Nászút a Föld körül

Megtalálni az otthonunkat Isztambulban – Nem könnyű

Isztambulba megérkezni eleinte azt hittük, hogy gyerekjáték, mert választottunk egy a forgalomtól viszonylag mentes, ám hosszabb utat, ami tényleg nagyon kényelmes és nehézségektől mentes volt. A dombok ellaposodtak, így nem volt többé meredek emelkedőnk, és a lejtők is sokáig tartottak. Volt leállósávunk a szinte kihalt autópályaszerű úton, majd ahogy beértünk a városba, a forgalom továbbra sem növekedett különösebben, és minden gond nélkül tudtunk csorogni befelé. Ám a belvárosban sajnos átzavart minket a GPS egy-két komolyabb dombon, ami nem esett annyira jól 6km-el az érkezés előtt. Erről már készült egy videó, amit már posztoltunk is, és az előző bejegyzés végén is szerepelt már, de aki még nem látta, az itt megnézheti.

Egy Cevahir nevű pláza elé beszéltük meg a találkozót Kivanc-al, de sajnos az utolsó két sms-em nem kapta meg, mert lemerült a keret a telefonomról. A tanulságot levontuk, feltöltőttük a telefonomat, és beállítottunk rajta egy visszaigazolást az sms-ek kézbesítéséről. Kivanc a -2-on lakik, oda pakoltuk le a bringákat, és kaptunk egy pici szobát. Ennek is nagyon örültünk, mert legalább volt hol, kinél laknunk. Kivanc-nál csak átmenetileg voltunk, csak egy napra tudott minket fogadni a lakásában, aminek nem is ő a főbérlője, így másnap mennünk kellett. Persze csak este, napközbenre otthagytuk a bringákat és a cuccainkat.

Reggel sikerült elaludnunk, így kénytelenek voltunk egy taxit fogni, hogy még időben odaérjünk az iráni nagykövetségre, ami Isztambul egy másik negyedében van, Sultanahmed-ben. A taxiért 19 lírát fizettünk, ami kb. 2200 Forint. A taxival való utazás nem volt ám akármilyen. Először is a taxis úgy vezetett mint egy őrült, de ez még elment volna, de indulás után 2 perccel egy égő autóval találkoztunk. Egyikünk sem látott még soha ilyet élőben, hát most megkaptuk Isztambulban rögtön az első nap. Taxisunk megfordult, majd kis utcákon keresztül kikerülte a kigyulladt autót.

Barátok Nigériából – A Kék Mecsetnél és a tengerparton

A nagykövetségről sajnos elkéstünk, mert nem 12:30-kor zárt, mint ahogy tudtuk a Lonely Planet fórumról, hanem 11:30-kor. Maradt tehát a hétfő reggel 8:30. El nem keseredtünk, vásároltunk egy nagy ayrant egy élelmiszerboltban, beültünk egy helyre elkölteni 4 lírát két lahmachunra, Dani is vett magának gyümölcsöket, majd kiültünk a Kék Mecset melletti füves parkban. 2010-ben Isztambul volt Európa kulturális fővárosa és az ezen az apróból kiépített, ingyenes, publikus wifi hálózatot még nem kapcsolták ki, így simán tudtunk internetezni. Ki is küldtünk még vagy 12 requestet, és jelentkeztünk a szombati hajós bulira. Egy 400 fős Couchsurfing buli volt készülőben a Boszporuszon, amit erősen javasoltak nekünk a helyi CS tagok.

A parkban mellénk ült egy fekete srác és egy nő, érdeklődtek az internet elérésről, megmutattuk nekik, melyik hálózatra kell csatlakozni, de itt nem maradt abba a beszélgetés, hamarosan már ismerősök voltunk Facebook-on, és fényképeket nézegettünk az utazásunkról. Thomas és anyukája – akiről először azt hittük, hogy a párja, annyira fiatalos – Nigériából jöttek, és ez volt az utolsó napjuk Isztambulban a hazautazásuk előtt. Miután kibeszélgettük magunkat egymással, úgy döntöttünk, hogy együtt folytatjuk a városnézést. A Hippodrom téren az oszlopokkal kezdtük. Itt egy utcai árus környékezett meg minket, és végül meggyőzte Thomas-t, hogy vásároljon nála egy Isztambul útikönyvet. Nálunk is próbálkozott, de mi egyenesen és őszintén elmondtuk neki, hogy kicsi a költségvetésünk és amúgy sem lenne jó ötlet, mert utána vagy el kéne ajándékoznunk, vagy cipelnünk kéne ki tudja hány kilométeren keresztül, hiszen mi nem repülünk haza, hanem még hónapokat, éveket kerékpározunk… Mire a srác tovább érdeklődött, kérdezte honnan jöttünk, mondtuk, hogy Magyarisztánból. Azt hittük, csak álérdeklődés, amit csinált, de biztos, hogy nem az volt, mert a végén kaptunk ajándékba egy 10-es csomag képeslapot. Elképesztő! Ezek a törökök még a városban is jó fejek. Mind a hárman biztosra vettük, hogy a csávó csak a pénzre megy, de nem, egyszerűen jó fej volt.

A Kék Mecsetbe afrikai katolikus barátaink meredeknek találták volna levenni a cipőjüket, ezért nem jöttek be velünk. Ezt eleinte kicsit furcsálltuk, de aztán ugyanúgy elfogadtuk. Ők tudják. Másban is érdekesek voltak Thomas-ék. Lementünk a tengerpartra, ahol kiderült, hogy egyikőjük sem tud úszni. Thomas anyukája nagyot sikoltott, amikor egy ember a 3 méter magas betonperemről, ahol álltunk, beugrott a naaagy semmibe, a vízbe. Aranyos volt, teljesen megrémült, és úgy nézett az ember után, mintha az a 10. emeletről ugrott volna le. Aztán persze amikor meglátta úszni, megnyugodott szép lassan. Ezek után Zita kézen fogta, és rávette, hogy együtt bokáig merészkedjenek a vízbe. Mellettünk helyi gyerekek gatyára vetkőzve folyamatosan hátraszaltóztak a vízben, így kis híján mi is rávettük magunkat, hogy hasonlóan tegyünk.

A Mavi Guesthouse-ban, a Blazing Saddles nyomaiban

A tengerpart után elbúcsúztunk nigériai barátainktól, és hazafelé vettük az irányt. Pontosabban inkább csak vissza a cuccainkért és a biciklikért, hiszen még nem tudtuk, hogy hol fogunk ezen a napon aludni, és ez egyre jobban kezdett minket aggasztani. Benéztük egy hotelbe, ahol ajánlottak egy vendégházat, tetőtéri dormitory-val (20-an egy szobában), 7 Euroért fejenként. Ezt feljegyeztük magunknak Z tervnek. Visszamentünk a helyre, ahol tudtunk netezni, de sajnos még mindig nem adott senki pozitív választ. Két átszállással kb. 1,5 óra alatt visszajutottunk a szállásunkra. Először azt hittük, sosem érünk oda, mert eleinte volt, hogy a villamos lassabban haladt, mint a mellette sétáló gyalogosok. Aztán ahogy kiértünk Sultanahmed-ből, szépen lassan felgyorsult a közlekedés.

Kivanc-éktól kipakoltunk, majd egyenest legurultunk a Boszporusz partjára, az Aranyszarv öbölhöz, ahonnan már csak meg kellett kerülnünk Sultanahmet-et, hogy eljussunk a Mavi Guesthouse-hoz. Közben megálltunk egy helyen, mert nagyon éhesek voltunk. Zita és én kebab-ot ettünk 2 líráért darabját, de szegény Dani vega létére nagyon rosszul járt, csak sajtos tost-ot tudott kérni, darabját 4-4 líráért. Nagyon furcsa, hogy a húsos ételeket olcsóbban kapni meg itt is. A vendégház előtt nagyon elgondolkodtunk, mert a vidéki „ott állítunk tábort teljesen ingyen, ahol tetszik” életérzés után nem tűnt túl jónak fejenként 7 Euróért a 4. emeleti tetőtéri szoba telezsúfolva emeletes ágyakkal és hátizsákos turistákkal. Végül mégis belementünk, mert nem akadt más, fürdőszobás és biztonságos alternatíva. Dani persze vagány volt, a cuccait nálunk hagyta, csak egy lakatot, a függőágyát és a hálózsákját vitte magával, és legurult a tengerpartra, ott ahol délután jártunk. A lakóautók mellett vert tábort, kifeszítette az ágyát két fa közé, lezárta a bringáját és zavartalanul aludt egész éjjel. Reggel csobbant egyet a tengerben, és délelőtt ő ébresztett minket a 4. emeleten. Élni tudni kell! :)

Na, azért nekünk sem volt ám rossz a Mavi vendégházban, tudtunk zuhanyozni, és tudtuk tölteni a dolgainkat, arról nem is beszélve, hogy mennyire nagyon megörültünk, amikor megláttuk a The Blazing Saddles szórólapját a falon. Bizony, a két őrült brit, akik azóta már ki tudja, merre bringáznak, itt szálltak meg Isztambulban! Hát mondja valaki, hogy nem kicsi a világ! :) Budapesten nálunk laktak, és itt Isztambulban pedig ezen a helyen! :) Oltári érzés volt ezt átgondolni… Az a két igazi őrült! A fenébe, de jó lenne újra összefutni velük! Van egy olyan érzésem, hogy nem állnak meg Sydney-nél. Ha már odáig eltekernek, akkor ebből világ körüli móka lesz! :)

“The Boat That Rocked”– Couchsurfing buli a Boszporuszon

Ali, a vendégház tulajdonosa nagyon rendes volt, használhattuk a fürdőszobát és az internetet ameddig csak akartuk az egyetlen kitétel az volt, hogy az ágyunkat hagyjuk el 11 óráig, ha már nem szeretnénk maradni a következő napra. 10:45-kor jelentkezett az első vendéglátónk, és kicsivel később a második, Ali. Ő az európai oldalon lakik, a profilja alapján igen jó arcnak tűnt, ezért őt választottuk. És persze rendkívüli mód örvendtünk, hogy végre fogad minket valaki! Nem is akárki, egy igazi őrült, hagy idézzek az Couchsurfing adatlapjáról: „I’m a deeply disturbed, horny, drunk egocentric pervert with violent intentions and no brains or sense of humour. I’m xenophobic, homophobic, and I use CS solely to satisfy my sexual needs and to practice my axe-wielding/chopping skills. I’m very short tempered when I’m hungry, I smoke like a chimney, I can’t socialize when I’m sober, and I have no idea why people write me positive refs.„ – emellett csak és kizárólag 80 pozitív referenciája volt, ezért őt kérdeztük meg talán elsőként, hogy szörfözhetünk-e a kanapéján.

Ali szintén hivatalos volt a Couchsurfing buliba, ezért célszerűen ott találkoztunk először. Azzal kezdte, hogy megkért minket, hogy vigyázzunk rá, ha majd be fog rúgni, majd megadta a lakása koordinátáit, fejből… :) Mi teljes menetfelszerelésben érkeztünk a hajóhoz, amire végül 430-an szálltunk fel mind Couchsurfing tagok. Hát hogyan is lehetne ezt elmesélni. Valami oltári volt. Kétszintes volt a hajó, ami fél éjjel a Boszporuszon úszkált a kedvünkért. Fent az emeleten ment a zene és a tánc, általában itt volt az emberek 80%-a, lent pedig ülőhelyek voltak, itt lehetett megpihenni és beszélgetni. Eszméletlen figurákkal találkoztunk a hajón, felsorolni nehéz lenne, de had emeljek ki egyet! :) Találkoztam a Couchsurfing 5. számú alapító webprogramozójával, Hectorral. Abszolút átjárja a srácot a Couchsurfing szellem, nagyon jót beszélgettünk, motivált rá, hogy ha Ázsiában járunk, hozzunk össze CS Meetingeket, és vegyük rá az embereket a csatlakozásra, mert arrafelé még sok helyen nem olyan elterjedt a Couchsurfing. Reméljük, mire ezekre a helyekre érünk, sikerül már belassítani és utolérni saját magunkat, hogy legyen időnk ilyesmire is. Ja, és a 73 éves nagymamát majd el felejtettem! A CS fórumon, ahol kiírták a bulit, elkezdték poénból irogatni, hogy mindenki hozza el a nagymamáját. Egyvalakinek olyan vagány nagymamája van, hogy vette a lapot, és eljött. És ami durva, hogy szemmel láthatóan jól érezte magát az öreglány! Ő volt az est sztárvendége! :)

Benne volt a buli kiírásában, hogy a buli egy pontján megáll majd a hajó és lehet a vízbe ugrálni. Amikor ez a pont eljött, mégsem engedték, hogy ugráljunk, mondván, hogy veszélyes. Ennek ellenére néhányan voltak bátrak, és meglepetten tapasztaltuk, hogy a vendéglátó barátunk, Ali is köztük van. Sőt, ő a legaktívabb, még a felső szintről is beugrált a vízbe. Elég jól volt a srác, meg kell hagyni. :)

Home Sweet Home – Őrült Alinknál

Este a buli után még várt ránk egy laza 15km-es tekerés Isztambulban Ali lakásához. Ezt eleinte élveztük, szépen haladtunk, de ahogy átértünk Sultanahmed-be, jöttek az emelkedők és bizony az már nem volt finom. Ali az első emeleten lakik, ennek hála nem kellett sokat cipelni a bringákat. Kaptunk külön szobát, tudtunk mosni, és végre másnap nem kellett sehová továbbmennünk, ráadásul Isztambul legőrültebb CS figurájánál lakunk. Ez mind valami nagyon jó érzés volt. Igazából csak ekkor éreztük igazán, hogy megérkeztünk Isztambulba. Erre föl rögtön délután kettőig aludtunk, hogy kipihenjük az eddigi fáradalmakat. Ali-nál mások is laktak, talán 3-4 CS csoport is megfordult, amíg mi ott voltunk, köztük volt egy amerikai srác, Doug, aki éppen DK-Törökországból tért vissza, és mesélte az ottani tájak gyönyörűek, és a kurdok is nagyon barátságosak, idézem: “Kurdish people are super nice!” – magyarul a kurdok szuper kedves emberek! :) Ezen nagyot nevettünk, hiszen mi nagyon tartottunk a kurdoktól (azóta már változott az útiterv, nem miattuk, de sajnos nem megyünk kurdok lakta területre), mert olyan történeteket hallottunk, hogy kővel dobálják a bringaturistákat. Ezek után azon viccelődtünk, hogy biztosan jófejségből dobálták azokat a köveket, talán annyira szegények voltak, hogy nem is volt nekik más tulajdonuk, csak néhány kő, de azt is a kerékpárturista után dobták… :) Mindenesetre ezen jót mulattunk. A világon az emberek 99,99% jó, de a hírekben a maradék 0,01% szerepel, ezért sokan azt gondolják, hogy a világ egy borzasztó hely, pedig nem az, csak meg kéne nézni közelebbről is. Nekünk a kurdok most kimaradnak, amit félig sajnálunk, félig nem, hiszen a kővel dobálós sztorit nem a TV-ből hallottuk.

Az iráni nagykövetségen – négyszer!

A következő napok megmondom őszintén, már kicsit összefolytak. Az Isztambulban töltött idő kb. felét Ali-nál töltöttük, több nap ki se mozdultunk a lakásból. Ennek több oka is volt. Egyrészt jó volt egy helyben lenni, beszélgetni Ali-val, hajnalig fent lenni, kipihenni az előző napi városnézést, másrészt annyi rengeteg teendőnk van, hogy két teljes hetet is el tudnánk velük tölteni. De nem Isztambulban. Ez a város magába szív… A honlapunkon talán nem látszik, de közel sem olyan és úgy működik, ahogy azt megálmodtam, de ehhez még hozzá se tudtam kezdeni, mert annyi minden más van. Tervezni kell az utat is tovább, még felszereléseket szerzünk be, és egy csomó olyan ötletünk van, amihez szinte még hozzá sem tudtunk fogni. Na de mindegy, azért haladunk közben a kilométerekkel és az élményekkel, és majd szép lassan elkészül közben minden. Ha nagyon úgy érezzük, hogy meg kéne állni és meg kéne már csinálni ezeket a dolgokat, akkor úgyis megállunk majd akár több hétre is, de ez sajnos leghamarabb Indiában történhet meg, mert addig sajnos határidőnk vannak minden egyes országra.

Na de most már térjünk is vissza Isztambulra. Az iráni nagykövetségen összesen négyszer jártunk. Másodszor ugye akkor, amikor megigényeltük hétfő reggel a vízumot. A meghívólevél a Stantours-tól működött, már tudtak rólunk, valahol regisztrálva voltunk. Így már csak egy-egy application form-ot kellett kitöltenünk és befizetni fejenként 50-50 Eurot a szemközti bankban. Ez kicsit mellbevágott, mert így összesen 100 Euro + 110 Dollár, ami kettünk így már 47 ezer Forint. Kicsit drága bejutni Iránba, de amit eddig hallottunk erről az országról, az alapján megéri. Harmadszor akkor jártunk a nagykövetségen, amikor leadtunk az igazolványképeinket, amiket másod ott jártunkkor elfelejtettünk, negyedjére pedig amikor sikeresen begyűjtöttük a vízumainkat.  Ezen a nagykövetségen is végtelenül kedvesek voltak velünk, egyáltalán nem éreztük azt, hogy ők meg akarnák nehezíteni az életünket, vagy az országukba való bejutást – mint ahogy azt a neten olvastuk mások tapasztalatiból, már sokadjára, sok nagykövetséggel kapcsolatban.