Nászút a Föld körül

A dálbát és a dahi

A sátrazós éjszaka reggelét egy királyi rántotta, tükörtojás, pirítós kombóval nyitottuk, majd meglepően gyorsan összerámoltunk, és megszűrtük az előttünk álló naphoz szükséges vízmennyiséget. Búcsúzásképpen még készítettünk néhány közös fényképet a családdal, akiknek a kertjében sátraztunk, majd kigurultunk az országútra.

Az országútra, ami a mai napon is olyan csendes és barátságos volt, mint előző nap. A terep nem változott, folyók, dombok, mezők, erdők, balra pedig a Himalája legdélebbi gerince. Ebbe kicsit bizsergető érzés volt belegondolni, hogy újra itt vagyunk, a világ legmagasabb, leghatalmasabb hegységrendszerének a tövében. Főleg úgy, hogy tudtam, ezúttal gyalogosan is beleveszünk majd kicsit ezekbe a hegyekbe. Már vártam nagyon, hogy megérkezzünk Pokharába, ugyanakkor azért jelen is voltam, mert Nepál még mindig új volt, és nagyon élveztük a bringázás a Terai-on. Így hívják a Nepál déli részén elterülő síkságot. Ami annyira nem is sík, mert azért voltak kis dombjaink, persze megint csak néhány perces emelkedők, mint tegnap. Az egyik ilyen tetején láttunk majmokat, az úton játszottak, amíg meg nem érkeztünk, akkor aztán elszaladtak.

Tízóraizni egy kis útszéli vendéglőnél álltunk meg, már volt készen dálbátjuk, ez a legnépszerűbb eledel itt Nepálban, rizs, és valami lencsefőzelék féle, de annál hígabb, és persze más fűszerezésű, mint otthon. Ehhez még némi zöldség is jár, illetve mi kértünk curd-öt, aminek itt megtanultuk a nepáli nevét is: dáhi. Na, de most már elárulom, miről van szó: a curd, nem más, mint valamiféle joghurt (vagy aludt tej?). A tejet állni hagyják néhány napig, az „megromlik”, és finom sűrűbb állaga lesz. Olvass tovább…