Bejárat > Ázsia, Banglades > Char Battia – Élet a Jamuna folyó egy szigetén

Char Battia – Élet a Jamuna folyó egy szigetén

Ahhoz, hogy Bográból kijussunk a Jamuna folyón található Char Battia-hoz, buszra kellett szállnunk. Hogy miért nem bringával mentünk, azt már leírtam, nem hiányzott a bringázás a városok őrült forgatagában, se a furcsa bringáinkért kijáró figyelem. Viszont a riksázás és a buszozás önmagában is egy tapasztalat volt, másképpen élvezhettük a tájat miközben a busz ablakának magasságából úgy tekinthettünk rá, hogy közben nem kellett a pedálokat tekerni, se a forgalomra figyelni. Igaz, erre a megfigyelésre nem volt sok időnk, ugyanis a busz jóval gyorsabban haladt, mint a mi bringás tempónk. Szóval leginkább csak merengtünk, de azt azért észrevettük, hogy itt is kisebb hosszúkás úszó szigeteket építenek a vízre, amit még mindig nem értettünk.

Sariakandiban volt a busz végállomása, innen hajóra kellett szállnunk, hogy eljussunk a szigetekhez. Ez a hajó inkább csak egy csónak volt és kb. a busz teljes társasága felszállt rá, fejenként 2 takáért, vagyis 6 forintért. A túloldalt még csak Sariakandi volt, tehát már maga a folyóparti város is szigeten van, és most még csak egy „aprócska” (közel Duna méretű…) mellékfolyón keltünk át. A túlparton rögtön egy csomó érdekes dolgot láttunk, nem bírtuk kapkodni a fejünket a leszálláskor. Egy sárga kisteherautót mostak éppen tisztára, méghozzá úgy, hogy az autóval beálltak a folyóba! Persze csak hátsótengelyig. :) Aztán a sok felpakolt teherriksát sem tudtuk nem észrevenni, ahogyan egy nagyobb kompszerű hajóhoz igyekeznek. A rakományuk egy furcsa, szürkésfehér felkötegelt anyag volt, ami minket leginkább egy kötél anyagára emlékeztetett. Ilyet sok riksán láttunk és persze mindegyikre hatalmas halmok voltak felpakolva, hogy a riksát hajtó legtöbbször már csak a bringáról leszállva, tolva (húzva) tudott haladni a nagy rakománnyal. Ahogy elsétáltunk a kikötőtől, hogy olcsóbb riksást találjunk, egy felpakoló üzemet is találtunk, ahol ugyanezt az anyagot mérték le, illetve kötegelték, feltételezésünk szerint egyenlő súlyú kötegekre. Ezt mind nagyon érdekes volt látni, de a kíváncsiságnál egy még erősebb érzés is ránk tört, ez pedig az éhség volt. Ezért betértünk egy útszéli, lefüggönyözött étterembe, ahol kézmosás után megcsodáltuk a kínálatot. Itt ettünk először halat Bangladesben, és rögtön feltettünk magunknak a kérdést, amit most magatokban valószínűleg Ti is: miért csak most? Amikor a jó kis bangla halacska nagyon finom, tápláló eledel, ráadásul az egyik alapétel itt Bangladesben, ami jóval olcsóbb, mint a csirke. Teli hassal egyből visszatért az életerőnk, és a helyiek tanácsára riksára szálltunk a kikötőig. Ott aztán végre megpillantottuk a Jamuna folyót, aminek innen nem látszott a túloldala. A kisebb motoros csónakok tucatjával álltak a betonlapokból kirakott parton, és ahogy leszálltunk a riksáról, az emberek mind-mind körénk gyűltek. Azt gondoltam, hogy itt, ebben a helyzetben bajos lesz fuvart találnunk a char-okhoz, de nem volt az, mert hamar ránk talált egy angolul is jól beszélő helyi, aki kérés nélkül a segítségünkre volt. Vagyis inkább azzal kezdte, hogy miben segíthet… Az ő tolmácsolásával gyorsan meg tudtunk alkudni az egyik csónak tulajával, hogy elvisz minket a chor-okhoz, és 5 órára térünk csak vissza erre a pontra, mindezt 350, vagy 400 takáért, attól függően, hogy elégedettek voltunk-e, vagy sem – hogy egy kicsit motiváljuk abban, hogy jó helyre vigyen minket. Ezt az árat Zita sokallta, és tényleg majd fél napi büdzsénk volt, de tekintve, hogy a srác először ezer takával nyitott és az útikönyv is „a few hundred taka”-t ír, én jó árnak tartottam a 400-at a három és fél órás kirándulásért.

Nem tudtuk, mi vár ránk a chor-on, csak annyit tudtunk a szigetekről, amennyit az útikönyv írt róluk. A chor egy olyan, a folyók hordalékából létrejött sziget, amit évről évre lejjebb hord a folyó, illetve a nagyobb áradásoknál van, hogy a víz teljesen elmos szigeteket, máshol pedig létrejönnek új hordalékpadok. Ezek több kilométer hosszú, hatalmas szigetek is lehetnek, amelyek egy emberöltő alatt akár többször is eltűnhetnek a folyóban. Nem véletlenül említek emberöltőt, ugyanis ezeken a szigeteken rendszerint élnek emberek, ugyanis mint tudjuk, Bangladesben a világon az egyik legnagyobb a népsűrűség, ezért a szegények közül a legszegényebbek egyszerűen rákényszerülnek, hogy ilyen szigeteken éljenek, még akkor is, ha az olykor veszélyes lehet az áradások miatt, és akkor is, ha az életük alatt többször kényszerből költözniük kell, mert a víz elmossa mindenüket – ez még mindig jobb, mint föld nélkül. Ezek az emberek a szigeteken infrastruktúra nélkül, vezetékes víz és vezetékes áram hiányában élnek.

Ez az, amit elöljáróban tudtunk róluk, és ezek alapján indultunk el a hajóval a Jamuna folyón, kíváncsian, és be kell valljam, kicsit félve is. Hát, ismét nagyon „csalódtunk”! :)

Már a csónakból láttunk érdekes dolgokat, növények szigete között kanyarogtunk, és láttunk a vízben halászhálót kifeszítő embereket, és csónakkal utazókat is. Miután kikötöttünk, természetesen az volt az első, hogy egy kisebb tömeg gyűlt körénk, és itt jött az első nagy meglepetés, beszélt az egyikük angolul! Ettől máris nagyon megkönnyebbültünk, na meg attól is, hogy ők is, mint eddig mindenki Bangladesben, barátságosan fogadtak minket. Mivel kezdetben kicsit zavarban voltunk, megkérdeztük őket, hogy van-e iskola a szigeten, merthogy hoztunk néhány füzetet és ceruzát ajándékba. Ez Zita ötlete volt, mikor reggel kiléptünk a YMCA udvarának kapuján, megláttuk az utcai árusoknál a papír-írószert, és Zita arra gondolt, hogy ez nagyszerű adomány lenne, amit persze nem a gyerekeknek, hanem a tanároknak adunk majd oda, hogy a lehető legjobb helyre kerülhessenek végül. Ezért kérdeztük az iskolát, és ők készségesen elvezettek minket oda, igaz, közben egyre gyűlt a kis csapatunk, és udvarról udvarra haladtunk.

Ezt a videót akkor indítottam, amikor azt hittem, megérkeztünk az iskolához. (Bocsánat a fehér foltokért, ez sajnos nem kosz, nem tudjuk letörölni, ezek karcolások a lencsén… :( Talán Thaiföldön veszünk majd valami új fényképezőgépet, ha kapunk ott olcsón.)

Szóval ez a hely még nem az iskola volt, sőt az még jóval odébb volt, a felvétel után még néhány udvarral odébb kellett sétálnunk, mire megérkeztünk a nagy sárga téglaépülethez. Ezen meglepődtünk, mert azt hittük, hogy nincs a szigeten ilyen komoly épület, merthogy nem érdemes építeni, mivel elég egy nagyobb gleccserolvadás a Himalájában, és bármelyik évben jöhet egy nagyobb ár, ami elvisz mindent, de úgy látszik, ezt rosszul gondoltuk. Igaz, az iskolán kívül más épületet nem láttunk a szigeten téglából, még a mecset épülete is csak bádogból, bambuszból és egyéb nádszerű anyagokból volt.

Az iskolában még éppen folyt a tanítás, amikor megérkeztünk, megmutatták nekünk a három osztályt, a harmadikosokat, a negyedikeseket, és az ötödikeseket, majd az iskolaigazgatóval beszélgetve megtudhattuk, hogy összesen 144 gyermek tanul itt, de van két másik suli is a kicsiknek, a nagyobbak pedig már átjárnak csónakkal a „szárazföldre” Sariakandiba. A suli egyébként elég jól felszerelt volt, az igazgató irodájában volt egy csomó oktató plakát, és az osztálytermekben is volt pad, szék, tábla, kréta, és mindegy gyerek előtt egy nagyobb kupac tankönyv, a banglák között néhány angol nyelvű is. Ennél sokkal több anno az én általános iskolámban se volt. Ha ezek megvannak, innentől igazából már csak a tanárokon múlik.

Nem akartunk sokat zavarni az iskolában, mert ahogy elnéztük, kb. megállt miattunk minden osztályban a tanulás, akkora izgalmat keltettünk a gyerekekben. Ezért kb. 5 perc után már búcsúzkodtunk is, megköszöntünk mindent, ahogy ők is a kis csomagot és a látogatásunkat. Még el sem hagytuk az udvart, máris kiszabadultak utánunk a gyerekek, úgy látszik „kicsöngettek” nekik a tanárok. Iskolatáskákat nem nagyon láttunk, mindenki a kezében tartva vitte haza a tankönyveket, amelyek között csak egy volt a munkafüzet, az viszont kombinált, minden tantárgyhoz való. Így az iskola kijárásával csak ezt az egy könyvet kell eldobni, az összes többibe nincs firkálva. Pontosabban még ezt sem dobják el, hanem odaadják az éttermeknek (a kijavított dolgozatokkal együtt) ahol ételt csomagolnak bele, éppúgy, mint az újságpapírokba.

Az iskola után továbbsétáltunk a sziget hátsó oldalán, ismét udvarról udvarra. Az egyik ilyen udvaron rengeteget olyan szürkésfehér anyagot láttunk felakasztva, amit a kikötőben is felgöngyölve, és ekkor végre megvilágosodtunk mindenről. Ezt az anyagot, pontosabban a növényt Jute-nak (ejtsd: dzsut) hívják, és a szigeteken és környékükön legfőképpen ezt termesztenek. Ezt láttuk a riksákon a hajókhoz cipelni, és ezt láttuk a városban, ahogy pakolták. Sőt, ezt rohasztják a víz alatt 20 napig, miután learatják, ezért készítenek mindenfelé úszó szigeteket! A sziget testét, vagyis alját, amit víz alá nyomnak a rájuk pakolt nehezebb farönkökkel a dzsut kötegek képezik. Ha megrohadt a dzsut, ki lehet venni a hosszú egyenes szár közepéből a szálakat, amit aztán kiteregetnek szárítani, ahogy azt már láthattuk a szigeten idáig jövet sok helyen. A növény szárának a szélét is felhasználják, ezeket ritkán rakott kis kupacokban egymásnak támasztják, így rakják ki a napra száradni őket. Ezután ezt használják tüzelőnek a főzéshez. A tetején lévő leveleit pedig vagy az állatok eszik meg, vagy az emberek főzik és eszik meg.

A dzsutot persze legfőképpen eladásra termelik, 40kg megmosott, megszárított anyagért 1500 takát, vagyis 4500 forintot kapnak. Ebből van pénzünk minden olyan dologra, ami nem terem meg a szigeten. Mindezt már egy angol nyelvű tankönyvből tudtam meg, amit az önkéntes idegenvezetőnk tett elém, amikor látta, hogy nagyon kíváncsi vagyok a növényt és annak termesztését illetve utómunkálatait illetően. Ez nagyon tetszett, ügyes volt a srác, hogy emlékezett és tudta, hogy ez így ilyen szépen, kereken le van írva a tankönyvben angolul, és megsejtette, hogy én ennyire fogok örülni ezeknek az információknak. Duplán voltam boldog, tetszett a srác intelligenciája, és tetszett, hogy végre fényderült az úszó szigetek és a furcsa anyag rejtélyére, méghozzá az elejétől a végéig. Ja, a legvégét még nem mondtam el: a dzsutból aztán ruhát, kötelet, zsákokat és ezekhez hasonló holmikat készítenek, és a világ dzsuttermelésének a háromnegyede itt Bangladesben történik, mert itt van hozzá megfelelő talaj és megfelelően sok vízmennyiség. Mindkettő a Himalájából jön a folyókkal! :) Szóval csodálatos volt ez így mind látni, az emberek életét a szigeten, és a dzsuttermelést.

Ám ekkor még korán sem volt vége a körtúránknak! Ismét továbbmentünk egy udvarnyit, ahol aztán leültünk egy jó fél órára pihenni. Én közben kirohangáltam a dzsutföldek, vagyis inkább dzsuttavak közé, és felvettem, ahogyan halomba pakolják a dzsutokat, hogy aztán valami nehézzel lenyomják a víz alá, ahol 20 nap alatt megrohad:

Aztán mire visszaértem, kinevettek, merthogy a kecskét is lencsevégre kaptam:

Hát, nincs mentségem, nekem még egy kecske is érdekes tud lenni csak halvány emlékeim vannak a nagymamám udvarában élő tyúkokról, disznókról és nyulakról… :)

Aztán ahogy tovább beszélgettünk, valahogy szóba került még egyszer Magyarország, és az angolul beszélő idegenvezetőnk előhozakodott Puskás nevével!

Nem nagyon tudtunk hová lenni a meglepetésünkben. Ezek után azt is elnéztük a srácnak, hogy Budapestet összekeverte Bukaresttel! (Kérjük, nézzétek el Ti is! :) ) Ezen a szigeten nőtt fel, így az is nagy érdem, hogy egyáltalán tudott Magyarországról és hogy legalább nagyjából emlékezett a főváros nevére. És szegény el is szégyellte magát, amikor elrontotta, de aztán megnyugtattuk, hogy ez nem gond. Nagyon odáig voltunk… Itt vagyunk Bangladesben egy szigeten, ahol az egyetlen téglaépület az iskoláé, ahol se vezetékes víz, se áram, ahol gyakorlatilag bádog, vagy dzsutkunyhókban élnek az emberek, csak ezt a dzsuttot termelik, meg ami a fákon megnő, és ebből élnek, mindeközben annyira tisztában vannak a világ dolgaival, hogy még Magyarország hallatán Puskás nevét is ismerik!

Nem tudom, hogy Nektek átérződik-e a leírásom, és a videók alapján, de valami fantasztikus volt ott lenni és látni ezeknek az embereknek az életét.

Ahogy ott ültünk, felnyitották a Zitával szemközti bádogházikót, aminek a gyomrában egy apró kis „vegyesbolt” üzemelt. Itt bátorítottak, hogy vegyünk valamit, de mi igazán nem vágytunk semmire, viszont nekik szívesen adtunk volna valamit, de ezt úgy akartuk, hogy ne vegyék sértésnek, vagy adománynak. Végül azt találtuk ki, hogy felvásároljuk az összes kis kekszet, és minden gyerek kap belőle egy-egy szemet. Eggyel több volt a kekszből, mint a gyerekből, így végül Zitát is gyereknek deklaráltuk, és ő ette meg az utolsó szemet. :) Azért is ezt választottuk, mert ez a keksz volt az egyetlen termék, ami nem volt műanyagba csomagolva, és azért kaptak csak a gyerekek, mert a felnőtteknek ramadán volt. A gyerekek 12-13 éves korig még nem nyomják az egy hónapos muszlim böjti ünnepet, amikor napkeltétől napnyugtáig se nem esznek, se nem isznak az igaz hívők.

Az érdekességeknek ezzel még nem volt vége, mert egy udvarral odébb tarka száris nőkkel és gyerekkel találkoztunk, valamit a dzsutból készült seprűt és lapátot is felfedeztük. (Szerintem nem dzsutból volt, de mindegy. – Zita) Aztán az udvar másik sarkában, a földben két egymásba nyíló lukat találtunk, amelyekben hamu volt. Ilyet már láttunk egyszer, és most írás közben esik le, hogy hol: Delhiben, a nyomornegyedben, ahol bengáliak élnek! Úgy tűnik, ez a földbe épített tűzhely egy bengáli specialistás. És megint csak ámuldoznom és áradoznom kell, micsoda megoldások, micsoda kreativitásra sarkallja az embert a kényszer, a szükség! Engem ezek a megoldások nagyon lenyűgöztek, az, hogy a földbe építenek tűzhelyet, és az, hogy a dzsutnak gyakorlatilag minden részét felhasználják, hiszen azzal fűtik be ezt a tűzhelyet. Valahogy néha azt érzem, hogy a szükség az igazi innovátor! Hogy akkor képes nagyot alkotni az ember, amikor meg van szorítva, amikor úgy érzi, nincs más választása, amikor éles helyzet van, legyen az akár negatív dolog. Valahol azt olvastam, hogy hiába próbálunk mi egyéni szinten visszavenni a fogyasztásunkból, addig, amíg gazdaságos kitermelni a szenet, a kőolajat és a földgázt, addig ki is fogják, mert mindig lesznek mások, akik megveszik és elégetik. Kérdés, hogy elég-e így az egész bolygó, még mielőtt elérjük azt a szintet, hogy ne legyen mindezt gazdaságos kitermelni, és inkább legyen gazdaságos a megújulókat fejleszteni és telepíteni…? Akárhogy is van ez, az valahol igaz, hogy amíg ilyen óriási energiabőség van nálunk, addig nem gondolkodunk azon, hogy lehetne mással is tüzelni (vagy adja az ég, a nap energiáját közvetlenül felhasználni fűtésre, főzésre, stb…), hogy lehetne egy csomó eszközt természetes anyagokból készíteni műanyag helyett, stb, stb… Na mindegy, ez túl hosszú és terebélyes téma, most csak maradjunk a szigeten, és csodáljuk azt tovább.

Az idegenvezetőnket megkértük, hogy hagy kukkanthassunk be egy házba, mert tudtuk, hogy ez errefelé nem nagy garázdaság, hanem teljesen normális dolog, ami egyáltalán nem tolakodás. Először sajnáltuk, de aztán nagyon végül nem bántuk, hogy a Char Battia „törzsfőnökéhez”, vagyis a polgármesternek a házába vezetett be minket. Ugyanis ez a ház épp ugyanakkora volt, mint a többi, és belülről is nagyon puritán volt, semmi luxus, semmi fényűzés, a polgármester pedig éppúgy, mint a többiek, egy szál lungiban, félmeztelenül! Apám, ezek aztán itt a szabad emberek, hol látsz még polgármestert szoknyában, meztelen felsőtesttel szaladgálni? Felteszem, hogy még öltönye sincs! :) Azt gondolnánk, hogy nagyon nyomorúságosan élnek itt az emberek de ez valójában nem igaz, én a tapasztaltak alapján inkább úgy fogalmaznék, hogy egyszerűbben, és ez sok tekintetben nem feltétlenül rosszabb, mint az a nyugati életminta, amit mi látunk és élünk. Van nekik ég a fejük felett, vagy ha esik, akkor fedél, van nekik kis pénzük a dzsutból, megveszik a rizst, és állataik is vannak, láttunk itt tyúkot, kecskét, bárányt és persze marhákat. A fákon megterem a banán, a guawa, jackfruit, valami powpow nevű történet, és a mangó. Oké, nincs kórház a szigeten… Tehát nem azt mondom, hogy nekik minden szép és jó, csak azt, hogy közel sem olyan nyomorúságos és nehéz az életük, mint azt mi gondolnánk. Bizonyos szempontból, ha csak objektíven nézzük, rengeteg mindenben hiányt szenvednek, és kemény az életük, de ezt ők nem így élik meg, ők így egyszerűen boldogok. Legalábbis nekünk nagyon annak tűntek, csupa mosolygós, vidám emberrel találkoztunk itt a szigeten.

A mangóból mi is kaptunk pár szemet ajándékba és ez szöget ütött a fejünkbe! Mi kaptunk Tőlük! Ezen megint sokáig nem tudtunk túllendülni! :) Persze a mangón kívül rengeteg élményt és szeretetet kaptunk még tőlük, ez a néhány óra nagyon jól telt a Char Battia-n és nagyon nem bántuk meg, hogy eljöttünk ide.
Visszafelé menet még a mecsetbe is bekukucskáltunk, odabent főleg gyerekek voltak, és folyt a tanítás, vagy az imádság, ezt már nem tudjuk, mert be nem mentünk. De az épület tényleg csak méretében és környezetében különbözött a többitől, különben ugyanaz, bádog és bambusz.

Elbúcsúztunk mindenkitől, majd boldog szívvel felszálltunk a hajónkra. Micsoda helyen jártunk, milyen emberek között! Persze még mindig nem volt vége az élményeknek, a vízről is láttunk még házakat, és egy vitorlás-evezős csónakot, amin a vitorla jól láthatóan zsákok anyagából volt összevarrva. Ha tudnák ezek az emberek, hogy milyen fenntarthatóan élnek! :) Számomra sok minden más mellett ezért is volt ez a nap nagyszerű tapasztalat, mert ők bebizonyították nekünk pusztán a létükkel, hogy így is lehet élni. Persze tudom, ők is messze vannak már a teljes önfenntartástól, hiszen a dzsutból rengeteg minden készül, ami aztán szerte a nagyvilágban adnak el, szóval már ők is bőven a globalizált világ részei, de van egy olyan érzésem, hogy ha nem lenne ez a nagy globálizált világ, akkor ők valahogy azt a rizst is meg tudnák termelni a dzsut helyén…

Hiszitek vagy sem, azzal, hogy visszatértünk Bográba a már ismert hajó-riksa-hajó-busz-riksa útvonalon, a napnak még mindig nem volt vége! :) Útközben sms-t kaptunk Ross-tól, az egyetlen bograi, referenciákkal és kitöltött adatlappal is bíró Couchsurfertől. Előző nap írtunk neki, hogy már itt vagyunk, és tudjuk, hogy csak most érkezett vissza Oxfordból ide a munkájához Bangladesbe, de ha van kedve, fussunk össze beszélgetni. Erre ő vevő volt, és lebeszéltük a találkozót a város központi csomópontját képező Shat Mata (hét út) körforgalomhoz. Mi érkeztünk előbb, de már ott volt az sms a telefonomban: „5 minutes, I’m the white guy”, hát igen, egy angolt könnyű volt felismerni a bengáliak között. :) Ross a Char Livelihood Programme nevezetű NGO-nak dolgozik, akik a char-on élők életét hivatottak jobbá tenni. A „development” leginkább abból áll, hogy kutakat fúrnak nekik, vízszűrőket telepítenek, megtanítják az alapvető tisztálkodási szokásokra az embereket, illetve állatokat adnak a közösségeknek, és megtanítják őket az állatok nevelésére, hogy ne csak levágják egyből a szerencsétlen állatot, hanem legyen tőlük tejük, tojásuk, és persze a végén húsuk is, hogy ezzel is bővüljön az étrendjük. Ross már több mint fél éve itt van Bangladesben, most utazott először haza két hétre, és ebből a szabadságtól tért haza. Jókat mesélt, és jó volt végre mástól is hallani ugyanazokat a „rinyálásokat” és panaszkodásokat, amelyeket mi is nap, mint nap megélünk, és mi elmondanánk… ha lenne kinek! :) Rosstól azt kérdeztük elsőnek, hogy képes volt-e már megszokni az állandó ricsajt, a dudálást, a zajt, ami itt az utcai élet teljesen természetes velejárója. A válasz az volt, hogy nem, ezt szerinte nem lehet megszokni. :)

Ross azt is elmondta, hogy a távolabbi vidékeken vannak a Char Battia-nál sokkal elmaradottabb Char-ok is, ahol tényleg nagy a nyomor, és tényleg a semmiből élnek – ha megélnek – az emberek, ahol nem jut három iskola és egy mecset 2000 emberre (ennyien laknak Battián), és nincs ilyen bőség. Szóval mi egy nagy, viszonylag stabil, és gazdag szigeten jártunk! Eszünkbe jutott, hogy milyen tapasztalat lenne egy hétig a char lakókkal élni, a házukban lakni, azt enni, amit ők, azt tenni, amit ők, kint dolgozni a vízben a halászokkal, a dzsutosokkal, egyszóval látni, és élni az életüket. Biztos vagyok benne, hogy óriási tapasztalat lenne, és amikor ezt megemlítettem Ross-nak, ő is egyből rávágta, hogy ez benne is megfordult, és meg is fogja lépni, ám most sajnos nem tudja, és a munkája megkezdése előtt ugyan bejártak jó rengeteg Char-t, de ilyesmire nem volt lehetősége, de ha itt lejárt a szerződése, biztos, hogy meg fogja lépni, mert ez neki, mint az „international development” téren elkötelezett NGO munkatársnak különösen hasznos tapasztalat lesz.

Ross még egy témát felhozott, ami számára különösen szomorú és elkeserítő itt Bangladesben a néhol igen szörnyű életkörülmények mellett. Ez pedig a nők igen kemény elnyomása. A muszlim társadalom itt ugyanis kegyetlenül patriarchális, főleg az elmaradottabb vidékeken. A nőnek egy szava sem lehet, “kuss a neve”, ki sem mehet szinte a házból, csadort visel, és otthon van a gyerekkel. A házasságok „arranged marriage”-ek, és a férj sajnos sokszor a feleségén vezeti le a dühét is, magyarul gyakori a családon belüli erőszak. Szegény nők nem nagyon tudnak mit csinálni, a férj biztosítja a megélhetést, és habaj van, a nő sok esetben nem tud, vagy nem mer visszamenekülni a szüleihez, pláne nem, ha már gyerek is van.

Azt a történetet még nem meséltük el, amikor Abbotabbadban (Pakisztán) én az ágyat nyomtam hasmenéssel, Zita pedig egyedül kiment a buszpályaudvarra megérdeklődni, hogy van-e busz Iszlámábádba. Aztán a busznál kérdezgették, hogy van-e engedélye, amit ő nem értett, mert nem tudtunk semmilyen engedélyről, ami az iszlámábádi tartózkodáshoz kell. Kiderült, hogy a férjétől kell engedély! Mármint hogy egyedül Iszlámábádba utazhasson, mert a Józsik azt hitték, Zita ott és akkor rögtön akar nélkülem busszal utazni. :) Hát Zita, már mondtam, de most le is írom, íme az írásbeli engedély: akkor és úgy és oda mész, ahová akarsz! Szabad vagy, mint egy szép kék-sárga hasú jégmadár! :)

Az összes Char Battia-s kép nagyobb felbontásban itt!

Vége :)

Ha eleged van már a zöld hülyeségeimből, akkor ezt már el se olvasd! :)

Bocsánat, hogy megint ilyen témát hozok fel, akinek nem tetszik, csak egyszerűen ignorálja, de aki szeretne elfantáziálni erről, az válaszoljon: szerintetek, ha rávinne minket a kényszer, minket modern, rohanó, elkényelmesedett, olajfüggő életet élő nyugatiakat az élet, tudnánk így élni, vissza tudnánk ekkorát lépni? Persze tudom, ha el is jön valaha ilyen idő, az nem máról a holnapra lesz, de tegyük fel… Tegyük fel, hogy valami dominó elv végett jövőre tízszer annyiba fog kerülni az üzemanyag. Tudnánk mi még úgy élni, mint ők, fel tudnánk úgy találni magunkat, és vissza tudnánk lépni ekkorát, vagy előbb pusztulnánk el segélyért könyörögve, vagy polgár/világháborúban? (vonatkoztass el, a dzsuttot helyetesítsd be krumplival, a mangót almával, stb…) Esetleg szerinted teljesen non-szensz amit kérdezek, mert…?!? :)

  1. augusztus 17th, 2012 10:31-nél | #1

    Szerintem magyarul juta annak a bizonyos növénynek (és a rostjának) a neve. (Hát igen, sajnos már megint okoskodom)
    Most már legalább tudom, miből készül a jutazsák!

  2. Németh András
    augusztus 17th, 2012 11:12-nél | #2

    Szia Árpi a “dzsut” az magyarul egyszerűen juta. És majd erről a jó kis anyagról a nagyapád mesél majd neked mert szerintem amikor még ő volt kissrác akkor hazánban is jóval természetesebb volt az előfordulása. De pl ma is ebben szállítják a kávét, meg ha veszel olyan fát amit egy zsákkal egybefogott földlabdával adnak akkor az is ebből van. Sőt ahogy olvastam a geotextíliák alapanyagaként is használják, csak hogy a modern felhasználási módról is szó essen.

    Egyébként meg miért nem éltek egy-két hetet valami ilyen falusi helyen? Valószínűleg nem sokszor lesz rá lehetőségetek, de most lenne. Szerintem lazán befogadna az a család akiknél van az angolul tudó fickó, és vele meg tudnád beszélni hogy mennél halászni meg jutarostot pakolni…

    A kekszes ötletetek nagyon jó volt, azért csak külön gratula jár :D

    Hogy vissza tudnánk-e lépni az jó kérdés? És az is hogy szükség lesz-e rá (ez már talán nem is kérdés, de azért még nem 100%), de egyre többen készülnek erre kishazánkban is. Ezt az oldalt nézzétek meg ha nem ismeritek: http://www.elofaluhalozat.hu/ És itt van egy fazon Hetesi Zsolt (személyesen még nem halottam a csókát) aki nagyjából arról beszél úgy 70 percet a következő linken amit kérdeztél: http://www.youtube.com/watch?v=r18QlCPfGrg.

    De ha lesz globális összeomlás akkor ezek az egyszerű szigetlakók biztos könnyebben kiheverik azt mint mi a “fejlett nyugat” gyermekei (kivéve ha másképp lesz). Viszont ha nem lesz globális összeomlás akkor is biztos szerintem hogy azok a gyerekek akiknek kekszet osztottatok már egy más világba fognak belenőni, kérdés hogy ez a másság jó lesz-e nekik, jó lesz-e a világnak.

  3. Gregory
    augusztus 17th, 2012 11:59-nél | #3

    Szerintem ez ember függő, van aki könnyebben alkalmazkodik, van aki kevésbé. Ugyanakkor az ember mindenhez hozzá tud szokni, max. az elején “rinyál” – ahogy fogalmaztál :)

  4. Halmos Ferenc
    augusztus 17th, 2012 23:39-nél | #4

    Szerintem erre a szintre már nagyon bajosan lehetne visszalépni globális szinten.
    Az olajra épülő ipari és mezőgazdasági termelés teszi lehetővé a föld mai népességének táplálását.
    Az iparszerű mezőgazdasági termelés nélkül valószínüleg éhezne vagy éhen halna a föld lakosságának jelentős része.
    A kényszer persze nagy úr, és az ember az egyik legalkalmazkodóképesebb élőlény a földön.
    Sok olyan helyen jártatok ahol európai gyomornak kissé furcsa dolgokat is megesznek
    ( rovarok,patkány,stb ). Lehet, hogy nálunk is ilyen irányba fog bővülni egyszer a piaci kínálat ??

  5. augusztus 18th, 2012 14:55-nél | #5

    Szia Ázsiában utazgató Unokáim Zita és Árpi !
    Németh András úgy látszik olvassa a beszámolóitokhoz írt hozzászólásaimat. Hát igen persze, hogy tudok a jutáról. Hosszú ideig amíg mérnöki pályafutásom kezdetekor
    (5 évig) építésvezető voltam a jutavászon volt a vasbeton műtárgyak (vasúti pályába beépítendő, beton és vasbeton un. teknőhidak) akkoriban legkorszerűbb szigetelési alapanyaga.
    Hosszirányban a beton felső rétegére egy réteg forró bitumenkenés(lehetőleg a legjobb volt az Albán) rá egy réteg jutavászon 10-15 cm-es átfedéssel az egész felületre, majd megint erre egy réteg forró bitumen kenés és keresztirányban ugyancsak egy réteg jutavászon ismét átfedéssel. Majd erre ismét forró bitumen kenés és ha mindez kész akkor erre 5cm vastag védőbeton réteg és akkor került rá a fővonalakon 50 cm vastag zúzottkőágyazat, majd a telített talpfa és a vasúti sínek rögzítve. Későbbiekben pedig a talpfák helyett a vasbeton keresztaljak. (mókásan mondva “vasbeton talpfák” )
    Ez volt az egyik ismert formája praxisomban a jutának. De azért nekem is mondtatok újat. Azt nem tudtam idáig, hogy a jutavászon készítés őshazája a akkori Bengália volt.
    A másik ismert formáját hasznosításának a kb. 2 évvel ezelőtt láttam, mikor a Lokósokkal egy Bpesti kirándulás során egy kávé múzeumot látogattunk meg és láttuk, hogy a kávét a termelés helyéről a felhasználás országaiba ilyen hatalmas jutavászonból készült zsákokban szállítják a tengeren és a folyami hajókon is.
    Harmadik formáját pedig Éva mama is ismerte, mivel ő mezőgazdasági szakiskolában érettségizett és a virágtartó és egyéb növények földlabdáját is jutazsákokba pakolták.
    De még egy mondani valóm volna számotokra. 1943 évben , mikor az első Bécsi döntés után visszakaptuk a felvidéki Csallóközt és én mint 13 éves cserkész a gimnázium cserkésztáborába mentem közel egy hónapra nyáron mi saját kezünkkel fölbevájt konyhát építettünk agyagtalajba. A kész vasplatnikat rátéve a tetejére és föléje épült egy kész sátor ami az egészet lefedte a lejáró agyaglépcsővel együtt.
    Gondolom ha majd a világösszeomlás után ha nem lesz már infra villanytűzhelyünk akkor visszakényszerülünk majd az ilyen és hasonló szerkezetek újra feltalálásához.
    További szerencsés utazást Lali papa és Éva mama.

  6. Ajsa, Peti, Marianna
    augusztus 18th, 2012 19:43-nél | #6

    Sziasztok!
    A juta tényleg nagyon érdekes, és szerintem strapabíróbb, mint a mai szövet anyagok.
    Egy kis kiigazítás Harkányi Lajos úr írásához. Az első bécsi döntés 5 évvel korábban volt, 1938. novemberében kerül vissza a Felvidék déli része. A régi idők évszámait, lehet, hogy majd mi is keverni fogjuk 50 év múlva.
    A muszlim világban a nőkről. A nők helyzete nagyon összetett európai szemmel a férj engedélye felfoghatatlan, de sajnos szerintem bizonyos régiókban szükséges. Mivel a legtöbb nő Bangladesben, Indiában és Pakisztánban is, ha elszökik a férjétől, éppen akkor tér le a normális útról. Egyedül nem kap munkát, szaktudása nincsen a naivságukat kihasználják néha távoli vagy közeli idősebb barátnők. Munkát ajánlanak nekik és ezt követően nagyon gyorsan egy illegális külvárosi bordélyházban találják magukat. A gyereküket elveszik tőlük. Ezek fényében teljes érthető az engedély, mivel a férj nélkül teljesen kiszolgáltatott egy nő pl. Dhakában. Inkább éljen egy muszlim nő rossz házasságban a családjával és a férje irányításában, még mindig jobb, minta kurvát csinálnak belőlük. Chittagong ipari kikötője mellett van Banglades legnagyobb kuplerája. Ide került, nagyon sok megszökött nő. Akiknek ezt követően az életük végleg meg van pecsételve, és az ott születő gyermekekből is sajnos kurvát nevelnek.
    Árpi az utatok következő állomásaiban jönnek olyan országok, aminek a rossz üzletemberei a szexiparra építenek. Sajnos azért mert a nyugati civilizációban nagy a kereslet ezekre a dolgokra. pl. Mianmarban közel a laoszi és a thaiföldi hármashatárhoz illegális gyermekrabszolga piacok is vannak, Európából érkező vendégek számára. Azonban hivatalosan, úgy viszik haza az ázsiai gyerekeket a nyugatiak, hogy egy helyi gyermek segélyező NGO-tól örökbe fogadják papíron. Sajnos mocskos dolgok vannak a világon, és ezt sokan ki is használják.
    Azért Burma, se ilyen amilyennek leírtad, de az egyszerű, sokszor primitív embereket könnyű kihasználni. Bocs, hogy ennyire eltértem a témától.
    További jó utat. Most hol jártok? Sikerült a bangla vízum meghosszabbítása?

  7. Nágel Tamásné
    augusztus 20th, 2012 08:48-nél | #7

    Sziasztok!
    Hihetetlenül szerencsések vagytok, ha csak arra gondolok hogy két ember találkozik egymással,és mindkettőnek van bátorsága és kitartása elindulni egy ilyen csodálatos és egyben veszélyes útra! Csak azt kívánom Nektek, a szerencse mindig legyen veletek!!!

    A kérdésedre válaszolva, szerintem mindenkinek világos, először rablások, öldöklések lennének, aztán majd, talán marad még pár jó ember akik elkezdenének abból gazdálkodni amit találnak, de biztosan törekedni fognak arra, hogy legalább világítás legyen. Remélem ezt az az időszakot még a gyermekeim sem fogják megérni!
    Szerencsés utat továbbra is!

  8. debasair
    augusztus 21st, 2012 02:26-nél | #8

    Innen is latszik milyen regen voltatok gyerekek, mert nem emlekeztek mar a Kisvakond nadragja mesere. Abban ugyanis a vakond egy nagyzsebes nadragot szeretne.

    Felneveli a lent, ontozi, gyomlalja, elkergeti a hernyokat, kiszedi, beaztatja a bekaval, megszaritja, golya megtilolja, a sun meggerebenezi, pokok orsora fonjak, az afonyak megfestik, a hangyak tucsokzenere megszovik, a rak kiszabja, a nadirigo megvarja. Pont, mint a juta :)

    Na de ha ugy is lesz 7 gyereketek akkor ezt ti is majd fejbol nyomjatok csak majd jutaval meselitek :D

    Most hogy tudom karcos a lencse mar nem is zavar :) az elleny viszont nem hasznal neki.

  9. Németh András
    augusztus 21st, 2012 09:08-nél | #9

    @debasair

    A kisvakond nadrágja lenvászonból készült, nem jutából, de egyébként a sztorira jól emlékszel :D

  10. Németh András
    augusztus 21st, 2012 09:10-nél | #10

    @Németh András
    Most nézem hogy korábban is len volt írva, nem is tudom hogy miért hiszem azt hogy nekem mindenhez hozzá kell szólnom, bocsika…

  11. debasair
    augusztus 21st, 2012 14:34-nél | #11

    @Németh András
    Hát persze, hogy jól emléxem, naponta többször is felolvasom :))
    A mától a Kárpátok jutája a LEN :D

  12. augusztus 22nd, 2012 19:09-nél | #12

    Nagyon örülök Árpi, hogy más is olvassa a hozzászólásaimat, (Ajsa, Peti Marianna ) kiigazítása
    most csak azért nem stimmel, mert én nem azt írtam le hogy a Bécsi döntés 1943-ban volt.
    Hanem úgy szól a szövegem, hogy 1943-ban , mikor 13 éves voltam akkor azért kerülhettem a Csallóközbe cserkésztáborba, mert már az első Bécsi döntés után voltunk időben, és ez volt az első táborozásom , mint cserkész. Továbbá e bekezdésnek a lényege nem a dátum, és nem is a történelmi időpont, hanem az hogy a konyha tűzhelye földbe vájt alkotással lett kivitelezve, és a sparherdet nem kellet Budapestről odaszállítani, csak a vasplatni részeit.
    Na ennyi Lali papapa

  13. zichoviktor
    február 7th, 2014 12:02-nél | #13

    Nem nevezném zöld hülyeségnek amiket írsz, inkább azt mondanám, rendkívül jók a meglátásaid!
    Engem is sokat foglalkoztat ez a kérdés. Én csak azt érzem sokszor hogy túl pazarlóan élünk és hogy sokan túl nagyravágyóak vagyunk. Persze mondom én, aki egy számítógép előtt ül és ezzel pocsékolja az áramot…
    Tehetnék ellene, de nem teszek. A lehetőségek adottak, én meg kihasználom azokat. A villamosenergia termelés állandó, és biztonságos, köszönhetően a fejlett villamosenergia rendszernek, ezen belül a gyorsindítású gázturbinás blokkoknak, mint pl. a gönyüi erőmű, ami évente 5-10 percig üzemel. Na ez az igazi pocsékolás! És ezt is mi fogyasztók igényeljük, sajnálatos módon. Hogy szégyelljük-e? Egyáltalán nem!!!
    Minden fogyasztónak hasonló a gondolkodásmódja, beszéljünk villamosenergiáról, gázról, vagy akármilyen élelmiszerről. És itt jelenik meg az a nagy igazság, amit te is leírtál. Ha nem vagyunk rákényszerítve valamire, akkor nem is fogunk nagy léptékben változtatni. Mert ahhoz mi túl kényelmesen élünk, és túlságosan ragaszkodunk hozzá.
    Az energetika is olyan mérnököket nevel ki, legalábbis itthon, a BME-n akik nem fognak és nem is akarnak változtatni a fogyasztói magatartáson, a termelés jellegén, a termelés fenntarthatóságán. A megújulók háttérbe szorulnak, nem is csodálom! -ezt a témát is boncolgattad ebben a bejegyzésben-
    Mert a jelenlegi falhasználás mellett nem volna kielégítő a megújulók által termelt teljesítmény. A megújulóknak egyszerűen túl kicsi az ún. energiasűrűsége (legalábbis mi ezt tanultuk). Persze ezt szépen le is vezették, és tulajdonképpen a Föld sok részén ez a kellemetlen igazság. Hogy mi lenne a megoldás?
    Csakis a fogyasztás korlátozása. A felhasználás csökkentésének ösztönzése. De kinek az érdeke ez?! Na itt van a bökkenő. Csak a pénz számít, mindenhol.

    Úgyhogy tf, hogy 10x-re emelkedik a kőolaj ára. Azonnal jönne az atomenergetika, és mindent kiváltana. Az emberek nem majréznának hogy jajj az veszélyes energiaforrás! Nem hiszem, csak folytatódjon a megszokott kényelmes élet TV-vel, autóval, szoláriummal, miegyébbel. Sokkal több árammal működő berendezést dobnának piacra. Még lehet hogy elektriskák is megjelennének :D
    De akkor tegyük fel hogy ez se járható út mert elfogyott az uránérc meg a tórium, stb.
    Na ez már egy kicsit komplexebb.
    Szerintem az emberek kényelmesebbik része nekiállna tüntetni, sírni, háborogni, kitörne valami háború. Az értelmesebbik fele aki belátja a dolgokat, mint ti is, szépen lassan visszatérne az önfenntartó életmódhoz. Csak pár száz éve öregapáink is így éltek, nekünk is sikerülne.
    Nem csak szuper jó szórakozásnak, de nagyon hasznos dolognak is tartom a világjárást, mert rengeteget lehet tanulni más népektől, mint mondjuk ti is a bangláktól. Ha nem jártatok volna ilyen “szegény” országokban, azt hiszem fel se merült volna ez a téma. De örülök, hogy így történt! Nekem se titkolt célom hasonló országokba ellátogatni, de csakis bringával!
    Éljenek a túrakerékpárosok!

  1. Még nincsenek visszakövetések