Nászút a Föld körül

Hamarosan eldől a sorsunk

Ma a betervezett 5:30 helyett 6:20-kor keltünk, mert hajnalban szakadt az eső, és ez jó okot adott nekünk még egy kis lustálkodásra. Reggelire csak bekaptunk egyet-egyet a tegnap elvitelre vásárolt Harun féle parothából, majd elbúcsúztunk a szállásadóinktól, és a kedvességüket megköszönve kitoltuk a bringákat az esőbe. Kezdetben még az esődzsekikben tekertünk, de aztán jobb lett az idő, és levettük őket.

A második, igazi reggelinket már egy útszéli kis koszos vendéglőben fogyasztottuk, olajban kisütött parothát, rántottát és teát, összesen 75 takáért. Közben a helyiek persze jól körbeálltak minket, ahogy szokták. Szóval minden olyan volt, mint bármikor máskor Bangladesben, de ez csak a kívülállóknak (annak a több tucatnak) tűnhetett így, valójában mind a ketten kicsit izgultunk, hiszen tudtuk, hogy még pár kilométer, és megérkezünk a gundumi határátkelőhöz, ahol eldőlt a sorsunk, ha a következő hetekre véglegesen még nem is, de a következő napokra biztosan. Ha beengednek Mianmarba, akkor boldogság van, és megoldódott a 15 napja túllépett bangladesi vízumunk problémája. Ha nem engednek be, akkor még van egy dobásunk a dhakai nagykövetségen, és ha valamilyen csoda folytán kapunk tőlük engedélyt a bondor-nasaka belépésre Teknaf mellett, akkor királyság van. De ehhez már valószínű vízumot kell hosszabbítanunk, ami még plusz nyűg, a Dhakába való utazásról nem is beszélve. És ha ez se jön össze, akkor nem marad más lehetőség, mint repülőre szállni, ráadásul nem is Yangonba (Mianmar régi fővárosa), hanem Thaiföldre, Bangkokba, mert csak oda van legközelebb közvetlen járat, ami szóba jöhet.

Szóval tudtuk, hogy hamarosan eldől a sorsunk, és ezért volt bennünk egy kis majré. Vagy talán annyira nem is kicsi, mert én személy szerint eléggé izgultam, kb. annyira, mint mondjuk az érettségi, vagy a főiskola vizsgák, vagy azok eredményhirdetései előtt. Most nem is a tájról és nem is a bengáliakról beszélgettünk Zitával az úton, hanem pontosan erről. Azon gondolkodtunk, hogy hogyan kéne majd tárgyalnunk a határőrökkel, és rávezetnünk őket, hogy engedjenek át. Zita ötletére, tanulva az eddigi hibáinkból, azt találtuk ki, hogy megpróbáljuk őket nem hagyni eszkalálni. Vagyis legalább az első főnökhöz való telefonálás előtt megemlíteni valami „Exit Fee”-t, amit kifizetnénk közvetlenül nekik is, ha átengednek. Mindezt persze ugyanígy a túloldalt is Mianmarban, csak ott „Entry Fee”-vel.

Izgatottan vártam, hogy mikor érünk arra a pontra a GPS kijelzőjén, ahol majd le kell kanyarodnunk a főútról, és ahonnan már csak kb. 1km a határvonal. Vajon mi lesz ott? Lesz egyáltalán valami, vagy esetleg csak simán át tudunk suhanni, mert ez az út a zöldhatáron át visz, és az illető is, aki feltrackelte és töltötte az OSM-re, úgy kell át?

Ilyen gondolatok jártak a fejemben, amikor végre tényleg eljött az a bizonyos elágazás. Egy saras kis utcán hajtottunk keresztül egy rövid bazársoron, majd egy keskenyebb kis aszfaltúton folytattuk falusi házak között. Pár kilométerrel ezelőtt már láttunk határőrséget jelző táblákat (már jól ismerjük a jelüket…), ezért sejtettük, hogy nem zöldhatár lesz. Már csak azért sem, mert ezt a kis utat a Google Maps is jelöli amúgy. És ez a kis út mellesleg igen gyönyörű, ezért már önmagában megérte a főútról letérni: gyönyörű dombok között, rizsföldek oldalában kanyarogtunk, a fás, bokros, emberek és állatok által lakott dombok és a sík, élénkzöldben tündöklő rizsmezők között éles volt a kontraszt, az összhatás pedig szemet gyönyörködtető. Ebben a környezetben tekertünk, amikor végre az utolsó kettő minket üvöltve-sikítva üldöző kisgyerek is lekopott. Magunk maradtunk, más ember nem volt az úton, se körülöttünk, csak néhányan dolgoztak a rizsföldeken, de ők ügyet sem vetettek ránk – valószínű észre sem vettek minket. Eddig minden tökéletes! Olvass tovább…