meg tudtunk tekerni lendületből. Kereszteztünk valami külszíni fejtést, ahol tiszta por és mocsok volt minden, beleértve az út széli növényeket is, amelyek evégett már elhaló félben voltak.

Aztán Zita érdekes dologra lett figyelmes az egyik faluban, ahol megálltunk kicsit az árnyékben pihenni. Az út szélén eldobált bankókat talált, 20.000 dongosokat és 100 dollárosokat. Persze gyenge fénymásolat volt mind, de ez akkor is furcsa volt nekünk. Mi lehet ez, valami hülye reklámkampány? És miért van szétszórva? Ekkor még fogalmunk sem volt róla, mi ez a pénz és mire való.

A völgyből egy ebéd, és (a kitérőt nem számolva) kb. 30km múlva letértünk, nagy megkönnyebbülésünkre nem egy szerpentinre, hanem egy másik az előzőnél laposabb, szélesebb völgybe. Itt az út is laposabb volt, és úgy tűnt hátszelünk is van, aminek nagyon örültünk. Jól haladtunk és élveztük a tekerést, a völgy jobb oldalában vitt minket az utunk és mindig volt mit csodálni. Hol egy nyitott iskolaudvarba néztünk be megcsodálni a helyi mászókákat és játékokat, hol egy hatalmas fa alatt néztünk ki balra a rizsföldekre.

Tudtuk, hogy vár még ránk egy 500m-es mászás, és fel is fedeztük magunk előtt szemben a hegyoldalban az utat, amit majd meg kell másznunk, ezért egy városban megálltunk, hogy együnk valamit, hisz éhgyomorral mégsem lehet hegyet mászni! :)

Fried Rice-t sikerült kérnünk, nagyon finomat készítettek nekünk és amíg az étkező körül tettünk-vettünk, több nő is odajött hozzánk, hogy nem akarunk-e a házában lakni?! Ez a dolog kezdett gyanús lenni, ezért kinyitottam az útikönyvet, és megnéztem, mit ír a környékről. Kiderült, hogy már annyira közel vagyunk Hanoi-hoz, hogy ide már kihordják a hátizsákos turisták hordáit, akik „Homestay”-ekben, vagyis a helyiek cölöpös házaikban lakhatnak és közben láthatják az igazi vidéki életet. És ezért a turisták fizetnek az utazási irodáknak! :) Ez nekik hatalmas unikum, rizsföldeket látni meg vizibivalyokat! :) Bocsánat, tudom, hogy gonosz dolog ezen mosolyogni, de közben nekünk ezek a dolgok ingyen vannak, 360 fokban körülvesznek minket a nap 24 órájában, ha vidéken biciklizünk. És nem fizetünk érte senkinek, hogy megmutassa nekünk, hanem a magunk módján fedezzük fel. Jóllehet, így nem jutunk el a legizgalmasabb piacra, nem látjuk a legjobb szuvenír árusokat, de ez nem is baj, mert amit magunk találunk meg, az viszont biztos igazi és nem a turistáknak van odarakva. Ugyanakkor Mianmarban 28 napra mi is voltunk hátizsákos turisták, tudjuk milyen az, és az is nagyon-nagyon jó lét, de egy picit más műfaj.



A cölöpös ház a szerpentinen

A szerpentin közepesen kemény volt, mondjuk nem szakadtunk szét rajta, de azért meredek volt, és hála az égnek, kétszer két sávos. Persze azért az autók és a motorosok dudáltak, megszokásból, nehogy nyugtunk legyen, hiába 4m-re húztak el mellettünk, dudálni azért kell. :) Szépen szedtük a szinteket, és közben meg-meg álltunk, mert jobbra elképesztő kilátás nyílt lefelé arra a völgyre, ahonnan jöttünk. Sajnos már kezdett sötétedni, ezért a fotók nem lettek éppen a színektől vibrálóak, de azért talán valamit visszaadnak.

Valahol kétszáz méter (függőleges) mászás után néhány ház jött az út jobb oldalán, és mi ekkor egy rövid megbeszélés során eldöntöttük, hogy megpróbálunk itt éjszakázni. Fél órája még mindkettőnkben nagy lendület volt, de ahogy sötétedett, beláttuk, hogy nincs értelme tovább tekernünk és meg kell ragadnunk a lehetőséget – hogy itt házak vannak, és talán meg tudunk éjszakázni.

Most nem teketóriáztunk, a félreértések és kellemetlenségek végett rögtön úgy kezdtük, hogy tudunk-e valahol itt éjszakázni, és amikor mutatták, hogy igen, kérdeztük, hogy mennyiért. 100 ezer dongot kértek, ami kb. 1100 forint. Ebbe belementünk, nem is volt nagyon más reális választásunk, és ez ehhez képest egyáltalán nem volt rossz ár. A bringákat a ház alatt leláncoltuk, mi pedig felpakoltunk az egyetlen nagy helyiséges házba, amelynek a padlója széthajtott, fiatal bambuszrudakból volt kirakva, amelyek között a résen ki lehetett látni a ház alá.

Szóval itt nem kellett attól tartanunk, hogy nem szellőzik eleget a ház, a födém és a fal között is jelentős rés volt, úgy tűnik errefelé nincs túl hideg sosem. Talán most van a leghidegebb, hiszen ezen a napon december 16-át írtunk, és Vietnam még bőven az északi féltekén helyezkedik el, tehát itt is most van a hideg évszak, ha igazi télről nem is érdemes beszélni.

A háziak kedvesek voltak, tényleg itt éltek, a fal tele volt családi képekkel, amelyeket végül mi is előkaptunk, ugyanúgy, ugyanazzal a kedvességgel, mintha csak pusztán vendégszeretetből fogadtak volna be, megmutogattunk nekik mindent, a családunkat, Magyarországot és az útvonalunkat. Örültünk hogy nem csináltunk most ügyet a pénzkérdésből, és azt hiszem ők sem vették rossz néven, hogy megkérdeztük, mert errefelé azért már van turizmus, ha nem is itt rakják le a buszok a turisták hadát, de a „homestay” kifejezést ismerték és rutinosan kezeltek minket. Mivel ez a második ház volt, ahová az elsőtől átküldtek, arra gondoltunk, hogy valószínű már máskor is szállásoltak el külföldieket. Finom vacsorát kaptunk, majd én még naplót írtam egy kisasztalnál, aztán valamikor tíz óra tájt én is bedőltem Zita mellé a deszkás ágyra.



René, Susanne and Regula – Az első fekvőbringás akivel az úton találkozuk

Bizony, több mint 12600km-t kellett rá várni. Persze csak ha az induláskor néhány napot velünk kerekező Zétát és néhány másik fekvőbringás honfitársunkat nem számoljuk! :)

A hágóból még hátravolt a java, ezt hamar megtekertük, ezalatt csak egyetlen jelentős esemény történt: egyszer lehúzódtunk valamiért az út mellé a salakba, amikor egy mögöttünk jövő kamionos veszettül dudálni kezdett, és amikor közel ért hozzánk, ránk húzta a kormányt, de annyira, hogy a járgánya jobb oldali kerekei már az út menti murván futottak. Vagy valami istentelen nagy tajparaszt volt, vagy borzasztóan gyökér a humorérzékük egyeseknek errefelé.

De nem hagytuk, hogy ez az eset pár percnél tovább felzaklasson minket, folytattuk fölfelé, és hamarosan megérkeztünk a hágóba, ahol egy benzinkút mellett megpihentünk, ittunk egy üdítőt, majd megkezdtük a lefelé zúzást. Az idő ezen a reggelen ködös, felhős volt és ez sajnos a délelőtt így is maradt.

Lent egy városkában megálltunk enni, és amikor indultunk volna tovább, az úton három bringást láttunk magunk felé közeledni. Két nőt és egy srácot, utóbbit egy nagy szürke fekvőbringán kerekezve!

René és Susanne Mongóliából bringáznak Szingapúrba, Regula pedig Hanoi-ban csatlakozott hozzájuk egy „rövidebb” szakaszra. Amikor megtudtuk, hogy Laosz felé tartanak, rögtön az jutott eszünkbe, hogy a Laosz útikönyvünket Nekik adjuk tovább, de mivel mondták, hogy már van náluk kettő, végül csak a Lao SIM-kártyánkat tudtuk nekik ajándékozni. Ezt egyébként szintén kaptuk, még Bangkokban a német sráctól. Hármuk közül csak René ült rekun, a lányok hagyományos túrakerékpárokat hajtottak. René rekumbensére egy rövid próbára felültem, hát nagyon más volt. A tengelytávolság az ő Optima Falcon bringáján kisebb, mint a mi Nazca Gaucho-inkon, és az alsókormányzás is kicsit másképpen van megoldva. Nálunk egy rövid gömbcsúklós távtartóval van összekötve az alsókormány a villával, nála viszont egy közvetlenül stucnival. E két különbségnek köszönhetően gyakorlatilag nem bírtam megülni René lovát, képtelen voltam rajta egy 180 fokos fordulatot venni a széles úton. Úgyhogy inkább végül visszatoltam a többiekhez a bringát, nehogy elessek vele és leszakítsak egy táskát róla. Miután kiörömködtük magunkat és elmeséltünk, átadtunk minden hasznos és érdekes információt az előttünk álló szakaszokról (Mi Laoszról, ok Hanoi-ról), mindketten tovább bringáztunk, ki-ki a saját irányába. Mindig jó más bringásokkal találkozni, mert rengeteg közös van bennünk és elsőre, látatlanban is megértjük egymás motivációt, nem úgy mint kb. majdnem az összes többi ember, akivel találkozunk az úton. Sokan fel se fogják, vagy ha felfogják, nem értik az indítékainkat, vagy ha még ez is sikerül, akkor azt nem értik, hogyan lehetséges. A válasz elég egyszerű: apró lépésekben, lépésről lépésre, little by little. Mi sem fogtuk fel az induláskor, hogy el lehet idáig jutni, és ezért volt a legnehezebb lépés az első, a biztonságot nyújtó otthon küszöbe felett. És lám sikerült! :) Ez a tudat olyan lendületet ad nekünk, amellyel most már abszolút reálisnak tűnik kerékpárokkal körbejárni a világot. Mind a ketten úgy érezzük Zitával, hogy ha nem jön közbe semmi, akkor sikerülhet.



Takarmányszárítás az út szélén

A pihenő után rengeteg cukornádföld és út menti cukornád árus mellett haladtunk el, aztán a táj hirtelen megváltozott és amikor újra észak felé fordultunk Hoá Binh irányába, hatalmas mészkőtornyok között találtuk magunkat.

Ezen a szakaszon sajnos egy furcsa zajt kezdtem el hallani a hátsókerékből, és ahogy megálltunk és szétkaptam a hátsóféket, kiderült, hogy jól sejtettem: a fékpofa megint annyira szétkopott, hogy az azt a tárcsától távol tartó rugónak nem maradt perem, így a féktárcsa bedarálta azt. Még egy lyuk is keletkezett a szétkopott fékpofán, egyértelmű volt, hogy cserélni kell. Ez nem volt jó hír, mert így már csak egy darab maradt a Bangkokban vásárolt fékpofákból. Nem említettem, mert el voltam foglalva más témákkal az írás közben, de Laoszban Zitának is cseréltünk egyszer fékpofát.

Miközben egy ház üres kocsibejárójában könyékig mocskosan szereltem a féket, többen hazaérkeztek a családból robogókon ülve, és kivétel nélkül mindegyikük megállt mellettünk és hangos vihogásba kezdett. Náluk az empátiánál sokkal erősebb az, hogy muszáj mindenen nevetniük. Valószínű a nevetés egy nagyon általános reakció itt Vietnamban mindenre. Ha újat látnak, ha meghökkennek, ha zavarba jönnek, ha nem értenek valamit: nevetnek. Nem számít, hogy miközben bajban vagyunk, ők nevetnek rajtunk. Ezzel egy kis időre felidegesítettek minket, de hála az égnek, ezen aztán gyorsan túl tudtuk tenni magunkat, mert alig hogy elindultunk a boksz-utcából, máris megálltunk ismét, mert az út szélén valaki egy kis üveges szekrényből apró bagetteket árult, amibe mindenféle jót is pakolt: uborka, zöldség, felvágott és valami sült hagyma szerű barna darálék, mindezt alig 60 forintért! Kipróbáltuk, és ízlett! Hát erről beszéltek nekünk Laoszban azok a bringások, akik jártak már Vietnamban: azt mondták, minden sarkon finom szendvicseket és kávét árulnak. Hát nekünk ez volt az első alkalom itt Hoá Binh előtt, hogy ilyet láttunk.

Ahogy haladtunk tovább a város felé, ahol már tudtuk, hogy meg fogunk állni, egyre sűrűbben fedeztünk fel egy furcsa fehér dolgot szétterítve az út szélén. Mintha csak krumplit szeleteltek volna fel szárításra, az út padkája néhol 50 méter hosszan is végig be volt terítve ezzel a dologgal. Pár kilométerrel később meg is álltunk, mert észrevettünk az út szélén egy férfit, aki éppen ezt a növényt szeletelte a szárításhoz. Mikor Zita meg akart egy darabot kóstolni, intett neki, hogy ne tegye, ezért gondoljuk, hogy valamilyen takarmánynövényről van szó.



Hoá Binh és a „Föbő”

A városba beérve először megálltunk egy utcai árusnál. Egy nő árult olajban kisütve, valamilyen világosbarna masszába belemártva banándarabokat és kukoricaszemeket. Zitának a banános, nekem a kukoricás lett a kedvencem, de csak addig, amíg fel nem fedeztük, hogy van krumplis is. :)

Egy darabig kóvályogtunk, amíg meg nem találtuk a belvárost és annak kis utcáiban megbújó szállodákat. 150 ezer dongért találtunk szobát, méghozzá wifivel! :) Ez fontos volt, mert amióta Vietnamban voltunk, immár negyedik napja, egyáltalán nem volt netünk, még a Kindle-n sem, mivel az ugye elromlott Laoszban. Este kimentünk sétálni és vacsorázni, és ekkor pillantottuk meg először az igazi városi életet Vietnamban. Éttermek boltok sora, rendes utca, járdával és rengeteg motorossal. A motorosok egy része apró elektromos robogón nyomta, ezeknek a kínai gyártású kis csodáknak volt pedálja is, de az ülés elé le is lehetett tenni a lábat egy keskeny lábtartóra, ha az elektromos agymotort használták, amit egy kivehető ülés alatti akkumulátor hajtott meg. Okos! Éjszakára csak az aksit kell felcipelni a lakásba és rádugni a hálózatra. Ez a kivehető aksi már csak azért is okos, mert így éjszaka nem fagy szét az aksi – igaz ez itt nem probléma mert nincs különösebben hideg még éjszaka sem itt Észak-Vietnamban.

Miután ettünk egy-egy tésztás levest, még csavarogtunk kicsit és ekkor szólított le minket egy, az utcán hokedlin ülő srác. Beszélt kicsit angolul, és egy kis utcai boltot üzemeltetett, apró bagetteket árult, amelyeket belül patéval (májkrém szerű történet) és zöldségekkel pakolt tele, majd még egy kicsit meg is melegített. Először csak azt hittük, nagyon ügyes marketinges, mert ajándékba adott nekünk egy-egy ilyen kis szendvicset, mire mi rendeltünk még két kört a nagyobbik fajtából, amit már ki is fizettünk.

Aztán reggel visszatértünk hozzá, ekkor talán még több szendvicset ehettünk, miközben ő nekünk ajándékozott egy Hanoi térképe, és a végén nem hagyott minket fizetni, akárhogy is erőlködtünk. Pedig összesen 60 ezer dongot kellett volna nála hagynunk, és ez már több mint 600 forint, de ő nem hagyta, mi pedig már zavarban voltunk, éreztük, hogy megsértenénk, ha tovább erőltetnénk rá a pénzünket, ezért leálltunk vele, és inkább beszélgettünk még egy kicsit indulás előtt.

A srác kérdezte, hogy ettünk-e már Pho Bo-t (ejtsd: „fö böőá”, vagy valahogy így, nehéz érzékeltetni a hangsúlyt és a hangokat, semmihez nem fogható, amit eddig hallottunk), mi pedig mondtuk, hogy nem, azt se tudjuk, hogy miről beszél! Erre teljesen leakadt, hogy hogyan lehet az, hogy még nem ettünk Pho Bo-t, amikor már 5. napja Vietnamban vagyunk? Kiderült, hogy a Pho Bo az a tésztás leves, amit kb. minden nap legalább egyszer ettünk eddig az útmenti éttermekben. A Pho Bo marhahúsos rizstésztás levest jelent, amit általában zöldhagymával (és néhány helyen MSG-vel) fűszereznek, és egy nagy tányér zöldséget adnak mellé. Szóval végül kiderült, hogy ettünk már Pho Bo-t, sőt eztán is ettünk még majd minden nap, mert ez a vietnamiak talán legjellemzőbb nemzeti eledele a „Föbő”. :)



Érkezés Hanoi-ba

Hiá Binh-től már csak bő 70km-re volt Hanoi és ebben is csak az elején volt némi szintemelkedés, ezért tudtuk, hogy ez az 5. nap lesz az a nap, amikor végre megérkezünk a vietnami fővárosba. Ezt már vártuk, mert ott tudtuk, hogy hosszabb pihenő vár majd ránk az ünnepek végett.

Ezen a távon sok említésre méltó dolog nem történt. Barátkoztunk néhány öregúrral az árnyékban, ahol először megálltunk pihenni, majd megcsodáltunk egy boltot ahol mindenféle furcsa fabútorokat és lakásdíszeket árultak. Volt itt óriásteknős, óriási asztal és székek. Ezeknek mind ugyanaz volt a különlegessége: egyetlen fadarabból voltak kifaragva. Gondolom horrorisztikus árúk lehet, és az ökolábmányukra most nem is akarok kitérni, különben megint 8 oldalas lesz ez a bejegyzés és soha nem érkezünk meg Hanoi-ba! :)

Váratlanul korán, valahogy 30km-el a vége előtt jött egy Hanoi kezdete tábla, mi persze megálltunk fényképezni, jól is jött a szemétkupac dobogónak a fotóhoz, volt mire felállni. :)

Bent a városban egyre nagyobb utakon, egyre nagyobb motoros forgalomban hajtottunk és lévén volt néhány egyirányú sugárút, nem is tudtunk azon az úton bejutni a legbeljebb, a belváros turistagettójába, amellé a bizonyos tó mellé, ahol a bazilika is van és ahol szállás után szerettünk volna nézni.

Tudtuk, hogy ez még egy jó kis kör lesz, megtalálni a szállásunkat a következő két hétre. Azt is tudtuk, hogy nagyon nem mindegy hol lakunk majd két hétig és mennyiért, ahogy azt is hogy jó lenne ezt a helyet elsőre megtalálni hogy később ne kelljen költözködnünk. Így aztán tartalékoltunk magunkban némi erőt és türelmet a végére. Amikor megérkeztünk a bazilika mellé, tudtuk, hogy még van egy nagyon fontos teendőnk: megtalálni a következő otthonunk. Először a bazilikánál kérdeztünk, de ott nem tudtak segíteni. Végül belevesztünk a kis utcákba és végigjártunk, végigkérdeztünk néhány szállodát. Sok volt 12-15 dollárét, mindegyiknek volt wifije és fürdőszobája, de ablaka egyiknek sem. Végül a Viet Fun Hotel földszinti szobája mellett döntöttünk, ezt sikerült napi 9 dollárra lealkudnunk. Ennek sem voltak ablakai, de a viszonylag tágas, régebben valószínű házmesteri szerepet betöltő szobának volt hűtője és volt benne egy dobogó, amit már ki is néztünk a Karácsonyfánknak. Ez lett hát az otthonunk a következő két hétre, Karácsonyra és Újévre.

Ezen a három napon, 2012. december 18-19-20-án 69, 57 és 77km-t tekertünk Hanoi felé.

  1. U-dash
    február 19th, 2013 11:14-nél | #1

    Sziasztok!

    Régen kommenteltem, de legyetek óvatosak, és vigyázzatok magatokra. A lenti link egy másik bringáspárosról szól, akiket sajnos halálos baleset ért.

    http://iho.hu/hir/vilagjaro-bringasok-halalos-balesete-130218

    üdv

    U-dash

  2. FSOman2
    február 20th, 2013 00:37-nél | #2

    U-dash!Nem tudom, hogy Árpiéknak erre a infóra volt -e szükségük?

  3. U-dash
    február 20th, 2013 15:09-nél | #3

    Nem értem. Azért linkeltem, hogy ők vigyázzanak magukra mégjobban. Ez csak nem baj?

  4. február 20th, 2013 15:47-nél | #4

    De baj. A negatív gondolatokkal teremtünk. Nincs szükség arra, hogy ilyenekről beszéljenek, erre gondoljanak és ezáltal teremtsenek.

    További szép utat Zita és Árpi, nagyon jó olvasni Benneteket!

  5. U-dash
    február 20th, 2013 16:21-nél | #5

    Attól lesz valami meg nem történt, ha nem akarunk tudni róla? Szerintem ezzel semmilyen negatív gondolatot nem teremt senki. Mindegy, én nem akartam ezzel nekik rosszat, a legjobb szándék vezérelt.

  6. február 20th, 2013 17:53-nél | #6

    @FSOman2
    @U-dash
    @Csizmadia Tünde
    Felesleges ezen vitáznotok, mert már megint mindenkinek igaza van! :) Attól függ, honnan nézzük. Egyébként megkaptuk a hírt legalább tízszer különböző barátoktól és ismerősöktől.
    Tényleg gondolatokkal teremtünk, de azért ez nem ilyen egyszerű minden esetben és a visszájára is fordíthatjuk adott esetben a dolgot: Mivel annyian gondoltatok ránk és ennyiszer szóba került ez a szörnyű tragédia, jobban odafigyelünk az utakon. …és nem történik velünk semmi baj, sőt megmentünk egy mókust amikor kikerüljük, mert jobban figyeltünk. Na jó, bocs, fáradt vagyok ma este… Máma már én nem teremtek semmit csak magamat az ágyba.

  7. február 25th, 2013 00:47-nél | #7

    Kedves Árpi!

    Nincs vita:-)
    Csak egy vélemény saját megtapasztalásból.

    Amiben hiszel, azzá válsz.
    Én hiszem, hogy sokáig fog tartani az utatok, hogy sok csodás beszámolót olvasunk, millió élménnyel gazdagodtok, mindig lesz annyi pénzetek, amennyi szükséges, hogy sok olvasónak adtok a lelketekből egy darabot, hogy nemcsak a Ti szemléletetek változik, hanem az olvasóké is, azáltal, hogy Benneteket olvasunk:-)
    Csodás napokat!

  8. Zita
    február 25th, 2013 13:13-nél | #8

    @U-dash

    @U-dash

    @Csizmadia Tünde

    Köszönjük az aggódást! Igazából, amikor hallottam a hírt, nem arra gondoltam, hogy jaj, esetleg ez negatívan befolyásolhat minket, hanem inkább hogy édesanyám meg ne tudja, ne aggódjon “feleslegesen”.
    Azt, hogy kell-e, nem kell-e tudnunk erről, kicsit másképp gondolom. A hír megrendített minket, hiszen világjáró kerékpáros párral történt ez a tragédia. Fotóikat, videóikat nézegetve önmagunkat láttam bennük, és tisztán látom magam előtt a gondolatot: mi is lehettünk volna.
    És ez nem negatív erők bevonzása, pusztán annak tudatosítása, hogy ez is megtörténhet. És meg is fog – hiszen egyszer majd nekem is meg kell halnom, hisz ember vagyok! Egy nagyon találó Jézusi példabeszéd szerint a szolga sosem tudhatja, mikor jön haza a ház ura, így az a helyes, ha mindig készen várakozik.
    Tehát fontos, hogy tudatosítsunk dolgokat és ne úgy éljük az életünk, hogy “majd holnap megteszem ezt-azt”, mert nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Ma kell cselekedni, ma kell szeretni, ma kell irgalmasnak lenni, ma kell jót tenni, ma kell örülni az életnek, ma kell boldognak lenni, ma.
    És az csak margóra írt sor, hogy vajon ki törődik azokkal, akik pl. autóbalesetben halnak meg nap mint nap? Bár ez már “nem hír”, mert minden nap sokan meghalnak autóbalesetben.

  9. s
    február 26th, 2013 08:33-nél | #9

    Nagyon fején találtad a szöget! :)

  10. február 27th, 2013 01:01-nél | #10

    Kedves Zita!

    Én azt gondolom, hogy enélkül a hír nélkül is vigyáztok magatokra kellően, és ettől nem jobban, vagy másképp. A médiában pedig az a szomorú, hogy nem értéket képvisel, csak negatívumot, és ha többen egy időben erre gondolnak, akkor ezzel már meg is teremtették az újabb negatívumot. A közös imádságnak is ez a lényege, csak azzal éppen a csodákat teremtjük meg. Akit érdekel a gondolat teremtő ereje, vagy a kollektív tudat-téma számtalan információt talál a neten. További szép utat Nektek!

  11. U-dash
    február 27th, 2013 15:36-nél | #11

    Hát mindenesetre örülök, hogy sem Zita, sem Árpi nem értette félre a szándékomat, mert nem is volt negatív. Én nem hiszek ezekben az ökörségekben, ugyanis hiába hiszek abban, hogy repülni fogok, mégsem fogok madárrá változni soha. Ha az orrom előtt elgázolnak valakit, biztos vagyok benne, hogy egy ideig duplán/triplán fogok odafigyelni, nehogy velem is megtörténjen.
    Még annyit, hogy rengeteg szándékosan negatív dolog történik a világban, és nagyon sok annak köszönhető, hogy a többség inkább elfordul, mert ha nem látja, akkor olyan nincs is.
    De nem offolom szét a topicot.

    További jó utat.

  12. február 27th, 2013 19:03-nél | #12

    Kedves U-dash!

    Engedj meg még egy utolsó választ.
    Azzal, hogy azt írtad, hogy rengeteg szándékos negatív dolog történik a világban, már Te is felismertél valamit, amin érdemes lenne változtatni. Elhinni pedig semmit nem kell, meg kell tapasztalni, mert csak az ad bizonyosságot! Amit ökörségnek nevezel, az egy olyan dolog, mint a gravitáció, attól, hogy valaki nem hiszi, vagy nem érti, még van és működik.

    Szeretettel: Tünde

  1. Még nincsenek visszakövetések