Bejárat > Ázsia, Banglades > Újra Dhakában – Sikerként éljük meg azt, ami kudarc is lehetne

Újra Dhakában – Sikerként éljük meg azt, ami kudarc is lehetne


Érkezés

Dhakába ha jól emlékszem, hajnali négykor érkezett meg a buszunk. Szerencsénk volt, mert Prodipék irodájától csupán néhány kilométerre rakott ki minket. Következett a mutatvány visszafelé: Bringákat a tetőn eloldozni, leadni, alulról kipakolni a táskákat. Majd összeszerelés, lelkes nézőközönség közepette, aztán végre sisak, kesztyű felvesz, lámpák felkapcsolva, ééés indulás bele a dhakai éjszakába. Azért az valahol „csodás”, hogy egy város még ilyen hajnali órában is képes büdös lenni – és erre nem számítottunk, mert a maszkokat nem vettük elő. A World Concern irodája nem volt elmentve a GPS-ben, ezért csak emlékezetből kezdtük végigjárni az utcákat a környéken, de hamar ismerős helyen találtuk magunkat és ráleltünk a kapualjra is. A biztonsági őr már megismert minket, kinyitotta a kaput, mi pedig behajtottunk. Hát újra itt vagyunk! A második emeleti tárgyalóba pakoltunk fel, de aludni lent aludtunk egy földszinti nagy előadóteremben. Szűk két órát aludhattunk, mert 7 után felkeltettek minket mivel minden munkanap reggelén 8 órakor a lenti teremben reggeli ima kezdődött. Én ezen a reggelen már nem aludtam tovább, csak felköltözve a fenti tárgyalóba nekiálltam intézkedni. Sok dolgunk lesz, nagy és drága döntéseket kell meghoznunk. De mindenek előtt egy kérvényt írtam meg az itt állomásozó mianmari nagykövetségre, és előkészítettünk mindent a vízumhosszabbításhoz.

Tudtuk, hogy bringával kell mennünk mind a két helyre, mert csak úgy érhetjük el a „maximális hatást”. Ehhez sok kedvünk nem volt, bringázni Dhakában egy ilyen átbuszozott éjszaka után. Tegnap is kemény napunk volt, az este nagyrészét a buszon töltöttük és utána is alig aludtunk. De nem volt mit tenni, menni kellett, mert tudtuk, hogy minden nap drága most nekünk, hisz a vízumunk már több mint 15 napja lejárt.


A Passport Office-ban pofonként ér minket a hír…

Először a vízumirodába, a „Passport Office”-ba mentünk, csak hogy megtudjuk, mi a helyzet. Ez hála az égnek csupán három kilométerre volt az irodától, ráadásul majdnem teljesen útba esett a mianmari nagykövetség felé, ami viszont már több, mint 10km-re volt. Bringával viszonylag sima ügy volt, amin mi is meglepődtünk. Szerencsére egész úton végig „soksávos”, széles sugárúton kellett haladnunk, ahol elfértünk a forgalomban. Az iroda egy sokemeletes épület volt, aminek az aljában már kígyózó embertömeg állt sorba.

A negyedik emeletre kellett mennünk, ahová én már lungiban érkeztem meg, szintén a „maximuális hatás” érdekében. Igaz, ez sokat nem számított, mert csak ablakok voltak, ahol elmondhattuk a problémánkat, mire az illető átnyújtott egy csomó kitöltendő papírt, és közölte az összeget. 17×500 vagyis 8500 taka, tehát 23 ezer forint fejenként, és ez még csak a napi bírság, ezen felül még meg kell fizetnünk a vízumhosszabbítási díjat, ami 55 dollár fejenként! Micsoda? Miért 500 taka minden napra a bírság? Nem arról volt szó, hogy 200 taka a bírság az első 15 napra, és csak utána 500? De, de ez így van, de a 15 nap lejárta után már az első 15 napra is az 500 taka a bírság. Az fejenként 35600 forint, kettőnkre összesen 73200! Te jó ég, mennyi pénz, ezt jól megcsináltunk magunknak! Máskor ennyi elég lehetne egy hónapra, és most sutty, kifizetjük a bürokráciának, mert hülyék voltunk. Ez nagyon fájt nekünk. Próbáltunk hatni az ablakban ülő emberre, de teljesen reménytelen volt a helyzet, ő csak egy hivatali alkalmazott volt.


A mianmari nagykövetségen: Nem!

Úgy döntöttünk, hogy még mielőtt kifizetnénk ezt a kisebb vagyont, elmegyünk a mianmari nagykövetségre, és ott meglátjuk, mi történik. Ha biztató lesz a helyzet, és mehetünk a szárazföldi határra kilépni, ott általában nem nézik, hogy lejárt-e már a vízumunk, de ha mégis, ott az 55 dollárt meg tudjuk úszni. Bringára pattantunk hát, és áttekertünk a mianmari nagykövetségre. Itt már jártunk, tudtuk, mi vár ránk: egy utcára néző bódé a szögesdrótos nagykerítés mellett, egy pici ablakkal, ahol beköszönhetünk, bemondhatjuk bajunkat és beadhatjuk a papírokat, na meg persze a díjakat. Emberünk itt egyáltalán nem volt segítőkész, élből azzal kezdte, hogy nem lehetséges amit kérünk, nem tudunk szárazföldön belépni Mianmarba, csak a yangoni repülőtéren keresztül. A kérelmünket is csak nagy nehezen vette be. Kértük, hogy hagy beszéljünk személyesen a nagykövet úrral, de erre sem adtak lehetőséget. Ezért aztán végül elkértem egy telefonszámot is, ahol majd tudok érdeklődni az ügyünket illetően. Úgy gondoltam, hogy ha ennyire esélytelen a helyzet, akkor nem fáradok ide személyesen még egy visszutasítást meghallgatni, mert ennél azért még a mi időnk is drágább. Itt a nagykövetség előtt leszólított minket egy francia fehér nő, akit Veronique-nak hívtak, és elmesélte, hogy ő is nagy kerékpártúrás, és néhány évvel ezelőtt az örökbe fogadott, fekete fiával, aki akkor 4 és fél éves volt, bejárták Dél-Amerikát egy félig normál bicikli, félig rekumbens tandemem! Wow, ez aztán a nem akármilyen történet! Telefonszámot és névjegykártyát cseréltünk, hogy majd még össze tudjunk futni, amíg Dhakában vagyunk. Ő az EU-s diplomáciai delegációban dolgozik itt Dhakában, szóval később is megtaláljuk a városban. Na, ha másért nem, ezért érdemes volt ide eltekerni a mianmari nagykövetségre!

Visszafelé egy óriási zuhét kaptunk, ami igaz, hogy csak 5 percig tartott, de azalatt tökéletesen bőrig áztunk. Épp egy hatalmas felüljáró kellős közepén tekertünk amikor elkezdett esni, így sehová nem tudtunk menekülni. Nálam volt egyetlen egy váltás póló, Zita ezt vette fel az eső után, hogy mégse játszon vizes pólósat egy muszlim ország fővárosában, akármennyire is „moderate muslim”-nak vallják magukat a bangladesiek.


Kézzel eszed a rizst? Normális vagy? IGEN!

Még szerencse, hogy nálunk volt ez a váltás póló, különben nem tudtunk volna egyenest visszamenni a „Passport Office”-ba, a vízumhosszabbításunk ügyét intézni. Mikor először itt voltunk, tévedésből az ötödikre mentünk először, ahonnan egy hátsó lépcsőházban jutottunk csak le a negyedikre, viszont ott egyenesen a „színfalak mögé”, vagyis a hátsó folyosóra, ahonnan az irodák nyíltak és ahová elméletileg az ügyfél nem tehetné be a lábát. Na, mi most másodjára már direkt egyenest ide mentünk, mert már először se nézett ki minket senki, most pedig tudtuk, hogy az egyetlen esélyünk, hogy valamit elérjünk, ha beszélünk valamilyen főnökkel. A főnökasszonyra várni kellett egy fél órát, mert épp nem volt bent.

Ezalatt az idő alatt mi kimentünk ebédelni egy sarki kis étterembe, ahol úgy gondoltam, indítok egy videót, mert ilyet lehet hogy utoljára látunk itt Bangladesben:

Bizony, az emberek mind kézzel esznek, úgy keverik össze a rizst a curry-vel, a hússal és lapátolják be a szájukba. Többször, többüktől hallottuk és egymástól függetlenül vallották, hogy ha nem kézzel eszik az ételt, akkor nem érzik annyira az ízeket, nem olyan finom, mert így a tapintással is érzik az ételt az ízlelés előtt. Szerintem így enni a rizst meg egyszerűen csak gusztustalan, persze ezt soha egyiküknek sem mondtuk, csak ez a legelső, őszinte véleményem, amit egyébként éppoly primitívnek tartok, mint ahogy elsőre magát a kézzel evést annak láttam, de nem tagadom, noha szégyellem, de először így vélekedtem. Csak higiénia kérdése az egész, persze jó kérdés, hogy mennyire könnyebb teljesen tisztára elmosni az evőeszköz, mint a kezünket, gondoljunk csak a köröm melletti részekre és a bőr repedéseire. Aztán gondoljunk arra, hogy miért is baj egy kis kosz? :) Hosszútávon lehet, hogy ellenállóbbá tesz, ha mindig benyelsz a kajával ezt-azt is a kezedről… Egyébként ez valahogy engem megrémít, hogy ilyen előítéletek élnek bennem, hogy amikor meglátok egy így a kezével evő embert, sötétebb bőrrel, akkor az jut eszembe róla, hogy ez milyen primitív és gusztustalan. Közben mélyen már nagyon jól tudom, hogy ez abszolút nem helyes és nem szabadna így éreznem, de mégis így érzek.

Mert pl. találkoztunk nem egy olyan emberrel, aki igen intelligens, iskolázott, értelmes egyén, és ő is kézzel eszik. Pl. Prodipék irodájában az ebédnél mindenki kézzel eszik – már mi is egyébként, mert egyszerűbb. Mégis, még ezek után is, ez az érzés, annak ellenére hogy tudom, hogy helytelen, még két hónap Banglades után is előjött. Sőt, igazából ez már régebb óta tart, mert Nepálban és Indiában is rengetegen esznek kézzel. Pl. Delhiben Chandan is kézzel eszik. Szóval ez az egész engem arra ébresztett rá, hogy nagyon mélyek bennem ezek az előítéletek, és ez nem helyes, és nem jó, ugyanakkor az jó, hogy erre így már rájöttem, mert ez már félsiker a ledöntésükben.


A Passport Office-ban pofátlanok vagyunk, hogy „csökkentsük a bajt”

Na, elfilozofálgattam az ebéd kapcsán, de most sétáljunk csak vissza az irodába. A bringák még megvannak, a bejárat melletti kis fás részen vigyáznak rá a biztonsági őrök, jól van. Odafent fogad minket a főnökasszony, nagyon illedelmesen bemutatkozunk, mesélünk magunkról, elmondjuk, hogy csórók vagyunk, és hogy nem lehet-e valamit tenni ezzel az egész üggyel, mondjuk nem lehetne-e abból a 17 napból 15 napot csinálni. Csak két nap, csak 17 helyett 15 írnak egy papírra, és nekünk megmentettek 2*500+15*300 takát fejenként, vagyis 15-15 ezer forintot. Elmondtuk neki, hogy nem tudtuk, hogy így megy ez a számítás, próbáltunk kijutni az országból előbb, de Mianmar nem engedett be minket, stb, stb… Persze tudtuk, hogy ezek miatt önmagában még nem kéne, hogy ilyen „engedményt” kapjunk, mert ez mind nem mentség, a szabály az szabály, de mégis, reménykedtünk a hölgy emberségében, hiszen Ázsia az meg Ázsia, itt minden lehetséges! :) Ennyit mertünk kérni, mert ezt tartottuk reálisnak, hogy megkaphatjuk, és nyertünk. A főnök asszony belement a dologba, így spórolt nekünk 30 ezer forintot, vagyis kb. 10 napot az utazásunkhoz. Ezért sok-sok köszönetet mondtunk neki, mert valóban nagyon hálásak voltunk, ám a történet még nem ért véget ezzel! Ekkor már jócskán délután volt, elmúlt négy óra, viszont a folyamatot le kellett zárni ezen a napon, hiszen hiába javítja ki a 17-et 15-re, ha csak holnap tudjuk lezárni a papírozást, akkor már megint 16-nál állunk, és újra 16*500 a bírság. Azért még így is egy vagyont ott kellett hagynunk, de örültünk, hogy ez kevesebb, mint eredetileg. Szóval a bulit le kellett zárni ezen a napon, ám ez egy hosszú procedúra: leadni a kitöltött kérvényt, és befizetni az összeget egy ablaknál, majd a kapott receptet leadni egy másik ablakon, és egy nap vagy egy óra múlva visszajönni az vízumhosszabbításért. Ha ez utóbbi másnapra csúszik, az már nem gáz, viszont a pénzbefizetős ablak hivatalosan már bezárt, csak egy a háztömb túloldalán lévő bankban tudjuk még elintézni a dolgot. Oda éppen zárás előtt érkeztünk, utánunk már becsukták a vasrácsot, viszont nem értették meg, mit akarunk, és vissza akartak küldeni az okmányirodába. Ezért mi ellenkeztünk, hogy de minket ide küldött az iroda részlegvezetője, és ezt meg is értették, mégis visszaküldtek, de csak úgy mentünk vissza, hogy előtte leegyeztettük ezt a vízumhosszabbítás osztály főnökasszonyával telefonon – ő tényleg megerősítette, hogy igen, mégis ott az irodában, csak a mi kedvünkért kinyitnak nekünk. Rohantunk vissza, de a szakállas bácsit nem találtuk a fülkéjében, pedig már hátulról támadtunk. Ilyen pofátlanságsorozatot Európában el sem lehetne képzelni, de itt senki nem szólt ránk egy rossz szót se soha. Aztán a bácsi előkerült, viszont ő tényleg mérges volt, és csak nagy nehezen fogadta el azt a sok dollárt és takát amit átnyújtottunk neki. Tudtuk, hogy pofátlanok vagyunk, de ettől még vidámak maradtunk, és sűrűn, nagyon szépen megköszönve távoztunk a következő szobába, vagyis a következő ablakok mögé, ahol már fiatal srácok armadája intézte a dolgokat. Őnekik már nem kellett könyörögni, viszont érdeklődéssel hallgatták a történetünket, amit mi örömmel meséltünk, immár megkönnyebbülve. Megcsináltuk!!! 30 ezerrel „csökkentettük a bajt”. Pofátlanul ugyan, de kértünk – és kaptunk, és ezért nagyon hálásak vagyunk.

Iszonyú fáradtak voltunk ennek a napnak a végére, én nem is értem, hogy találtam haza a bringán az irodába, ahol laktunk. Kegyetlenül kimerített minket az elmúlt két nap, nem semmi, amin keresztül mentünk… Hullafáradtan dőltem el este a földszinti tárgyalóban leterített matracra.


Hajó vagy repülő?

Ezzel persze még korántsem ért véget a történet, hiszen még csak a vízumunkat hosszabbítottuk meg (illetve azért még vissza kellett menni, de az már simán ment), de még nem találtuk ki, hogy abban az egy hétben, amit még pluszba kaptunk a hosszabbítástól, hogyan kívánjuk elhagyni Bangladest. Felhívtam a mianmari nagykövetséget, de csak ugyanazt hallottam tőlük, amit eddig is, hogy nem lehetséges szárazföldön bejutni az országba, csak Yangon marad. Meggoogliztem, hogy honnan mennek hajók Yangonba, és felhívtam a chittagongi kikötő egy vezető figuráját, akinek még a mobilszáma is megvolt adva a honlapon. Ő remekül beszélt angolul, és hamar levágta a dolgot, és megígérte, hogy amint beér munkába (reggel 8-kor hívtam először), elkezd intézkedni, és visszahív. Valóban visszahívott, de sajnos rossz híreket közölt: amennyiben nincs rá külön engedélyünk a mianmari nagykövetségtől, mi magunk, mint utasok nem utazhatunk teherhajón Chittagong-ból Yangonba, hanem csak a bringákat adhatjuk fel a hajón. A teherhajón való személyszállítás amúgy is nehezen intézhető el a kargóhajós cégeknél, de nem teljesen lehetetlen. Viszont ahhoz, hogy utasok átlépjünk egyik országból a másikba egy teherhajón, előtte azt le kell előre egyeztetni a két ország „immigration”-jével. Azt már tudtam, hogy ezzel nem lesz gond a bengáli oldalon, mert már annyi határőr száma megvolt, és ők mindig olyan segítőkészek voltak, hogy tudtam, hogy ők kiengednének hajón is, de ők is csak akkor, ha a mianmari oldal fogad minket. Apropó, volt egy Cox’s bazári határőr főkapitányságos szálunk is, ahová a gundumi határnál írtunk kérvényt indigóval, panorámával a dombról. Na, hát őt is visszahívtam, de ő se szolgált jó hírekkel, noha mindent megpróbált.

Felhívtam tehát újra a mianmari nagykövetséget, és nagy reményekkel megkérdeztem, hogy „…és hajón szabad-e megérkeznünk Yangonba?”, de a válasz megintcsak egyértelmű, egyenes visszautasítás volt, hogy nem, nem, csak repülőn. Próbálkoztam még pár mondatban, de hajthatatlanok voltak. Pedig ezt aztán végképp nem értem, az miért fáj nekik, ha hajón érkezünk, Yangon (régi nevén Rangoon) teljesen szabadon járható város a turistáknak, oda meg már nem mindegy, hogy hajón, vagy repülőn érkezünk meg? Na mindegy, ezt a szálat aztán nem erőltettem tovább, mivel úgy éreztem, hogy itt a mianmari nagykövetség egy zsákutcát jelent ebben az irányban.

Ezek után egyértelművé vált, hogy már csak egyetlen egy mód marad, a „Z terv”, a repülés. Erre két utat láttuk, az első az, hogy busszal és egy tranzit vízummal vissza Indiába, Kalkuttába, és onnan át Yangonba, bringástul, mindenestül, a másik pedig, hogy át innen Dhakából Bangkokba, Thaiföldre, ahová VOA-t (Visa on Arrival, érkezéskor kapott, esetünkben ingyenes vízum) kapunk, és ahol lerakjuk a bringákat és a cuccunk nagy részét, majd visszarepülünk Yangonba, csak hátizsákokkal. Ez utóbbi út mellett döntöttünk, mert egyrészt olcsóbb volt, másrészt vágytunk egy kis könnyebb, hátizsákos létre ennyi megpróbáltatás után. Ki voltunk merülve, fizikailag és mentálisan is. De persze tudtam, hogy még ki kell tartanunk pár napig, mert ki kell fundálnunk hogyan, aztán el kell hagynunk az országot.


Eldőlt: Repülünk! De kérdés, mennyiért és honnan hová?

Két légitársaság jött szóba az árak alapján, az egyik valamelyik fapados volt, már nem emlékszem, de vagy az Air Asia, vagy a Bangkok Airlines, a másik pedig a bangladesi tulajdonú Biman. A fapadosnál a jegy drágább volt, de volt olyan extra sportfelszerelés poggyász lehetőségük, aminek keretében néhány tíz dollár ellenében fel tudjuk adni a bringákat is. A Bimannál maga a jegy volt olcsóbb, ráadásul teljesen flat-rate (mindig, minden járatra minden jegy ugyanannyiba kerül, függetlenül attól, hogy egy hónappal, vagy 3 nappal indulás előtt veszed), de a bringákra nem volt spéci poggyász csomagjuk, csak a 20 kiló felett 10 dollár kilónként kezdetű pótdíj. Ezért úgy döntöttünk, hogy átgurulunk Bimanékhoz, és megkérjük őket, hogy ugyan adjanak már nekünk két ingyen jegyet a bringákhoz! :) Erre alaposan felkészültünk, ezúttal nem lungit, hanem hosszúnadrágot és inget húztam. Prodip itt az utolsó pillanatban nagyot segített rajtunk, épp mikor már indultunk volna a bringákkal a reptér melletti Biman főhadiszállásra, egy a repülésben dolgozó barátja segítségével átirányított minket a főváros közepén található nagy Biman irodába, és azon belül is konkrétan egy emberhez, aki igaz, nem a nagyfőnök, de egyel alatta ő az illetékes ilyen ügyekben. Így már konkrét címre, konkrét személyhez mentünk, nem pedig „a légitársasághoz”, és ez azért bizakodásra adott okot.

A szokásos bemutatkozás után egy jól kifundált szöveggel álltunk elő: „Uram, ön abban a szerencsés helyzetben van, hogy egy apró szívességgel hozzáadhat két teljes hónapot a világ körüli bringás nászutunkhoz!” – Erre felnyílt a fickó szeme, hogy mégis ezt hogyan, mire mi elmeséltük a mianmari bejutással kapcsolatos kálváriánkat, és hogy minden lehetséges utat megpróbáltunk, de végül itt, a repülésnél kötöttünk ki, méghozzá Bangkokba, az Önök járatával, amin viszont horribilis összeg lenne számunkra a két bringát feladni, amelyek becsomagolva egyenként 20-20 kilósak, vagyis az nekünk 400 dollár lenne, ami közel százezer forint. Na jó, ennyi nem elég két hónapra, szóval egy icipicit túloztunk. :) Tudtuk, hogy ez egy légitársaságnak semmi pénz, és valójában az, hogy felengednek egyetlen járatukra egyetlen alkalommal két húsz kilós kerékpárt, az nekik nem fáj szinte semmibe, alig mérhetően dobja meg a repülő fogyasztását. Viszont nekünk valóban óriási, de óriási segítség, és erre a párhuzamra helyeztük a beszélgetésnél a hangsúlyt. Emberünk abszolút vette a lapot, és nagyon barátságos és segítőkész volt, elmondta, hogy nagy szerencsénk van és nagyon nagy mázli, hogy pont most, már rögtön szépen megírt kérvénnyel jöttünk, mert egy óra múlva indul a kollégája a főhadiszállásra a nagyfőnökhöz, és elviszi a kérelmünket hozzá. Ha csak következő nap érkeztünk volna, már túl késő lett volna, mert csak szombaton van járat (hétfőn járt le a vízumhosszabbításunk), és ekkor már kedd volt, és átvinni egy ilyet a vezetőségen, plusz még meg is venni a repülőjegyeket, az nem két perc.

Az emberünkkel nagyon jót beszélgettünk, nagyon kedves volt velünk, és megígérte, hogy amint van fejlemény, felhív minket a mobilunkon. Bizakodva és nagy köszönettel búcsúztunk el tőle, majd tekertünk haza az irodába. Végre talán többet nem kell bringáznunk ebben az őrült városban!


Kudarc vagy élmény?

Leírva ez a hosszú-hosszú kálváriánk talán nem csak nehéznek, hanem szörnyűnek találtatik, talán még az olvasása is fárasztó lehet, és valóban az volt, de közben képzeljétek el, hogy már megint, vagy még mindig, valahogy élveztük az egészet, és azt hiszem, ezt egy nagy sikernek könyvelhetjük el, annak ellenére, vagy inkább a mellett, hogy az egész történet egy másik, pesszimistább szemszögből nézve egy nagy kudarc, úgy ahogy van. De mégsem az, mert mi nem így éltük meg, így nem is lehetett volna, mert egyszerűen csak összetörtünk volna, de ezt nem hagytuk meg magunknak, mint lehetőséget. Nem volt más választásunk, menni kellett, intézkedni, kopogtatni és kérni, és bizakodni. A kudarc számomra az lett volna, ha odamegyünk az okmányirodába, és szomorúan lehajtott fejjel kicsöngetjük a teljes összeget, nem gondolva arra, hogy még tehettünk volna az ügyért. Ugyanígy akkor éltem volna meg teljes kudarcnak a repülést, ha a könnyebb utat választva egyszerűen csak megveszem a netet a fapados társaságtól a jegyeket, ahol még a biciklis poggyászt is meg lehetett venni, kilóra. A fapados társaságnak egyébként nincs irodája Dhakában és valószínűtlenebbnek tartottam volna, hogy így, telefonon és e-mailben egy kőkeményen profitorientált, vékony margókkal dolgozó fapados légitársaság adott volna bármilyen kedvezményt is, főleg magából a repjegy árából, ami náluk az összeg nagyobbik része volt.

Szóval nem kudarcként éltük meg azt, hogy légitársaságoknál kopogtatunk és kunyerálunk, hanem éppen ellenkezőleg, hogy minden erőnkkel és eszünkkel megpróbáljuk minimalizálni a bajt, amit magunknak köszönhetünk, és a végletekig elmegyünk, amit igazából élvezünk. Az, hogy közben nem felejtettük el élvezni az egészet, abból is látszik, hogy fényképeztünk. Mikor fényképez az ember? Ha valami jó, érdekes, izgalmas dolog történik, ami kedves vagy szép neki és szeretne visszaemlékezni rá? Szóval ha valamit pozitívan élünk meg. Ilyen alapból az ügyintézés, a városban való irodáról irodára való rohangálás? Nem, alapból nem az, de mi van, ha mi úgy akarjuk, ha mi úgy éljük meg? Ha fényképezünk…

Ezek a pénzek, amiket itt megspórolunk, még nagyon jól fognak jönni, és különben maga az érzés is nagyszerű, hogy bár bajban vagyunk, de nincs „ellenséges környezet”, mindenki barátságos és segítőkész velünk, és ha segítséget kérünk, kapunk: aznap este már nem néztem többet a telefonomra és azt egy másik helyiségben hagytam, mert nem hittem volna, hogy még ugyanazon a napon felhívnak. Pedig így történt, és amikor visszahívtam őket, örömmel közölték a jó hírt: kapunk két ingyen biciklijegyet a repülőre! :) Nagy volt az örömünk, így már összesen több, mint 120 ezer forinttal „csökkentettük a bajt”, és bár mindez nagy fáradtság volt, bringával jönni-menni, intézkedni a városban, ha arra gondolunk, hogy ennyi megmaradt pénzből mennyit tudunk majd még utazni, akkor bizony bőven megérte! A másik dolog, hogy ennek a pénznek egy részét Tőletek kaptuk, mint donésün a képeslapok után, ezért kutya kötelességünk azt úgy elkölteni, ahogy megígértük: megenni! :) És nem bürokráciára meg óriási légitársaságok kasszájába tenni, nem igaz? :) Apropó, hamarosan publikálunk egy részletes táblázatot arról, hogy mit költöttünk az első 500 nap alatt. Még nincs kész, mert szép színes szagos grafikonokat is akarok, de ha minden jól megy, egy-két bejegyzés múlva jön egy kis összegzés! ;) Szóval üvegzsebbel utazunk, még mindig írom a táblázatot.

Meglett tehát a továbbjutásunk módja, másnap elmentünk, de már csak busszal a Biman irodába, és megvettük a jegyeket egy kellemes teázós beszélgetés keretében. Nekünk semmit nem kellett tennünk, nem kellett pultoknál sorban állni, vagy interneten foglalni, csak odaadni nekik a repülőjegy árát, és amíg az ő alkalmazottaik kiállították a jegyet, kellemesen beszélgetni velük. Egyébként jó üzletet csináltak velünk, mert ha nem kapunk tőlük ingyenjegyet a biciklikre, egy másik légitársasággal mentünk volna (de ezt nem kötöttük az orrukra, pedig ez is egy érv lett volna, csak ez már egy kicsit zsarolós lett volna, hogy „adjatok két ingyen jegyet a bringákra, és akkor Veletek utazunk”), szóval ez végeredményben egy abszolút win-win szituáció volt.

Ezek után már csak a Bangkok-Yangon és Yangon Bangkok repülőjegyeket kellett megvennünk, ehhez az Air Asia-t választottuk, és a szeptember 22. illetve október 19. napokat. A jegyeket azonnal megvettük, amint megvolt a Biman jegy, mert ugye ez már fapados társaság (állítólag a legnagyobb a világon, de lehet, hogy ez csak marketing duma), és itt az árak jegyenként változnak minden járatra, és ha csak nem last-minute akcióznak (ami ritka), ezek az árak exponenciálisan emelkednek, ahogy közeledik a repülés dátuma.

Ezekkel a repülésekkel egész konkrétan meghatároztuk a jövőnket a következő hetekre: szept. 15-én repülünk Bangkokba, onnan 22-én Yangonba, Yangonból pedig október 19-én vissza Bangkokba. És, hogy miért nem hagytuk ki Mianmart? Mert „Ha már egyszer idáig eljöttünk…”, és mert ekkor már túlságosan is beleéltünk magunkat ahhoz, hogy csak így elengedjük. Megvolt a vízumunk, volt nálunk kyat, és útikönyvért is először most adtunk ki pénzt (ebook, Amazonon rendelve, bankkártyás internetes fizetéssel, mozdulnom sem kellett csak nyomkodnom a Kindle könyvolvasó gombjait, és megérkezett rá a könyv – micsoda világ!). Tudtuk, hogy így sokba kerül Mianmar, de azt is tudtuk, hogy nem szabad kihagynunk, mert simán meglehet, hogy soha többé nem lesz esélyünk látni egy ilyen érdekes országot, vagy ha igen, addigra már egy annyira más világ lesz itt a Föld nevű bolygón, hogy az össze sem hasonlítható a mostanival.

A vízumhosszabbításra és a két repülőjegyre összesen 232604 forintot költöttünk, igen, ez horribilis összeg, de még mindig sokkal jobb, mint a 360 ezer forint, amennyi lett volna az „erőlködéseink” nélkül. Mianmar nélkül 151 ezer lett volna, vagyis a Bangkok-Yangon-Bangkok két repülőjegy kettőnkre összesen 81 ezer forint volt.

Na, elég a pénzekből, ez csak pénz, ebből még annyit kereshetek életemben, amennyit bírok, és annyit költhetek el amennyit nem szégyellek, viszont a pillanatok, az emberek, a barátságok, ezek végesek, csak véges számban, mennyiségben és minőségben kaphatóak egy élet alatt meg, ezért jobb, ha inkább ezekre koncentrálunk, mert a halálos ágyunkról visszanézve le se fogjuk szarni, nem is fogunk rá emlékezni, hogy mikor, mennyit és mire költöttünk, vagy kerestünk meg – nem ez lesz a lényeg, ezért most sem ezt kell, hogy legyen a lényeg, nehogy a végén megbánjunk bizonyos dolgokat.


David, Paul, és Sukur

Ha volt valami nagyon jó abban, hogy vissza kellett jönnünk Dhakába, azaz, hogy újra találkozhattunk Propippal és az őrült kedves David(Bondu Tin Din)-el. Így David-et sikerült még jobban megismernünk és még jobban megkedvelnünk. Kiderült, hogy van egy nagyobb földjük, egy kisebb dzsungeljük a családjával Barisal mellett, ahová az volt az első, hogy meghívott minket, amikor újra találkoztunk. Igazából ő boldog lett volna, ha még egy hónapot, vagy még többet maradunk Bangladesben, de mi mondtunk, hogy ennyi mostanra elég volt, de ha egyszer visszatérünk, az majd családdal lesz, és akkor nagyobb szívesen eltöltünk vele akár heteket is ott tanyán, de most mennünk kell. Az a durva, hogy ő ezt komolyan gondolja, ezek az emberek annyira máshogy gondolkodnak és annyira nyitottak, kedvesek felénk, hogy azt nekünk néha már felfogni is nehéz. David-től meghívást kaptunk, hogy lakjunk, maradjunk nála és a családjánál ameddig jól esik, akár hónapokra is. Ezt ő teljesen komolyan gondolta, és biztos vagyok benne, hogy rettentő boldog is lenne, ha ez megtörténne! Végülis is miért ne, egyszer… Hosszú még az élet! :) Szóval nagyon jó volt újra látni a World Concern-es fiúkat, és hogy még ragozzam kicsit, David szobatársa, és kollégája, Paul nagy érdeklődést tanúsított Sukur története és iskoláztatása iránt, ezért ott hagytunk nála egy ezer takást, és egy fényképet a srácról, hogy ha tudja, intézze el, hogy be legyen iratva a srác egy évre. Ha pedig nem tudja, akkor ez az ezres menjen a World Concern menza kasszájába. Merthogy minden reggeli-ebéd-vacsorát kaptunk az erre szakosodott személyzettől. Meséltem már, milyen jólszervezett az élet az iroda körül, saját kiszolgáló személyzetük van, minden nap együtt ebédelnek a első emeleti tárgyalóban, sőt, még külön ovi-bölcsi szoba is van, ahol vigyáznak a gyermekedre! Ez milyen jó már, nem kell külön cipelned másik helyre, ott van gyakorlatilag melletted, ahol dolgozol, csak egy másik szobában, mások vigyáznak rá! Ez nagyon tetszett mindkettőnknek Zitával!

Egyébként Sukur iskoláztatására már mást is “ráállítottunk”, emlékeztek Ákosra (foldkereken.hu), akivel Pokharában és Katmanduban (a kaszinóban ünnepeltük a szülinapját) is találkoztunk, és aki motorral járva a Föld Kerekét? Na, hát ő most ezen sorok írása közben még Bangladesben van, sok ottani barátunkkal is találkozott, és már tud Sukurról, meg fogja látogatni a szigetet, és megpróbálja beiratni a suliba a srácot. A fejleményekről természetesen majd beszámolunk, amint Ákos megírja majd azt nekünk! ;)


Critical Mass Dhaka

Utolsó esténken meghívást kaptunk Veronique-tól egy bar-be-que (vagy nem is tudom, hogy írják), szóval egy grillpartira. Ide sem bringákkal mentünk, mert azok ekkor már félig szét voltak szedve, hanem busszal és riksákkal. Itt a biciklis riksák csak meghatározott zónákban közlekednek, ezért aztán két ilyen zóna között át kellett szállnunk, és az egyik ilyen átszálláskor egy kisebb csoport bringást fedeztünk fel. Ők nem riksások voltak hanem modern fiatalok, sportszerkóban, komoly, rendes váltós MTB-okkal, olyanokkal, mint amilyeneket otthon is látunk. Tehát látszott, hogy van pénzük, és megtehetnék hogy autóval, taxival vagy tömegközlekedéssel járnak, de ők nem így teszik, hanem saját elhatározásból bringáznak – egy ilyen őrült, mocskos, zsúfolt, büdös városban, mint Dhaka! Ők az első úttörők! Persze odaléptünk hozzájuk, amit lelkes beszélgetés követett, elmesélték, hogy náluk is van Critical Mass minden hónap végén, de még csak pár százan szoktak lenni. Erre mi is elmeséltük, hogy nálunk is így indult néhány éve, de azóta felfordult az egész város, és gyakorlatilag bringás forradalomról beszélhetünk, mert igaz lassan, de épülnek sorra a bringautak, és a bringások száma pedig megsokszorozódott az évek alatt, és most már bárhol körbenézünk a belvárosban, mindenütt láthatunk biciklivel közlekedőket, az évente kétszer megrendezésre kerülő Critical Mass-okon pedig sok tízezren szoktunk lenni, de ennek már vége, mert új korszak jön, már Critical Mass 365-ről beszélünk, ugyanis minden nap annyian közlekednek otthon a bringákon, hogy feleslegessé vált a nagy figyelemfelhívó összejövetel, inkább a mindennapi bringázást kell népszerűsíteni és patronálni, erre van is egy nagyszerű kerékpárosklubunk. Mialatt mindezt elmeséltem, jóérzés és büszkeség futott végig rajtam, hogy ilyen jó irányba alakul a szeretett fővárosunk közlekedése és bringás élete, ugyanakkor szívből csodáltam a fiúkat, hogy egy ilyen helyen bringáznak, és ezt szóvá is tettük nekik. Kölcsönösen inspiráltuk egymást, aminek a tetőpontja az volt, hogy megmutattam a bringaemelést, és elmeséltem, hogy ez nálunk egy nagyon erős szimbóluma lett a Critical Mass-oknak és egyáltalán a bringázásnak, és javasoltam Nekik, hogy ezt ők is vegyék át, mert egyrészt önmagában baromi lelkesítő és jól néz ki, másrészt ez a hatás öngerjesztő és a médiák is jobban odafigyelnek arra, ha egy kisebb (és később nagyobb) bringás tömeg valahol ilyet tesz egy felvonulás végeztével. :) Szóval igazán nagy volt összefutni a srácokkal, mikor elbúcsúztunk, azt éreztük Zitával, hogy most mint bringás a bringásnak, adtunk valamit kölcsönösen.


Keleti kényelem, nyugati társaság, dél-amerikai sztorik – Vendégségben Veronique-nál

Veronqie-ék expat szórakozóhelyén olyan luxusban volt részünk, amit elképzelni sem bírtunk volna itt Bangladesben, ha nem éljük át. Úszómedence, nyugati társaság és nyugati kaják, nyugalom és csend, kellemes, ismét lelkesítő beszélgetések mindenféle európai népekkel. De a legérdekesebb itt is Veronique bringás története volt, ahogy mesélt Dél-Amerikáról, és hogy miért választotta az akkor négy éves fiának és saját magának az elől reku hátul normál bringa tandemet. A megoldás nagyon egyszerű: így tudott a gyerek menet közben segíteni is a haladásban, vagy éppen aludni is tudott, ha olyanja volt! :) Hát nem óriási?! Veronique sokat mesélt Dél-Amerikáról is, amitől nagyon belelkesültünk. Állítólag picit drágább hely, de a kultúra európai-közelibb, ugyanakkor az emberek nagyon kedvesek, nyitottak és barátságosak, az utak jók, és ha megtanuljuk a spanyolt, akkor azzal nagyon jól boldogulunk mindenütt az egész kontinensen, kivéve Braziliát, ahol portugálul beszélnek. Szóval az egy más, könnyebb terep lesz. Jó hogy ebbe az irányba indultunk el azt hiszem, jó túl lenni a nehezén az elején, és azt hiszem, ennél nehezebb, mint ami itt ért minket, talán nem sokszor lesz már, legalábbis nagyon remélem. Ugyanakkor Banglades biztos, hogy megmarad a legkedvesebb országok között is, hiába volt néha már az őrület határán a morálunk és hiába ért minket annyi nehézség, rengeteg jót és szépet kaptunk ebben az országban.


A reptéren

Hogy még egy kicsit fokozzam a nehézségeket, másnap pakoláskor észrevettük, hogy Zita lánca egy helyen félig már el van törve. Ekkor már nem volt idő a megjavítására, csak gyorsan bedobozoltuk a bringákat úgy ahogy voltak, és mivel Prodip felajánlotta, így ahogy voltunk, összepakolva berámoltunk David-estül az egyik céges kisbuszba, ami kivitt minket a reptérre.

Ott fittyet sem hánytak rá, hogy a 20-20 kilósnak ígért bringapakkok megvannak 30-35 kilósak is (amin mi is jól meglepődtünk… ilyen nehéz a kartonpapír??), és bár a vámnál egy pillanatra fent akadtunk a rég lejárt vízumunkkal, de aztán megtalálták a hosszabbítást az útlevelünkben, és még teát is kaptunk tőlük. Hogy hívhatnak egy vámtisztet „Doha”-nak? :) Az egy forgalmas légikikötő valahol! :) Jellemző a bengáliak harmatlelkűségére, hogy amikor kikerdeztük őket, hogy mit is jelentenek a mellkasukra biggyesztett „kereszt”-neveik, ilyen válaszok jöttek: napfény, béke, szeretet. :) Ők mind irtó jó fejek voltak, és kitették nekünk az i-re a pontot a távozásunk napján a kedves érdeklődésükkel és a teameghívásukkal. Nem szabadulunk a bangladesi életérzéstől még az utolsó pillanatban sem. De nem is akarunk, mert a SIM kártyánkont maradt utolsó 100 takából küldtünk minden barátunknak egy búcsú és köszönő sms-t, aminek persze az lett a vége, hogy sokan válaszoltak, és fel is hívtak minket. A két alapkérdés az volt, hogy hol vagyunk, és hogy vagyunk? Mindkettőt megírtam az első sms-ben… :)

A Boardingnál találkoztunk egy nagyobb egyenruhás bandával, azt hittük, egy sportcsapat, de ahhoz túl sokan voltak. Szervezett munka-utazás, építkezésekre mennek nagy tömegével dolgozni Szingapúrba, sajnos már nem emlékszem, mennyiért, de otthoni pénztárcával mérve nem volt nagy összeg.

A következő bejegyzést egy kis összegző szösszenet lesz a repülőről írva! ;)

Dhakában 2012. szeptember 9-től 15-ig hoztuk meg ezt a sok fontos döntést és tettet

Tudom, hogy már a könyökötökön jön ki, hogy állandóan ezzel jövök, de ha szeretnétek, most rendeljetek naptárat, és ne Karácsony előtt egy héttel, mert október 31-én, vagyis e hét szerdán éjfélkor lejár az előrendelési időszak, és utána már csak “ameddig a készlet tart” lesz, mert le kell adnunk a nyomdának a darabszámot. Nagyon köszönjük az eddigi rendeléseket és a kedves üzeneteket, szuperek vagytok!

  1. október 29th, 2012 15:43-nél | #1

    Szép kis történet! És gratula, hogy ezt így összehoztátok :) az jutott eszembe, hogy az utazás mikre meg nem tanít embereket!

  2. Kristóf
    október 30th, 2012 09:17-nél | #2

    Azon mosolyogtam a történet olvasása közben, hogy lám, a magyar ember mindenhol ügyeskedik. :D
    Szép történet, bár még az utolsó fejezetet nem olvastam végig.

  3. Stavi Viktor – Jegesmedve – Isbjörn
    október 30th, 2012 19:54-nél | #3

    RP RP RP !!!

    Er du like korruption ?!

    OG er du en tiden pa Norge to ar ago dette tiden ?!

    CCCCcccc…. :P :B :o)=)

    Alt for all sykkelfan til planet !

    En Isbjörnfan !

    P.S. : Criticall Mass i Banghlades … Jeg er like ! :) :D

  4. CLS
    november 6th, 2012 07:41-nél | #4

    @Kristóf
    Utolsó? De hát ez egy végtelen történet.
    Vagy legalábbis nagyon – nagyon messze van még az utolsó fejezet.

  5. Kristóf
    november 7th, 2012 08:40-nél | #5

    Rendben, akkor a jelenlegi bejegyzés utolsó tartalmi egységére gondoltam. :)

  1. Még nincsenek visszakövetések