Nászút a Föld körül

“Csak úgy tudhatod meg, mekkora nagy mázlista vagy, ha elindulsz kipróbálni a szerencséd! :)”

A twizel-i kempingben reggel nagy hidegre ébredtünk. Nem volt olyan szörnyű, mint anno egyszer Kínában, de azért éreztük, hogy fázunk néha. Jó néhány réteg ruha rajtunk volt, és a hálózsákok belsejében még a Zita által varrt betétekbe is belebújtunk. Talán ennek köszönhető, hogy most kisebb kellemetlenségekkel, de átvészeltük a reggeli fagyot. A mechanikus hőmérőnk Kína óta már tönkrement, de a hideget az nagyon jól mutatta, hogy amikor kinyitottuk a sátorajtónkat, azt úgy tudtuk kihajtani, akárcsak egy merev faajtót egy házban, ugyanis mindkét oldalt vékony jégréteg fedte.

Kívül-belül vékony jégréteg borította a sátrunkat

Így volt ez az egész sátorral is, a lebontása alatt majd szétfagytak az ujjaink és rengeteg jeget leráztunk róla. Sajnos azóta sem volt igazán alkalmunk kiszárítani, de ezt remélhetőleg hamarosan meg tudjuk tenni. Az összepakolás után bevettük magunkat a konyhába, ahol felmelegedtünk és megreggeliztünk, illetve elintéztünk néhány gyors e-mailt.

You must be really optimistic!

Csak kibiciklizni a főútig, már ez is gyönyörű volt, csodaszép hófödte hegycsúcsok tarkították a látóhatárt, és végre kezdett felszakadozni a tájon a köd, és újra a napfény vette át felette az uralmat.

Erre a képre rámondhatnátok, hogy Na, ezek is csak pár száz métert bicikliztek, hogy meglegyen a fotó, aztán… Nana, nem lövöm le előre a poénokat! :)

Így ismét napsütésben állhattunk az út szélén. Alig hogy megrajzoltuk a tegnapi CH/CH (vagyis Christchurch) mellé a N, vagyis North nyilas táblánkat, megállt egy autó. Így az „Auckland”-et már nem sikerült megfesteni, pedig nagyon gondolkodtunk rajta, hiszen ezen biztos mosolyogtak volna az autósok, legalábbis mi poénnak véltük elkészíteni a táblát, ami végül nem történt meg. Auckland Twizel-től talán még légvonalban is legalább 1000km-re van…

Embereink jólelkű hippik voltak, de sajnos túl kicsi autóval ahhoz, hogy a bringákat is be tudjuk szuszakolni, így egy nagy hálálkodás után elköszöntünk tőlük, és én újabb csacsacsa leckéket vettem Zitától. Olvass tovább…

Szingapúr #3 – Az indonéz nagykövetségen és a magyarokkal

Ó, te jó ég, ne tudjátok meg, volt egy csendes sarok a hajón, de már ez sincs. Ha Pelni hajóval utaztok Indonéziában, gyertek fel az ötödik emeletre a tiszti/I. osztályú étkezőbe. Eddig két hajóval utaztunk, abban az egyiken ez egy lakatlan légkondis terem volt, ahol csak a személyzet járt át néha. Ezen a második hajón, ami egy ugyanolyan hajó, mint a másik, itt voltak étkezések is ezen a helyen és most szerencsétlenségemre egy nő énekel a sötétben, számomra túlontúl hangosan és magas hangon, na és persze érthetetlenül. De mindegy, feljöttem ide, és ha már feljöttem, írok egy kicsit, amíg töltöm a laptopot. Asztal, szék és konnektor is csak itt van a hajón egy helyen. Már ötödször hallom az énekesnőtől a számok között, hogy „bulé”, vagyis hogy külföldi. Most mi vagyunk csak ketten külföldiek a hajón, a talán ezer helyi között, és persze nem tudok úgy elsétálni WC-re, hogy ne kapjak legalább 5 helló misztert és néhány bulét gyerekes nevetések kíséretében. Most meg még az énekesnő is kezdi… Miért vagyunk nekik ilyen érdekesek? Nem tudom, de ha jöttök, készüljetek erre fel, ez is Indonézia része. Na, de elég a téridő ugrásokból és folytassuk ott, ahol abbahagytam, Szingapúrban.

Az indonéziai nagykövetségen

Szóval már kétszer meséltem Szingapúrról, de még mindig van mit! :) Sűrű volt az a hat nap. A legfontosabb dolgunk ezalatt az idő alatt az indonéz vízum megszerzése volt. Indonéziába lehet kapni VOA-t, vagyis Visa on Arrival-t is, tehát vízumot érkezéskor, ám az csak 30 napra érvényes, és ahogy hallottuk, a hosszabbítása kész kínszenvedés, ráadásul még költséges is. Ezért arra gondoltuk, hogy megkérjük itt Szingapúrban a nagykövetségen a 60 napos vízumot, ezzel megkönnyítve az életet az elkövetkező hónapokra Indonéziában.

A nagykövetséghez először MRT-val mentünk, ami a házunk mellett ment el. Az állomáshoz 5 perc alatt ki tudtunk sétálni, a jegyek kb. a budapestivel egyeztek (nekünk elég drágák voltak, de fáradtak voltunk, pihenni akartunk és ez is egy élmény volt), viszont a szolgáltatást össze se lehet hasonlítani. Az állomáshoz a már említett fedett járdák és felüljárók vezettek, amelyek tövében rengeteg kerékpár parkolt. Ahogy közelebb értünk, láttuk hogy az új, fedett kerékpártároló (vagy talán a helyi városi bérbringa rendszer?) most épül az állomás mellett. Maga az állomás abszolút nyugati volt, kártyás kapuk, jegypénztár, jegykiadó automaták, éttermek, boltok. Fent a vonatok gyorsan érkeztek egymás után a betonhídon és pontosan úgy álltak be, hogy a peronok szélein lévő üvegajtók a vagonok ajtóihoz estek, és ezek a duplaajtók aztán egyszerre nyíltak ki, volt, hogy mindkét irányban. Így nagyon ügyesen azokon az állomásokon, ahol átszállni is lehetett, ezt szintkülönbség megtétele nélkül meg tudtuk tenni. A tömeg néha nagy volt, de nem viselkedtek úgy, mint mondjuk Új-Delhiben, a beszállók szépen megvárták a kiszállókat. Ezt felfestések is segítették és egy iskolai rajzpályázat győztes rajza is, miszerint legyünk türelmes, segítőkészek egymással, ne tolakodjunk és ne stresszeljünk, mert azzal csak magunkat büntetjük. A metróval végig a magasban mentünk, először gyönyörű zöld övezetben, majd városban, egyre nagyobb házak és sugárutak között. Az állomástól még jó két kilométert sétálnunk kellett a nagykövetségig, ezt részben egy egyik oldalt dzsungellel szegélyezett utcán tettük meg, pedig ekkor már eléggé a központ tájékán jártunk.

A nagykövetséghez felcsatoltuk a rövidnadrágokra a nadrágszárat és Zita kendőt terített a vállaira, ami egyrészt előírás is volt, másrészt mi magunk is így tettünk volna előírás nélkül is, hiszen Indonézia egy muszlim ország, így tehát mindenképpen javíthatjuk ezzel az esélyeinket egy sikeres vízum applikációhoz. Olvass tovább…