Nászút a Föld körül

Kariagandiba nem csak azért látogattunk, mert ez volt az út a Char-okhoz, hanem azért is, hogy megkérdezzük a menetrendjét a „launch”-oknak. Ezek azok a 3-4 emeletes hajók, amelyek Bangladesh folyóit szelik utasokat szállítva. Sajnos Kariagandiban semmilyen ilyesfajta hajót nem láttunk, így maradt a következő, délebbre lévő folyóparti város, Sirajganj. Ezt vettük be úti célnak a következő napra, a táv szűk 80km volt.
Mielőtt továbbállunk Bograból, meg kell még, hogy említsem a YMCA-t, vagyis a szállásunkat még egyszer. Rettentő rendesek voltak velünk, és mindenben a segítségünkre voltak.

Mire felmálháztunk és kitoltunk a gépeket az udvarra, már kint várt minket az egész személyzet, hogy elkészítsünk egy közös fényképet.

Borgától délre nagy meglepetés ért minket, ugyanis az út szélén egy kb. 2 méter széles riksa sávot találtunk, ahol csak mi bringások, illetve háromkerekűek közlekedtünk, plusz néhány CNG motoros riksa, akik sajnos előszeretettel használták parkolásra is ezt a sávot. De még ezzel együtt is, ez a sáv nagy kényelmet és könnyebbséget jelentett nekünk. Persze nem ringattuk magunkat naiv álmokba, tudtuk, hogy bármikor véget érhet ez az Ázsiában igen szokatlan luxus, és valóban, 12km után az egyik híd után már nem folytatódott a sávunk.
Viszont a szembeszél az továbbra is úgy tűnt, hogy végre teljesen megszűnt, hosszú hetek óta először tudtunk könnyedén 20km/h-val haladni, és ezt nagyon élveztük, még akkor is, ha közben néha az előző teherautók és buszok leszorítottak minket, vagy éppen a szokásos „zaklatást” kellett elviselnünk a motorosoktól. (Country? és a többi…)
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Zita lemaradt mögöttem, és ahogy figyeltem a visszapillantóban, észrevettem, hogy már áll, a lábai lent vannak a földön, nem pedig a pedálokon, és a jobb oldali táskái nem a bringán, hanem mellette a földön vannak. Ezt meg hogy csinálta ilyen gyorsan? Olvass tovább…

„Disco time!?” – Mi az országod!?

A Nevét-se-tudjuk városból hamar elrajtoltunk, és könnyedén szeltük tovább a kilométereket Bogra felé. Mint azt ahogy az elmúlt három országban megszoktuk, a helyiek most is beszélgettek velünk út közben: rendre lelassítottak mellettünk, vagy épp felgyorsítottak, hogy utolérjenek, attól függően, hogy volt-e motor a biciklijükön, vagy sem. A leggyakoribb az egyszerű „Country?” kérdés volt, mint mindig. Persze ezt mi hamar elkezdtük nagyon unni, hiszen ha már fél éve mindig mindenki ugyanezt kérdezgeti tőled, mint ahogy ezen a napon is kb. 5 percenként, akkor egy idő után vagy beleőrülsz, vagy kitalálsz valamit, jól szórakozz ezen a helyzeten, és ne csak ők, de te is élvezd. Mi azt találtuk ki, hogy hülyét játszunk. Ha ők egyszerűen kérdeznek, mi is egyszerűen válaszolunk. Mikor kérdezték, hogy „Country?”, mi a földre mutatva válaszoltunk: „This is Bangladesh!” – és vártuk a reakciókat! :) Persze ezzel a válasszal ők sok újat nem tudtak meg, ami csak tovább zavarta a kíváncsiságukat, és ahogy kivettük, a legtöbben nem néztek minket hülyének a válasz után, sőt inkább tovább próbálkoztak, gondolván, hogy ők tették fel rosszul a kérdést. A következő sokszor adott második válaszra egy „How are you from?” kérdés adta az ötletet. Ezután ahányszor csak újrakérdezték a „Country?”-t (Ország?), azt válaszoltam, hogy „Thank you, I’m fine!” (Köszönöm, jól vagyok!), ám ezután sem adták fel, és az ügyesebbek fel tudták tenni az összetett kérdést: „Where are you come from?” (Honnan jöttél?) – Erre persze magától értetődően jött a válasz: We come from Rangpur! – vagyis az előző nagyvárosból, ahonnan tegnap indultunk. Persze még ez sem volt elég senkinek, nem adták fel, félig angolul, félig bengáliul, na meg persze kézzel-lábbal próbálták megtudni, hogy honnan valóak vagyunk. Néhányszor még az Indiát és Siligurit is ellőttem, de miután páran elhitték, hogy Indiából valóak vagyunk, ezzel felhagytam. És persze a jutalma mindenkinek megvolt a végén, mielőtt még feladták volna a kérdezősködést, úgy tettem, mint akinek felgyújtották a villanykörtét a feje felett, és nagy boldogan közöltem velük, hogy „Ámár deser nám Hángeri”, vagyis hogy „Az országom neve Magyarország” – ők így mondják bengáliul. Ha azt is megkérdeztem tőlük, hogy „Kemonacso?”, vagyis hogy hogy vannak, akkor nagyon boldogok lettek, ami sajnos néhányuknál további kérdéseket eredményezett, legtöbbször bengáliul, és ennek viszont már én nem örültem, mert általában jobb szerettem a 3-4 mondatos beszélgetéseket. :)

Olvass tovább…