Archívum

‘ráják’ cimkével ellátott bejegyzés

Glover Reef #3 – Kókusz, frizbi, kisrákok, 31000 kilométer és sok timelapse Robival

december 11th, 2014 4 hozzászólás

Robi, akit egy hétre örökbe fogadtunk :)

Néha elég kemény tud lenni ez a gyerek, Zita már mondta is, hogy nem hallja a saját gondolatait, és bizony én is poénkodtam, hogy meggondoltam magam, mégsem szeretnék gyerekeket a jövőben… :) Persze mindezen csak viccelődtünk, és Robi is velünk nevetett. Sőt még az az ötlet is tetszett neki, hogy kikötözzük egy fotó kedvéért egy pálmafához, bekötjük a száját dáktéppel és a nyakába akasztunk egy táblát ezzel a felirattal: “Azt nem mondtátok, hogy ennyit beszél…!”, majd a fotót elküldjük internetet a családjának, hátha ők is olyan jól mulatnának rajta, mint mi az ötleten… Persze ezt végül nem léptük meg, hiszen félreérthető lett volna az egész, na meg nem akarunk a gyerek lelkébe gázolni. Pedig internet tényleg lett volna hozzá, 2,5 dollár fél órára, vagy 25 dollár egész hétre, csak arra kell figyelni hogy ne streameljünk vagy skypeoljunk sokat, mert van egy napi limitük, ami ha kimerül, lekapcsol az egész a következő napig. És áram se csak két órát van már, hanem szinte egész nap megy a generátor (valahol nagyon csöndben “túl sokat”, ahogy Becky, a tulaj mondta nekem, mikor kérdeztem, hogy mégis napi hány órát tudjuk tölteni a fényképezőgép aksiját.

Robi egy kisrákkal – az a fránya kamera, hát nem a gyerekre fókuszált? :)

De visszatérve Robira: ami a lelkében vagy a fejében, az rögtön a száján is, tipikus kérdése hogy láttuk-e már ezt vagy azt a filmet, ismerjük ezt vagy azt a zenét, és ettünk-e már ilyen vagy olyan ételt. Ezeket a témákat hamar tabulistára is tettük, persze Robinak így is maradt beszélnivalója. :) A Rizikóban csak a rövidtávú, kamikáze taktikát ismeri, és rettentő mázlista, különösen ha Zitának szurkol ellenem – mert játékot persze még nem nyert ilyen stratégiával. :) Mióta itt vagyunk a szigeten, akart már lenni weboldal designer grafikus, kommentátor, és csak egyszerűen zseni is. Kisbabának állítólag rettentő kövér volt, annyira hogy nem is volt nyaka csak olyan egybe fej-test baba volt, ehhez képest most csak 35kg, igaz elmondása szerint ez mind izom és csont. Egyébként 14 éves létére még nem törtek rá a kamaszos marhaságok, szóval igazán jó fej gyerek, a tréfát félretéve azt hiszem nem panaszkodhatunk rá. Főleg hogy egész jól megtanult frizbizni és egyszer több mint 150 dobást is sikerült egymáshoz végeznünk anélkül, hogy leesett volna a földre a frizbi. Olvass tovább…

Glover Reef #2 – Úszás a cápákkal

december 10th, 2014 Comments off

Egy átlagos napnak indult a szigeten, délelött kimentünk sznorkellezni csak úgy a partról, aztán az ebéd után annyira sütött a nap, hogy én nem bírtam magammal és némi frizbizés és naplóírás után újra bementem a vízbe. Az idő egyre szebb lett, ezért nemsokára Robi, majd Zita is követett, pont mikor már kifelé tartottam. Persze aztán őket is körbevezettem a látottakon, mert sikerült felfedezni néhány szép korallt és egy-két tűzhalat. Így végül két órát is bent voltam folyamatosan a vízben. Robival, mikor mentünk be az egyik tűzhalhoz, láttunk egy másik mozdulatlan halat is, amelyről mind a mai napig nem tudjuk eldönteni, hogy vajon csak egy tetem volt, vagy egy élő hal, csak “ilyen”. :) De ezekről most látom, hogy már írtam az előző bejegyzés végén, amit igazából ennek megírása után több nappal írtam… :) Remélem teljes az időzavar…

Ezek után visszatértem a frizbihez (Robival a végtelenségig lehet ilyesmit játszani…), majd a naplóíráshoz. Ebben persze Robi már nem tudott hozzám csatlakozni, ezért fogta a horgászbotját, és kiment a főmolóhoz “catch and release”-t játszani. Mivel egy világörökkség részét képező marini reserveben vagyunk, itt csak így lehet horgászni, hogy visszaengedjük a halat. Ha fél mérföldet kikajakozunk, ott már foghatunk halat “elvitelre” is, de ott is vigyázni kell, hogy ne olyat fogjunk, amelyiknek épp most van “az időszaka”, vagyis nem most szaporodik, vagy nem most vannak kicsinyei.

Szóval Robi horgászik, én meg nagyban írom a naplót, épp Blackman Eddynél járok benne, mikor Robi szalad vissza hozzánk nagy izgatottan, hogy azonnal jöjjünk, mert cápák és ráják vannak a móló alatt. Nem is egy, nem is kettő, hanem egyenesen öt cápa, és vannak köztük nagyon nagyok is.

Egyből fényképezőgépet ragadtam, hagytam a netbookot ott ahol volt, csak gyorsan elaltattam és már indultunk is mind a hárman. A hatalmas, sötét színű, sok uszonyos állatok tényleg ott cikáztak a stég alatt. Zita volt olyan ügyes, hogy mielőtt elindultunk, felszaladt az emeletre és elhozta Robiék vízálló Canon D10-es kameráját, és a sznorkelmaszkomat is. Így pár percnyi lenyúlok a kezemben a kamerával a víz alá fotózás után úgy döntöttem, hogy bemegyek. Ebben a mellettünk halat pucoló tengeriember és egy amerikai-orosz búvárfickó, Andree is közrejátszott, ugyanis ők egyre csak hangoztatták, ahányszor kérdeztem, hogy ez a cápa nem támad az emberre. Mert a Spilberg filmnek hála ma a közhiedelem az, hogy a cápa egy emberre rettentő veszélyes állat, miközben ez nem így van. Még a filmben szereplő nagy fehér cápa is alapesetben békén hagyja az embert, csak ha nem hagyják békén és provokatívan viselkednek vele, akkor támad az emberre. De ez a cápa még annyira sem veszélyes.

Az egyik kisebb Nurse Shark a mólóról nézve

Szóval beugrottam a cápák közé a vízbe. Olvass tovább…

Az első mexikói élményeink – Guaymasban és egy vitorláson

szeptember 5th, 2014 4 hozzászólás

Az Ufesa Phoenixből Mexikó nyugati parti városaiba közlekedő aznap esti buszai közül csak a másodikra fértünk fel a biciklikkel. Úgy terveztem, hogy majd blogot írok a buszon, de ahhoz túl fáradt és elnyűtt voltam, a jegyvásárlás, az indulás előtti tennivalók és a biciklik szétszedése, becsomagolása lefárasztott a nap végére. Az éjszakában suhanó buszon így végül csak lazítottam, ahogy Zita is tette mellettem. A határon érdekes jelenet történt.

Az egydolláros borravaló az USA-Mexikó határon

A busz elejében egy fickó hangosan kérdezte az utazóközönségtől, hogy kié a két nagy csomag odalent a csomagtérben. Persze mindez spanyolul történt, így csak sokadjára sikerült megértenünk, hogy minket akarnak. Útlevélvizsgálat, meg fizetnünk kell 300 pesot vagy 30 dollárt fejenként a 6 hónapos Mexikóban való tartózkodásunkra feljogosító pecsétért. Jó lett volna, ha van nálunk peso, mert egy dollárt mostanság 13 pesoért mérnek, így azzal, hogy dollárral tudtunk csak fizetni, rosszul jártunk.

Feltűnt nekünk, hogy bár a belépési pecsétet megkaptuk az új országba, de az előző országból, vagyis az USA-ból nem kaptunk kilépési pecsétet. És ugye ebből még bajunk lehet, ha nem regisztrálnak minket, hogy kiléptünk az országból, overstayelőnek hisznek minket és majd jól nem engednek be legközelebb – aggodalmaskodtunk és kezdetben úgy tűnt hogy hiába, mert a mexikói határőr szavaiból úgy vettük ki, hogy az USA oldalon már korábban megállt a busz, de ott nem csináltak velünk semmit, senki nem kérte az útlevelünket. Jó kis pácban vagyunk – hittem pár percig, és már azt kezdtem el tervezni a fejemben, hogy most akkor majd fel kell vennünk utólag a kapcsolatot a nagykövetséggel, és utólag elintézni azt, amiből kimaradtunk figyelmetlen buszsofőrünk miatt. A busz utasai rajtunk kívül ugyanis egytől egyig mexikóiak voltak, tehát nem számoltak velünk, mint nem USA és nem is mexikói állampolgárokkal – gondolkodtunk a bajunk okán. De mint később kiderült, az USA oldal, ahová így soron kívül, hátulról sétáltunk be, csupán pár méterre volt tőlünk, és az ott lévő határőr meglepetten kérdezett vissza, amikor kilépési pecsétet szerettünk volna kérni tőle: Olyan itt nincs, és soha nem is volt, nem is hallott róla! – Bökte ki végre. Azért megkérdeztük, hogy ez mégis hogyan lehet, amikor minden normális országból kell kilépéskor pecsét? Erre csak a vállát vonogatta, és csak annyit mondott: “Ah, ahányan ezt az országot elhagyják minden órában… ki tartja számon?” Ekkor megnyugodtunk, és visszaszálltunk a buszra.

Ekkor még egy érdekes dolog történt. Felszállt egy piros pólós fickó a buszra, és elkezdett mindenkitől begyűjteni 1-1 dollárt. Kérdeztük a mögöttünk ülő angolul is beszélő utastársunkat, hogy mi ez és egyáltalán, mi történik, és miért? A “tip”-et, vagyis “borravalót” azért gyűjtötték, mert nem vizsgálták át a csomagokat a csomagtérben. Magyarul azért adjunk nekik 1-1 dollárt fejenként, mert nem vizsgálják át a cuccainkat, így gyorsabban utazhatunk… :o Egyébként a dolgot nem erőltették, akkor sem történt volna valószínű semmi, ha nem adjuk oda a két dollárt, de jobbnak láttuk a békességet, nem hiányzik, hogy belekössenek a fűszereinkbe, vagy a főzéshez használt üzemanyag palackunkba, na meg egyáltalán, kinek van kedve pakolászni az éjszaka közepén itt az esőben? Szóval mi is odaadtuk az egy-egy dollárt a többiekkel együtt, és végül pár perc múlva már robogtunk is Mexikó belseje felé.

Az éjszaka második felében sikerült egy keveset aludni, majd megvirradt és végre láttunk is valamit az utazásunk 30. országából. A kétszer két sávos, elválasztott autópályát egyik oldalt felújították, így a forgalmat átterelték kétszer egy sávra, aminek a szélén padka sem volt. Sok kilométeren át így haladtunk az üres sivatagban, miközben én konstatáltam, hogy megint jól döntöttünk a busszal, itt nem lenne finom biciklizni, ekkora forgalomban, ezen az egyetlen úton, ami keresztülszeli É-D irányban a Sonora sivatagot.

A megérkezés, kipakolás simán ment. A guaymasi buszállomás egy egyszerű, de barátságos hely, ahol, miközben kicsomagoltuk és összeszereltük a bringákat, rögtön lett is egy barátunk. :)

Első mexikói barátunknak rögtön nagyon cifra neve volt, amin jót mosolyogtunk: Espiridion, az állomás felelőse kíváncsian, barátságosan és érdeklődően közelített felénk – öröm volt először vele spanyolul makogni az új országban :) Később, mikor már a váróban reggeliztünk, még két nagyon finom házilag készített kókuszos és pisztáciás fagyit is hozott nekünk. :)

Olvass tovább…