Nászút a Föld körül

Egy buddhista kóan szerint:
– „Mester, mi kell a jó zarándoklathoz?”
- „Menj.”

Kedves amazonok, fitness királynők és maszkulin hölgyek!

Had szögezzem le rögtön az elején, hogy nem tartozom közétek. Kicsit sem. Plötyhedt, lusta, hétköznapi nő vagyok, az egyetlen extrém sport, amit rendszeresen űzök, az a kora reggeli kelés (iskolába, munkába járás…). Soha életemben nem voltam sportos, tornaóra alól is felmentésem volt – gyógytornára jártam. Szeretem a tejeskávét, utálok meredeken fölfelé menni, a liftet választom a lépcső helyett. A sport engem messze elkerül. Az egyetlen, amivel föl lehet cibálni egy hegyre, az a megígért tejeskávé / gumicukor / masszázs, vagy ezek kombinációja. Nagy húzó-erő még a csúcson elfogyasztható csokoládé, vagy ahogy mi hívjuk: csúcs-csoki.

Na egy sportot talán mégis felróhatok magamnak: a síelés. Telente egyszer, ha volt rá pénz, hozzácsapódtunk nővéremmel, Ildivel egy-egy általános iskolai csoporthoz, hogy áldozzunk családunk ősi sportjának, a síelésnek. (Erdélyben van is egy ősömről elnevezett Zárug pálya. Szégyenemre még nem síeltem le rajta. Még.)

No de mégis aktívan sportolok most, nemde? Igazából a kerékpározás nálam a tömegközlekedést hivatott felváltani. Amúgy pedig ha valaki kérdezi: a férjem kerékpáros, én utazó vagyok: kerékpáron. A plötyhedt combjaim helyén most kemény izmok vannak – nem volt más választásom. :) Tehát aki kerékpározásra adja a fejét – mint én tettem-, annak üzenem: ne aggódjon, a kondíció megjön útközben.

(Külön puszit küldök Annamari barátnőmnek, akivel sokszor bíztattuk egymást a bringázásra, írtuk a bringás naplót – BAM –, lelkesen nyomtuk a napi 18 km-t melegben-hidegben egyetemig és vissza. Nusinak pedig köszönet, hogy a stílust és plusz lelkesedést adott hozzá…) :)

Ezeknek ismeretében tehát inkább így címezném a levelem:

Kedves hétköznapi (de nem hétköznapias) nőtársaim!

Egy csésze igen finom kínai tea mellett, a Himalája hegyeinek tövében, Pakisztánban írom nektek ezeket a sorokat, hogy elmeséljem, milyen itt. Tudniillik, fejünkbe vettük frissen szerzett férjemmel, hogy világot látunk, méghozzá kerékpáron. Fekvőkerékpáron természetesen, áldozva a kényelem oltárán, no meg hogy nehogy a kelleténél jobban megerőltessem magam. (Mert ugyebár én nem vagyok sportlady.) Csak a fölfelék mennek nehezebben. (A fenébe…) Cserébe viszont igen jól látni mindent, nem fájdul meg semmim (így összesen 8000 km után ezt bizton állíthatom), a fotel kényelmével kerékpározunk és ez bizony igen jó. Nem is cserélném le a fekvőkerékpárom normális kerékpárra, az biztos.

No és amiket útközben látunk és tapasztalunk, az valami fenomenális! Sokszor eszembe jut, milyen lesz majd a gyerekeimnek, ha sikerül valóban megkerülnünk a golyóbist kerékpáron. Hazatérve letelepszünk, gyermekeket szülök (ötöt-hatot – „Insallah”:)), majd mikor iskolába járnak, mi leszünk a „mert neked világjárók a szüleid” szülők? A „bezzeg” anyuka? No, nem hiszem, remélem nem. A fentebb leírtak ismeretében elmondhatom, nem vagyok és nem is leszek semmivel sem „bezzegebb” más anyukánál, méghozzá azon okból kifolyólag, hogy erre a címre semmivel sem tudok rászolgálni. Hogy megkerültem a földet kerékpáron? … És aki nap mint nap izzad, szenved a lakástörlesztésért? Aki keményen dolgozik betegeket ápolva? Aki a sarki újságosbódéban minden nap kedvesen mosolyog az emberekre? Aki keményen tanul, hogy meglegyen (jó eredményekkel) az érettségije, a szakdolgozat védése? Aki minden reggel 4-kor kel, hogy takarítsa az irodaépületet? Aki 9 hónapot fekszik, hogy egészségesen születhessen meg a gyermeke? …

Nem vagyok különb, sem erősebb ezeknél az embereknél, csupán három dolgot bírok, amivel megtehető ez az út: szívósságot, amely minden nő sajátja. Mi nem erősek, hanem szívósak vagyunk, ez Isten adta erősségünk. Másodszor egy szerető férjet, aki oltalmaz, megvéd, bíztat és erőt ad, őt sem kaphattam mástól. Végül Isten kegyelmét, ami által minden lehetséges, ezt sokszor férjemen és az embereken keresztül tapasztalom. Nem más ez az út, mint egy tanúságtétel, mint egy kemény lelkigyakorlat, ahol a tanárok: a helybéli emberek, a különböző helyzetek és az önmagammal való találkozás nyers valósága – minden nap.

Csupán azért, mert kemény testi próbatételekre általában férfiak mennek (benned is meg van ez a sztereotípia, igaz?), nem jelenti azt, hogy nőként nem lehetne kitűnően teljesíteni és (!) élvezni az utat egyszerre. Sok női kerékpárossal találkoztunk útközben, nem is eggyel, aki egyedül utazott. Mikor azt írtam az elébb, hogy „nőként” lehet kerékpártúrára menni, akkor nem úgy értettem, hogy „nőneműként”, hanem hogy igazán nőként. Egy-egy csinos szoknya vagy felső megfér a táska alján, amit pihenőnapon fel lehet venni, a szempillaspirál vagy rúzs is megkapható minden országban, a sampont meg szappant errefelé is ismerik (még mindig van a Zöldbolttól kapott bio-szappanokból, nagyon szeretjük mindketten!), az Ortlieb vödörben nagyszerűen meg lehet fürdeni és ruhát mosni is, nem is beszélve az Ortlieb zuhanyzsákról… Ódákat tudnék zengeni szuper és víztakarékos, mégis tökéletesen higiénikus fürdési technikáimról. Na de csak röviden:

- Először is, ha van egy fürdésre alkalmas „fürdőszoba”, ahol nyugodtan le lehet vetkőzni és akad egy szög vagy faág, akkor az Ortlieb zuhanyzsákot lehet nagy kényelemmel használni. Ez eredetileg egy vízhordó zsák, de egy rászerelhető kiegészítővel zuhannyá alakítható – 10 litert bír, így ketten-hárman is lefürödhetünk egy töltéssel.

- Másodszor az Ortlieb vödör, amiből (szintén 10 literes) akár 2-3 deciliter (akár meleg) víz és egy szivacs gyanánt használt rongydarab segítségével le tudja magát törölni-mosni az ember – függően a rendelkezésre álló vízmennyiségtől, akár a sátron belül is. Ugyanebben a vödörben tudok mosni is. A rongydarabot egy konyharuhából vágtam le (1/4 része a konyharuhának elég), ezt még a pusztavacsi büféből kaptam ajándékba, ezúton is köszönet érte. :)
Valamint ne felejtkezzünk el egy roppant praktikus megoldásról: egy pet-palack kupakjába fúrt apró lukak a pet-palackból kézre álló zuhanyt varázsol. Két ilyen kupakot kaptunk ajándékba az első napunkon még Magyarországon – igazán nagyszerű ajándék!

- Harmadszor pedig a klasszikus patakba-folyóba-tóba beleugrós módszer, amennyiben az időjárás ezt megengedi. Külön örültünk a Zöldboltos bio-szappanoknak meg bio-mosópornak, ezekkel még fürdeni meg mosni is nyugodt(abb) lelkiismerettel tudtam a természetes vizekben.

Azért azt meg kell hagyni, kemény volt a Pamír-fennsíkon, amikor 10-14 naponta egyszer volt lehetőségem fürdéshez és hajmosáshoz. Khorog – Murgab, és Kahsgar előtt egy nappal, ez a bűvös hármas, amikor „nőiességem” visszabillent normális állásba. :)

(Azért nehogy félreértés essék, tudom ám, hogy nem attól lesz valaki igazán nőies, hogy mennyire illatos, vagy mit visel. De azért valljuk be, a rendszeres tisztálkodás és csinos ruhák hozzáadhatnak némi pluszt legalább a nő szépségéhez.)

Egy dolgot még mindenképp meg kell említenem. Van egy igen fontos dolog, amiről senki sem beszél (még nő a nővel sem sokszor), mégis alapvetően kényelmessé vagy kényelmetlenné teszi az ember lányának utazását, ez a sokszor tabuként kezelt menzesz. Bocsássa meg nekem, aki erről még olvasni sem szeret, de úgy gondolom, ez olyannyira természetes téma, mint az, hogy hol aludjunk, mit együnk, merre menjünk?

A megoldás kulcsa az intimtölcsér. Férjem a megmondhatója, hogy menzesz idején mindig úgy sóhajtozom, hogy milyen fantasztikus ez a találmány, miért nem találtam rá előbb és miért nem tud erről minden nő? Nem pazarlom a betűket ennek a terméknek a részletes leírására, azt mindenki elolvashatja itt, ahol én is rátaláltam: www.ladycup.hu

Viszont szeretném tanúsítani, hogy kisebb gyakorlás után hihetetlen egyszerűen használható, teljesen higiénikus, és elképesztő, hogy nem kell havonta nagy összegeket kidobni „női védelemre”. Ráadásul egészségesebb is, nem kell érintkeznem a tamponok meg betétek gyártása során használt vegyszerekkel, és ebből kifolyólag környezettudatosabb is. Annyira megszerettem ezt a terméket, hogy nem bírom magamban tartani örömömet, amit az intimtölcsérre való rátalálásom okoz, annyira jó, egyszerű és könnyű! Bárcsak minden nő tudna róla!

Az első olyan ország, ahol különösebb bánásmódban volt részem, az természetesen Irán. No, ne gondoljon senki rosszra, pusztán az ott élő viselkedéskultúra más az általunk megszokottnál, a ruházkodási szokásokat nem is kell említenem. Érdekes észrevétel volt, hogy a ruházatra vonatkozó parancsok nem csak a nőket korlátozzák (védik?), a férfiakra is ugyanoly szigorú passzusok vonatkoznak, csak az európai szemünknek a női öltözet a feltűnőbb. Kérem, férfiként sem lehet rövid ruhában megjelenni. Kötelező a hosszú nadrág, a minimum póló-hosszúságú ingujj. Úgy tudom, sapkát is illik viselniük, ezt több férfin láttuk is a nagy meleg ellenére.

A nők megítéléséről alkotott vélemények megoszlanak. Nem kívánom szaporítani a vitát, csak megjegyzést fűznék hozzá. Két családot elemelnék ki. Egyikőjüknél a családanya megilletődött (talán inkább megijedt), mikor személyesen odamentem hozzá, kezét megfogva elköszönni. Ugyanitt a férfiak megrettentek, mikor kezem nyújtottam nekik köszönésre. (Mielőtt bárki megszólna: lázadásból tettem, és – elfogadták a kezem!) Mily apró momentuma az életnek! Köszönni egymásnak…

Egy másik családnál födetlen fővel együtt ültem a férfiakkal (!) és (szintén kendőtlen) nőkkel egy asztalnál. Nem hogy kezet foghattunk, de apró, baráti ölelés is járt az elköszönéshez.

Türkmenisztán igazán furcsa volt a hosszú iráni tartózkodás után. A sok tarkán öltözött nő igazi felfrissülés volt a szemnek. Egyik este egy „nomád” családdal aludtunk. Azért csak idézőjelesen, mert úgy hiszem, az igazi nomád élet az autózás elterjedésével megszűnt már. Egy nagycsalád együtt, kisebb házakban egymás mellett. Míg Árpi a férfiakkal beszélgetett, én be lettem invitálva egy szobába, nőtársaimhoz. Fényképeket mutogattam nekik, azt az 5-6 képet, amelyet kinyomtatva hordunk magunkkal az esküvőnkről és családjainkról. Erre ők is elővették fényképeiket – több százat. Meg is ijedtem rendesen, hogy én innen nem szabadulok vagy három-négy óráig, míg végig nem nézem az összes fotót, végigmutogattatva rajta, ki kicsoda, ki kinek a fia-borja. Szerencsémre nem kellett minden képet tüzetesen végigvizsgálni, de volt szerencsém több esküvői képet is látni. (Ez az egyik leggyakoribb alkalom, hogy fotózásra kerül náluk sor, több tucat esküvői kép volt a csomagban – hétköznapi életről semmi.) Mennyire sajnálom már, hogy nem készítettem másolatot azokról a fotókról, pedig igazán érdemes lett volna. Szívemben még élnek a képek: gyönyörű ruhája van a menyasszonynak: színesen hímzett felső ruházat, hozzá fátyolszerűen felkötött sál a fejre. Némelyik ifjú asszony kendőt tartott a szája elé, mintha csak tüsszentenie kellene. Ennél mélyebb a magyarázat. Eddig szabad lány volt, most már asszony, a férje lett az ura, szájának eltakarása szimbolikus jele annak, hogy urát követi. Volt olyan nő, akinek egész feje lett eltakarva – nem tudom jobban kifejezni, mint így: egy pulikutya szőréhez hasonlító bojtokból álló kendő-szőnyeggel. Nem is tudom, hogy látott ki onnan?

Ami a sivatagot illeti, kemény menet volt. Napfelkelte előtt kelni, naplemente után megérkezni, több nap 100 kilométer fölött tekerni, többnyire sík terepen, az igaz, de végig szembeszélben. Ez olyasmi volt, mint „hajrá, gyerünk, megcsináljuk!”. Öt nap, ennyi adatott, és végigcsináltuk. Nagyon fárasztó volt! Ugyanakkor nagyon gyönyörű. Először voltam sivatagban, elbűvölt annak látványa. Meg kell valljam, nehezebbnek hittem a sivatagi életet eleinte, például vízkérdés miatt is. Meglepő, de nem volt szükségünk több vízre, mint amúgy, így egy idő után feleslegesnek bizonyult rendre sok-sok palackos vizet vásárolni (a nehézfémeket nem szedte volna ki a vízszűrőnk a csapvízből…).

Az ennél nagyobb megmérettetést a Pamír-fennsík jelentette, erre igazán büszke vagyok! Lehetek is magamra, úgy hiszem – de előbb szeretném megemlíteni Bukharát, ezt a ragyogó gyémántot, melynek túláradó szépsége, mint a gyémánton áttörő napfény, úgy vakított el minket. Nem számítottunk ilyen fogadtatásra a várostól: a legszebb ember által épített hely, amelyet eddigi utam során láthattam. Gyönyörű építészet! Elragad szépsége. Szamarkand hasonló értékekkel bír, de Bukhara kis belváros-szigete olyan hely, amely mintha csak külön a mi számunkra építtetett volna. Órákra el tud veszni a tekintet a gyönyörű kupolák, kis utcácskák, a napfényben úszó épületek láttán.

A Pamír-fennsík másképp gyönyörű. Isten kezét látni lépten-nyomon a természetben, az emberek meghatározhatatlanok. Nem tudom eldönteni, hogy mennyire vannak szokva a turistákhoz, ugyanis nagy természetességgel viszonyultak hozzánk, ugyanakkor mégis érintetlennek tűntek. Szerettem, mikor rájuk kellett hagyatkozzunk. Kitéve a természet kénye-kedvnek, majd ráhagyatkozni az emberekben megnyilvánuló vendégszerető Istenre. Szépek a pamíri emberek. Tetszik az egyszerűség, amelyben élnek és ez visszaragyog az arcukról. Az a sok konyhai berendezés, ruha, ékszer és egyéb más bútorok mind úri huncutságnak tűnnek az ő egyszerű életükhöz képest. Ágy, asztal, szék felesleges, a szőnyeg és pokrócok minden igényt kiszolgálnak. Egy polc az ágyneműknek, egy polc a konyhának, középütt egy kis kályha, tetején egy lukkal, amelybe beleillik mindenféle gömbölyű aljú lábos, akár egy vaslappal le is fedhető a nyílás. Egy kis fali polc a gyermekek játékainak, néhány apró személyes holminak, mint például az MP3 lejátszó, fényképek, esetleg egy-egy könyv. Generátor, vagy akkumlátor szolgál áramforrásként, világítani többnyire gyertya vagy a tűz lángja szokott. A TV vagy egyéb figyelmet és időt lekötő elektronikai eszköz helyett inkább egymással beszélgetnek, a gyerekkel foglalkoznak. A nappal kelnek, a holddal fekszenek. Szép és egyszerű élet, amelyet megtapasztalva rájöttem, mennyi felesleges dolog vett körül korábbi életemben. Egy érdekes példát mondanék: itt, Pakisztánban találkoztunk egy magyar-ausztrál lánnyal, Barbarával. Lassan 10 éve, hogy utazik, Java-programozói állását feladta, és most nincs egyéb elektromossággal működő felszerelése, mint egy fejlámpa. Se telefon, se laptop, se fényképezőgép. Azt mondta, ha valakivel beszélgetni szeretne, meglátogatja; ha emailt szeretne írni vagy skypeolni, net-caféba megy; ha tetszik neki egy hely, fotózás helyett inkább visszamegy oda még egyszer. Mennyire egyszerű, nem? …

Ha valaki megkérdezné, mi volt az a szakasz, amire legbüszkébb vagyok, egyértelműen a Pamír-fennsíkot fogom megemlíteni – legalább is egyelőre így látom. Természeti szépsége lenyűgözött (jobban tetszik, mint a KKH…), nehézsége megpróbált. Máig csodálkozom, hogy ilyen magasságban és sokszor olyan cudar és kemény időjárási körülmények között hogy bírtam? Volt egy nap, amikor 4000 méter magasság felett tekertünk 100 km-t. Vagy az Akbajtal hágó előtt, mikor abban a jeges, havat-homokot arcomba csapó kegyetlen időjárásban kerestük a házat… félholtként, átfagyva estem be mindkét alkalommal a meleg, fűtött házba és majd egy órán keresztül csak feküdtem a földön és vártam, hogy visszatérjen a vérkeringés a kezeimbe-lábaimba, és a lelkem a testembe. Sokszor a légszomj gyötört; ha fel kellett állni valamiért, megszédültem; ha csak két lépésnyit is gyorsabban léptem, levegő után kapkodtam. Nem bírtam 3000 méter felett rendesen aludni, rendszeresen felriadtam arra, hogy nem kapok levegőt, vagy hogy nem tudom, hogy hol vagyok. Fejlámpát kellett kapcsolnom és körbenézni, megnyugtatni magam. (Nagyon ijesztő érzés…) Rendszeresen voltak rémálmaim, napközben elhangzott szófoszlányok terebélyesedtek rém-történetté. (Az Akbajtal hágó előtti éjjel, mikor 4400 méteren aludtunk, nem mertem éjjel kimenni pisilni, mert még félálmomban is rettegtem a rám leselkedő hópárductól.) Nagyon vártam, hogy lejjebb menjünk, hogy végre kialudhassam magam, mégis az egyik, talán legszebb emlékem a Pamír-fennsíkon való átkelés. Gyönyörű és nem csak nehéz napjaink is voltak, napsütéssel, elképesztő hegyekkel és a jó társaság sok nehézségért kárpótolt. Rengeteget nevettünk, hogy csak mi lehetünk ilyen lököttek, hogy nekivágunk a Pamírnak tél elején. Sokat nevettünk az előttünk álló akadályokon, a „20 méterenként meg kell állnom levegőt venni!” légszomjon, vagy egymás történetein. Karakul tó előtti szakaszon volt egy jó 2-3 km hosszú nyílegyenes útszakasz, történetesen tükörsima, néhol kb. 1 cm vastag jégpáncéllal. Katy és Ant előző nap értek a városba, mi Gillel meg Leevel egymástól eltávolodva, pár óra különbséggel futottunk be a szállásra. A szálláson este mind a hatunknak nagy hős-története volt, hogyan estünk el mindannyian azon a jeges útszakaszon. – No így lett a nehézségekből nevetés, a bajból erőforrás, amiből meríthetünk.

Ami az evést illeti, rendszeresen tudunk meleget enni és ez nagyon jó. Amikor nem a helybéli emberek vendégszeretetét élvezzük, akkor vagy főzünk vagy „étteremben” eszünk. Reggelire általában rántotta-tükörtojás, vagy kenyér mézzel-felvágottal, kakaó, tea, vagy csak víz, mikor mi jut. Hozzá kell tenni, hogy rendesen lefogytunk mind a ketten, de nem olyannyira, hogy aggódnunk kellene, mégis ha lehetőségünk van, igyekszünk sokat enni, pótolni a leadott tartalékokat. Bár azt sosem hittem volna, hogy valaha hátrányom származhat az oly hőn áhított, és minden nő által álmodott modellszerű karcsúságból: nem bírok már annyit! Hamarabb elfáradok, hamarabb éhes leszek és ez bizony nem jó. Kész vagyok a bikini-szezonra, de nem az erőt próbáló tekerésre. (Édesanyám, ne kezdj aggódni, bár tudom, hogy úgy is azt teszed. Nem vagyok annyira vékony, vagy annyira gyenge, csak ahhoz képest, mint ahogy utoljára láttál a Hősök terén júniusban…)

Karácsony… készítettem adventi koszorút, készítünk majd karácsonyi díszeket is. Érdekes és furcsa lesz az első messze töltött karácsony, igyekszünk lélekben készülni. Egy szép Pilinszky idézetet kaptam nemrég egy kedves barátomtól, ezt had adjam tovább, had osszam meg veletek is:

“Az adventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van;
ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk.”

Pilinszky János

Szeretettel,
Zita