Bejárat > Ázsia, Vietnam > A 2. napunk Vietnamban: A bambuszkerék és a zuhanás

A 2. napunk Vietnamban: A bambuszkerék és a zuhanás

Reggel korán és gyorsan elhagytuk a szállásunkat és a város szélén megálltunk egy útszéli kis étkezdében reggelizni. Itt ért minket utol a nap első nagy élménye: Tündérke! :) Zita így nevezte el azt a vizibivalyt, akit én szúrtam ki, amint lassú léptekekkel közeledett felénk, egykedvű, de a kalapja alatt azért mosolygó gazdáját egy szekéren húzva maga után. Ez olyan téma volt, amire ugrottam a fényképezőgéppel és hirtelen nem is tudtam, hogy videófelvételt indítsak, vagy fotózzak.

Hát nem tündériek? A Tündérke nevet Zita adta a vizibivalynak, én meg jól ráragasztottam. :) Elképesztő, amikor megállnak és belenéz a kamerába ez a nagy állat a fekete szemeivel.

…és hála egy Facebook posztnak, azóta már azt is megtanultuk, hogy az IFA nem orosz, hanem keletnémet. Én 6 éves voltam, mikor annak az érának vége lett, csak azt tudom az IFA-ról, hogy nagy, hangos és büdös, és mivel errefelé erős a kommunista hatás, úgy gondoltam, ez a szörnyeteg biztos a Szovjetunióból való, de nem, tévedtem, még messzebbről. :)

Tündérkével később volt még egy randink, ahogy elindultunk, hamar utolértük őket és Zita belekapaszkodott a szekér oldalába, miközben én hátrafelé tüzeltem a fényképezőgéppel! :)

Az ilyen jól sikerült fotók nagyon fel tudják dobni a hangulatunkat. Nem kell sok a boldogsághoz, csak egy vizibivaly és hogy felismerjük benne a pillanatot.



A bambuszkerék rejtélye és csodája

Egy hídon átkelve a völgy túloldalán egy vízesésnél megálltunk fogat mosni. Nem rossz hely fürdőszobának, bár kicsit puritán és azt hiszem egy zuhanyzást ugyanitt azért nem vállalnánk be. Érdemes észrevenni a patakban a bambuszpóznákat. Ezeket a hegyoldalban magasabban dolgozó bambuszkitermelők engedték le a patak medrében, hogy a végén ezt is felaprítsák, szárítsák, szállítsák, hogy végül füstölőpálcika legyen belőlük.

A következő település elején egy kanyarban egy hatalmas udvart fedeztünk fel, amelynek a túloldalán éppen gyerekek tornáztak. Ez olyan momentum volt, ami videófelvételt érdemelt.

Valahogy ezen a délelőttön beborult a hangulatunk e remek kezdés után, de még mielőtt mélyre süllyedhetett volna a morálunk, jött valami, ami anélkül, hogy észrevettük volna, kirántott minket a gödörből és csodálattal töltött el minket, úgyhogy pár perc múlva már nyoma sem volt a búnak.

Épp egy igen meredek fölfelében pedáloztunk, kétoldalt erdő nőtte be az utat, de egy kis részen ki lehetett látni balra, le a völgyre. Én itt kipillantottam és a látványtól azonnal a fékekhez nyúltam, leszálltam a bringáról, letámasztottam azt, hogy tüzetesebben is szemügyre vegyem azt, amit látok.

Lent a völgyben, a széles folyó felett óriási kerekek forogtak recsegve. Ahogy vizsgálgattuk őket, feltűnt, hogy egyedül vannak, önmagukban, nem forgatnak semmit, nem malmok, amelyeket őrlésre használnának és nem is mini erőművek, mert vezetékeket sem látunk a közelben, sőt semmilyen gépezetet sem, az egész kerék tisztán fából van, a középső nagy tengelyt leszámítva az egész építményt pusztán bambuszból húzták fel. Ez elképesztő!

Biztos én vagyok túl szentimentalista-utópista, de nekem ettől a látványtól és a gondolattól, hogy ez a kerék pusztán bambuszból készült, földbe gyökeredzett a lábam. Ilyen kerekek ugyanígy foroghattak itt akár már évszázadokkal ezelőtt is! Nem kell hozzájuk bánya, se kohó, se vasüzem, se cementgyár, se beton, se az az utálatos, büdös-koszos teherautó! Lehet, hogy sokaknak csak egy elmaradott technikai építmény, de nekem a fenntarthatóság és az emberi kreativitás csodája! Szerintem fantasztikus, hogy ekkora, működő szerkezetet létre tud hozni az ember bonyolult, összetett folyamatok nélkül, pusztán a természetből. Nekem ilyet látni, sokkal csodálatosabb, mint egy gyors sportautót vagy egy vizierőművet. Mert ehhez nem kell gyár, nem kell számítógép és nem kell komplex infrastruktúra, csak egy kis tudás, tapasztalat és a természetből a bambusz. Egy ilyen keréknek az ökolábnyoma szinte semmi, egy-két nagyobb bambuszcsoportosulás és talán egy-két hétnyi emberi munka. És forog! Még az alapjai sem betonból vannak, hanem a tartók egy ágakkal körbeépített kőhalomba futnak bele.

Tudom, talán túllihegem, de számomra ilyet látni igazi csoda volt, fantasztikus volt nézni, ahogy ezek az óriási kerekek forognak a vízen. Eszembe jutott róla Az Időgép című film végén – a távoli jövőben – látható függőleges tengelyű szélkerék, amit a felszínen élő népek építettek a föld alatt élő törzs motorjainak meghajtásaként. De ez most nem kitaláció és nem sci-fi volt, hanem itt volt a valóságban a szemünk előtt – és meseszép volt. Arra nehezen jöttünk rá, és innen a magasból, a fényképezőgépünk 12x zoomja segítségével is csak sejtettük még, hogy mi célt szolgálnak itt és hogyan működnek a nagybetűs valóságban, az igazi világban ezek a monumentális bambuszkerekek. Még nem lövöm le Nektek a poént, mert később közelebb kerültünk a kerekek egyik kistestvéréhez.

Az emelkedő túloldalán, pár kilométerrel később egy szakaszon, ahol az út szinte a völgy aljában haladt, felfedeztünk egy ugyanilyen kereket egy apró gyalogoshíd mellett. Ha ott a híd, akkor mi is le tudunk oda jutni a főútról! Gondoltuk, és közben már suhantunk is a cél felé. Valóban így volt, csak néhány rizsföld között kellett átsétálnunk és máris a kerék mellett találtuk magunkat, közben mesebelien szép, színes tájakon sétáltunk végig. A folyó kékje és a rizs zöldje olyan színeket adott a környéknek, hogy úgy éreztük, ilyen szép szinte nem is lehet a valóság. De ez mégis az volt, nem film és nem olvasott, képzelt történet, hanem ott voltunk, mi magunk, benne a mesében.

Ezen a videón jól látható, hogyan működik a kerék, és mi célt szolgál. A keréken nagy felületű lapátok vannak, amit az alá terelt víz meglök és megforgatja az egész kereket, amelyen a lapátok mellett ferdén felszerelt, az egyik végükön lyukas, a másik végükön pont a csomónál, a „dugónál” elfűrészelt bambuszrudak vannak. Ezek mintegy tartályként funkcionálnak, lent a vízben megtelnek vízzel, és fent kiömlik belőlük a víz, bele egy széles, lapos tölcsérbe, aminek az alján egy csövön keresztül tovább folyik a víz, de immár magasabban, mint a folyó szintje, hogy így jusson el a fentebbi rizsföldekre is.

Oké, a cső gumiból volt, de láttunk mi már vizet hordó olyan csőszerkezeteket, hogy biztos vagyok benne, ha akarnák, meg tudnák építeni ugyanezt tisztán bambuszból is. Az pedig egy jó kérdés, hogy miért nem használnak egyszerűen hosszabb gumicsöveket, amivel kiválthatnák az egész kereket oly módon, hogy a folyó távolabbi, felsőbb részeiből közvetlenül vezetik ide a földekre a vizet. Talán nincs ahhoz elég lejtése a folyónak és/vagy túl drága lenne a gumicső, a bambuszcsőhöz meg annyi anyag kéne, hogy akkor egyszerűbb már helyben megoldani egy ilyen kerékkel. Biztos, hogy megéri nekik kerekeket építeni itt, mert az első helyen, ahol azok az óriási kerekek voltak, később a fotókon felfedeztünk még három másik kerekeket a sisnyásban megbújva.

Valamikor januárban sikerült végre befejeznem egy angol nyelvű összefoglalót a 2012-es évünkről, ebben természetesen ezekről a kerekekről is írtam, és ezt elküldtem a dél-afrikai vízmérnök barátunknak, Bo Bartának, akivel még Lappföldön találkoztunk, amikor én befejeztem a 100napbringát, ő pedig elkezdte az Észak-Dél Európa kerékpártúráját. Bo otthon és szerte a világon vizierőművek korszerűsítésével és minden egyébbel foglalkozik, ami a vízzel kapcsolatos. Mikor megkapta a levelemet az összefoglalóval és benne a kerékkel, pár nap múlva válaszolt, hogy nagyon szerencsések vagyunk, mert ilyen vízemelő kerekek már csak néhány helyen léteznek a világban.

Mert ha csak egyszer gondolunk bele, bizony egyszerűbb megvenni azt a nyavalyás szivattyút, de ha ezt egy kicsit tovább gondoljuk, akkor rájövünk, hogy a szivattyúhoz és a működéséhez szükséges üzemanyaghoz nagyságrendekkel több emberi munka (bánya, kohó, gyár, technológia, földgáz, kőolaj és annak a finomítása) tapad és ezek sokkal több környezeti kárral járnak, mint egy ilyen ék egyszerű de nagyszerű, fenntarthatóan működő bambusz vízemelő, és tartok tőle, hogy ez még akkor is bőven igaz, ha közben ezt többet kell karbantartani és ne adja az ég, a bambusz rohadása miatt 7 évente teljesen újra kell építeni.

Gondoljunk csak egy globális pénzügyi és gazdasági válságra vagy összeomlásra. Tegyük fel, hogy egy ilyen be fog következni valamikor. A szivattyú és az üzemanyag drága és nehezen elérhető lesz, de az ilyen önműködő bambuszkerekek tovább fognak forogni. Tudom, tudom, ne fessek ilyen jövőképet, mert majd az éhező tömegek jönnek és ledöntik a bambuszkereket, meg kifosztják azt, akinek vannak élelemtartalékai, de én optimista-naiv vagyok és nem geddonista, én remélem, hogy ilyen nem lesz, hanem előbb gondolkodni fogunk és tanulni egymástól és észrevesszük az ilyen bambuszkerekeket a világban (értsd metaforikusán bármely fenntartható megoldásra), megtanuljuk, megépítjük és megosztjuk ezeket a gondolatokat, eszközöket és megoldásokat. Biztos túlidealizálom kicsit ezeket a gondolatokat, de én nem csak a múltat, hanem a jövőt is látom egy ilyen bambuszkerékben.

A bambuszkerékkel most írás közben, és akkor ott a helyszínen sem tudtam eléggé betelni, ezért mielőtt visszaindultunk volna a bringákhoz, újabb videofelvételt indítottam:

Közben az jutott eszembe, hogy biztosan tele van még a világ és az emberi elme ilyen fenntartható, kis ökolábnyomú, kreatív, mély technológiát és komplexitást nem igénylő, nagyszerű megoldásokkal. Ki vele, ha tudtok ilyet, nyissunk ötletelést, vitát a kommentekben!



Lehuzan a biciklim egy hídról

A következő emelkedő elején megéheztünk és találtunk egy nagyon szép kis helyet patakkal, és boltokkal. Itt megálltunk, gondolva hogy talán meg tudunk ebédelni valahol. A biciklimet a patak fölött átívelő országút hídjának támasztottam, vagyis annak egy beton korlátjának. Ezek kb. 1 méter hosszú betondarabok voltak az út szélén, kb. 4 méterenként. Kihagyhattam egy másodpercre, mert az út lejtős volt és az első kereket az útnak kifelé fordítva hagytam ott a bringámat. Nem telt bele pár másodperc és rosszat sejtve, visszafordultam a bicikli felé, ekkor láttam, hogy már elindult hátrafelé, és lefordul az útról, belezuhan az út alatti patakba. Egy nagy puffanást hallottam, hál isten csak egy töredék másodperccel az után, hogy a bicikli eltűnt a híd alatt. Egy kábel is felfogta a zuhanást, de ennek ellenére szörnyű pillanat volt föleszmélni és látni a számunkra legbecsesebb, legfontosabb materiális javunkat így lezuhanni, és kifordulva látni odalent a betonon. Jó, hogy nem zuhant nagyobbat és nem esett a vízbe! De az oldalsó zseb nyitva volt, benne a telefonnal (GPS), és a fényképezőgéppel! Nem, a fényképezőgép a kezemben van, rögtön fényképezni akartam vele, ezért ahogy leszálltam, kivettem a táskából. Nem emlékszem rá, mert azonnal rohantam le a bringához gondolkodás nélkül, de közben a fényképezőt Zitának adhattam, mert ő megörökítette ezt a lerohanásomat.

A telefonnal mázlink volt, az üres, száraz betonmederre esett ki, nem történt baja. Leemeltem a bringát a vezetékről, amin fennakadt és lepakoltam róla a táskákat, amelyeket föladogadtam Zitának a hídra. Basszus, a netbook! Arra a táskára zuhant a bringa, amiben a netbook volt! Rajta a fél életünk, igaz, lementve egy másik diszkre is, de az a diszk is abban a táskában volt. A bringa fölemeléséhez már helyiek is segítettek, első ránézésre nem esett különösebb baja.

Jól körbejártuk a biciklit, de egy kisebb nyolcason kívül a hátrakerékben nem találtunk rajta nagyobb sérülést. Micsoda elképesztő mázli!

A nyolcas kihúzásának ott helyben nekiálltam, műanyagszékekkel a csomagtartónál alátámasztva felemeltem a bringa hátulját és faágakat ragasztottam Leukoplaszttal a sárhányóhoz, hagyományos a felninél fékező fékpofák híján így tudtam nézni, hogy hol mekkorát üt jobbra-balra a kerék. Sajnos egy kis tojás alakja is lett, de azt már nem álltam neki megjavítani mert közben az árnyék is kezdett eltűnni a környékről és a körénk gyűlt gyermeksereg sem segített sokat a koncentrálásban. Kb. 1mm-es ütés maradt a kerékben, de úgy gondoltam, hogy ennyivel már el lehet jutni Hanoi-ig, ott meg majd elviszem egy helyre, ahol van centrírállvány, és ott majd pár perc alatt kihúzzuk belőle a maradékot, ahelyett, hogy itt még órákig szenvedjek vele, lehet, hogy feleslegesen.

A netbook is megúszta, és azóta a kerékpárba is beleraktunk néhány ezer kilométert baj nélkül, szóval elmondható, hogy különösen nagyobb baj nélkül megúsztuk a zuhanást. Azóta persze mindig kétszer megvizsgálom hová és minek döntöm neki a bringámat.



Szemét égetés egy ilyen meseszép helyen? Nooormális? – Igen…

Ez a hely még tartogatott nekünk néhány szép és érdekes élményt, ugyanis maradtunk még itt úgy egy órácskát. A közeli nagy vegyesboltban sikerült megbeszélnünk a kedves hölggyel, hogy süssön ki nekünk egy kis húst a rizs mellé. A néni olyan, de olyan finom ételt röttyentett nekünk össze a tűzön, hogy azóta is összefut a számban a nyál, ha rágondolok. Marhahúsdarabokat sütött ki sok vöröshagymával, zöldekkel és szójacsírával, mindemellé még friss, meleg rizst is kaptunk és egy másik félét, a tegnapiból, ami tojásos-mogyorós volt. Olyan nagyon jót ettünk, hogy azt el se akartuk hinni, micsoda élmények, ilyen tömören, gyorsan egymás után! Először Tündérke, aztán a Bambuszkerék, majd lezuhan a biciklim, aztán ez az ebéd… És még mindig alig járunk a délutánban.

Ezen a helyen indítottam egy kis videófelvételt, mert annyi érdekes dolog volt egy helyen:

Először is maga a bolt is érdekes volt, mert a család egy kb. 2 méter magas részen lakott, ami semmivel sem volt elválasztva a bolttértől. Az egész épület fából volt és tele volt csomagolt termékekkel, de ezek nem úgy voltak pakolva, mint egy hipermarket polcain, hanem inkább mint egy bolhapiacon. Minden kicsit random, össze-vissza halmokban. Itt garantáltan nem a legnagyobb hasznot hozó termék volt szemmagasságban! :) És végül a natúr termékeket, a zöldségeket és a húsokat is megtaláltuk a bejárat mellett, igaz utóbbit a legyek egy kicsit már ellepték, na de hát az ilyesmi itt még belefér.

A kis utca túloldalán egy meseszép kis patakban libák hűsöltek az árnyékban, én pedig felfedeztem, hogy a patak egyszer csak véget ér, és utána már csak a lenti völgy rizsföldjeire lehet kilátni a fák között, ezért vízesést sejtve közelebb merészkedtem a peremhez, és nem tévedtem. A kilátás és az egész környék csodálatos volt, nem tudom, mennyire adja vissza a videó, de nagyon jó volt ott állni és mindezt látni.

Zita közben elkezdte összegyűjteni a műanyagszemetet a környékről, mert nagyon zavarta, hogy egy ilyen gyönyörű helyen ennyi sok a szemét, amit a szél szabadon fújhat és a víz szabadon magával vihet.

A szemetet próbáltuk valahová „kidobni”, de ennek a vége csak az lett, hogy egy már halomba gyűjtött másik kupac mellé dobta az emberünk és meggyújtotta. Rossz volt nézni az égő műanyagot a gyönyörű patak mellett… Közben gondolkodtunk is Zitával, és arra jutottunk, hogy egyáltalán nem helyes, hogy megvetjük ezt az embert azért, mert meggyújtotta a szemetet, ami tele volt műanyaggal. Azért éreztünk így, mert ezeknek az embereknek nincs nagyon más választása. Itt nincs hulladékgyűjtés, nem hordja el nekik a kukásautó minden héten, ha ők nem tesznek róla, nem tűntetik el a szemük elől mások a szemetet, csak gyűlik, és gyűlik. Lássuk, milyen alternatívája van az égetésnek: a patakba dobják, elássák, megetetik az állatokkal. És itt tovább gondolkodtunk, és rájöttünk az ultimate megoldásra: nem veszed meg a szemetet! Más mód nincs rá, hogy ne termeljünk szemetet, csak az, hogy nem vesszük meg a szemétbe csomagolt termékeket, és nem fogadjuk el a zacskót, amit itt is, mint mindenütt Ázsiában, azonnal mindenhez adnak, és abszolút nem is veszik, miért nem fogadjuk el soha.

És otthon se jobb a helyzet, hiába viszi el a kukásautó a sok szemetet a házunk elől minden héten, azzal a sok műanyag nem szűnik meg létezni, csak eltűntetik a szemünk elől. (vagy ahogy később egy angol idős házaspárral való beszélgetésből megtudtuk: újabb őrült sok energiát igénylő és nagy lábnyomot hagyó tengeri utazással átszállítják a 3. világbeli országokba) Szóval a szemét nem tűnik el, a műanyagot a természet nem tudja lebontani, és itt ezt nekünk nagyon elgondolkodtató volt nézni. Ahogy ebben a csodaszép környezetben láttuk a műanyagot égni…

Szóval itt rájöttünk, vagyis inkább újra rádöbbentünk, hogy csak egy igazi módja van a szeméttel való problémára. Nem vesszük meg! Ezzel egyben spórolni is tudunk és egészségesebben is étkezni (helyi piacok, helyi, igazi termékei), ami még a helyi gazdaságnak is jót tesz talán. Oké, a teszkóban olcsóbb a ki tudja, miből gyártott, ki tudja honnan származó, mibe csomagolt és az út során mivel kezelt étel, és értem én, hogy sokaknak nincs más alternatívája, de hagy szálljak ezzel szembe! De igen van! Még egy panellakásba is el lehet kezdeni ezt-azt csíráztatni, zöldhagymát ültetni, megkeresni a netet a helyi termelőket és tőlük vásárolni. (LINK: http://helyipiac.hu/)

Visszatérve a szemétre: ezzel a szeméttermelést is megakadályozzuk, mert a szemetet mi termeljük, azzal hogy megvesszük a terméket, a műanyagpalackos ásványvizet, az aludobozos sört és a milliónyi műanyagba csomagolt élelmiszert nap mint nap. De arra már kevesen gondolnak, hogy ezzel szemetet is termeltünk, amit igaz, elvisz a kukás, de ezzel még messze sincs vége a történetnek. Oké, szelektíven gyűjtünk, de mindenki ismeri a sztorikat, hogy ezeket összeöntik, de ha nem is így van, még akkor is, egy aludoboz újrafeldolgozása majdnem ugyanannyi (elég sok!) energiát igényel, mint egy új legyártása. Persze kit érdekel ez, én csak egy sört akarok inni, hagyjatok már ezzel a sok marhasággal, igaz? :) Már rég túl messze mentem, ezért térjünk csak vissza a kis utazásunkra.



Szikrázó napsütés, 30 fok, 3 réteg ruha! Ki érti ezt?

Amikor elindultunk erről a helyről, hamar ráeszméltünk, hogy a legjobbkor álltunk meg pihenni és ebédelni, mert a kezdetben rövid emelkedőről kiderült, hogy ez az az utolsó nagy kaptató, amit még meg kell másznunk, mielőtt a túloldalán lezúznánk ugyanezt a szintet, hogy megérkezzünk a főúthoz, amin majd észak felé fordulunk, egy völgyben. Ez egyben derülátásra is okot adott, hiszen amint észbekaptunk és rájöttünk, hogy hol is járunk, arra is fényderült, hogy már nincs sok hátra, és végre kiérünk a főútra ahol végre laposabb lesz a táj. Persze ettől még kemény volt a fölfelé menet, és csorgott rólunk rendesen az izzadság a délutáni nap alatt.

Három kislány követett minket kanyarról kanyarra, ez először nem tetszett nekünk, mert hangosan és sokat nevettek rajtunk, de aztán megbarátkoztunk velük. Főleg, hogy mi is találtunk rajtuk némi nevetnivalót, ugyanis mindegyikük be volt öltözve sok réteg ruhába. Még a kapucni is a fejére volt húzva az egyiküknek. Mind a hárman hosszúnadrágot és hosszú ujjút viseltek, miközben mirólunk rövidnadrágban és rövid ujjúban is ömlött a víz. Persze a fekvőbringák révén (és ez egy hátrányuk, igen!) nagyobb felületen voltunk kitéve a napnak, de ez akkor is durva volt, rendes bringákon se lett volna rajtunk több ruha. Hogy ezek a kiscsajok hogy bírták, és miért voltak így beöltözve, arról ekkor még lövésünk sem volt. Amikor hagytuk magunkat utolérni, Zita megszámolta a rózsaszín kabátos kislányon a rétegeket: a kabát alatt még két réteg volt rajta! Miért?!? Erre már az sem magyarázat, hogy ne érje a nap, mert akkor egy kabát és egy vékony kis póló alatt már elég lett volna. Azt hiszem, ez örök rejtély marad számunkra. Talán akkora nagy hőséghez szoktak, hogy még 30 fokban is fáztak, vagy cigányhajnalban indultak valahová, amikor még csípős volt az idő, és elfelejtettek levetkőzni. Vagy van itt valahol a közelben egy néhány ezer méteres hegy, amiről mi nem tudunk, és onnan jöttek most a gleccserek közül… :)

Akárhogy is van, de végül összebarátkoztunk velük, és Zita még meg is tolta az egyiket egy kilométeren, aminek persze nagy rötyögés lett a vége. Örültünk, hogy a kezdeti kis ellenszenv ellenére így búcsúztunk tőlük, és most a furcsa idegenekről nem az a véleményük, hogy „Nem szerettek, ha a közelükben voltunk, pedig olyan viccesek voltak!”, hanem az, hogy „Képzeld anyu, hazáig tolt minket két furcsa bringás! De nem értették, miért van rajtunk kabát és pulóver – őrajtuk alig volt valami, de ömlött róluk az izzadtság!” :) Mert akarjuk vagy sem, beismerjük vagy sem, mi is végig nyomot hagyunk mindenkiben akivel találkozunk az utunk során, és szeretnénk, ha ez a nyom pozitív és inspiráló lenne a lehető legtöbb esetben. Ezért vannak a névjegykártyáink. Lehetetlen elmesélni a teljes történetünket mindenkinek, aki kíváncsi rá, de ha pár jó szó után a búcsú előtt odaadjuk a weblap és facebook címünket, akkor el tudják olvasni, látni tudnak egy nagyobb képet, amit ha minden esetben mindenkinek elmeséltünk volna, aki kíváncsi rá, még Törökországot sem hagytuk volna el mostanra. :)



Azt hittem erős vagyok, de akkor jött ez a néni… :)

Mielőtt kiértünk volna a főútra, újra megéheztünk, ezért megálltunk egy kis boltnál péksüteményt enni. Ekkor jött ez a néni, vállán bambuszrúddal, amin nagy csomagok lógtak, akkorák, hogy összességében nagyobbak voltak, mint maga a néni, aki nagyon furcsán festett a kalapban ezzel a piros maszkkal. Nem értem, miért jó eltakarni az arcot, még párbeszéd közben is, de ez megint nehéz téma, ne menjünk bele. Az azért látszott, hogy mosolyog a maszk mögött és örül nekünk. Különösen akkor volt boldog, amikor megmutatta, hogy milyen könnyedén emeli föl a súlyait.

Én is megemeltem, és jelentem őszintén, legalább 25kg volt a cucc, nézzétek a néni mennyivel sportosabban veszi vállra a pakkot, mint én, nem volt benne tettetés a részemről, tényleg baromi nehéz volt a motyó:



Madarak és vizibivalyok

A hetedik oldalnál járok és még mindig nincs vége a napnak! Ezért szép a kerékpártúrázás és az utazás. Néhány óra alatt annyi inger, annyi új élmény, annyi tapasztalat ér, mint munkával eltöltött hetek alatt máskor egy hónap alatt sem. És mi kell ehhez, hogy ez történjen velünk? Némi bátorság (oké, nevezhetjük akár vakmerőségnek is), a trendekkel való szembemenetel (karrier, pénz felhalmozása), függetlenség (nincs lakás/autóhitel, még nincs gyerek, de ismerünk gyerekkel utazókat is LINK: pedalpoweredfamily.com) és pénz. Cserébe mit kapunk? Azt, hogy az időnket igazán, de igazán tartalmasan töltjük. És ha belegondolunk, ez igazán okos dolog, mert akárhogy is kapálódzunk, az időnk véges, egyszer meghalunk. Míg pénzből, ha ügyesek vagyunk, annyit kaparhatunk össze magunknak, amennyit csak akarunk, és hála a „nagyszerű” bankoknak, ennél akár még többet el is költhetünk, de attól az még csak papírdarab marad, egy ígéret, ami nemzetközi és globálisan beváltható. Pénz nélkül igaz, nem lehetnénk itt ilyen formában, ezért a pénz tényleg nagyszerű dolog valahol, de nem szabad a bűvöletében élnünk és túlbecsülnünk az értékét.

Jajj, hogy jutottam ide, amikor madarakról,

meg vizibivalyokról szerettem volna írni ebben a bekezdésben. Lefelé meg-meg álltunk a száguldásban mert balra az úttól elképesztő táj tárult elénk. A rizsföldek fölött fehér madarak szelték az eget és mindez pompás látvány volt a háttérben azokkal a zöld hegyekkel.

Lent a völgyben vettünk egy balost és azzal a lendülettel folytattuk észak felé. Az út hullámzott a völgy aljában kacskaringózva, de a legtöbb emelkedőt meg tudtuk tekerni lendületből, így jól haladtunk. Hamar kiértünk egy nyitottabb részre, ahol balra tőlünk saras testű vizibivalyok legelésztek a kiszáradt rizsteraszokon. Ez már komolyan mesebeli volt, visszagondolva szinte hihetetlen gyönyörű vidéken jártunk. Milyen jó, hogy hagytuk magunkba befogadni mindezt ezen a napon. Hogy mindent megláttunk és megéltünk és nem hagytuk, hogy a megpróbáltatások (tegnapi szállás, a biciklizuhanás, a sok emelkedő) elvegyék a kedvünk és magunkba forduljunk. Minden csak rajtunk múlik, értem ezt az adott pillanat megélésére. Pl. el tudom képzelni, hogy ugyanezen a szakaszon úgy megyünk végig, hogy nem állunk meg ennyit fényképezni, nem vesszük észre, nem nézzük meg közelebbről a bambuszkerekeket, a madarakat, a vizibivalyokat, nem állunk le a kabátos kislányokkal, hanem végigszáguldjuk az egészet, hisz sietni kell, oda kell érni… De akkor mi értelme lett volna az egésznek? Nem odaérni akarunk, hanem úton lenni és élni! :)



Azért mégis odaérünk valahová – Ahol csak kutyát adnak enni!

Éppen ezért az ilyen szép napokon, mint ez a mai, nem is tudjuk, hogy hol lesz az „ott”, ahová „oda kell érni”, mert nem érezzük, hogy bárhová is oda kéne érnünk, hiszen benne vagyunk mindig az „ott”-ban, a mában és mindig éppen akkor és ott jó ahol vagyunk.

Persze azért annyira nem engedjük el magunkat, hogy ne tudjuk: estére kell valami menedék. Ezért amikor Zita meglátta az útszélén a táblát a „Guesthouse” és a „Wifi” feliratokkal, nem sokat gondolkodtunk, hanem letértünk az útról. A Wifi-t nem, csak a vendégházat sikerült megtalálnunk. Az árat 55 ezer dong-ig sikerült lealkudnunk, ezért kaptunk egy lyuknyi szobát, ahová a bringákat betolva már csak bemászni lehetett a szintén parányi fürdőbe. Az ilyesmit persze egyáltalán nem bántuk, volt helyünk és ez volt a lényeg, mi is és a bringák is ajtó mögött tudtunk éjszakázni, nem volt félreértés, megegyeztünk az árban, kifizettük előre, és ez így tiszta volt és szép. Ennek ellenére mi sem és a szállásadó hölgy sem úgy kezelt minket, mint pénzeszsákokat ezért mindjárt jól éreztük magunkat nála és befizettünk egy mosásra is, merthogy volt mosógépük és azt használhattuk is húszezer dongért.

Összegyűjtöttük a koszos ruháinkat (volt bőven), betettük őket a gépbe, majd a bringákra pattantunk és behajtottunk a városba, vissza a főútra, hogy valami vacsorának valót találjunk.

Megálltunk egy helyen, ahol parázs fölött pirítottak apró húsdarabokat a pálcikákon. Hallottuk, hogy Vietnamban szeretik a kutyát megenni és mi nem voltunk felkészülve erre az élményre, ezért kézzel-lábbal próbáltuk megtudakolni tőlük, hogy milyen húst forgatnak a tűz felett. Beletrafáltunk hamar egy a túloldalt ugató eb felé mutogattak, és amikor ezek után mutattuk, hogy az nem lesz jó nekünk, őrült nevetésben törtek ki. Vagyis inkább – elnézést a kifejezésért, de – idétlen, hangos vihogásban. Nekik biztos hétköznapi, szívből jövő nevetés volt, de nekünk eszméletlen idétlenül hatott, ahogy nevettek, és nem is esett jól, mert teljesen olyan volt, mintha rajtunk nevetnének és nem velünk. Ehhez az érzéshez persze az egyre erősödő éhségünk is rátett.

Ez a jelenet aztán még egyszer megismétlődött egy helyen, ahol sajnos még egy kisebb csapat gyerek is a nyomunkba eredet a kerékpárjaikon, és folytatták a vihogást, miközben mi már kilométerekkel odébb jártunk, több meredek emelkedőn átkelve, egyre éhesebben. Mondanom sem kell, hogy nagyon nem örültünk ennek a társaságnak, főleg, hogy csak nagy nehezen, néhány helyi felnőtt közreműködésével voltak hajlandóak nagy nehezen lekopni rólunk végül.

Ettől azonban kevésbé éhesek még nem lettünk, és ahogy jártuk a boltokat és éttermeket, továbbra sem találtunk ételt. Ez nem tetszett nekünk, főleg ennyi élmény után nem akartuk csalódottnak érezni magunkat, egy ilyen nap nem érhet így véget! Késő volt már, 8 óra után sok hely bezárt. Kb. 5 km és ugyanennyi nagy emelkedő után fel is adtuk, és visszafordultunk, gondoltuk megnézzük a vendégháztól visszább is a főút mentén, és ha más nem, veszünk valami műanyagba csomagolt borzalmat az egyik boltban, vagy megkérdezzük a nénit a szálláson, hogy nem tudna-e valamit készíteni nekünk. Ekkor persze már nagyon bántuk, hogy nem ezzel kezdtünk, de mivel elfoglalt volt a nő az apró gyermekével és mivel mindig szét akarjuk osztani a kevés pénzünket minél többfelé itt a kispénzű fejlődő országokban, ezért azt gondoltuk, hogy más helyen lesz jó nekünk vacsorázni.

Ez a hely végül egy pékség lett, ahol találtunk apró bagetteket, egyéb, sűrített cukros tejben agyonáztatott péksüteményeket és valami kakaófélét. Nem ezeket ettük, mert a hölgy felajánlotta, hogy ha várunk 10 percet, készít nekünk rendes ételt is. Ennyit megért, hogy normálisan vacsorázzunk, ezért két kifli mellett kivártunk. Később a férj is megérkezett egy robogón a csemetével, és kiderült, hogy valójában nem csak nekünk főzött a hölgy, hanem az egész családjának, és ehhez meginvitáltak minket is. Egy hátsó helyiségben ettünk a nagy sütőgépek mellett a földön, és közben nagyon meg voltunk illetődve, mert nem számítottunk ilyen kedvességre és nem akartunk betolakodni egy család életébe.

De úgy tűnt, ez csak minket zavar, ezért hamar feloldódott a hangulatunk, miközben vendéglátóink egyre csak tették elénk az ételt. A vacsora megkezdése előtt imádkoztak, ekkor derült ki, hogy keresztények, Zita nem kis örömére. :) De hogy Szlovákiás póló hogyan került a férfira, ez a mai napig rejtély! :) A vacsora után furcsa, bordó külsejű, belül zöld, kb. 2-3 cm vastag növényszárakat raktak elénk, és ezeket megpucolva kínálták nekünk evésre. Először azt hittük, bambuszról van szó, de később megtudtuk, hogy valójában cukornádat rágunk. Erre már csak akkor derült fény a részünkről, amikor én már vagy két perce a számban tartottam egy darabot, ami már minden édes levet kieresztett magából, és ami maradt utána, az túl fásnak és keménynek tűnt ahhoz, hogy le akarjam nyelni. :) Ekkor az apuka megmutatta, hogy ezt nem is kell lenyelni: miután kinyomtuk belőlle a fogainkkal az édes levet, ki kell köpni a maradékot. Hát ez volt a desszert, cukornádat majszoltunk! :)

A vacsora után kellemetlennek éreztük a kérdést, de megkérdeztük, hogy mivel tartozunk, mert a másik véglet, vagyis az, hogy ők elvárnak tőlünk pénzt, de mi nem kérdezünk rá, még cikibb lett volna. Nem kértek tőlünk semmit, a vendégeik voltunk erre a nagyszerű családi vacsorára. Persze mi Zitával okosan kieszeltük, hogy azért meghagyjuk a család pénzét, vagyis hogy majd reggel visszatérünk induláskor a biciklikkel, és alaposan megreggelizünk a pékségükben, sőt majd még a tízóraihoz is bevásárlunk náluk a pékárúkból. Ilyesmiket amúgy sem ettünk már egy jó ideje.

Hála Nekik végül olyan fantasztikusan zárult ez a nap, amilyen volt az egész – Csodás! :)

  1. imre
    február 18th, 2013 11:36-nél | #1

    Nem volt időm most teljesen végigolvasni, de ilyen vízikerék máshol is forog, méghozzá elég régóta: http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?n=schuro&pid=59085&blog_cim=N%F3ria%20a%20leghatalmasabb%20v%EDziker%E9k.%20%2814%20k%E9p%29

  2. Reku Papa
    február 18th, 2013 12:47-nél | #2

    Szép, és érdekes napotok volt!

  3. Zsíros B. Ödön
    február 18th, 2013 17:59-nél | #3

    Mondjuk az Orontész-folyó és Hama város Szíriában van és nem Líbiában:
    http://hu.wikipedia.org/wiki/Oront%C3%A9sz
    Kár hogy az évszázadok óta működő kerekekhez felhasznált libanoni cédrus legendás erdőségeiből mára hírmondó is alig maradt a környéken…

  4. Szabó Klári
    február 19th, 2013 00:56-nél | #4

    Nagyon tetszett. :)

  5. Katona Péter
    február 19th, 2013 08:02-nél | #5
  6. február 21st, 2013 13:55-nél | #6

    Sziasztok!

    Az “erős néniről” jutott eszembe egy kis történet, amit pont a napokban olvastam Ulrich Fick életéről az Útközben című könyvben:

    “Az erdőben fát vágnak ki s ott helyben kézifűrésszel fűrészelik szálfákká. Miközben kapaszkodtunk fölfelé, minduntalan jöttek velünk szemben fát hordók, hatalmas gerendákat cipelve le a völgybe. Nem könnyű dolog, – az ösvény keskeny és meredek, jobbra sziklafal, balra a mélység, a szálfák pedig hosszúak és nehezek. De a fahordozók mezítláb, szinte táncos könnyedséggel lépkedtek lefelé, csak a róluk csurgó veríték mutatta, hogy megterhelő ez a fahordás. Az egyikük egy pillanatra megállt, mi oldalt húzódtunk, hogy elférjen mellettünk. Megkérdezte, hogy hány óra van és hova igyekszünk. Válaszoltunk a kérdéseire, majd én megjegyeztem:
    – Maga aztán erős ember! Én ezt nem bírnám.
    Rám nézett és ezt felelte:
    – Szegény ember vagyok én, nem erős. Itt ez az egyetlen munkalehetőség, különben lopnom kellene. De inkább ezt csinálom, mintsem hogy tolvaj legyek.”

    Szerintem elgondolkodtató kis történet…

    További jó utat és erős hátszelet!

  1. Még nincsenek visszakövetések