Bejárat > Ázsia, Banglades > Gundum: a negyedik ostrom – Mi van, ha végig élvezem?

Gundum: a negyedik ostrom – Mi van, ha végig élvezem?


Hamarosan eldől a sorsunk

Ma a betervezett 5:30 helyett 6:20-kor keltünk, mert hajnalban szakadt az eső, és ez jó okot adott nekünk még egy kis lustálkodásra. Reggelire csak bekaptunk egyet-egyet a tegnap elvitelre vásárolt Harun féle parothából, majd elbúcsúztunk a szállásadóinktól, és a kedvességüket megköszönve kitoltuk a bringákat az esőbe. Kezdetben még az esődzsekikben tekertünk, de aztán jobb lett az idő, és levettük őket.

A második, igazi reggelinket már egy útszéli kis koszos vendéglőben fogyasztottuk, olajban kisütött parothát, rántottát és teát, összesen 75 takáért. Közben a helyiek persze jól körbeálltak minket, ahogy szokták. Szóval minden olyan volt, mint bármikor máskor Bangladesben, de ez csak a kívülállóknak (annak a több tucatnak) tűnhetett így, valójában mind a ketten kicsit izgultunk, hiszen tudtuk, hogy még pár kilométer, és megérkezünk a gundumi határátkelőhöz, ahol eldőlt a sorsunk, ha a következő hetekre véglegesen még nem is, de a következő napokra biztosan. Ha beengednek Mianmarba, akkor boldogság van, és megoldódott a 15 napja túllépett bangladesi vízumunk problémája. Ha nem engednek be, akkor még van egy dobásunk a dhakai nagykövetségen, és ha valamilyen csoda folytán kapunk tőlük engedélyt a bondor-nasaka belépésre Teknaf mellett, akkor királyság van. De ehhez már valószínű vízumot kell hosszabbítanunk, ami még plusz nyűg, a Dhakába való utazásról nem is beszélve. És ha ez se jön össze, akkor nem marad más lehetőség, mint repülőre szállni, ráadásul nem is Yangonba (Mianmar régi fővárosa), hanem Thaiföldre, Bangkokba, mert csak oda van legközelebb közvetlen járat, ami szóba jöhet.

Szóval tudtuk, hogy hamarosan eldől a sorsunk, és ezért volt bennünk egy kis majré. Vagy talán annyira nem is kicsi, mert én személy szerint eléggé izgultam, kb. annyira, mint mondjuk az érettségi, vagy a főiskola vizsgák, vagy azok eredményhirdetései előtt. Most nem is a tájról és nem is a bengáliakról beszélgettünk Zitával az úton, hanem pontosan erről. Azon gondolkodtunk, hogy hogyan kéne majd tárgyalnunk a határőrökkel, és rávezetnünk őket, hogy engedjenek át. Zita ötletére, tanulva az eddigi hibáinkból, azt találtuk ki, hogy megpróbáljuk őket nem hagyni eszkalálni. Vagyis legalább az első főnökhöz való telefonálás előtt megemlíteni valami „Exit Fee”-t, amit kifizetnénk közvetlenül nekik is, ha átengednek. Mindezt persze ugyanígy a túloldalt is Mianmarban, csak ott „Entry Fee”-vel.

Izgatottan vártam, hogy mikor érünk arra a pontra a GPS kijelzőjén, ahol majd le kell kanyarodnunk a főútról, és ahonnan már csak kb. 1km a határvonal. Vajon mi lesz ott? Lesz egyáltalán valami, vagy esetleg csak simán át tudunk suhanni, mert ez az út a zöldhatáron át visz, és az illető is, aki feltrackelte és töltötte az OSM-re, úgy kell át?

Ilyen gondolatok jártak a fejemben, amikor végre tényleg eljött az a bizonyos elágazás. Egy saras kis utcán hajtottunk keresztül egy rövid bazársoron, majd egy keskenyebb kis aszfaltúton folytattuk falusi házak között. Pár kilométerrel ezelőtt már láttunk határőrséget jelző táblákat (már jól ismerjük a jelüket…), ezért sejtettük, hogy nem zöldhatár lesz. Már csak azért sem, mert ezt a kis utat a Google Maps is jelöli amúgy. És ez a kis út mellesleg igen gyönyörű, ezért már önmagában megérte a főútról letérni: gyönyörű dombok között, rizsföldek oldalában kanyarogtunk, a fás, bokros, emberek és állatok által lakott dombok és a sík, élénkzöldben tündöklő rizsmezők között éles volt a kontraszt, az összhatás pedig szemet gyönyörködtető. Ebben a környezetben tekertünk, amikor végre az utolsó kettő minket üvöltve-sikítva üldöző kisgyerek is lekopott. Magunk maradtunk, más ember nem volt az úton, se körülöttünk, csak néhányan dolgoztak a rizsföldeken, de ők ügyet sem vetettek ránk – valószínű észre sem vettek minket. Eddig minden tökéletes!


Sorompó!

Az egyik kanyar után egy két bambuszrúdból álló sorompót láttunk magunk előtt az úton, a következő táblával: „Vehicles and visitors are restricted beyond this point”. Remek, se járművünk nincs, csak fekvőbringánk, és visitor-ok sem vagyunk, hanem nászutasok! Na meg nem is lát senki, úgyhogy gyerünk, kikerülni a barikádot az úttól jobbra haladó kis kerülőösvényen. Ahogy kijárt fűből és a keréknyomokból látszik, sok helyi is így teszi.

Még nem jutottam el elsőként a sorompó vonaláig, amikor balról a hátam mögül egy kiáltást hallottam. Egy dombról szólt hozzám egy katonaruhás ember. A fenébe! Ugyanekkor szemben, az úton is feltűnt egy ugyanilyen egyenruhás ember, aki felénk sétált. Intettünk, hogy oké, sorry, “nem vettük észre a táblát” , és letámasztottuk a bringánkat a sorompó elé, majd az övtáskáinkban kezdtünk kotorni, ahonnan hamar előkerültek az útleveleink, amelyeket aztán a mianmari vízumnál kinyitva az emberünk kezébe adtunk. Ő magyarázott valamit, amiből nem sokat értettünk, és nem sok jót reméltünk, de mi csak értetlenül „há-háá”-ztunk (igen, igen..), ahogy ők is szoktak nekünk, amikor mi beszélünk hozzájuk és ők nem értik, és integettünk előre mosolyogva. Végül ő is intett, és mi pedig teljes természetességgel pakoltuk el az útleveleinket, majd ültünk fel a bringákra, és tekertünk el a sorompó mellett. Senki nem szólt ránk, mehettünk… Az útlevelünk rólunk szóló oldalát meg se nézte az emberünk, és persze semmi pecsétet se kaptunk. Ennyi lett volna a bengáli oldal? Ezt nem akartuk elhinni, ennyire naivak még mi sem vagyunk, mindenesetre azért kicsit bizakodni kezdtünk, hisz az, hogy tovább engedtek, jó jel. Az út folytatódott, és egy nagy mezőre kerültünk, ahol egy másik őr sétált, nagy puskával a vállán. Köszöntünk neki Asalam Aleikom-ot, ő visszaköszönt, mi pedig elhaladtunk mellette.

Egy kapu tűnt fel előttünk, becsukva. Pontosan azon a ponton kellett megállnunk, ahová a gépész a határvonalat jelöli. Itt egy folyó van, amin az út egy hídon halad át. A híd mindkét oldalán egy nagy kapu van bezárva. Lakatokat nem láttunk, csak nagy, rozsdás, bezárt reteszeket. Ember sincs sehol, a túloldalt se látunk senkit. Ez nem jó jel. Utolér minket a puskás ürge, lemegyünk hozzá a hídról, mutatjuk az útlevelünket, de mind hiába, csak magyaráz, hogy zárva a határ, és nem mehetünk át. Telefonál és integet, hogy menjünk vissza a „Camp”-hez, és beszéljük meg a dolgot a főnökeivel. Ahh, első eszkalációt buktuk!

Visszaérve a sorompóhoz és a dombhoz, letámasztottuk a bringákat a sorompónak (a belső oldalra, hogy éreztessük, hogy már a túloldalt vagyunk), majd egy palack vízzel és az övtáskában az iratainkkal illetve az összes pénzünkkel felmentünk a domb tetejére a többi határőrhöz. Egy öreg volt ott, meg a másik, aki először nézte meg az útlevelünket. Ültünk a nekünk kirakott két kék műanyagszékben, ők meg egy kis fapadon, és néztük a tájat. Gyönyörű volt, az út szépen kanyarodott előttünk, látszottak a dombok és a rizsföldek, és a sorompó is a bringáinkkal. Néhányan ólálkodtak körülöttük. Egy ember odalent önkéntesen elhajtotta őket, és ennek örültünk, mert már olyan közel és olyan sokan álltak a bringák körül, hogy innen fentről nem láttuk volna, ha matatnak valamin. Szép volt a kilátás, és jó lett volna ott még üldögélni, de minket 5 perc után aggasztani kezdett ez a dolog, ez a bizonyos Mianmar, ahová jó lenne már begurulni végre.


Neve, apja neve, útlevélszám, falu, posta, rendőrség?

Hátramentem a házhoz, hogy előkerítsek valami főnököt, akivel lehet beszélni. Odabent határőr ruhák szögreakasztva, két ember pedig az ágyakon, lungiban, félmeztelenül. A francba, így nem látszik a rangjuk, csak hogy egyik szőrösebb a másiknál! :)

Beszélgetésbe kezdtünk, később Zita is bejött, leültünk mi is az egyik ágyra. Jól alakultak a dolgok, tetszett nekik, hogy beszélünk bengáliul, és mi elmondtuk, hogy ez már a 17. ország, ahol járunk, és hogy 10700km-t bicikliztünk 15 hónap alatt. Ebben apró túlzások voltak, de ezeket felfelé kerekítésnek is felfoghatjuk. Mondogatták ugyan, hogy itt nincsen „immigration”, de miután már mindenkit névről ismertünk és mindenkiről tudtuk, hogy hány éves, hol lakik, hány gyereke van és hogy abból mennyi fiú és lány és azok hány évesek, ekkor az egyikük elővett egy papírt, amire ráírta, hogy name:, father name:, passport number:, village:, P. O.:(Post Office), P.S.:(Police Station), District:. Nem emlékszem, meséltem-e már, hogy itt így azonosítják az ember címét, néha szállodáknál is kérik a címünket, és az első ilyen alkalomkor zavarban voltunk. Mi az, hogy posta, meg rendőrség? Én nem postán lakom, és nem is rendőrségen, nálunk otthon házakban meg lakásokban laknak az emberek… :) Persze ezzel csak elhumorizáltunk Zitával, valójában hamar rájöttünk, hogy itt nem irányítószám van, meg utca és házszám, hanem rendőrség és posta alapján jár a postás, ha egyáltalán van olyan…

Na, de visszatérve a domb tetején lévő határőrkuckónkba, kezdtünk bizakodóak lenni, miközben megadtuk ezeket az adatainkat, hiszen ha elkérik, az már jó jel, talán mégis el lehet azt intézni itt, vagy csak úgy tesznek, mintha el lehetne, aztán majd azt a kölcsönösen kitalált „Exit Fee”-t zsebre teszik. Miután kitöltöttük a papírokat, kihívtak minket a padokhoz, és ekkor éreztük leginkább, hogy eljött a pillanatunk, vártuk, hogy megmutassák, hogy hol az az ösvény a dombok között, ahol áttolhatjuk a bringákat Mianmarba, miközben ők épp nem néznek arrafelé, ám nem így történt. Újra jöttek az immigration-el, és hogy a Cox’s Bazarban lévő Chief Commander-ük szigorúan meghagyta, hogy nem engedhetnek át. Ezt később meg is magyarázták, mondván, hogy Burimari-nál beléptünk, és ha nem lépünk ki egy idő után egy másik, szintén hivatalon határátkelőhelyen, akkor abból balhé lesz, és jelentik Magyarországra, hogy eltűntünk, satöbbi-satöbbi… Ezt meg is értettük és el is fogadtuk, noha nagyon fájt e keserű valóság.


De mi van, ha végig élvezzük az egészet?

Később nekem is sikerült beszélnem ezzel a Chief Commanderrel és egy végtelenül kedves és segítőkész, angolul jól beszélő embernek tűnt így telefonon keresztül. Mondta, hogy ő mindent megpróbál, ha írunk egy kérelmet (Request), azt eljuttatja a megfelelő helyekre, aztán meglátjuk, mire jutunk. E kérelemnek rögvest neki is álltunk, ebben nagy segítségemre voltak a határőr barátaink, elém raktak asztalt, tollat, papírt, indigót, mi pedig kezdtünk fogalmazni Zitával. A végére „Yours Sincerely”, dátum, aláírás, adataink, csatoltunk hozzá nálunk lévő útlevél és vízumfénymásolatokat is, sőt még a bangladesi 45 napos vízumigényléshez a delhii Magyar Nagykövetségtől kapott igazolást is, miszerint a világot igyekszünk körbekerékpározni. Ezt ezúttal sem szégyelltük elővenni és csatolni, hisz ez a papír noha nagyon hivatalos volt, csak ennyiről szólt, és mi pedig most egy teljesen legális és hivatalos utat kezdtünk el járni, amiben nincs szégyellni való. Más esetben nem lett volna arcunk ezzel a papírral élni.

Miközben ott ültünk az asztalnál és ezeket a papírokat raktuk össze a dombtetőn, azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen élvezem az egészet! És ha úgy nézzük, valahol csak ez a lényeg, nem? Mi most mindent megteszünk, aztán lesz, ahogy lesz. Ha bejutunk, jó, ha nem jutunk be, akkor egy csomó pénzbe fog kerülni a Dhakába való utazás, a vízumhosszabbítás és/vagy az engedély megkérése a mianmari nagykövetségen. De mi van, ha mindeközben élvezzük az utazást, igen, vissza Dhakába is, sőt az ottlétet is élvezzük, és egyáltalán az egészet, hogy megpróbáljuk és mindent megteszünk, hogy innen, szárazföldön bejussunk Mianmarba. Oké, rendben, nem sikerül, megyünk repülővel Bangkokba, onnan a mianmari Yangonba, ezzel egy csomó idő és pénz „elmegy”, de mi van akkor, ha én ezt az időt mind élvezem és mindvégig jól érzem magam? Sőt, tovább megyek, mi van akkor, ha azt az időt is élvezem majd a jövőben, ami alatt majd azt a pénzt megkeresem, amibe ez a kitérő esetleg kerül majd? Akkor az van Árpikám, hogy fölösleges itt most agyonizgulnod magad, azzal nem segítesz magadon, se a helyzeten! – és ez most kivételesen olyan megvilágosodás volt, amitől egyszerre tényleg jobban is éreztem magam, ettől aztán még inkább jobb kedvünk lett, mert úgy éreztem, hogy Zita sincs éppen úgy elkeseredve, ahogy akár lehetnénk, de mégsem vagyunk.


A határőrök a barátaink lesznek

Ebben az érzésben egész biztosan az is közrejátszott, hogy kicsit úgy mentünk oda, hogy ezek a gonosz határőrök, valahogy túl kell járnunk az eszükön és át kell jutnunk rajtuk. De közben ezek a gonoszok átalakultak kedves barátokká, akik teával és tiszta vízzel kínáltak minket, kedvesen és nagy érdeklődéssel fordultak felénk, csodálták a bengáli tudásunkat és együtt énekeltük velük nevetve a Bondu Tin Din-t. Még elnézést is kértek, hogy nem engedhettek át minket! Hát lehet az ilyen határőrre haragudni?! :) Nem bizony, sőt még én szégyelltem magam egy kicsit, hogy utalgattunk egy bizonyos Fee-re, amit vagy levágtak, de eszükbe se jutott élni vele, vagy csak azt hitték, hogy úgy tudjuk, van valami kilépési díj – mert egyébként nincs, ha jól emlékszem. Nem is örültem volna, ha megkorrumpáltuk volna őket, olyan aranyos, kedves emberek voltak mind, hogy sajnáltam volna, ha esetlegesen miattunk bajba keverednek.

Indulás előtt egyikük már ebédelt, és rákérdezett, hogy nem csatlakozunk-e, mi pedig nem szégyellősködtünk, hanem elfogadtuk az ajánlatot. Finom rizst, halat és krumplit kaptunk, aminek elfogyasztása alatt ismét jókat beszélgettünk. Ebéd után még kisétáltunk Zitával a dombperemre, és fényképeztünk párat. Sajnos a határőrjeinket nem szabadott fényképeznünk, pedig néhányuknak volt egy fizimiskájuk, amit most kár, hogy nem tudok megmutatni. :)

Úgy érkeztünk hozzájuk, hogy „ellenségként” tekintettünk rájuk, ám kb. két órával később mint a barátainktól búcsúztunk, és őszintén minden jót kívánva ráztunk szorosan kezet egymással. Mindeközben tudtuk, hogy nem jutottunk be Mianmarba, ám mégsem volt bennünk csalódás, mert mindent megpróbáltunk, és ezt igazából élveztük. Mindemellett még mindig nem értem teljesen, hogyan lehet, hogy nem törtünk úgy össze, mint pl. tegnap, amikor megkaptuk a rossz hírt, és még az a borús érzés se volt bennem, mint az este. Talán azért, mert megszűnt a nagy bizonytalanság. Bizonyossá vált, hogy megyünk Dhakába, és hogy újra láthatjuk Prodipot, a családját, és újra hallhatom David-et Bondu Tin Din-t énekelni, sőt, most már én is vele énekelhetem, hiszen azóta már fejből tudom az első versszakot.


Gundum – Cox’s Bazar: Mind sügérek vagyunk!

Ám a napnak ekkor még közel sem volt vége, sőt, igazából most kezdődött, mert még csak dél volt, és még előttünk volt 39km Cox’s Bazarig. Mert azt a tervet eszeltük ki, hogy onnan buszra szállunk, és másnap reggel már megyünk is, először vízumot hosszabbítani, aztán a nagykövetségre, speciális engedélyért a mianmarba való szárazföldi belépéshez. Utóbbi sikerességéhez nem látok 20%-nál nagyobb esélyt, sőt talán ezzel is túl naiv vagyok, de mindenesetre ezt is megpróbáljuk. A vízumhosszabbítást azért tettük előre, mert azzal a legrosszabb eshetőséggel is számolnunk kell, hogy mi van, ha azt mondják, hogy túllépve a vízum érvényességi idejét 18 nappal már nem hosszabbítható az, hanem hagyjuk el az országot a 19. nap végig, ha nem akarunk büntetőjogi eljárás alá kerülni. Ezt nem tartom valószínűnek, de számolnunk kell vele. Az inkább valószínű, hogy ott is embereket találunk, akik biztos segítenek majd, hogy minden a legjobb úton haladjon, sőt, a végén még talán a Mianmarba való bejutásban is tudnak segíteni, ki tudja.

Prodippal többször beszéltünk, sajnos nem lesz otthon Dhakában mikor érkezünk, de így is szeretettel várnak, az irodában el tudunk majd lakni, és ez tökéletes is lesz, ott van fénymásoló, nyomtató és gyors net, mindent gyorsan és hatékonyan tudunk intézni, ha kell.

A Gundum – Cox’s Bazar szakasz gyönyörű volt, szép helyeken jártunk, és csak kétszer álltunk meg. Először egy üdítőt inni, ahol kb. százan, nagyon közelről körbeálltak minket, és nem tudtuk kontrollálni őket, se elmenekülni, ezért ez a megállás nem volt túl pihentető. Vagyis inkább pontosan, hogy elmenekültünk innen, amint megittuk az üdítőt. Pár kilivel később álltunk meg egy olyan helyen, ahol nem sok ember volt, és hála az égnek, később sem került elő sokkal több. Itt végre lazíthattunk, levettük a cipőinket, és élveztük, hogy kicsit pihenünk, hogy nem kell tekerni és hogy nem bámulnak minket csak húszan.

Búcsúzkodáskor még kicsit játszottam velük, megtanítottam egyiküknek a „Mind sügérek vagyunk” mondatot:

Nagyon gonosz dolog volt ez?! :) Igazából mindkét fél jól szórakozott a dolgon, magunkat is beleértettük a sügérségbe, és ők nem kérdezték meg, mi az amit mondanak, de ha meg is tették volna, csak annyit tudtam volna mondani, hogy „We are all Fish!”, mert a sügér nem tudom, hogy van angolul… :) Különben meg az sem zavarta volna őket, azon is nevettek volna, ők mindennek örülnek, és mindenen nevetnek, különösen, ha azt egy fehér ember teszi vagy mondja előttük, és őket is belevonja.

Érdekes, hogy én csak ezen a videón vettem észre, amikor megnéztem, hogy nem csak, hogy sokkal világosabb bőrűek vagyunk náluk, hanem magasabbak is, méghozzá jóval. Nem elég, hogy fehér ember,holdjáróval, még óriás is, ráadásul teljesen hülye. Miért is csodálkozom, ha körénkgyűlnek?! :)


A buszra szállós mutatványunk

Cox’s Bazarban először össze-vissza küldözgettek a népek, amitől kicsit mérges lettem, de végül pont beértünk a „Dhaka Bus Counter” nevű apró kis jegyiroda várójának eszkábált teteje alá azelőtt, hogy irtózatosan leszakadt az ég. Fél óra alatt lezúdult az égből Magyarország éves csapadékmennyisége, majd miután alábbhagyott, mehettünk a buszunkhoz, amihez ekkor már jegyünk volt, és ami pár perc múlva indulni szeretett volna. A fejtámlákat már előre leszereltem és a cuccainkat is szétválogattuk (fedélzetre és csomagba), az imbusz kulcs a zsebemben volt, hogy a kormány-villa távtartót már csak a busztetőn szedjem szét. Buszra rekukkal felszállni nem gyenge mutatvány, de már megvan rá a koreográfiánk: Zita pakolja alulra a táskákat, én matatok fent a bringákkal. Feladni a gépeket ilyen magasba segítség nélkül lehetetlen lenne, de eddig mindig volt erre segítő kéz. Ez a kéz egyébként veszélyt is jelent, mert könnyen lehet, hogy nem úgy fogja meg a bringát, ahogy az jó neki, mert ugye az itteni bringákon nemhogy tárcsafék, de még bowden sincs, így aztán lehet ütni-vágni a masinákat, és kb. az is mindegy, hogy kötözi le a tetőhöz, míg nálunk ez nem így van, ezért aztán sokszor hangosan és határozottan irányítanom kell az illetőt, ha túlbuzgó, néha lefelé a tetőről, hogy hagyja már, hogy csak én csináljam egyedül.

Most itt vagyunk a buszon, innen írtam le a mai nap történetét, mert annyi minden történt ma és annyira élénken él bennem minden, hogy így láttam jónak. És mert a fene tudja honnan, de valahogy maradt rá energiám egy ilyen nap végén. Mindjárt éjfél, 4-kor leszállunk Dhakában, hát az tuti nem lesz egy leányálom, egy átbringázott nap átbuszozott éjszakája után a városban (de legalább csak hajnalban) bringázni, majd ügyet intézni, felelős döntéseket hozni.

Írnám, hogy drukkoljatok, ám mire olvassátok, már rég eldőlt a sorsunk. :)

2012-09-08

Naptárat ugye rendeltetek már? :) Már látható egy előnézet, és az előrendelési időszak hamarosan véget ér, ezért ha szeretnél, és nem rendeltél még, akkor gyerünk, nehogy lemaradj! :)

  1. Németh András
    október 26th, 2012 18:37-nél | #1

    “Nem elég, hogy fehér ember,holdjáróval, még óriás is, ráadásul teljesen hülye. Miért is csodálkozom, ha körénkgyűlnek?! :)”

    azért elég sok kefét megettél mire rájöttél a világ egyik nagy összefüggésére :D

  1. Még nincsenek visszakövetések