Nászút a Föld körül

Búcsú Alitól

Edirne-t sikerült még délelőtt elhagynunk. Alival tekertük az első 25km-t. A táj dombos volt, és viszonylag egyhangú, mezőgazdasági terület. 25km után megálltunk egy falu közponjában, beültünk egy teázóba.

Itt volt a helyi férfinép is, kártyáztak, teáztak, na és persze egymás után nyomták a teákat. Fél líra volt a tea, úgyhogy mi is ittunk párat, illetve vettünk egy literes jégkrémet is 3 líráért. Szóval eldőzsöltünk talán 500 Forintot is. A pihenő alatt megtisztítottuk a tefloncsöveket a bringákon Dani legújabb találmányával: egy apróra vágott mosogatószivacsot szorítottunk két láncszem közé, majd körbetekertük párszor a láncot, hagy szedje ki a dzsuvát a csövekből a szivacs. Ezután jött az újrazsírozása a láncnak. Ezt muszáj volt megtenni, mert Edirne előtt elég sok vizet kaptak a gépek, és bár még nem nyikorogtak kenésért, de érezni lehetett rajtuk, hogy itt az ideje. A pihenő után fájó búcsút vettünk Aliéktól. Nagyon jó volt Alival tölteni ezt a hétvégét, tényleg hiányzott nekünk, miután újra nekivágtunk ismét hármasban az országútnak.

Ayranos bulgur lavasba csavarva

Az út továbbra is hullámzott. A délutáni szieszta helyszínének a kimondhatatlan nevű Kirklareli-t tűztük ki célul 60km-re Edirne-től, de a dombok annyira megfárasztottak és belassítottak minket, hogy már inkább vacsoraidőben érkeztünk meg. Gyorsan találtunk egy BIM-et, ahová Zita és Dani bementek vásárolni, amíg én őriztem a bringákat. Mint pár perccel később kiderült, a rendőrség parkolójában hagytuk a bringákat. Erre a rendőrkapitány figyelmeztetett személyesen, persze kézjelekkel, mert nem beszélt angolul, és én sem törökül. Ennek ellenére nagyon rendes volt a fickó, azt hittem el fog hajtani, de maradhattunk.

Amíg Daniék a boltban voltak, én már ki is néztem a vacsorafőzés helyszínét. A rendőrség épülete mögött volt egy tipikus kiülős teázós hely. Rengeteg ilyet láttunk minden faluban és városkában. Általában egy parkosabb, fás rész, ahová random le vannak rakva asztalok, székek, és itt teázik a jónép. Na, mi is egy ilyen asztalhoz ültünk le, és kaptuk elő a konyhaszettet. Hamar sercegett a hagyma, amit ayranos bulgurral öntöttünk fel, majd fűszereztünk meg – Zitának és nekem kicsit túl csípősre. Ezt az eledelt citrommal tettük bele a lavasba, ami egy nagyon vékony tésztalepényszerű valami, boltban kapni, és mi azért szeretjük, mert könnyű belepakolni mindenfélét, és aztán megenni, mint egy gyrost otthon. Szóval ayranos bulgurt ettünk lavasba csavarva. Magyarul vizezett sós joghurtban kifőzött hagymás alapon megpirított, fűszerezett előpárolt tört búzát citrommal vékony tésztába csavarva. :) Elég vad volt, még úgy is, hogy egy kis apró szeletekre vágott kebab húst is pirítottunk hozzá Zitával. Próbáltuk úgy elkészíteni, hogy hasonlítson a hazai ízekre, de végül semmi olyasmire nem hasonlított, mint amit otthon megszoktunk. Persze ehhez jobb, ha hozzászokunk, mert ahogy haladunk, úgy lesznek egyre idegenebbek az ízek is.

Hotel Petrol*** – Kizilcikdere

A vacsora után rám maradt a mosogatás, amin úgy felhúztam magam, hogy kijelentettem, hogy én soha többet… Ha kell, inkább elpakolok mindent zsírosan, de soha többet nem mosogatok (próbálok mosogatni…) egy vendéglő lepukkant, koszos WC-jében, jéghideg vízben, mosószódával, Daninak a miniatűrre (1x1x2cm) vágott mosogatószivacsával, egy olyan helyen, ahová nem tudok semmit sehová lepakolni, mert minden mocskos és dzsuvás, mert 1 méterre van a piszoár a mosdókagylótól. Utólag már értelmetlennek tűnik az egész, inkább töltöttem volna csak vizet az Ortlieb zsákba és mosogattam volna egy bokor mellett, még az is százszor jobb lett volna. Na de mindegy, ezt is túléltük, és vacsora után úgy döntöttünk, hogy még gyorsan rázendítünk pár kilométerre, és áttekerünk a szomszéd kis faluba, mielőtt lemegy a nap.

Ez éppen sikerült is, egy nagy emelkedő után megérkeztünk a mókás nevű Kizilcikdere-be, ahol egy kolbászbolt előtt útbaigazítottak minket: ha sátorhelyet keresünk akkor irány a faluvégi benzinkút. Mivel a benzinkutakat Ali is említette már sátrazáshoz, nem is gondolkodtunk tovább, gurultunk a kúthoz. A kutas srác rendes volt, kaptunk tőle ivóvizet, és nemhogy sátorhelyet mutatott, hanem egy fedett, oldalról mellmagasságig érő falakkal, és rácsokkal határolt, zárható helységet a sátrazáshoz. Ez valamiféle tároló volt a benzinkút tőszomszédságában, de teljesen üresen állt, így megkaphattuk szállás gyanánt éjszakára. Ez teljesen tökéletes volt nekünk, se több, se kevesebb, mint amire szükségünk volt, csak pont annyi. Bent a tárolóban még egy asztal is volt padokkal, itt este tudtam naplót írni, másnap pedig tökéletes volt a reggelihez. Bőven volt helyünk felállítani a sátor hálófülkéjét, és Dani is remekül ki tudta feszíteni a függőágyát. És még mosdónk is volt a benzinkútnál. Az egyedüli szépséghiba az volt, hogy az aratógépek egész éjjel mellettünk jártak ki-be egy udvarba, és ez bizony elég hangos volt. Persze azért az alvásban nem akadályozott meg minket, hiszen elég fáradtak voltunk.

Hullámvasút a táj

Reggel gyorsan össze tudtunk szedelődzködni, és délelőtt sikerült egy 20km-t harapnunk a távból az első megálló előtt – ami ismét egy benzinkútnál volt. Itt is nagyon kedvesek voltak velünk, megkínáltak teával, és még egy kis műanyag asztalunk is volt kisszékekkel, ahová leülhettünk. Törökországban a legolcsóbb jégkrém fél líra, ami kb. 58 forint, és az a komoly, hogy ez az ára a benzinkutaknál is. Így történhet meg az, hogy Zitámat egy ilyen pihenő alkalmával igen olcsón el tudom kényeztetni: egy jégkrémmel és egy talpmasszázzsal. A benzinkút után még ugyanabban a faluban megálltunk wifit vadászni – mert nem volt még vendéglátónk Isztambulban, és megenni egy lahmacun-t – mert a reggeli már régen átalakult kilométerekké.

Sajnos a táj továbbra is hullámos maradt, aminek nagyon nem örültünk, mert igen fárasztó és idegtépő volt így haladni. Hamar meg is álltunk ismét, Zita egy turbesi mellett csapokat fedezett fel, ez a hely ideális volt egy hajmosásra, így megálltunk egy rövid pihenőre, amig Zita megejtette a műveletet. A türbesi egyébként valami kápolnaféle, persze itt nem beszélhetünk kápolnáról, úgyhogy mondjuk inkább úgy, hogy egy kis vallási épület, egy kis mecset. Amíg itt vártunk Zitára, hatalmas gyermeksereg gyűlt körénk, először kicsit irritáltak, de aztán nagyon megbarátkoztam velük. Tetszett nekik a fényvisszaverő szalag a bumról, és miután megmutattam, hogy csattan fel a karra, egyesével mindegyikőjük csuklójára fel kellett pattintanom, amit rettentően élveztek. Érdekes volt látni, hogy amikor búcsúzásképpen készítettünk velük egy kis csoportképet, a lányok távol maradtak, hiába hívtuk be a képbe őket, a közelükbe se jöttek a fiúknak.

Kóla és kung-fu a fűben – Egy kamionsofőr a barátunk

Újabb keserves emelkedők jöttek, és az egyik ilyen kaptató végén pihenőt fújtunk, letámasztottuk a bringákat egy fa alá, és leültünk a fűbe szusszani. Nem telt el egy perc, amikor egy fickó jelent meg egy 2,5L-es kólával a kezében. Egy kamionsofőr jött oda hozzánk, és kínált meg minket a jéghideg üdítővel. Csak miattunk állt félre a teherautóval, hogy hozzon nekünk egy kis frissítőt. Miután e-mail címet cseréltünk, és kézjelekkel megbeszéltük, hogy nagyon köszönjük és nagyon hálásak vagyunk, hátrahagyva a maradék két liter kólát visszament az emberünk a teherautójához. Ránk hagyta az egész üveget. Micsoda arcok vannak itt Törökországban, hihetetlen.

A kólás emberünk bár feldobott minket, de azért még elüldögéltünk a fűben jó egy órát, közben Dani mutatott nekünk egy erősítő-nyújtó kung-fu gyakorlatot, amit igen vicces volt megtanulni, de végül többé-kevésbé sikerült mindkettőnknek Zitával.

Tea, wifi, áram és kebab… Mi kell még a boldogsághoz? (egy isztambuli vendéglátó)

Ahogy nekiindultunk, kiderült, hogy egy hatalmas, hosszú és elnyújtott lejtő előtt álltunk meg, ami szinte berepített minket a következő városba, ahol végre találtunk wifit. Persze ismét egy nagyobb kiülős teázós helyen, ahol nagy szerencsénkre a jégkását áruló sráctól még konnektort is kaptunk, így nagy volt az öröm. Ami sajnos gyorsan alábbhagyott, mert még mindig nem kaptunk egy pozitív választ sem Isztambulból vendéglátó ügyben, így nem maradt más hátra, mint szétküldeni újra vagy 10 kanapé kérelmet, és örülni a sok lelkesítő hozzászólásnak a honlapon. El sem tudjátok képzelni, mennyi örömöt és lelkesedést tudnak adni nekünk! :) Jó olvasni, hogy tetszik másoknak, amit csinálunk, és ahogy publikáljuk azt a honlapon. Az meg pláne, amikor azt olvassuk vissza, hogy sikerül másokat inspirálnunk.

A meglepetéseknek még nem volt vége, mert egyszer csak ismerős arc köszönt oda az asztalunkhoz. Kamionos barátunk talált ránk ismét, hamar leültettük asztalunkhoz, amin így gyorsan ott termett egy újabb kör tea. Jót beszélgettünk az emberrel, így monitor mellett már meg tudta mutatni, hogy hol lakik, és hogy mit merre szállít. Jó fej volt nagyon. Fél óra múlva aztán elköszönt tőlünk és egy 10 lírást hagyott az asztalon. Nem ez volt az első alkalom, hogy teára hívtak meg minket. A pihenő után még magunkba raktunk egy-egy kebab dönert 2-2 líráért, majd ismét nekileselkedtünk az útnak.

Hotel „Organik Farm”****

Egy díszes kerítés jött szembe velünk az út jobb oldalán, amit akár várfalnak is nézhettünk volna. Meg se beszéltük, de mind a hárman behúztuk a fékjeinket és már másztunk is fel az kőfal ablakaiba egy vicces csoportkép erejére. Persze az új fényképezőgépen okosan csak 2 és 10 másodperces időzítés van, ezért szó szerint sprintelnem kellett, hogy fel tudjak még ugrani idejében az ablakba.

Pár kilométerrel később egy „Organik Farm”-ra lettünk figyelmesek, először túlgurultunk rajta, aztán Dani javaslatára visszafordultunk beköszönni, hátha akad egy sátornyi szabad hely a sok zöldség között a kertben, ahová be tudunk kéredzkedni. Mire a kapuhoz értünk, Ehmet és felesége már a kapuban álltak. Pár perc múlva már egy asztalnál találtuk magunkat, ahogy kávézunk velük, két óra múlva pedig már a rakija is előkerült a táskáinkból, a dinnye, a szárított csicseriborsó és a szotyola mellé. Ehmet felesége megtanított minket pár szóra törökül, sőt mi több, a számokat is sikerült megtudnunk tőlük. Mindezt úgy, hogy mutogattunk és rajzoltunk, mert a közös szókincsünk kb. 10-20 szóban merült ki, de ennek ellenére azt hiszem elég jól elvoltunk. Még azt is sikerült megtudnunk, hogy van egy lányuk és egy fiúk, de utóbbinak még nem sikerült feleséget találni, mert nincs meg a házra való. Pedig egyébként nem vehetik túl komolyan az iszlám szabályait, mert bent a házban a lépcsővel szemben három bikinis néni figyelt a plakátokon Efes sört tartva a kezükben… :) Ebből már azt is kitalálhattátok, hogy nem állítottunk sátrat az udvaron, végül betessékeltek minket egy-egy matracra a kis ház tetőterébe. Jó volt megismerni Ehmetéket. Számomra az este csúcspontja az a nagy öröm és nevetés volt tőlük, amikor el tudtam nekik mondani az ő nyelvükön, hogy 1500km-t jöttünk Budapesttől idáig.

Teázás a sarayi rendőrfőkapitánnyal – A macska és a döner

Reggel úgy ébredtünk, mint akiket agyonvertek, az esti rakijázás és a tegnapi kung-fu gyakorlatok nem tettek valami jót a testi jólétünknek. Begurultunk Saray-ba, és az első BIM-be vettünk reggelinek valót, majd egy kis park oldalában, egy teázó Atatürk („Minden Török Atyja” – Törökország nagy dicső reformere volt) szobor aljába. Kiderült, hogy az épület, aminek az oldalában található az Ata Türk szobor, a helyi rendőrkapitányság és be voltunk kamerázva, így pár perc múlva már a rendőrkapitánnyal néztünk farkasszemet. Bennem volt egy félsz, hogy elhajt minket innen, hogy mit képzelünk mi itt, hogy Atatürk mellett reggelizünk az utcán, de gondolhatjátok, hogy nem ez történt. Hanem barátságosan kezet nyújtott, bemutatkozott, majd beinvitált minket a rendőrségre, egy teára. Eszméletlen figurák ezek a törökök! :) Öt percre rá már az esküvői videónkat mutattuk a rendőrkapitánynak a saját számítógépén. Aztán előkerült egy helyi bölcs öreg is, látszott rajta, hogy tiszteletben tartják a többiek, igazi lokál mikulás volt az ősz szakállú öreg bácsika. Ő volt az egyetlen, aki beszélt a törökön kívül még egy kis németet, így Danival jól elbeszélgettek kicsit. Közben azért féltettük odakint a cuccainkat, rendőrkapitányság és kamerák ide vagy oda, azért mégis. De a rendőrök megnyugtattak, hogy nem lehet baj, ne aggódjunk, nem nyúl itt senki ember fia a bringákhoz. Ez így is volt, de egy dologra ők sem gondoltak, méghozzá egy macskára, aki kieszi a csirkehúst Zita Tavuk Dönerjéből. Ezen már csak mosolyogni tudtunk… A szendvics 1 líra, vagyis 113 forint volt, és Zita már nagyjából végzett vele, amikor jött a kapitány, és mi kint hagytuk a cirmosnak az ennivalót.

Diadal az emelkedők felett

Saray után megváltozott a táj, cserjés erdőben nyílegyenes hullámvasút következett, az elképzelhető legingerszegényebb és legidegőrlőbb terep… Utáltuk is nagyon, alig vártuk a végét, ami Safaalan-ban várt minket. Dani előrehúzott, így mire mi odaértünk, már a harmadik teáját itta – természetesen a helyiek határtalan vendégszeretetében. Itt találtunk egy netkávézót, ahol a harmadik gépnél végre tudtak nekünk netet csiholni, de ez csak arra volt jó, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy még mindig nincs szállásunk Isztambulban. A falu szélén vertünk tábort, egy fa árnyékában, egy ásványvízüzem szomszédságában. Átmentem vizet kérni, majd egy kiadós ebéd következett, sajtkrémes-kukoricás lavast ettünk. Kidőltünk mind a hárman jó egy órára, csak feküdtünk a fűben, ez a reggeli ébredés és a délelőtti menet kikészített minket.

Indulás után egy kényelmes lejtő után egy igen hosszú, és meredek kaptató jött, majd újabb lejtő és újabb kaptató… Ismét csak a szokásos erdőnkben. De ezek már valahogy sokkal jobban ízlettek mindkettőnknek (Daninak eleve nem volt baja velük), ebben valószínű több dolog is közrejátszott. Egyrészt hozzászoktunk a fölfeléhez, másrészt ezek hosszabbak voltak, így kevésbé fájtak. És leginkább harmadrészt, átállítottuk az agyunkat, felpörgettük magunkat az emelkedőkön, lassan, de könnyedén, 6km/h-val, és nem érdekelt minket, hogy lassúak vagyunk, örültünk neki, hogy egyáltalán haladunk és nem szenvedünk, sőt egyszer elérjük az emelkedő tetejét, ahol már vár minket a jutalomlejtő.

Hotel Műv.ház Fecskefészek***

Az egyik ilyen lejtőnek az aljában volt Ihsanyie, egy nagyobb falu. Kis kitérő volt a főútról, de mivel éhesek voltunk és egy lahmacun-ra, vagy kebabra vágytunk, betértünk. Itt történt, hogy az egyik meredek utcán való felkapaszkodáskor elszakadt Dani lánca. Amikor utoljára próbált ilyet megjavítani, beletörte a láncbontóját, így most rám maradt a nemes feladat, nyakig fekete olajossá válni. De előbb ettünk egy-egy dönert 2-2 líráért, és engedtünk a helyiek unszolásának, leültünk az asztalukhoz egy jó török teára. Bő húsz perc alatt összeszenvedtem újra a láncot, most sikerült elsőre úgy, hogy nem esett ki belőle a patent, és még a csavarást is elfelejtettem belerakni. :) Persze ahogy az várható volt, szép fekete lett a kezem, aminek annyira nem örültem. Az egész műveletet kb. 20, a teáját éppen a falu közepén lévő kocsmában fogyasztó férfi nézte végig, és mire végeztem vele, Zita már csak annyit mondott, hogy egy fickót kell követnünk, és lesz szállásunk. Merthogy közben elég jól ránk sötétedett és úgy döntöttünk, innen ma már nem gurulunk tovább. Egy üres művelődési házba vezettek minket. Pontosabban nem volt üres, mert a színháztermet két fecskecsalád lakta, Zita nem kis örömére. Úgy bírom, ahogy ez a csaj tud örülni ezeknek a dolgoknak. Azt látni kell, amikor Zita az örömtől tapsolva fényképezi a kis madárkákat, vagy ahogy kommentálja, ahogyan az anyafecske eteti a fiókáit. Még egy létrára is felmászott, hogy közelebbről láthassa a fecskefészkeket. Egyébként tényleg vicces volt, hogy a műv.házban raktak fészket, a plafonon található neoncsövek tövébe. Valószínű nincsenek itt sűrűn programok. A színpadon található matrac és asztal megint csak pont tökéletes volt hálószoba, konyha és iroda gyanánt, a mosdóban pedig találtunk egy slagot, amivel – igaz jéghideg vízzel, de – kiválóan le tudtunk zuhanyozni. Hosszú és fárasztó napunk volt, de a végén megint tető volt a fejünk felett. És Dani is boldog volt, mert megint ki tudta feszíteni a függőágyát.

A határtalan török vendégszeretet

Reggel természetesen nem tudtuk elhagyni a falut egy teameghívás nélkül. Subasi előtt, épp, mikor kiértünk az erdős részről vissza a szántóföldek közé, 3 bringás jött szembe. Fiatal srácok a UK-ből, Isztambulból Budapestre tekernek, térkép nélkül indultak el, merthogy Bulgáriáig úgy sem lehet eltéveszteni, és majd ott vesznek Bulgária térképet… Laza! :) Adtunk nekik pár jótanácsot, meséltünk sokat nekik az útról, s hogy mi vár rájuk. Megadtuk nekik Ali telefonszámát, és a lelkükre kötöttük, hogy ha Edirne felé mennek, feltétlenül dobjanak neki egy sms-t és fussanak össze Ali-val, minimum egy teára, de inkább egy kanapéra. Ja tényleg, Ali, ha itt vagy: Igazad volt, amint olvashatod, ezeregy teameghívást kaptunk… Elképesztő közvetlen és barátságos népség ez a török! :)

Subasi-ban komoly pihenőt fújtunk. Először csak tízóraizni álltunk volna meg, de aztán találtunk wifit, és láttuk, hogy még mindig nincs hol laknunk Isztambulban. Ennek már a fele sem volt tréfa, hiszen úgy terveztük, hogy ezen a napon megérkezünk a 18 millió fős nagyvárosba. Fogtuk hát a netbookjainkat, és leültünk velük a betonra a kocsma előtt, ahol a wifit találtuk. 5 perc múlva valahonnan szemből, nem is láttuk honnan, de egy fickó egy tálcán három csésze teát rakott elénk… :) Sajnos a tea nagyon nem tudott feldobni minket, morcosak voltunk, hogy itt kell tikkadnunk a kis monitorok előtt, ahelyett, hogy rónánk az utat. Persze semmiképp nem akartunk úgy begurulni Isztambulba, hogy nincs hol aludtunk, egy ekkora városban már nem vicces a szabadban aludni vagy benzinkutak kertjében, már ha egyáltalán van nekik olyan egy városban. Danira is ráragadt az aggodalom, de hamar felülkerekedett rajta és amikor már én is épp úgy döntöttem, hogy elég ebből a betonon ücsörgésből, ő már épp kérte a két sört. Na nem csak azért, hogy oldjuk vele a hangulatot, hanem hogy leülhessünk, rendesen, asztalokhoz. Így már mindjárt gyorsabban repültek a CS Request-ek, és hamarosan végre kaptunk is egy választ. Igaz, csak az első éjszakára, de tud minket fogadni Kivanc. Meglett a cím is, betápláltam a GPS-be, és már pakolásztunk is. Ekkor jött egy öreg bácsika, és egy-egy 50 ficcses jégrémmel kínált meg minket… Hmmm, a pisztáciás még finomabb, mint a vaníliás! :) Indulás előtt még a vendéglőstől is kaptunk egy-egy fél literes jéghideg ásványvizet. Ez a török vendégszeretet. Költöttünk 10 lírát a kocsmában a kólára és a két sörre, de kaptunk mellé három ásványvizet, három teát és három jégkrémet a helyiektől, az áramról és az internetről nem is beszélve. Mindezt úgy, hogy csak ott voltunk, nem kértünk senkitől semmit, de még csórónak sem látszottunk (két laptoppal és 3 furcsa bringával…), csak épp messziről jöttnek. És a törökök amint láthatjátok szeretik azokat, akik messziről jöttek az ő Törökországukba. Apropó, azt írtuk már, hogy a törököknek, mi „Magyarisztán”-ból valóak vagyunk? :) Vicces, de tényleg így mondják az országunkat. Persze ezzel nem vagyunk egyedül, Bulgarisztán még viccesebben hangzik.

Subasi után egy igen kemény és hosszú emelkedő következett, aminek a tetején ismét megálltunk pár lírát költeni. A helyi pékségnél vettünk némi pékárút, és a közeli boltban egy csomag mogyorókrémet. Mivel kifogyóban voltunk a lírából, ez volt az ebédünk. A bolt előtt ültünk le, a bringák körül tyúkok kaparásztak, szóval megvolt a helynek a hangulata, pláne, hogy a szomszédban ott ültek a szokásos teázós népek, kint a teraszon, pont úgy, mint bárhol máshol, ahol eddig láttuk az országban. De most nem ők hívtak meg egy teára, hanem egy nyugati autón érkező öreg török, aki húsz évet húzott le Németországban, és most itt van nyaralója a tenger partján, de az otthona már Németország. Elbeszélgetünk vele, aztán ki-ki ment a maga útjára, ő a nyaralóba, mi pedig neki Isztambulnak.

Mert innentől bizony már elkezdődtek az elővárosok, és velük együtt a széles, sok sávos utak. Egy 10 perces videó bontásban már beszámoltunk az Isztambulba való megérkezésünkről. Apró szakaszokban videóra vettem ezt a jeles eseményt, amitől mindannyian nagyon tartottunk, mert mindenki mindenhol azt mondta, hogy Isztambulba bejutni, vagy onnan kerékpárral kijutni rémálom. Dani mégis pozitív várakozással állt hozzá a dolgokhoz, és ez aztán átragadt ránk is.