Bejárat > Észak-Amerika, Mexikó > Az első mexikói élményeink – Guaymasban és egy vitorláson

Az első mexikói élményeink – Guaymasban és egy vitorláson

Az Ufesa Phoenixből Mexikó nyugati parti városaiba közlekedő aznap esti buszai közül csak a másodikra fértünk fel a biciklikkel. Úgy terveztem, hogy majd blogot írok a buszon, de ahhoz túl fáradt és elnyűtt voltam, a jegyvásárlás, az indulás előtti tennivalók és a biciklik szétszedése, becsomagolása lefárasztott a nap végére. Az éjszakában suhanó buszon így végül csak lazítottam, ahogy Zita is tette mellettem. A határon érdekes jelenet történt.

Az egydolláros borravaló az USA-Mexikó határon

A busz elejében egy fickó hangosan kérdezte az utazóközönségtől, hogy kié a két nagy csomag odalent a csomagtérben. Persze mindez spanyolul történt, így csak sokadjára sikerült megértenünk, hogy minket akarnak. Útlevélvizsgálat, meg fizetnünk kell 300 pesot vagy 30 dollárt fejenként a 6 hónapos Mexikóban való tartózkodásunkra feljogosító pecsétért. Jó lett volna, ha van nálunk peso, mert egy dollárt mostanság 13 pesoért mérnek, így azzal, hogy dollárral tudtunk csak fizetni, rosszul jártunk.

Feltűnt nekünk, hogy bár a belépési pecsétet megkaptuk az új országba, de az előző országból, vagyis az USA-ból nem kaptunk kilépési pecsétet. És ugye ebből még bajunk lehet, ha nem regisztrálnak minket, hogy kiléptünk az országból, overstayelőnek hisznek minket és majd jól nem engednek be legközelebb – aggodalmaskodtunk és kezdetben úgy tűnt hogy hiába, mert a mexikói határőr szavaiból úgy vettük ki, hogy az USA oldalon már korábban megállt a busz, de ott nem csináltak velünk semmit, senki nem kérte az útlevelünket. Jó kis pácban vagyunk – hittem pár percig, és már azt kezdtem el tervezni a fejemben, hogy most akkor majd fel kell vennünk utólag a kapcsolatot a nagykövetséggel, és utólag elintézni azt, amiből kimaradtunk figyelmetlen buszsofőrünk miatt. A busz utasai rajtunk kívül ugyanis egytől egyig mexikóiak voltak, tehát nem számoltak velünk, mint nem USA és nem is mexikói állampolgárokkal – gondolkodtunk a bajunk okán. De mint később kiderült, az USA oldal, ahová így soron kívül, hátulról sétáltunk be, csupán pár méterre volt tőlünk, és az ott lévő határőr meglepetten kérdezett vissza, amikor kilépési pecsétet szerettünk volna kérni tőle: Olyan itt nincs, és soha nem is volt, nem is hallott róla! – Bökte ki végre. Azért megkérdeztük, hogy ez mégis hogyan lehet, amikor minden normális országból kell kilépéskor pecsét? Erre csak a vállát vonogatta, és csak annyit mondott: “Ah, ahányan ezt az országot elhagyják minden órában… ki tartja számon?” Ekkor megnyugodtunk, és visszaszálltunk a buszra.

Ekkor még egy érdekes dolog történt. Felszállt egy piros pólós fickó a buszra, és elkezdett mindenkitől begyűjteni 1-1 dollárt. Kérdeztük a mögöttünk ülő angolul is beszélő utastársunkat, hogy mi ez és egyáltalán, mi történik, és miért? A “tip”-et, vagyis “borravalót” azért gyűjtötték, mert nem vizsgálták át a csomagokat a csomagtérben. Magyarul azért adjunk nekik 1-1 dollárt fejenként, mert nem vizsgálják át a cuccainkat, így gyorsabban utazhatunk… :o Egyébként a dolgot nem erőltették, akkor sem történt volna valószínű semmi, ha nem adjuk oda a két dollárt, de jobbnak láttuk a békességet, nem hiányzik, hogy belekössenek a fűszereinkbe, vagy a főzéshez használt üzemanyag palackunkba, na meg egyáltalán, kinek van kedve pakolászni az éjszaka közepén itt az esőben? Szóval mi is odaadtuk az egy-egy dollárt a többiekkel együtt, és végül pár perc múlva már robogtunk is Mexikó belseje felé.

Az éjszaka második felében sikerült egy keveset aludni, majd megvirradt és végre láttunk is valamit az utazásunk 30. országából. A kétszer két sávos, elválasztott autópályát egyik oldalt felújították, így a forgalmat átterelték kétszer egy sávra, aminek a szélén padka sem volt. Sok kilométeren át így haladtunk az üres sivatagban, miközben én konstatáltam, hogy megint jól döntöttünk a busszal, itt nem lenne finom biciklizni, ekkora forgalomban, ezen az egyetlen úton, ami keresztülszeli É-D irányban a Sonora sivatagot.

A megérkezés, kipakolás simán ment. A guaymasi buszállomás egy egyszerű, de barátságos hely, ahol, miközben kicsomagoltuk és összeszereltük a bringákat, rögtön lett is egy barátunk. :)

Első mexikói barátunknak rögtön nagyon cifra neve volt, amin jót mosolyogtunk: Espiridion, az állomás felelőse kíváncsian, barátságosan és érdeklődően közelített felénk – öröm volt először vele spanyolul makogni az új országban :) Később, mikor már a váróban reggeliztünk, még két nagyon finom házilag készített kókuszos és pisztáciás fagyit is hozott nekünk. :)

A biciklik csomagolóanyagát szépen összehajtottuk, és nagy örömünkre Espiridion és a takarító elfogadták tőlünk – úgy tűnt, nem csak a kukában végzi majd, mert örültek neki és még el is felezték egymást közt a zsákmányt. Ez a nem-dobjuk-el hozzáállás nagyon tetszett nekünk.

Látjátok, milyen könnyű a spanyol? Dámák és Gavallérok, erre van a mosdó (banyos), dohányozni (fumar) pedig tilos! Egyszerű ez mint az 1×1 kérem! :)

Zitának eltört az egyik táskájának a csatja, ezért Espiridionnak rögtön elmutogattuk a pillanatragasztót, és megértette. Azt mondta, hogy kola-lukát kell keresnünk, és szemben az OXXO-ban megtaláljuk.

Ez volt az első találkozásunk az OXXO-val, ami valami olyasmi, mint Thaiföldön a 7Eleven: egy kis bolt, ami rengeteg helyen megtalálható az egész országban, és mindenütt ugyanazt kínálja: üdítőket, chipset, jégkásákat és kávékat, sört, mindenféle rágcsát és néhány mikróban megmelegíthető ételt, burritost, pizzákat, hót-dögöt és hasonlókat. Ezeket a termékeket odabent a légkondicionált helyiségben is elfogyaszthatjuk, mert általában vannak bent asztalok és székek is vagy legalább egy pult. Szóval ez az OXXO Mexikóban. Állítólag a 7Eleven a tulajdonosa az OXXO-knak, és nem franchiseban működnek, bár ezt eddig csak egy helyről hallottuk.

Városnézés Guaymasban – Ha ilyen egy koszfészek, akkor nekünk tetszeni fog Mexikó! :)

Betekertünk a város központjába, ahol magunk is meglepődtünk, hogy mennyire frissek vagyunk ilyen kevés alvás után. Olcsó hotelszoba után kutatva tulajdonképpen körbejártuk a városközpontot a bringákon. :)

A főtéren, a háttérben a három királyokkal (három politikai vezető szobrával)

Városháza(?)

Éééés megtaláltuk a szobánkat! Apró volt, koszos, de saját fürdőszobával és légkondival. Kicsit drágán, 250 pesoért, de úgy voltunk vele, hogy első este egy új országban, ezért most belefér. Ráadásul nem tudom mi ütött belém, de olyan “jó aurája” volt a helynek, hogy az asztal mellé tolt külön kérésre kapott kisszékre leülve órák alatt megszültem a mormonos-freeganes cikkemet. Ezzel rögtön be is jött a szoba ára, és még több is :)

De nem időztünk sokat a kis szobánkba zárva, ahogy hűvösebb lett késő délután, kiszabadultunk az utcára, és felfedeztük Guaymast, amiről egyébként az útikönyvünk azt írta, hogy egy poros koszfészek, ahol nem igazán érdemes megállni, hacsak nem átutazóban van az ember és aznap már nincs átszállása.

A Mercado, vagyis a központi piacépülettől száz méterre volt a szállodánk. A buszoknak is a Mercado előtt volt az állomásuk, és olyan látványt nyújtottak, amelyhez Kelet-Timor óta, vagyis közel egy éve nem volt szerencsénk :)

Az utcán is folytatódott a spanyol nyelvtanulásunk: Llaves (ejtsd: Jávesz) – kulcsok, Zapateria – cipész, zapatos – cipők. :) Kulcsost még találni a “fejlett” országokban is, de cipészt már alig. Itt bezzeg dugig van velük minden város!

A megérkezésünket megünnepelendő vettünk a Mercadoban egy fagyit. A család nagyon kedves volt, megengedték, hogy lefotózzuk őket és még egy kis békát is kaptunk tőlük. :)

Így néz ki a Mercado oldala kívülről – belülről boltok, üzletek labirintusa

Átlagos utcakép

Egy szép épület, amire ráférne a felújítás

A templomban – Rózsaablak az alján kihagyással a ventilátornak

A plaza, vagyis a templom előtti park, közepén egy ilyen fedett, kör vagy szabályos sokszög alakú emelvénnyel, körben pedig fákkal és padokkal. Ez volt az első plaza amit Mexikóban láttunk és ekkor még nem sejtettük, hogy ez minden mexikói település sajátossága. :)

Sárkányos lámpák a pláza körül

A parton

Első tacosunk – “No picante por favor!” – vagyis csípős nélkül kérem szépen! :) De úgy is mondhatjuk, hogy “sin chili”, de ha így mondjuk, előfordulhat, hogy az amúgy nem csípős paprikát is kihagyják az ételünkből

Este befejeztem a cikket, majd nagyot szunyáltunk, reggel pedig kifelé menet a városból még megnéztünk egy látnivalót, a régi börtön épületét, amiről az útikönyv azt írta, hogy egy szép épület egy amúgy lepukkant környéken. Erre kíváncsiak voltunk! :)

Valóban ez volt a legpatinánsabb épület egy amúgy romos házakkal teli lakónegyedben. Be nem tudtunk menni, egy lélek sem volt a környéken, de a börtön kapuja nyitva volt, így az udvarra be tudtunk menni

A börtönből San Carlos, a szomszéd település felé vettük az irányt, a kisebb, parti úton, ami rövidebb volt, és kisebb forgalmú, mint az autópálya, amin jöttünk a busszal, de cserébe néhány dombot is meg kellett másznunk.

Közben pedig láttunk szépeket

…és kaktuszt! :) Mert hát ha Mexikó, akkor kaktusz, nem igaz?

Annak a sziklának a tövében van San Carlos, oda megyünk!

Ugyanez közelebbről. :) Érdekes volt, hogy míg a kis parti utunk egy vékony aszfaltsáv volt, addig a San Carlosba vezető nyílegyenes út egy még az autópályánál is szélesebb kétszer két sávos, plusz elválasztott szervízsávos sztráda volt. Persze mert San Carlos egy az amerikaiak által kedvelt, hozzájuk közeli nyaraló- és kikötőváros

Egy vitorláson egy világcsavargóval és egy őrült macskával

És hogy miért bicikliztünk át ide San Carlosba, amikor valójában nem is esett útba Guaymastól Buenos Aires felé? Hát mert innen visszaírt nekünk Pitt, egy Couchsurfinges, aki megengedte, hogy egy éjszakát nála töltsünk, méghozzá a KharmaSeas nevű vitorláshajóján! Ezért az élményért úgy gondoltuk, megéri a 20km-es kerülő, és ebben nem kellett csalatkoznunk. :)

Ez a kép már a hajójáról készült a part menti luxusnyaralókról – “Ez a hely nem az igazi Mexikó!” – Jegyezte meg Pitt

Íme a KharmaSeas az orrából nézve

Egy Martini Cove nevű festői kis öbölben kötöttünk ki, és egész másnap délutánig itt horgonyoztunk. Estére megtelt az öböl a fizetős hajótúrákra benevező csoportok hajóival. Voltak, akik épp csak megfordultak az öbölben, mások meg órákig bömböltették a mexikói zenét, és buliztak, piáltak, ugráltak a vízbe – a legtöbben mentőmellényben… Aztán estére, ahogy Pitt ígérte, eltűnt mindenki, és csak a miénk maradt az egész öböl :)

Phoebe (mostantól ahogy mi magyarok ejtjük: Fibi) a hajó macskája halpucolás közben nagyon várta a finom falatokat :)

Az első sznorkelingezés alatt ezt találtam :)

Kivittük a dingivel (kis csónak, amivel a parttól távolabb horgonyzó vitorlást közelítettük meg) Chilit, a hajó kutyáját, hogy el tudja végezni a dolgait

Amíg a parton ültünk, Pitt nagyon érdekes dolgokat mesélt nekem. Elmondta, hogy már több, mint 20 éve folyamatosan úton van, és hogy volt egy barátnője, vele újították fel a hajót, és úgy volt, hogy együtt indulnak útnak, de a csaj végül az utolsó pillanatban lemondta. Persze ez akkor nem tűnt túl jó dolognak Pitt életében, de ma már hálás a sorsnak, hogy így történtek a dolgok, ahogy Fibit egy rosszkedvű napja után kapta. Egy kisebb baráti társaságot vitt ki a tengerre, és mivel az előző hetek magánya megviselte, egész nap morcos volt, és ezt a társaság egyik hölgytagja észrevette. Másnapra találkára hívta Pittet, aki csak ekkor vette észre, micsoda gyönyörű nőről van szó. A hölgy egy apró dobozt adott át Pittnek, hogy szerinte erre van szüksége, ettől majd sosem lesz már rossz kedve. A dobozban egy kiscica volt, egy sziámi macska, Fibi. :) …azóta Pitt tényleg kevésbé magányos, erről Fibi minden este gondoskodik.
Pitt egyébként tüzes mutatványokkal, tűznyeléssel és különböző alkalmi munkákkal, hajók felújításával keresi a pénzét, de volt ő is búvároktató és a tűzokádó műsorai után csak úgy szórakozásképpen és hogy az embereket boldoggá tegye, lufikat készít nekik, de ezt már teljesen ingyen, csak mókából. Ezeket kezdetben hosszúkás, majd a hajtogatásuk után a szív, kard, virág, méhecske és hasonló alakú lufikat ő maga készíti, méghozzá pumpa nélkül, tüdőből fújja fel őket, ami egy igazi mutatvány, mert ügyes technika kell hozzá és csak kevesen képesek rá. Pitt sosem kér pénzt ezekért a lufikért, és ha meglát egy szomorú gyereket az utcán, azonnal odamegy hozzá, és készít neki egy lufit. Persze a felnőttek is sorban állnak az esti bulik végén az ilyenekért, de aki nem mondja ki a varázsszót, azt Pitt csak húzza és ígérget neki, de végül sosem készít neki semmilyen lufit. A varázsszó pedig a “Kérem!” – aki erre nem képes, annak Pitt sosem készít lufikat, és ez már böködte néhányszor egy-két ember csőrét, hiszen míg mások sorra kapták Pittől a lufikat, addig ők egyet sem. Volt, aki már több száz dollárt kínált egy lufiért, de mivel kezdéskor nem mondta ki a varázsszót, Pitt nem állt kötélnek. Ezeket a lufis dolgokat Pitt “Random Bubbles of Happiness”-nek hívja, és nagyon szereti figyelni az emberek reakcióit. Mert egy lufi semleges, egy lufival kortól, nemtől, vagyontól függetlenül mindenkit boldoggá lehet tenni egy buliban. Egyszer több száz lufiból egy hatalmas Harley Davidson motort is összehajtogatt, ami órákon át tartott és persze ezt is csak saját maga és közönsége szórakoztatására készítette.

Mind a ketten kékszeműek, mind a ketten szeretik, ha szeretik őket, és egyikük minden este megbolondul :)

Fibi nagyon szeretett a meritőhálóban lenni, később lett egy ötletünk, miért…

A part menti sziklák a lemenő nap fényében

Pitt két árnyékolót is kifeszített, amelyek alatt jól járt a szél, és kellemes hűvös volt még a délutáni órákban is

Eljött az este, és Fibi megbolondult! Míg napközben alig láttuk, mert a kapitányi kanapé alá, vagyis a hajó leghűvösebb helyén terpeszkedett el alvásra, addig este körbejárt a hajón bogarak után vadászva és össze-vissza ugrálva a ponyvákon és körbe az egész hajón. Mindenben az egeret kereste, és amikor maga a macska nem, akkor legalább a farka állandó mozgásban volt, látszott rajta hogy jól érzi magát, pusztán a léttől. :)

Fibi megbolondul a halakért, ezen a képen éppen Zita próbál meg neki néhány kisebb halat fogni egy lyukacsos aljú vödörrel a hajó vízalatti lámpája mellől

“Ti most szivattok?!? Ez üres!!!” :D

Este is bementünk a vízbe, amikor már teljesen sötét volt. Ezek az apró lények a víz alatt mind a hajó lámpájára gyűltek oda, pont mint a levegőben a bogarak a villanykörte köré – a különbség csak az volt, hogy itt nem vártak gekkók az izzó mellett :)

Ennél sokkal érdekesebb és varázslatosabb volt az a jelenség, amelyet sajnos lehetetlenség volt a fényképezőgépünkkel rögzíteni. Ha Pitt lekapcsolta a hajó lámpáját, láthatóvá váltak a tengerben élő egysejtű planktonok, az úgynevezett páncélos ostorosok (Dinoflagellata), amelyek mechanikai hatásra pár másodpercre kékes, a víz mozgásától lassított szikraszerű fényt adtak. Ezek a lények olyan sokan voltak a vízben, hogy ahogy Zitával a kezünket mozgattuk a vízben, szabályos fénysávokat hagytunk magunk után, amelyek valójában ezen lények százai voltak, és ha ebbe a fénycsóvába nyúltunk, a bőrünkre is rátapadtak – de mindig csak pár másodpercre voltak láthatóak. Ez hatalmas élmény volt, persze azonnal Zita is becsobbant mellém a vízbe, amint szóltam, hogy “Itt vannak a világító lények!” :) Ez megint valami olyasmi volt, amiről nem is álmodtunk, hogy egyszer megtörténik velünk, és most hirtelen itt volt a szemünk előtt, és nem győztünk betelni vele.

Este a vitorlás egyik kabinjának duplaágyan aludtunk, majd reggel ismét becsobbantunk a vízbe körbenézni.

Egy újfajta tengericsillag – ilyet még nem láttunk

Egy ilyennek a “csontvázát” találtam meg tegnap

A pelikánok nem díjazták a közelségemet

Ezt a rákot élőnek véltem, mivel úgy láttam, hogy mozog, és amikor ezt elmeséltem Pittnek, nagy izgalomba jött, és egy zsákkal az állat nyomába eredtünk. A lény ugyanott volt, pontosabban ez már csak a levedlett váza, és valójában csak az áramlatok mozgatták – így nem lett belőle százdolláros lakoma – merthogy állítólag ennek a ráknak, vagy minek ennyibe is belekerül kilója :)

A KharmaSeas szemből

És oldalról

Amire Zita mutat, az Fibi “létrája” – ugyanis Fibi már vagy kéttucatszor beleesett a tengerbe az esti ugrabugrándozásai alatt, de sosem tanult ezekből a leckékből. Pitt elmondása szerint ilyenkor macskát meghazudtolóan szörnyű, hangos hangokat ad, és ha Pitt nincs ott, hogy kihalássza a merítőhálóval, akkor a dingin, vagy most már ezen a létrán keresztül kimászik a vízből. Ugyanis tud úszni. Képes rá, bár nagyon-nagyon rühelli a vizet. Szóval ez egy ilyen igazi bolond macska. Pitt mesélte, hogy olyan is többször volt már, hogy ő bent aludt a kabinban, és csak arra ébredt fel, hogy a csuromvizes macskája a mellkasára ugrik. Ilyenkor Pitt mindig megfürdeti édesvízben, megszárítja, megtörölgeti szegény sósvízben ázott macskát, és az ilyen esetekre rakta fel neki a létrát, hiszen ha nincs ott a dingi a vitorlás mellett, Fibi lehet, hogy nem tud kimászni a vízből.

Több ráját is láttunk az öböl fenekén

És ilyen kis halak óriási rajait – állítólag ezekre vadásznak a pelikánok…

Méghozzá így! :) Függőlegesen a vízbe csapódva. Nagyon jó szemük lehet ezeknek az állatoknak. Amikor pedig megöregszenek és megromlik a látásuk (pl. a sok sósvíztől), akarva, vagy akaratlanul, de ugyanilyen módon öngyilkosok lesznek. Pitt látott már pelikánt így függőleges 5cm mély vízbe is becsapódni – ő valószínű egy idősebb, már rosszul látó példány volt.

Halat kézzel elkapni merülés közbe kb. lehetetlenség, kivéve ha az történik, ami a képen is. Ez a hal valamiféle sokkot kaphatott, vagy valami történt vele, mert nagyon furcsán rángott a teste, és hagyta magát megfogni. Gondoltuk kivisszük Fibinek a hajóra, de épp mielőtt kiemeltük volna a vízből, magához tért és megszökött Zita kezei közül… :)

Chili, a hajó kutyája

Fibi beköltözött a hűtőtáskánkba… A macskák mindig nagyon szeretik az új helyeket, ahová bemászhatnak, bebújhatnak

Egy rövid timelapse a visszaindulásunkról:

Pitt hajója egyébként elektromos meghajtású, mert egy vitorlásra is kell motor, amikor pl. szembeszélben kell egy szoroson áthajóznia, vagy olyan rövid távra megy, hogy nem érdemes kivonni a vitorlát. A motor tényleg hangtalan volt, így Pitt zavartalanul tudta elmesélni, hogy azért választotta ezt a megoldást, mert neki így nyugodt a lelkiismerete, ő nem kívánja szennyezni a tengeri élővilágot. Egyébként tényleg nagyon önzetlen és segítőkész fickó, az öbölben lerobbant mellettünk egy hajó, és ő adott nekik egyet a tartalék fém gyorskötöző-szorítójából (mi ennek a rendes neve?), amivel megmenekültek – mi meg kaptunk tőlük négy sört :D, és amikor visszatértünk a kikötőbe, akkor is bevitt egy fickót a hajójához a dingijével. Szóval a KharmaSeas nem csak üres cím a hajónak, Pitt tényleg komolyan veszi ezt. Hisz minket is pusztán önzetlenségből vendégelt meg, hogy örömet szerezzen nekünk – Ez sikerült is! :)

Pitt kipróbálta a fekvőbringánkat, de nem nagyon ment neki. Ő inkább tengerre való! :)

Pitt és Chili elkísértek minket a kikötő melletti kisboltig

Ahonnan Zitával visszatekertünk Guaymas határába – innen ez a naplemente utáni kilátás San Carlosra, a sziklát már felismeritek… – , ahol Jehovana már várt ránk – Ő előbb írt vissza Couchsurfingen, de az érkezésünk napján se ő, se Pitt nem tudott fogadni minket, ezért voltunk az első éjszakán szállodában

“Álmodj, mert a jövő azoké, akik megálmodják!”

Jehovanának és lakótársának, Sergionak fokhagymás tejfölös sajtos sülthagymás virslis lángost sütöttünk

Jól sikerült, nekik is, és nekünk is nagyon ízlett

Másnap kisétáltunk a közeli tengerpartra

A parton pedig újra találkoztunk Pittel, a városban volt dolga, és megbeszéltük, hogy itt találkozunk egy kicsit, ez nekünk csak pár perc bringázásra volt Jehovanáéktól. Pitt ekkor megmutatta a lufitudományát és vicces produkciót is bemutatott, méghozzá a kardnyelést:

Sajnos a produkció vége előtt betelt a fényképezőnk memóriakártyája, így az már nem látható, ahogyan Pitt mutogatva megkéri Zitát, hogy a markolatig benyelt kardot húzza ki a szájából. Amikor Zita ezt megtette, már csak egy a “pengéjénél” teljesen leeresztett kardot húzott ki Pitt szájából, ő ugyanis végig a bolondját járatta velünk és már a legelején kiharapott egy apró darabot a lufiból, amit így folyamatosan eresztett lefelé, és természetesen nem nyelte le a lufit, vagyis igen, de már csak leeresztve. :)

Másnap Jehovana bevitt minket a városba és végre egy mexikói segítségével is megismerhettük a furcsábbnál furcsább ételeket. Ez most csak egy kis ízelítő, a többit majd folyamatosan mutatom meg, ahogy haladunk tovább Mexikóban. ;)

A képen egy cső főtt kukorica látható, ami már fogyasztásra kész állapotban be van kenve majonézzel és meg van szórva reszeltsajttal. Nagyon finom volt, bár nekem a só hiányzott róla. A sárga cucc a pult mögött pedig valami olajban kisütött banánpép

Ezek a fajta, egyszerű “kispiszkos” éttermek már nagyon hiányoztak nekünk Ázsia óta :)

Tortilla lap készítő gép :)

Jehovana szobájában: “Álmodj, mert a jövő azoké, akik megálmodják!” :) Mekkora igazság! :)

Ezer köszönet Pittnek és Jehovanának a nagyszerű fogadtatásért, rögtön az első mexikói napjainkon fantasztikus élményekkel gazdagodtunk! :)

Másnap elindultunk bringával délnek Guaymasból. De az már csak egy következő történet lesz. Mindez történt 2014. augusztus 1-től 5-ig, közben bicikliztünk 4, 26, 22 és 5 kilométereket. Megírva szeptember 4-én.

  1. vivalamexikó
    szeptember 5th, 2014 08:48-nél | #1

    Mexikó mindig a szívem csücske lesz :) Viszont egy gyors hozzászólás, az a “sárga cucc, banán pép” az churros. :) A világ egyik legjobb édessége. Hasonló a magyar égetett tésztához, fahéjas cukorba forgatva, amit belemártanak (az USA-ban megtöltik) csoki pudinggal vagy karamellel.. isteni finom :)

  2. Arpi
    szeptember 5th, 2014 09:03-nél | #2

    @vivalamexikó
    Atyaég, akkor a minap banánpépet (churrost) ettem kisütve, és ízlett… :o Pedig én nem is szeretem a banánt, de ez tuti az volt, mert csokipuding is volt a közepében, ahogy írtam. Ameca városában ettünk ilyet, a kulturális fesztivál utolsó előtti napjára értünk oda a bringákkal és tele volt az egész városközpont árusokkal, meg a tarka óriásszoknyás nénik is ropták a szinpadon :) Na de ezekről majd bővebben, ha odaér az útinapló! ;) Köszi a hozzászólásod! (azt hiszem Mexikó nekünk is a szívünk csücske lesz…)

  3. szeptember 5th, 2014 21:21-nél | #3

    Az USA kilépés miatt nem kell aggódnotok. Tőlünk San Francisotól Dallason és Londonon át Bécsig senki nem kérte el az útlevelünket :-) Abban az országban csak a bemenőket ellenőrzik, de őket alaposan.

  4. szeptember 7th, 2014 13:44-nél | #4

    Hola Zita & Árpi; ott a messzi Mexikóban!

    Nagyon szépen köszönöm a meglepetés-képeslapot és rajta a szép Einstein-idézetet a Yosemite Nemzeti Parkból! Igen nagy örömöt okoztatok vele! Isten segítsen utatokon és a legjobb egészséget, sok-sok újabb szép élményt és állandó hátszelet, valamint minden jót kívánok nektek szeretettel: Pétör.

    Utóirat: Sajnos igen sok munkám miatt halogattam a köszönőlevél megírását és így kissé későn kapjátok meg, ezért hálából Storm egy nagyon szép, alant idézett levelét küldöm nektek kiengesztelődésül egy linken:

    http://www.szegediwiw.hu/profiles/blogs/utaz-s-szabadon

  1. Még nincsenek visszakövetések