Mt. Kyaiktiyo – Hosszú séta a Golden Rock-hoz
Vigyázat, ezt olvasni is hosszú lesz! Közben ne felejtsetek el a képekre klikkelni, ez már a 3. bejegyzés, amiben minden kép nagyban is megtekinthető! Elnézést, hogy csak most jött ki és nem magyar reggel 8-kor, bicikliztünk, s nem volt net egy bokor mögött sem! :O Az útinapló ott és akkor íródott:
Ma fantasztikus napunk volt! Reggel ugyanitt ébredtünk, Kinpunban ahonnan a nap végén most a beszámolót írom. Szóval reggel már 7 előtt kikászálódtunk nagy nehezen az ágyból, és Zita eldöntötte, hogy ő is gyalog jön a hegyre, fel a Golden Rock-hoz. Hogy ez mekkora távot és szintemelkedést jelent, akkor még nem tudtuk, mert az okos Lonely Planet csak annyit említ, hogy kemény, és hogy készülni kell rá, mert 4-6 óra az út fölfelé, és a teherautó parkolóból még 45 perc „or so”, vagyis vagy még több… A kanadai szállótársaink azt mesélték, hogy ők 4 óra alatt felértek, de nagyon kemény volt, és többet nem akarnak túrázni, pláne nem fel hegyre. Én mondtam Nekik, hogy márpedig ha 4 óra alatt felértek, akkor bizony kemények, mire ők elárulták, 
hogy persze, mert rohantak, meg akarták csinálni 4 óra alatt. Én erre diszkréten hallgattam, de magamban mondtam, hogy „Ááááááá, miért rohantatok? Megpurcantatok és most még hegyet sem akartok többé látni, hát kellett ez?”. Akárhogy is, én örültem, hogy Zita is velem jön és nem a teherautót választja 1500 kyat-ért, hogy aztán egy platón zötyögve egy műúton tegye meg az út nagy részét, és nem az erdő mélyén, leszámítva persze az utolsó 45 percet, ahol már nincs mese, gyalogolni kell, és állítólag nagyon meredek és kemény, az útikönyv, és a kanadai barátaink szerint.
Tanakha az arcra és thámenphju az arcba
Indulás előtt még mi is, ahogy tegnap a kanadaiak, kértünk tanakha-t az arcunkra. Ez az a világosbarna porszerű anyag, amit majdnem minden mianmari arcán látunk, vagy legalábbis minden nő és gyermek arcán. A tanakha-t a vendéglátónk készítette el: egy nagy, barna kőszerű valamit kezdett el villámgyorsan körkörösen súrolni egy lapon, ami vagy eleve vizes volt, vagy a kő eresztett meg, de a végén a lényeg, hogy kaptunk egy világosbarna sárszerű valamit, amit ők szépen szétkentek először Zita, majd az én arcomon. Még egy kis ecsetük is volt, azzal kenték szét mindenütt a nyakunktól a homlokunkig és a két fülünkig, majd egy-két helyen még vastagabb, látható foltokat is hagytak. Ezek után kb. 8 óra körül elindultunk, és rögtön az utcánkban, ami egyébként egy nagy bazársor, megreggeliztünk. Én valami furcsa levest kaptam, Zitának pedig kértünk Thámen-phju-t, vagyis üres, „fehér”(=phju) rizst. 
Ugyanígy a fokhagyma csetonphju, vagyis fehérhagyma, a vöröshagyma meg pont úgy, mint nálunk, vörös: csetoni – a ni jelenti a vöröset burmaiul. Szóval már tanulgatunk, de a kiejtésekkel még erőst bajban vagyunk. A natúr rizs pedig azért kellett, mert Zitának 2 napja még 38,9 fokos láza volt, és nagyon durva hasmenése. Egy ideje már nem volt vécén, igaz, nem is evett sokat, de tegnap szinte jobban viselte a bagoi körsétát hajnali 6-tól, mint én, ezért lettünk ilyen bizakodóak, és ezért mert elindulni velem erre a nagy útra. Én persze cserébe megígértem, hogy nem leszek hajcsár, hanem helyette most türelmes, amennyire tudok. Olvass tovább…
Tatopaniból korán indultunk tovább, mert tudtuk, hogy hosszú út vár ránk ezen a napon. Konkrétan 18km és 1600m szintemelkedés, mindez a teljes menetfelszerelésünkkel, teli hátizsákokkal, hiszen nem csillagtúrára indultunk, hanem tovább az úton, ma Gorephani-ig, majd holnap hajnalban fel a Poon Hill-re, onnan vissza Ghorepani-ba, majd onnan le Nayapulba, ahol végetér a móka. Ez volt a terv, ennek vágtunk neki ezen a reggelen. Csak pár kilométert haladtunk a Kali Gandaki völgyében a dzsip úton, aztán végetért a könnyed séta, és két függőhídon átkeltünk a völgy túloldalára, ahol egy meredek, saras úton találtuk magunkat fölfelé kaptatni, végtelen hosszan… Lassan, de faltuk a szintet, és haladtunk fölfelé, bár ekkor még nem nagyon mertük számolni, milyen sok van még hátra. Útközben néhány falut kereszteztünk, és vagy kellemes erdőben, vagy földteraszok között vitt az út ezek között a falvak között. 
A földeken megint láttunk vízi bivalyokkal elárasztott földteraszt szántó férfit, és a valamilyen búzafélét betakarító nőket is. Aztán egy sármedencében boldog, fürdőző vízi bivalyokat is láttunk, szinte az egész kis pocsolyát ellepték, lehetett látni, ahogy lejjebb ereszkedik a vízszint, ahogy az egyikőjük elhagyta az élményfürdőt. :)
Legutóbbi hozzászólások