Nászút a Föld körül

Az indulás

Az indulás előtti három nap nagyon durván sűrű volt, intéztük a pakisztáni vízumot, megittuk a második kolerakoktélt, és mind a három nap, mint a mérgezett egér rohangáltunk a városba, boltról boltra, szponzortól szponzorig, hogy meglegyen minden szükséges felszerelésünk indulásig. Esténként pedig sokáig fent voltunk, intéztük a dolgokat, pakoltuk a csomagokat, csinosítottuk a honlapot. Végül csodával határos módon minden kritikus dolog meglett, csak néhány kevésbe fontos dologgal maradtunk el, de ezeket igyekszünk majd pótolni az út első szakaszain.
Június 11-én szombaton 1-1,5 óra alvás után a tervezettnél később ébredtünk, valahogy úgy emlékeztem, hogy 9 órára megyünk a Hősök terére, azért hagytam magunkat „szundizni” 6:35-ig. Reggelire újdonsült anyósom (Kati néni – A Világ Legjobb Anyósa) készített nekünk egy-egy szelet kenyeret, de egyikünk sem tudott belőle pár harapásnál többet enni. Ott volt bennünk az izgalom. Előző éjszaka igyekeztünk útrakészre pakolni a 4-4 táskát, így bő egy óra készülődés után már készen is álltunk az indulásra. Ekkora már megérkeztek a szüleim a bátyámmal és Jutka nénivel. Készült pár fotó Zitáék háza előtt, majd elindultunk a fekvőbringákkal. Meglepően könnyedén gurultak a sok teher alatt.
A Hősök terén 40-50 fős tömeg várt bennünket, sokan olyanok is eljöttek, akikre nem is számítottunk. Mindenkinek nagyon köszönjük, aki eljött a búcsúztatásunkra, nagyon jólesett, hogy ott voltatok, igazán emlékezetes lett így a rajtolás.
Pestszentlőrincre kényelmes tempóban tekertünk át jó egy óra alatt. A Bókay utca és a Petőfi utca sarkán épp nyitva találtuk Oszi kerékpárszervizét, így sikerült Tihamérnak kicseréltetni az időközben megfáradt hátsó racsniját, és Daninak a váltóján is lett állítva. Ezúton is köszönet Oszkárnak a segítségért! Mialatt a bringákat szerelték, a csapat java a Madarász utcában piknikezett. Ekkor már jó éhesek voltunk Zitával, ezért nagyon jól esett a zsíroskenyér és a limonádé édesanyáméktól. Indulás előtt még gyorsan beszaladtam a szobámtól elbúcsúzni és felkapni egy-két cuccot, ami kimaradt a nagy rohanásban. Kemény volt elindulni otthonról. A Péter-halmi kiserdőn át kitekertünk Gyálra, majd elhagytuk a várost. Jó 15-20 maradtunk bringával ekkora.
Ócsán volt az első megálló, ahol bevásároltunk, kávéztunk, majd folytattuk az utat Inárcs felé. Mindez persze másfél-két óráig tartott, hiszen nem volt összeszokott a társaság, de ennél nagyobb bajunk sose legyen.

Benő Újhartyánja

Újhartyánban megálltunk a Fajth Benő által faragott trianoni emlékműnél. Itt egy nénike lépett hozzánk – pontosabban tekert -, és kérdezősködött felőlünk. Hamar kiderült, hogy jól ismeri Benőt – nem meglepő egy faluban -, és követi az útját az általam készített kis honlapon, sőt rólunk is hallott. Jólesett ezt hallani és jó volt a beszélgetni a jó kedélyű nénivel. Azóta már levelezzük a találkozót Benővel, aki már pár hete elindult az idei túrájára, a napokban fordult Isztambulnál, és most már hazafelé bringázik. Ha szerencsénk van, idén is szembetalálkozunk Benővel, talán épp Szófiában.
Újhartyán után már nem volt sok hátra. Az országútis lovagok megtekerték Pusztavacsot a hosszabb, de végig aszfaltos útvonalon, mi többiek pedig átvágtunk az autópálya északi oldalára, ahonnan földutakon betekertünk Magyarország közepére, Pusztavacsra. Vagyis egész pontosan először a helyi vendéglátó ipari egységben ragadtunk le jó egy órára. Itt ittunk egy sört, és jót beszélgettünk – együtt a csapat, jó volt így ilyen sokat együtt…Voltak velünk nagyon régi nagyon jó barátok, és voltak olyan bringások is, akikkel ezen a napon találkoztunk először személyesen.

Magyarország közepén

Miután megittunk egy-egy sört, átgurultunk a Magyarország közepe emlékműhöz, ahol felállítottuk a táborunkat. Kb. 15-en maradtunk ekkora. Szalonnát sütve beszélgettünk a tűznél, majd ki-ki elvonult szépen lassan a saját sátrába.
Reggel arra ébredtünk, hogy egy Dúd fekszik az előtertünkben. Nászutunk első éjszakáját sátorban töltöttük, ahová az álmunkban belopódzott Ádám is, és tette ezt olya csendben, hogy észre sem vettük, csak az éjjel.

A második nap

A második napon az első állomás Örkény volt, ahol a vasútállomáson csatlakozott hozzánk édesapám, és elbúcsúztunk Tihamértól, aki innen hazavonatozott. Kaptunk tőle egy kis bállont is, egy üveg Unicum-ot, amit azóta sikerült is megkezdenünk nagy örömök közepette.
A következő aranyos jelenet Tatárszentgyörgyön ért minket, ahová hárman-négyen előreszáguldottunk egymás anschlussában (szélárnyékában). A kereszteződésnél egy nő kért tőlünk segítséget, kérdezte, hogy van-e nálunk pumpa. Mi azt válaszoltuk, hogy fejenként kettő, és már pumpáltuk is a bringájának lapos kerekeit. Közben persze szóba került, hogy mi járatban vagyunk itt, mire mondtam, hogy nászúton. :) Erre nézett nagyot, hogy csak srácok, nászúton, ez hogyan? Talán épp ekkor kanyarodott be Zita is, mire a nő mégjobban csodálkozott, hogy egy nő, ennyi férfival nászúton? Mire Zita visszavágott, hogy hát igen, élni tudni kell… :)

A 10 éves Fanni

Kecskemétig nyílegyenes volt az út, újabb előrerohanás következett, ismét szétszakadtunk, de mi ezúttal a hátsó bandában maradtunk. Zita, apukám, Dani, Gyula és Fanni. Utóbbi kettő őrültről tudni kell, hogy apa és 10 éves lánya. Igen, Fanni 10 éves, és végig tekerte velünk a Budapest – Szeged távot, mind a 255km-t! Maciját minden nap másik irányba pókozta fel maga mögött a csomagtartó tetejére, hogy láthassa a tájat mindkét irányban. Néha, hogy kicsit segítsünk Fanninak felzárkózni a többiekhez, vagy csak úgy a hecc kedvéért, „utolértük Bekő Tónit”, vagyis megtoltuk a bringáját, hogy kicsit könnyebb legyen a gyors haladás. Ez különösen egyszerű volt a rekukból, mert Fanni csomagtartója pontosan vállmagasságba volt velünk. Jó volt így Fannit segíteni, közben beszélgetni vele, figyelni, ahogy igazi, egyszerű, tiszta gyermeki örömmel figyelt fel az út menti madarakra, az oszlopok tetején fészkelő gólyacsaládokra. Gyula és Fanni egyébként jövőre a Budapest – London – Budapest távot tervezik letekerni együtt. Így is lehet utazni az olimpiára! Sok-sok élményt, és kitartást kívánunk ehhez az úthoz Nektek! Néha kellett kicsit várni Fanniékra, de ezzel együtt állíthatom, hogy nagyon nagyot dobtak ennek a szakasznak a hangulatán, és ezt szerintem állíthatjuk mások nevében is, szóval köszönet, hogy jöttetek velünk Szegedig! Fanni 29kg, megemeltem a lányt is, aztán a bringáját is málhástul, és az utóbbi nehezebb volt. Ehhez képest én 78kg vagyok, de talán (remélem) 50kg sincs a bringám a málhákkal. Ha majd nehéznek véljük az utat a sok csomaggal, csak a kis Fannira fogunk gondolni, hogy erőt merítsünk.

Utolért minket a hírnevünk – és még a szelet is fogja

Na de ne rohanjunk előre, még csak Kecskeméten járunk. Az előőrs már meg is ebédelt, mire mi odaértünk. Nálunk is előkerültek a szendvicsek majd a megbeszéltek szerint szétszéledt kicsit a társaság. Volt, aki csak hűsölt a padon, voltak akik fagyiztunk, vagy körbejártunk fényképezni Kecskemét központját. Nem voltam ott az esetnél, csak Dani mesélte, hogy egy pár megállt a fekvőbringáink előtt, és a férfi nagy boldogan újságolta a feleségének, hogy „Nézd Drágám, pont ilyen bringákkal megy az a magyar házaspár világ körüli útra!” – mire Dani mondta nekik, hogy ez az a két bringa, ami világgá megy, és a gazdáik ott fagyiznak 20 méterre. Majd ezzel a lendülettel el is adott nekik 5 rúd vaniliát. Daniról tudni kell, hogy Isztambulig jön velünk, és még a mi költségvetésünknél is kisebbel rendelkezik. Viszont van egy fűszerboltja, és rengeteg vaníliarúdja, amiket az út során próbál eladni, hogy a pénzből tudja fedezni a túráját, ami valószínűleg Isztambultól hazafelé is kerékpáron fog megtörténni. Eddig etűrhetően megy neki a vanília üzlet, majd minden nap sikerült eladni annyit amennyire szükség volt neki a napi betevőhöz.
Kecskemét határában elbúcsúztunk édesapámtól, majd folytattuk utunkat Szentkirály és Lakitelek felé. Alig hagytuk el a várost, Daninak máris problémái akadtak. Történt ugyanis, hogy betankolt a hátsó táskákba néhány kapszula sört és némi eledelt, de ettől annyira megereszkedett a gép, hogy a hátsókerék – amiről Kecskeméten már levágott egy darab sárvédőt – bele-bele ért a csomagtartó alján található hátsó lámpatestbe. Leszereltük a lámpát, de még így sem oldódott meg a probléma, csak újabb fél óra szerelés után. Ezek után felpörgettük a tempót, amiben segítségünkre volt egy montis srác is, aki épp arra tekerte szokásos edzőkörét. Hallott már a 360°bringáól, ezért nagyon megörült nekünk, és örömmel fogta előttünk a szelet, így sikerült egy jó 30-32-es átlagot pumpálni Szentkirályig, ahol sajnos le kellett válnia rólunk újdonsült barátunknak, így már csak én fogtam a szelet Dani előtt, aki kb. 10 centire tekerte a pedáljait az én csomagtartóm mögött. (Dani is rekuval nyomja).

Találkozás egy régi kedves ismerőssel

Lakiteleken a többiek már vártak a megbeszélt találkozóhelyen. Intették, hogy meg se álljunk, rögvest folytattuk az utat át a Tisza felett Tiszaug, majd Csépa felé. Itt jólesett volna egy kis pihenő a nagy vágta után, ezért ezután egy kicsit bugos is lettem. Sokan voltunk, és ezért ha lemaradtunk, rohanni kellett, különben meg minden bokornál megálltunk, mert vásárolni kellett, vagy legelni valamelyik meggyfáról. Ez idegileg kicsit kikészített, pedig nem lett volna szabad kiborulnom, hisz ez abszolút várható volt ekkora létszámnál.
Hála az égnek nem tartott sokáig ez a meggyötört idegállapot, mert amikor bekanyarodtunk Csépa után a szállásunkhoz vezető dűlőúton, kisebbfajta csoda történt.
Épp lemaradtunk Zitával a csoport mögött, mert a lemenő napot csodáltuk és fényképeztük, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy a már régóta mögöttünk araszoló fehér autóból kiszáll egy férfi. Már régóta láttuk magunk mögött az autót lassan haladni, gondoltuk is, hogy akar valamit, de nem tudtuk, hogy jó, vagy rosszat. Lehet, hogy egy fél sültdisznóval akarnak minket meglepni, de lehet, hogy egy rendőr követ minket, hogy ne hagyjon minket vadkempingezni. Végül a valóság minden képzeletet felülmúlt. A férfi így köszönt nekünk: „Jóestét, Sziráki Árpádot keresem!”, mit lehet erre válaszolni: „Jó estét, én vagyok az!”. A férfi egy fényképet mutatott. Tromsö-ben Vele és Nándival ülünk hármasban egy padon. Úristen, milyen kicsi a világ! István Tromsö-ből, aki két éve leszólított minket magyarul, a sarkkörön túl, fent messze északon, Norvégiában. Akkor elmesélte, hogy fiatalabb korában ő is nagy bringás volt, sőt gyerekcsoportokat is vitt túrázni, Rómába is. Most kiderült Istvánról, hogy valójában Zoltán, és nem csak kémikus, hanem katolikus pap is Kecskeméten. Olvasta a Rekuval Rómába-t, és Zita naplóját is a Camino-ról, így teljesen képbe volt mindennel velünk kapcsolatban. Tudott erről a túránkról is, elolvasta az első négy nap pontos útitervét, megtalált minket, és ezzel egy nagy meglepetést és egy igen szép élményt szerzett nekünk a második napra.
Nem csak azért jött, hogy egyszerűen találkozzon velünk, hanem hogy áldást adjon ránk, és Zitának Pünkösd vasárnap révén oltári szentséget. Fantasztikus volt vele beszélgetni, nagyszerű történeteket mesélt, és megerősített minket abban, hogy amit csinálunk, nem vakmerő őrültség, hanem egy nagyszerű módja a világ, saját magunk és egymás megismerésének. Duplán örültem Zoltánnak, mert Zita nagyon szeretett volna misére menni Kecskeméten, de sajnos nem tartottak azokban az órákban, amikor ott tartozódtunk. Ezt most Zoltán pótolta nekünk, ezért ezer hála és köszönet.

A szegedi halászlé, és a platánfák meséje

Este spárgakrémlevest főztünk, majd miután elbúcsúztunk Zoltántól, a tűzhöz orientálódtunk a többiek mellé. Ezen az estén Hunorral is bővült a csapatunk, aki előző nap érkezett ide Nagyváradról 200 km-t tekerve a Tisza gátja mellé. Reggel elmesélte, hogy egyszer részt vett egy 280km-es MTB versenyen, amiben 5000m szint is volt. Ezt meghallva, nevetve konstatáltuk, hogy akkor valószínű őrá nem kel majd sokat várni ezen a túrán.
Ezen a reggelen búcsúztunk el Dúdtól, aki Kutyával és Bercivel idáig kísért minket. Ők egy teljesen más túratempóhoz szoktak, ezért néha nagy türelemre volt szükségük a velünk együtt haladáshoz, de azért nem hiszem, hogy bánták, hogy velünk tartottak. Nekem mindenképpen nagyon jó volt, hogy az első két nap velünk volt Ádám, aki egy főiskolai sakkparti óta országos cimborámmá vált. Most egy darabig nem futunk együtt a Hármashatár-hegyen, de egy biztos: hazajövünk egyszer! Mert itthon van a Családunk és itthon vannak a Barátaink. Erről még nem írtunk, de bizony kemény volt a búcsú a szeretteinktől, különösen édesanyáinktól. Na de evezzünk vissza vidámabb vizekre.
Még nem esett szó Koller Andorról, aki Lakitelektől Baksig kisért minket. Túránk harmadik reggelén 8 éves kislányával jelent meg a táborunknál, így még mindig egy tíz fős csapattal tekertünk át Csongrádra a pontonhídon. Itt Hanna hazatekert, a csapat pedig folytatta tovább a töltésen. Baksig csak egy néhány kilométeres szakasz volt nehéz a betonlapok miatt, de ezt leszámítva kiváló aszfalton tekerhettünk a töltésen.
Baksnál még készítettünk egy nagy csoportképet a kereszteződésnél található „Útjelző táblánál”, majd betettük magunkat egy kocsma árnyékába sziesztázni a legforróbb délutáni időkre. Ekkor csatlakozott hozzánk Bujna Ági és két barátnője. Ők Szegedről tekertek elénk, hogy elkísérjenek Szegedig minket, majd ott az estét is együtt töltsük. Aztán Áginak befigyelt egy fontos állásinterjú, így maradt csak az együtt bringázás, de Ági mindent pontosan leszervezett nekünk Szegeden.
A ferenceseknél laktunk a Mátyás téren, ahová Makra Péter jóvoltából egy óriási adag nagyon finom halászlét is kaptunk a Szélkakas vendéglőtől. Ági anyukája segített nekünk a vacsoránál, amit a szállásunk udvarán fogyasztottunk el, igen jó hangulatban. Társaságunk tagjai 10 és 68 éves közöttiekből állt, mégis teljesen jól elvoltunk együtt ezen a három napon. A vacsorával még nem volt vége az estének, Dova egy vetítést szervezett le nekünk a templom mögötti platánfák alatt. Utánfutójával hozott egy aggregátort, laptopot és vetítőgépet. A fák közé kifeszített négy összevarrt ágylepedőből volt a vetítővászon, így a fűben ülve nézhettünk a bringás, fenntarthatósági és környezetvédelmi témájú filmeket. Jó volt Andrással (becenevén: Dova) találkozni, nem csak azért mert jó sztorikat mesélt az európai kerékpártúrájáról, hanem mert jó volt látni, hogy van még más is, aki tisztában van a környezeti problémákkal, hajlandó szembesülni velük, és hisz is abban, hogy lehet tenni ellenük, és ezt elég bátor hirdetni is, felhívni rá a figyelmet. Ráadásul bringás fronton is eléggé ott van. Jó tudni, hogy vannak ilyen emberek, remélem, mire hazajövünk, még sokkal-sokkal többen leszünk!

Temesvár, Jósika utca 4.

Negyedik nap, a Szeged – Temesvár szakasz elején a legtöbb eddigi útitársunktól elbúcsúztunk, a határ után már csak négyen maradtunk Danival és Zétával. Zéta is nagy rekus, és remek útitársnak bizonyult, nagyon örültünk neki, hogy sikerült ezen a szakaszon személyesen is megismerni. Remekül haladtunk ezen a napon, 117km-t tettünk meg jó hangulatban, a legtöbb időt az úton négyen szorosan egymás mögött tettük meg vonatozva, 22 és 25 km/h között.
A Temesvár kezdete táblánál nagy örömködést csaptunk, majd konstatáltuk, hogy itt egy órával előbbre van, mint mi hittük, és máris elkéstünk a szállásadónkkal való találkozással. Persze egy-két sms és egy telefonhívás után már tisztáztuk is a helyzetet, és pár perc múlva már Dudi első emeleti lakásán voltunk mind a négyen, fekvőbringástul. Zuhany, aksik töltése, ruhák mosáse, internet, vacsora, és még az Unicum is előkerült, éjjel fél kettőig beszélgettünk, angolul, magyarul.
Az ötödik nap pihenő volt, 20km-t sem tekeregtünk a városban, megnéztük a főteret és vásároltunk tartalék gumitömlőt kerekekhez. Meglátogattunk Renit, Zita volt iskolatársát a Notredame rendházban, ahol kaptunk vacsorát, és szedtünk egy csomó mentalevelet és mindenféle fűszereket a továbbiakhoz. Jó volt ott lenni Reninél a csöndes kis kertben, miután egész délután a városban voltunk. Köszönet a vendéglátásért!
Temesvár egyébként nagyon tetszett mindannyiunknak, Reni elmondása szerint az elmúlt években épült ki ilyen szépen, rengeteg szépen rendbe rakott parkot láttunk és az utak minősége is jó volt. A „bringasávokat” is most kezdték felfesteni a járdákra és az utak szélére, még sokkal viccesebben, mint otthon néhány helyen. Egyrészt a sáv nincs fél méter széles se, másrészt sokszor olyan extrém helyeken vezették át, hogy az elképesztő. A legdurvább amit láttunk egy húsz centi magas padka volt, egy parkolást akadályozó karóval megspékelve a keskeny kerékpársáv közepén.
El ne felejtsem a legfontosabbat, ami miatt tulajdonképpen Temesvár felé jöttünk: Jósika utca 4. – Lali papa szülőháza. Megtaláltuk a szomszédos parkot, és egy utcát is, amit a régi Jósika utcának véltünk – a mai Str. Virgil Onitiu-t. Sajnos indulás előtt nem maradt időnk pontosabban utána járni ennek az utcának, és Lali papa sem emlékezett már teljesen pontosan a házra, de amit találtunk házat ebben az utcában a négyes szám alatt, az tény, hogy egy nagyon öreg ház volt. A helybeliek elmondása szerint egy magyar „Nagy” család lakja még, de épp nem voltak otthon, hiába próbáltunk csöngetni, nem jött ki senki. Zita a nyakamba ült és bekopogtunk egy ablakon is, de nem sikerült senkit megtalálni a házban. Mindenesetre készítettünk néhány fotót a kapunál, és jól éreztük magunkat ezen a délutáni kis „menjünk el és találjuk meg Lali papa szülőházát” küldetésen. Amit lehetett, megtettünk, és reméljük, hogy jó helyen jártunk. Ha nem, hát így jártunk, mi megpróbáltuk, itt voltunk, találtunk egy szép öreg házat, amire tökéletesen illik a leírás, tiszteletünket tettük és ez a lényeg.
Az első öt nap, a mai temesvárit is beleszámítva 387,6 km-t tekertünk, 5418 Ft-ot költöttünk ételre, és 6975 Ft-ot egyébre. Ez összesen 12393 Ft-ot, ami belül van a 5 Euro / fő / nap-on. Persze ez csalóka, hiszen kétszer 3000 Ft-ot mobiltelefonaink feltöltésére költöttünk, amit remélhetőleg nem fogunk megismételni 5 naponta, ahogy póttömlőt sem 5 napra vettünk. Ezt kompenzálandó sokkal kevesebbet költöttünk ételre, hiszen rengeteget hoztunk otthonról, és Szegeden is megvendégeltek minket. Egy szó mint száz reméljük ezt tudjuk tartani, ahogy a napi kilométerátlagokat is.