Bejárat > Ázsia, Banglades > Megérdemled a kávét, mert ma már elgázoltak!

Megérdemled a kávét, mert ma már elgázoltak!

augusztus 21st, 2012

Kariagandiba nem csak azért látogattunk, mert ez volt az út a Char-okhoz, hanem azért is, hogy megkérdezzük a menetrendjét a „launch”-oknak. Ezek azok a 3-4 emeletes hajók, amelyek Bangladesh folyóit szelik utasokat szállítva. Sajnos Kariagandiban semmilyen ilyesfajta hajót nem láttunk, így maradt a következő, délebbre lévő folyóparti város, Sirajganj. Ezt vettük be úti célnak a következő napra, a táv szűk 80km volt.
Mielőtt továbbállunk Bograból, meg kell még, hogy említsem a YMCA-t, vagyis a szállásunkat még egyszer. Rettentő rendesek voltak velünk, és mindenben a segítségünkre voltak.

Mire felmálháztunk és kitoltunk a gépeket az udvarra, már kint várt minket az egész személyzet, hogy elkészítsünk egy közös fényképet.

Borgától délre nagy meglepetés ért minket, ugyanis az út szélén egy kb. 2 méter széles riksa sávot találtunk, ahol csak mi bringások, illetve háromkerekűek közlekedtünk, plusz néhány CNG motoros riksa, akik sajnos előszeretettel használták parkolásra is ezt a sávot. De még ezzel együtt is, ez a sáv nagy kényelmet és könnyebbséget jelentett nekünk. Persze nem ringattuk magunkat naiv álmokba, tudtuk, hogy bármikor véget érhet ez az Ázsiában igen szokatlan luxus, és valóban, 12km után az egyik híd után már nem folytatódott a sávunk.
Viszont a szembeszél az továbbra is úgy tűnt, hogy végre teljesen megszűnt, hosszú hetek óta először tudtunk könnyedén 20km/h-val haladni, és ezt nagyon élveztük, még akkor is, ha közben néha az előző teherautók és buszok leszorítottak minket, vagy éppen a szokásos „zaklatást” kellett elviselnünk a motorosoktól. (Country? és a többi…)
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Zita lemaradt mögöttem, és ahogy figyeltem a visszapillantóban, észrevettem, hogy már áll, a lábai lent vannak a földön, nem pedig a pedálokon, és a jobb oldali táskái nem a bringán, hanem mellette a földön vannak. Ezt meg hogy csinálta ilyen gyorsan? Sejtettem, hogy van valami, mert az emberek már kezdtek gyülekezni körülötte. Hogy hogyan kerülnek elő ilyen gyorsan ilyen sokat, az számomra még mindig rejtély. Én is gyorsan fordultam és mentem vissza Zitához, hogy lássam, mi történt.

Az történt, hogy egy barom riksás kivágott elé, mire ő hirtelen fékezett, amitől a szorosan mögötte hajtó motoros beléhajtott. Mert persze közelről jobban meg lehet nézni a furcsa szerkezetet és hajtóját, a követési távolságról pedig errefelé még hírből sem hallottak. Hogyan is hallottak volna, hisz se irányjelzést, se balra tarts-ot, se semmit nem tartanak be errefelé, itt nincsenek szabályok, sőt feltételezem, hogy sok embernek még jogsija sincs, vagy ha van, a dhakai piacon vette dekára.

Na de ne bosszankodjunk, hanem mérjük fel előbb a károkat. Persze csak miután Zita közölte velem, hogy kutya baja. Még a bicikliről sem esett el, amit nem tudom, hogy csinált. Valószínű épp markolta mind a két féket, amikor a motoros jött, és már nem túl nagy sebességgel, de eltrafálta. Még mielőtt elkezdtem volna körbejárni a bringát és a táskákat, gratuláltam a motorosunknak, és zsebre vágtam a slusszkulcsát. Ez talán nem volt 100%-ig etikus, de ez abban a pillanatban nem érdekelt, nem akartam, hogy elhajtson, még mielőtt szembesítjük a felelősségével.

A táskáknak semmi baja nem esett, ami megint csak rejtély, hiszen két-két helyen vannak rögzítve, plusz lent is van egy műanyag akasztó. Ezen az akasztón anno indulás előtt sokat gondolkodtam, hogy előre, vagy hátra álljanak, és végül úgy raktuk fel őket, hogy hátrafelé állnak. Így előrefele könnyebben kiakadnak a táskák, mert hátulról jövő ütésre csak a két felső csatnak kell kioldania. Ezért szereltük fel induláskor így a csatlakozásokat, mert úgy gondoltuk, annak kisebb az esélye, hogy szemből találunk a táskákkal nekimenni valaminek, egyrészt mert a táskák a biciklinek inkább a hátsó részén vannak, másrészt, mert előrefelé mi figyelünk, így talán kisebb az esélye, hogy elölről a táskáknak megy valami. Szóval akárhogy kerestük, a táskákon nem találtunk semmi sérülést, ami nagy csoda volt, tekintve, hogy még a jobb első táska is leszakadt a helyéről, ahhoz pedig a hátsót akkora erő kellett, hogy érje, hogy az lelökje a párját is.

A csomagtartó mint tudjuk alumínium, nem olyan könnyű hegeszttetni, ezért ez volt a második dolog, ami miatt aggódtunk, de hála az égnek, azon sem találtunk sérülést. Egyedül a hátsó lámpa jobb széle repedt meg egy kicsit, de még az is egyben maradt, annak ellenére, hogy a lámpát tartó alumínium panel, ami a csomagtartó hátuljából nő ki, az szépen elgörbült.

Szóval örültünk, mert csodával határos módon se Zita nem sérült meg, se a kerékpáron és a táskákon nem történt komoly sérülés.

Most már csak a motorosunktól kellett megtudtunk azt, hogy hogyan volt képes akkorka követési távolságot tartani, hogy azon még 20km/h-ról sem tudott megállni. Mert nyilvánvaló, hogy Zita mögött jött, vele azonos tempóban, mert ahogy azt errefelé szokták, a közlekedés biztonságról teljesen fogalmatlanul olyan közel jönnek hozzánk, hogy az már veszélyes. Tudtuk, hogy csak idő kérdése volt, hogy ez mikor történik meg velünk, mert sajnos nekik erről segéd fogalmunk sincs, azt se tudják, mi a veszélyes és a biztonságos az úton, talán szavuk sincsenek ezekre a fogalmakra. Közben kb. kétszázan lettek körülöttünk, de sajnos senki nem beszélt angolul, így a végén kézzel-lábbal kellett elmutogatnunk az emberünknek, hogy mi a követési távolság: ha távolabb haladt volna Zitától, lett volna ideje megállni! De ő csak egyre mutogatta, hogy hát ő előtte lefékeztek! És nem is történt baj! No Problem, no problem! – Mondogatta, mert valóban, neki semmi problémája nem volt, csak nekünk… B@**!%g, hogy Te mekkora hülye vagy ember! Kicsin múlott, hogy nem lett baj, és a karambolt illetően, a közlekedési szabályokat ismerve egyedül, és kizárólag Te vagy a hibás, ezt merem állítani annak ellenére is, hogy nem olvastam a bangla KRESZ-t, de mégis több sejtésem van róla, mint Neked!

Mivel mást már nem tudtunk kitalálni, hogy éreztessük vele, hogy mit tett, és hogy ő a hibás, azt találtuk ki, hogy fényképezünk. Először az berepedt, elferdült lámpát, aztán az arcát, majd a rendszámát fényképeztük, közben pedig a „police” szót emlegettük. A megkérdezés nélküli fényképezés ezekben az országokban nem szokott gondot okozni, az emberek örülnek, ha fényképezik őket, soha senki nem szólt még ezért, és soha senki nem mondta még a megkérdezésünkre, hogy nem – mert mi az esetek túlnyomó többségében a fényképezés előtt kérdezünk, ellenben ővelük… Azzal, hogy nem kérdeznek, csak fotóznak, autóból, motorról, útszélről, azzal sajnos párszor már kiverték nálunk a biztosítékot. Na, de visszatérve a témára, most mégis az emberünk ezt szemmel láthatóan rosszul viselte, a körülötte lévő tömeg próbálta takarni, és beszéltek hozzá valamit, amitől még inkább zavarban jött, és amikor a rendszámát kezdtem fényképezni, nagy meglepetésemre menekülőre fogta. Megfordult a motorjával, és elkezdett szélsebesen szaladni vele. (Elhajtani ugye nem tudott, mert a kulcs a zsebemben volt) Ezt azt jelenti, hogy végre tisztába került azzal, hogy rosszat tett, igaz, szembenézni vele még gyáva, vagy csak valamivel megijesztették a többiek. Mindenesetre én ezen a ponton elkezdtem sajnálni szegényt, és kértem az egyik lungis barátját, hogy szaladjon már utána a slusszkulccsal, mert azt azért nem terveztem megtartani.

Azt hiszem jól cselekedtünk(de javítsatok ki, ha nem!), mert tényleg hajszálon múlott hogy nem történt baj, elég ha csak arra gondolunk, hogy mennyi nyűggel járt volna számunkra a táskát megjavítani (ha egyáltalán lehetséges lett volna), vagy az alu csomagtartót meghegesztetni egy ilyen országban, vagy ha a kereket teszi tönkre… És akkor még nem említettem a legrosszabbat, hogy mi lett volna, ha Zita is megsérül… Szóval talán nem baj, ha ráijesztettünk, talán így leesett neki, hogy nem volt jó ötlet ilyen közel hajtania… Talán…

Kicsit zaklatottan, kicsit idegesen, és kicsit ferde hátsólámpával Zita biciklijén, de továbbhajtottunk. Ezek után persze ismét visszaálltam Zita mögé, mert amúgy a bringázott idő nagyrészét ott töltöm, Zita mögött-mellett, egy kicsit beljebb az úton, mint ő, és kicsit többet lesve a visszapillantót, hogy lássam, mi történik, vagy mi közeledik mögöttünk, hogy ezzel is védelmezzem Zitát, illetve, hogy időben tudjunk reagálni, ha van valami. Valamint, ezek után most már azért is, hogy elhajtsam a minket csak bambuló, és hozzánk túl közel hajtó motorosokat.

Valamikor kora délután egy hatalmas útszéli pihenőhelyen álltunk meg, ahol még egy-két nyugatinak elnevezett (Burger!) ételt is lehetett kapni. Sajnos az egyik ilyenbe beleszaladtunk 80 takáért, ami azért volt kár, mert apró falat ételt adtak ennyi pénzért – amivel nem laktunk jól, ellenben az utána összesen kevesebbért rendelt zöldséggel, lencsével, rizzsel és hallal igen. Zita még egy kávét is ivott, igaz az is 40 taka volt, de mondtam neki, hogy ez most nem gond, „Megérdemled a kávét, mert ma már elgázoltak!” :) Ezen jót nevettünk és ezt aztán később Zita a naplójába is felírta, mint aranyköpést. Két 50 takás beef burgernek csúfolt történetet pedig eltettünk délutáni uszonnának. Ezek egy-egy szelet húspogácsával és uborkával megtöltött zsömlék voltak, semmi extra, sőt 150 forintért itt Bangladesben erős túlzás, de most ez volt kéznél.

Amikor kértük, hogy ne tegyék bele az ételt a műanyagzacskó helyett kitalált műanyag hálóba(!), nem értették, miért kérjük. Az étterem valamelyik vezetője szolgált ki minket, tehát még csak nem is egy egyszerű pultos, hanem a nagyfőnök foglalkozott velünk. Ő terelte el tőlünk a bámészkodó népet, és ő volt az, aki a „plásztik ná!” kérésünkre kivette az amúgy papírdobozba is becsomagolt szendvicseket a műanyaghálóból, és utóbbit kihajította a szemetesbe! Mi csak fogtuk a fejünket Zitával… Majd vettünk egy nagylevegőt, kivettük a műanyaghálót a szemetesből, belegyűrtük az emberünk kezébe, és próbáltuk elmagyarázni neki, hogy miért nem jó, hogy műanyagot használnak.

Kérdeztétek, hogy mi a helyzet a kitiltott műanyagzacskókkal Bangladesben. Hát az a helyzet, hogy hivatalosan tényleg ki vannak tiltva mindenhonnan, de sajnos ez csak a törvény. A gyakorlatban még találkozni velük. Igaz, hogy sok helyen újságpapírba és egyéb, egyszerű módon (papírgyár nélkül) újrahasznosított papírokba csomagolják a vásárolt termékeket, de sok helyen látni még műanyagzacskót, illetve ezt a talán még borzalmasabb műanyaghálót. Az ipar válaszolt a törvényre: ha a műanyagzacskó tilos, akkor nesze nektek, itt van a műanyagháló! De ami szerintem még elkeserítőbb, hogy az embereknek fogalmuk sincs, miért nem jó az a műanyag. Pedig először a fejekben kéne ezt a dolgot tisztába tenni, mert amíg egy étteremvezető is a kukába hajítja a műanyagot, mert nem is érti, miért nem kérjük, addig… Sajnos ez van mindenütt, van ez a kismillió útszéli boltos, akik megkapták a sokat istenített mikrohitelt! Itt ebben a “fejlődő”, “szegény” országban belépek a boltjukba, körbenézek, és minden, de minden, az összes termék, amit árulnak, mind egy szálig be van csomagolva és valami tömeggyártott, utaztatott sz@r! Nesze neked „development”, fejlődünk-fejlődünk, de hová?

Na, mindegy, megint elragadtattam magam, bocsánat. Maradjunk az úton, és csodáljuk az egyszerű emberek egyszerű életét, és a természetet. Délután szép helyeken jártunk, az út minősége még mindig makulátlan maradt, és a forgalom is enyhült némileg, talán a ramadánnak köszönhetően. Délutánra mindenki megfáradt étlen-szomjan, és nem mozdulnak az emberek, csak várják az estét, amikor végre újra ehetnek. Szóval élveztük a gyönyörű zöld tájat körülöttünk, és a felüljárókon mindig megálltunk körbenézni. Az egyik ilyen helyen lent alattunk gyerekek játszottak a vízparton, és ahogy megláttak, egyre inkább megkergültek, ugrabugráltak és kergetőztek. Hála az égnek a víz túl nagy volt ahhoz, hogy megkerüljék és felszaladjanak hozzánk.

Sok helyen a lapos, zöld, legtöbbször vízzel félig elöntött mezők között kisebb oázisszerű tanyák voltak. A házak körül ugyanis rendre meghagytak (vagy felneveltek) egy kisebb erdőfoltot, hogy így kapjanak némi árnyékot és védelmet az elemek elől, na meg a beérés idején kókuszdióáldást az égből. :) És persze a talaj erózia ellen is remekül véd az erdőtakaró, ugyanis ha jön egy nagyobb áradás, annak az ereje képes elmosni egész nagy termőréteget is a földekről, ha azon nincsenek fák és bokrok, amelyeknek a gyökérzete megköti a talajt. Persze ha szerencséjük van, akkor a víz máshonnan odahord hasonlóan értékes, vagy még jobb talajt az elmosott helyére, bár kétlem, hogy ez sok vigaszt nyújt annak, akinek házát, terményét, állatait, vagy akár a hozzátartozóit is elmosta az ár. Szóval kemény itt az élet Bangladesben, de ez még így az esős évszak idején sem látszik a mindennapokban. Két zuhé között általában kisüt a nap, minden zöldben tündököl, az emberek pedig mosolygósak, vidámak, és közvetlenek, se keserűség, se az élet nehézségei nem látszik az arcukon. Mi több, még mi kapunk tőlük erőt, mert amikor nem mennek az agyunkra azzal, hogy kétszázan körbeállnak és bámulnak, akkor nagyon pozitív hatással tud lenni ránk a sok vidám, mosolygós ember. Elég csak pár szót szólni hozzájuk az ő nyelvükön, és máris akkora széles mosolyra nyílnak, amilyet a nyugati emberektől józanon ritkán látni.

Sirajganj előtt 18km-re letértünk a főútról és egy alsóbbrendű úton haladtunk, itt még kisebb lett a forgalom és még barátságosabb a táj. Hogy ne elgyötörten és fáradtan érkezzünk meg a mai végállomásunkhoz, előtte megálltunk egy teaszünetre. Már itt megtudtunk, hogy egy Sirajganj Zero Point nevű helyet kell majd keresnünk, ez a kikötő, ahol találkozhatunk hajókkal. Mi úgy gondoltuk, hogy érdemes egyenest odamenni, annak reményében, hogy esetleg még ma elkapjunk egy hajót, ugyanis ezek a helyiek által „launch”-nak, vagy „rocket”-nek hívott hajók általában a délutáni, esti órákban indulnak és éjszaka közlekednek a folyókon, néha keresztül a fél országon. A bérelhető egy és két ágyas kabinokban pedig van ágy, sőt állítólag még ventilátor és konnektor is! Szóval úgy döntöttünk, érdemes egyből a Zero Pointhoz tekernünk, ha másért nem, hát azért, hogy megtudjuk, hogy másnap mikor indul hajó.

A nap legszebb része innen következett, igaz, nem épp a várakozásinkkal összhangban, na de ezt már megszoktuk, hisz Ázsiában vagyunk! :) A Jamuna folyó partján észak felé tekerve találtuk magunkat, és az a bizonyos Zero Point egyre csak előre volt, észak felé, hiába kérdeztünk rá a végén már lassan kilométerenként. Közben sok érdekeset láttunk, igen fura kinézetű embereket, és a vízre épített bádogházakat.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Ezeknek vagy magas beton padlózata volt, vagy odabent úszó szobák voltak, esetleg sártenger, nem tudom, de szomorú, ugyanakkor érdekes is volt látni, hogy így élnek emberek, gyakorlatilag a folyón, vagy a folyóban. Sok házat teljesen körbevett a víz, és nem volt se híd, se palló a házhoz, magyarán csónak nélkül, szárazon nem lehet megúszni a bejutást. Ez, ha nem is annyira romantikus, de Ázsia egy kis Velencéje volt a mi szemünknek, még ha közben tudtuk is, hogy ezek az emberek itt nem védelmi célokból, se nem jókedvükben élnek ilyen közel a vízhez.

Amikor már nagyon úgy éreztük, hogy közel kell legyünk a Zero Pointhoz, végre feltereltek minket a folyó mellett közvetlen haladó útra. Innen gyönyörű kilátásunk nyílt a Jamuna folyóra, és innen már rögvest odahajthattunk az első hajóhoz, amit megláttunk. Sajnos közelebb érve láttuk csak meg, hogy az egy kisebb teherhajó, és csak ekkor tudtuk meg, hogy a Zero Point még odébb van. Elindultunk hát tovább észak felé, de persze ismét, mint az összes emberekkel és gyerekkel teli helyen, társaságunk akadt:

A gyerekek még rendben voltak, még azt is elviselem, ha lábbal hajtott kerékpárral jönnek mögöttem, vagy mellettem, de az első bekezdésben részletezett történet óta különösen utáljuk, ha motorral vannak a közelünkben. Az okokról persze a motorosoknak a legritkábban van fogalma, csak bámulnak, és vigyorognak ránk, néha kérdeznek, de az kb. soha fel sem merül bennük, hogy veszélyes számunkra a közelségük. Na mindegy, e téren már kimorogtam magam egyszer, most ne folytassuk!

A Zero Point végül egy töréspontja volt a partnak, ahol egy nagy placcon néhány család piknikezett, és élvezték az innen oly csodásan látható naplementét a Jamuna folyó felett. Persze néhány halászcsónakon kívül semmilyen nagyobb vízi jármű nem volt a környéken, sőt, kikötési lehetőséget sem láttunk a nagyobb hajók számára.

Ekkor jött a képbe Rajan, a kerékpárján, akinek aztán rengeteg mindent köszönhettünk, kb. ő egy személyben tette széppé és könnyűvé ezen amúgy nem túl mindig oly derűs napunk utolsó néhány óráját. Először is közölte velünk, hogy felejtsük el a hajót, Sirajganjban nem köt ki semmiféle launch, mégha sok embertől hallottuk nagy bizonyossággal előadva ennek szöges ellenkezőjét. Ezt már valahogy amúgy is elkezdtük sejteni a Zero Point-on látottak alapján, így nem okozott nagy csalódást.

Ezek után már csak valami fedél után kellett néznünk, ezért megkértük Rajant, hogy mutasson nekünk egy „duiso taka residental hotel”-t (kétszáz takás szállót), és ő örömmel elvezetett minket Sirajganj központjába, egy helyre, ami mellett egyébként már jó egy órája elhaladtunk. Ezen persze egyáltalán nem bosszankodtunk, mert ezen egy óra alatt sok szépet láttunk és nem mellesleg megtudtuk, hogy hiába reménykedtünk a hajóban, az nincsen Sirajganj-ban.

Miután kőkemény alkudozások árán megkaptunk egy single room-ot kétszázért, felhordtuk a bringákat a harmadikra, majd látványosan kirántottam a falból a tévét, és a kezébe nyomtam a baksist váró szállodásfiú kezébe. Ez megint, talán bunkóság volt, de lévén, hogy mi cipeltünk fel mindent, és ő csak a kulcsot hozta fel a szobához a második emeleti recepcióról, az sem érdekelt, ha bunkónak néz érte, csak egy nagy tévét kapott borravaló helyett. Tudjátok, hogy tévé ellenes vagyok, de ez csak részben volt oka annak, hogy az volt az első megmozdulásom a szállóban, hogy kitettem a tévét a szobából. A másik oka az volt hogy kellett egy hely, ahol kinyithatom a netbookom, ugyanis az a tény, hogy nincs hajó innen Sirajganj-ból, azt jelentette, hogy tovább kell bringáznunk – ehhez pedig útvonalat kellett tervezni. Innen már csak egy köpésnyire van a 100 takás bankón is látható bangla nemzeti büszkeség, a Jamuna-híd, ami ha jól emlékszem a 10. leghosszabb a világon, és villanyvezetékek, valamint vonatsinek is haladnak rajta keresztül, ám a túloldala már vészesen közel van Dhakához, a káosz fővárosához, amit mi messze el akarunk kerülni, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy maradunk a folyó ezen oldalán, és folytatjuk az utat délnek, hogy 3-4 nap alatt megérkezzünk Barisalba, ahonnan már biztosan vannak hajók, hiszen azt az útikönyv is írja, több helyen, árakkal és részletezve említi, hogy hogyan és mikor lehet eljutni Chittagong-ba vagy Dhakába launch-al Barisalból. Szóval ez lett az útiterv, és ebben már Rajan és családja is sokat segítettek, ugyanis áthívtak magukhoz vacsorázni. Ők hinduk, és csak pár sarokra laktak a szállónktól, igaz ezt a pár sarkot is riksával tettük meg, mert Rajan értünk jött és bérelt nekünk riksát. Az otthonukban az angolul kiválóan beszélő lányuknak, Muktának nagy örömmel meséltünk az utunkról egy kihajtható világtérkép előtt. Ezt mi is nagyon élveztük, mert végre valaki olyannak mesélhettünk, aki nem csak arra kíváncsi, hogy honnan jöttünk („Hungary?! – Áááá, mobájl, Nokia, Made in Hungary…”), és hogy mennyibe kerülnek a bringák, hanem a részletekre is kíváncsi volt, és főképpen meg is értette, amit mondunk, így el tudtuk mesélni a fájdalmainkat, a nehézségeinket, az örömeinket, és minden országról tudtunk mesélni egy keveset. Ez nagyon jó volt, és jólesett nekünk, mindemellett csodáltuk, hogy milyen figyelmes és intelligens lánya van Rajan-nak, aki már most, 13 évesen a legjobb angolos a családban. Onisha, Rajan felesége egy NGO-nál dolgozik, így még e-mail címe is van (végre valaki! :) ), és adott nekünk egy kontaktot, egy másik NGO-hoz, ahol talán elszállhatunk majd, ha megérkezünk az egy-két napra lévő Rajbari-ba. Nem mellékesen ő főzött nekünk olyan csirkés curry-t, ami eddig Ázsiában (a Magyar Nagykövetségek területét nem számítva!!!) soha nem ízlelt mértékben hasonlított egy csirkepörköltre az íz világában, és ezzel nem kis gasztronómiai élményt szerzett nekünk ezen az estén. Szóval nagyon boldogok voltunk, hogy összehozott minket a sors Rajan-ékkal, és ezzel szemmel láthatóan ők is így voltak.

Hazafelé részben gyalog, aztán Rajan unszolására részben riksával tettük meg az utat a szállóhoz. Az apró ülésen csak szorosan egymás mellett fértünk el, de ez nem volt baj, hisz meg se kellett mozdulnunk. Csak ültünk és a csendes kis utca sötétjéből az égre meredve csodáltuk a csillagokat. Szinte hihetetlennek tűnt ez a nyugalom, ami ekkor körülvett minket, főleg az után a sok zajos őrület után, ami e nem épp eseménytelen nap folyamán ért minket, igazán jól esett ez a kis csend és nyugalom, nagyon tudtuk élvezni és értékelni.

  1. Reku Papa
    augusztus 21st, 2012 13:36-nél | #1

    Bírom, ahogy a hatalmas Ázsiában próbáljátok az embereket civilizálni. Kábé olyan, mint ha neki állnátok a tengerből a vizet kanállal kimerni :)

  2. Gregory
    augusztus 21st, 2012 19:25-nél | #2

    Hát nem tudom, nyilván más innen a székből elképzelni, mint hónapok óta folyamatosan átélni, de nekem ez akkor is túlzás. Ha mi lennénk az ő helyükben, ugyanezt csinálnánk. Persze, hogy érdekes nekik a bicikli, s nyilván az is, hogy biztos messziről jöttetek, szerintem velünk is előfordulhat, hogy valami elvonja a figyelmünket és kész is a koccanás. Ha pedig tényleg nem történt nagyobb baj, s a közös nyelv hiánya miatt nem tudjátok megértetni vele a problémátokat, akkor szerintem fölösleges ijesztgetni, főleg, ha nem odavalósiként nem tudjuk, hogy egy rendőri büntetés mivel járhat arrafelé (volt már erre példa korábbi bejegyzéseitekben – ott egyébként szerintem az illető inkább megérdemelte). Másrészt én azért attól is tartanék egy picit, hogy mi van, ha a 200 körülöttem álló a saját “testvérét” védi inkább és mondjuk nekem támad egy ilyen jelenetben…

    Remélem nem értitek félre, nyilván nem kell szó nélkül hagyni, meg tudom, hogy az ember ilyenkor hirtelen ingerült lesz, de ha nem történik komolyabb baj és az illető is normálisan viselkedik, akkor szerintem kár rendőrrel fenyegetőzni. Bocs a kritikáért, de ez most kikívánkozott belőlem. Legalább tudjátok, hogy még mindig olvasgatom a bejegyzéseket… :)

    • Arpi
      augusztus 22nd, 2012 02:49-nél | #3

      Talán én is ugyanezt írnám Európából, de amikor azt láttam a fickón, hogy le se száll a motorjáról, hanem azt a lába között tartja, akkor az volt az első – miután egyértelműen láttam, hogy Zitának nincs komoly baja – , hogy kivettem a sluszkulcsot, mert az emberen úgy tűnt, nem is veszi nagyon komolyan az egészet. Lehet, hogy ez itt normális: eltrafáltam a másikat, mosolygunk, nevetünk, tovább megyünk… legközelebb majd sírunk, ha valakinek egy kicsit gyorsabban megyünk neki?! Számomra furcsa volt, hogy az ember nem tért belátásra, és zavart, hogy még csak le sem száll a morotjáról, hogy megnézze, nincs-e baj. Attól féltem, hogy elhajt, anélkül, hogy tudathatnánk vele, hogy szerintünk rosszat tett, és rosszul közlekedett.
      De egyébként valahol igazad van, és most elgondolkodtattál azon, hogy otthon hogy reagáltam volna, és mi lett volna a helyes. Nehéz elképzelni, felidézni… :) “Hé, figyelj már oda légszives!”? :)

      A támadásról: nem tudom elképzelni egy muszlimról, hogy kezet emeljen egy külföldire, egy utazóra, egy turistára – ránk. Egyszerűen nem fér a képzeletembe. Már írtam, milyen jámbor emberek ezek, ráadásul van bennük felénk – egy rohadtul meg nem érdemelt, ezért számomra kicsit érthetetlen is – fehéremberek iránt egyfajta tisztelet. Ez most a bangladesiekre szól, valahol máshol sokan emberszámba se vesznek, mert a pénztárcánktól nem látják az embert. :( :D

  3. Reku Papa
    augusztus 22nd, 2012 06:46-nél | #4

    Azért túldramatizálni is felesleges. Ezek a banglák évszázadok alatt már kitapasztalták hogy ha kis sebességgel összekoccannak, abból nagy baj nem szokott történni. Ha összehasonlítanánk az ottani halálos balesetek számát az ittenivel, valószínűleg Magyarország lenne a veszélyesebb. Alacsony sebesség, olcsó jármű, kis probléma. Ez az ottani biztonsági rendszer lényege.
    És valószínűleg az emberélet sem olyan értékes mint itt. Talán a lélekvándorlásba vetett hit, talán a nagyszámú gyerek, a gyenge orvosi ellátás, a rendszeres árvizek, stb. miatt.

    Látnunk kell, hogy ők csupán alkalmazkodtak az ottani helyzethez. Mert élni kell.

  4. Gregory
    augusztus 22nd, 2012 09:32-nél | #5

    Árpi, ebben igazad van, a kulcs elvétel ilyen szempontból mondhatnám, hogy jogos, még ha meglepőnek is tűnik :) És az is jogos, hogy valahogy megpróbálod felhívni a figyelmét, hogy vegye észre magát. Kár, hogy nem volt senki, aki angolul (vagy magyarul :) tudott volna közűlük… Nekem csak a vége nem tetszett, mert ugye nem tudhatjuk, hogy neki ebből mi jött le. Adott esetben nem óvatosabb lesz, hanem előítéletes a külföldiekkel, mert valószínű fel se fogja, hogy mi bajod volt, ha egyszer “semmi” baj nem történt. Hát nehéz helyzet, az biztos, és könnyű a fotelból véleményt mondani, de majd egyszer talán én is kipróbálom amit Ti, akkor meglátjuk :)
    (új túrabiciklim már megvan, a Ti hatásotokra ;)

  5. augusztus 26th, 2012 01:13-nél | #6

    Érdekes, de logikus tett volt a “slusszkulcs-rekvirálásod” kedves Árpi!
    Én is elmesélek egy hasonló, a Nyugat-Himalája Ladak Tartományának fővárosában, Lehben történt esetemet. Valamikor 2010 szeptember végén történt, amikor kéthónapos munkám végeztével, ott-tartózkodásom utolsó előtti napján; mielőtt visszarepültem volna még egy szép egyhetes kikapcsolódásra, több világörökségi védettségű műemlék meglátogatására Delhibe és környékére. Este a főutcán, a Main Bazaaron a Tibeti Étteremben vacsoráztam, majd kerékpáron vissza akartam térni a Chanspa városrészben lévő kis családias vendégházamba. Ahogy kerekezek a kivilágított főutcán, egy ott parkoló kisbusz-taxi vezetője a parkolóból kifelé hirtelen hátrafelé tolatva nekem hajtott. Az, hogy nem sérültem meg, csak az ügyességemen múlott, mert azonnal leugrottam oldalt a kerékpáromról. Én nem, de a hátsó kerék igen, kissé meggörbült a kerékrámája (“felnije”). A használhatatlan gépet betettük a kisbuszba és elmentünk az általam ismert közeli keréppár-kölcsönzőbe, ahol a tulajdonos idősebb úr rögtön kezelésbe vette azt. A taxis nézte egy darabig, majd hirtelen kiment és elhajtott fizetés nélkül. hiába írtam fel a rendszámát, és hiába jelentettem fel a helyi rendőrségen; bottal üthettem a nyomát és a javíttatást is nekem kellett kifizetnem. A rendőrség szerint nem helyi, hanem csak a nyári-koraőszi turistaszezonban Kasmírból munkavállalásra odautazott és ott nem beregisztrált taxi volt… Ha nincs olyan jó reflexem, akár lábtöréssel, vagy más, komolyabb sérüléssel járó baleset is lehetett volna. Take care! Na és ahogy a régiek mondták: “Bízz Istenben és tartsd szárazon a puskaport!” :-D Baleset- és egyéb problémamentes kerekezést kívánok nektek! Üdvözlettel: Pétör (aki a múlt héten Erdélyben két-három méterről fotózott le egy a közeli erdőben, szabadon élő torkoskodó megtermett barnamedvét… A fotó közben én is “paráztam” egy kicsit!)

  6. kata
    augusztus 30th, 2012 00:54-nél | #7

    Valami tévedés lehet aza megjegyzésed, :
    ” „Hungary?! – Áááá, mobájl, Nokia, Made in Hungary…”
    mert tudnillik a NOKIA az Finnország mobiltelefon cége, az
    Nokia Corporation a világ egyik legnagyobb telekommunikációs vállalata.
    Az, hogy több mint 100 ezer embert foglalkoztatnak, több mint 100 orszagban e világon az egy dolog. Köztük van Magyarorszag is. Legfeljebb a magyarokra ugy gondolhatnak, mint a “nokias doboz” hasznositói, mint europa és világ egyik legkorruptabb országára:D:D:D
    Attol még, hogy egyes automárkákat is összeszerelnek, gyártanak Magyarorszagon (pl.), attol még a márkák nem válnak magyarrá.
    Ez a mobil a nevét a Finnorszag NOKIA városáról kapta, s a Nokia központja, hatalmas gyáregysége, s a márka tulajdonjoga egyértelmüen Finn.
    Igy a kutyának nem jut erröl (Nokiaról) eszébe Magyarország.

    @Arpi

  7. kata
    augusztus 30th, 2012 01:06-nél | #8

    Ui:
    Nokiaról tovabba lásd:
    http://hu.wikipedia.org/wiki/Nokia
    Most, amerre jártok, Indiában is találkozhattok Nokia céggel, mert ott is gyártják t.k. a Nokia mobilt…

  8. Németh András
    augusztus 31st, 2012 06:42-nél | #9

    @kata hát Árpi már többször leírta hogy a nokia telefonnal azonosítják az országunkat, szóval szerintem higgyünk neki, ez azért valami elég konkrét dolog. Szóval hiába tudjuk mi itt megállapítani hogy melyik gyár hol van, Árpiék meg ott vannak az emberek közt, akik ezt mondják :)
    ettől függetlenül múltkor pont talán azon röhügtem hogy az én egyik már nem használt nokia telóm pont valahonnan származott ahol Árpiék járnak (lehet hogy pont India).
    És ez azért érdekes, mert felveti bennem a kérdés hogy mégis mi a szöszért éri meg egy cégnek hogy egy adott régiót nem a legközelebbi gyárból lát el? Véletlen ez vagy valami szándékos globalizálási gyakorlat?

  9. effenberg
    szeptember 2nd, 2012 08:39-nél | #10

    Komaromban gyartott mobilokban ott a Made In Hungary felirat.Azsiaban jartamkor rengetegen Nokia miatt ismertek hazankat,taxisok buszken mutogattak telcsijuket,hogy ovek nem kinai,hanem europai :)

  10. október 4th, 2012 14:24-nél | #11

    Zita, hál’Istennek nem történt semmi bajod! És a táskákat is jól raktátok fel. Én pont tegnap láttam egy kicsi eldugott úton a faluban egy nem túl nagy testet letakarva. Szerencsére teljesen le volt takarva, de a feje körül inkább nem részletezném, mi volt még az aszfalton a vérben. Az óriási tömeg megdermedve bámult a szemben lévő ház felé, ahonnan disznóbontási hangok, hatalmas csapások hallatszottak, az emberek mind megfagyva néztek a ház felé. Én inkább nem fűzném tovább ezt, mert nem tudom mi lehetett valójában, de jobbnak véltem nem megállni több időre, amúgysem kívánja a lelkem az ilyeneket. El tudtam képzelni mi történhetett, de inkább ne! Azért ezek a tüneményes emberek is emberek, s ha baj van, akkor bizony baj van!
    Ezekben az országokban, ha ismerik Hazánkat, akkor bizony nagy eséllyel a Nokiával azonosítják. Egy szegény helyi, aki ráadásul olvasni tud (50% alatti iskolázottság mellett) erényére váljék, hogy tudja, hol gyártották a telefonját, vagy az akksiját. De szerintem most már Magyarország a banglák szemében tuti egy messzi messzi Galaxisban lehet, mert: “Először jött onnan két fura formájú bringához hasonlító valami, amit szűrővel a fejükön tekertek a fehérszínűek, miközben fotelben feküdtek. Aztán jött egy óriási motorkerékpárra emlékeztető valami (de ekkorát mi még nem láttunk) ráadásul úgy meg volt pakolva, mint az ENSZ-es dzsip. És nagyon nem szerette, mikor buzergáltunk rajta minden gombot-kapcsolót, és letéptük a ponyvát, hogy azt vissza se raktuk, és szerintem moglájt csomagoltunk a “hát dibennál!” papírjára… Szomorú egy hely lehet, hogy nem mosolyognak mindenen ezek a magyarok!”
    Ja még előzőekből: Bukarest vagy Budapest… Mikor NY-on jártam sem sértődtem meg soha, legalább tudták, hogy hol keressék. Vagy a szoszédban, vagy csak összekeverték azt a 2-2 betűt. Amerikaiak esetében még gratulálni is szoktam, hogy nagyon forró, majdnem eltaláltad. Az a baj, hogy az ember mindig azt hiszi, ő a világ közepe, meg az ő focicsapata, meg az ő országa, az ő kontinense, az ő faja… Az evolúciót (Darvinistáknak) meg lehet nézni távlatokból is, amikor még sehol sem voltunk, vagy már sehol sem leszünk (mert kiírtottuk magunkat,és minden életet, de a Föld kiheveri annak a fajnak a pusztítását, aminek a történelme a Föld történelméhez képest, igazán említésre sem méltó időt ölel fel, és kellő idővel megint elindul valami a Földön).
    Amúgy a bangladesi emberek tényleg tüneményesk, kedvesk, segítőkészek, érdeklődőek, csak kicsit sokan vannak:) Zita&Árpi! Valahol azért várjatok meg! Casinózzuk megint egy jót! Borbéllyal, meg minden, ahogy kell! :) Itt én is időzők kicsit, mert tényleg nagyon jó hely, gyönyörű vidék, jó kaják, najó a csajok bujócskát, vagy főzicskét játszanak állandóan, és a sört is rejtegetik… De nem értem, aki eljön Indiáig, Thaiföldig annak hogyan nem jut eszébe ágában sem Bangladesh?! Ja a média… A következő casinóig hátszelet, jó egészséget, mosolygást! Ákos

Hozzászólások lezárva