Nászút a Föld körül

Az elmaradt napokat most pótoljuk, tehát ne ijedjen meg senki, nem tértünk vissza Bulgáriába, csupán nem sorrendben közöljük a beszámolókat. Az ebben és a következő bejegyzésben leírtak Szerbia után, és a néhány napos (hamarosan befoltozott) fekete lyukat követve Szófia előtt történtek velünk.

Féllábbal Negotinig

Legutóbb ott tartottam, hogy begurultunk Negotinba, az utolsó városba a szerb-bolgár határ előtt. Ezen a napon Zita elhagyta az egyik cipőjéből az egyik csavart, ami az SPD stopliját tartotta. Leszereltük róla a stoplit, le ne szakadjon, hogy csak egy csavar tartja, és cipőt cseréltünk. Így én tekertem „fél lábbal” Negotinig.

Ahogy beértünk a városba, rögtön szembejött egy robogó és kerékpár bolt, vittem a stoplit, mutogattam, hogy egy csavar kéne, a fickó segítőkész volt, de nem volt akkora csavarja, csak hosszabb. Mutatta, hogy várjak még, mert közben egy iszonyat szakadt fickó elkezdett vele alkudni egy robogóra. Ahogy kívülről láttam a szituációt, anélkül hogy értettem volna, mit beszélnek, kb. úgy tűnt, mintha a csávó egy kifli áráért szeretne egy robogót venni hitelre. Olyan ostobának is tűnt. Vagy csak én voltam rá mérges, mert rabolta az eladó idejét, és most az enyémet is, amikor épp nagyon-nagyon éhes voltam. Persze ahogy gondoltam, feleslegesen vártam itt, csak egy műszaki boltot tudott ajánlani a boltos pár sarokkal lejjebb, tovább a főúton.

Mi viszont már olyan éhesek voltunk, hogy muszáj volt azonnal valami élelem után nézni. A főutca végén sajnos már bezárt a kebabos, ezért egy pekarát, vagyis pékséget kerestünk. Ekkor már annyira émelyegtem az éhségtől, hogy majd le fordultam a rekuról. A pekara-ban aztán jól bekajáltunk mini pizzákból, és natúr joghurtból, így mindjárt jobb lett valamivel a közérzetem, de még mindig hiányzott valami. Egy kis pihenés, valami jó helyen, és a csavar a cipőhöz. A főutca végén lévő parkot néztük ki sziesztára, de előtte egy boltot szerettünk volna találni. Ekkor lettünk figyelmesek a Diskont Pića nevű üzletre, amin nagyon jót derültünk. Dani pár perce jelentette ki, hogy nem tetszik neki ez a város, és menjünk innen a **csába, és tessék, hát most itt vagyunk! :) A bolt egyébként egy italdiszkont, épp elkaptuk a főnököt is, és készítettünk vele egy közös képet. Bevásároltunk kólából és sörből, majd kiültünk a parkba egy padra. A bolt mellett találtam egy kerékpárszervizt, de sajnos zárva volt, így hiába kopogtattam. Felszisszentettük a kólát, de attól se lett sokkal jobb kedvünk. Hát még akkor, amikor megérkezett egy sereg cigánygyerek… Miután nagyjából sikerült őket mind elhajtani, az egyikőjük még velünk maradt, és majdnem sikerült neki lenyúlnia Dani napszemüvegét. Még épp időben észrevettük.

Ezek után jobbnak láttuk, ha inkább továbbállunk Negotinból, ez a város nem alkalmas a délutáni szieszta eltöltésére. Kifelé menet megtaláltuk a csavarboltot, ahol volt megfelelő méretű csavar, de sajnos nem imbuszos, hanem csak csillag-csavaros. Azért ebből is vettünk három tartalékot, és Dani is bevásárolt duck-tape-ből és gyorskötözőből. Az ilyesmi sokszor jól jöhet egy kerékpártúrán. A város szélén felfedeztünk egy elhagyott iparterületet, ahol rozsdásan állt néhány nagyobb tartálykocsi. Ez a hely nem értem miért, de különösen tetszett Daninak, ezért nem csak pisilni és fogat mosni, hanem fényképezkedni is megálltunk. Röhögtem Danin, hogy milyen helyeken szeretne magáról fényképeket. Hát nem egy tipikus tömegturista a srác, az biztos. Amíg más a híres nevezetességek előtt akar magáról fotót, Dani itt kéri nagy lelkesen, hogy fotózzam le. De aztán jól látszódjon az a szétrohadt tartálykocsi és a siló is!- Kéri tőlem, hogy fényképezem őt ezen a csodaszép helyen.

Negotin után már csak egy falu volt a határ előtt. Ennek bejáratánál egy temető húzódott, ami egészen máshogy festett, mint amit mi otthon megszoktunk. Nem volt elkerítve, közvetlen a főút mellett már sírok voltak, legtöbbjük márványból, arcképpel, és sok műanyag virággal. A faluban elköltöttük utolsó szerb fillérjeinket élelmiszerre, majd elindultunk Bulgária felé.

Hamar elértük a határt, ahol minden nehézség nélkül átjutottunk. Bulgária mindegyikünknek egy teljesen új ország volt, csak Zita járt itt 1-2 éves korában, de onnan még nincsenek emlékei, csak  mesélték neki.

Megérkeztünk Bulgáriába

Bulgária első blikkre nagyon bejött nekünk, a benzinkúton tudtunk fújni a dudáinkba, és a WC is,  bár balkán poggyantós volt, de igényes. Az út a határfalutól pedig széles és jó minőségű. Vidint néztük ki erre a napra végállomásnak, de már félúton Vidin felé, Gamzovo-nál letértünk az útról szerencsét próbálni. Kértünk egy nénitől vizet, majd a főtéren próbáltunk pár helyit megkérdezni, hogy hol tudnánk sátrazni, de semmilyen nyelven nem tudtuk megértetni magunkat. Az egész falu egyébként pont olyan volt, mintha egy Kusturica filmből ragadták volna ki, nagyon tetszett nekünk. Sátorhelyet nem találtunk, ellenben a falubeli fiatalok érdeklődését sikerült elnyerni. Itt kezdődött az Unga-bunga-zás is, három kisgyereket próbáltam fotózni, de csak álltak bambán, a nagyobbik fogta az egyik kicsi kezét, és néztek rám, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna. Gondoltam, hogy a „csíííz” itt nem lesz jó, és egy „Unga-bunga” jött a számra, aminek nagy sikere volt, egyből felnevettek a kicsik. Néhány tinédzser srác pedig egészen a falu végéig – egy nagy emelkedő tetejéig követett minket. Egyikőjük, a legtehetségesebb, úgy tekert fel mellettünk, hogy a kormányon ült, lábai hátrafele néztek és úgy pedálozott előre, ami neki így háttal volt. Mindezt meredek felfelében. Tehetséges és értelmes gyereknek tűnt, érdeklődő volt, de sajnos semmilyen nyelven nem tudtunk beszélni vele. Ahogy tekert mellettünk, Zitával arra gondoltunk, hogy szegény srác, látszik rajta, hogy ügyes gyerek, de vajon viszi-e egyáltalán valamire, ebből a kicsinyke kusturica-faluból indulva? Vajon lesz-e belőle valaki, vagy egész életet ebben a faluban fogja leélni, ahogy valószínű a szülei is tették? Kicsit elszomorító volt belegondolni, hogy a srác, bár ügyesnek, okosnak és szorgalmasnak tűnik, mégis csak abban tudja kiélni magát itt, hogy megtanul egy keréken, kormány nélkül és hátrafelé kerékpározni. Ez a srác végül majdnem Vidin-ig kísért minket. A meredek fölfele után egy hosszú, elnyújtott lejtő következett, ennek az alján tűnt el a visszapillantónkból egyik percről a másikra. Szerettünk volna nekiadni egy fényvisszaverő szalagot, egyrészt, hogy maradjon valami emléke tőlünk, másrészt, hogy lássák őt az autósok, amikor visszateker a falujába, merthogy már erősen sötétedett ekkor.

Hotel Parókia*****  – Vidin

Vitt minket a lendület, ezért úgy döntöttünk, bár sötét van, de most már elgurulunk Vidin-ig. Az elkerülőnél eltereltek minket, nem tudtunk sugárirányt egyenesen a városba hajtani, egy sugárúttal odébb kellett hajtanunk az elkerülőn és csak úgy tudtunk befelé indulni a városba. Viszont ezen az úton pont szembejött egy templom, gyönyörű igényes, elkerített kerttel, hátul parókiával. Zita bezörgetett, és hamarosan ajtót nyitottak nekünk, de nem ám csak a kertbe, hanem kaptunk egy egész helyiséget a házban, egy étkező szőnyegén kaptunk szállást. Még egy zuhanyzót, egy WC-t és egy konyhát is kinyitottak nekünk, nem is tudtuk, hová legyünk örömünkbe. Dani kidőlt a szőnyegre, én feldugtam minden kütyünket töltőre, Zita készített egy hatalmas adag limonádét (volt nálunk vagy egy kiló citrom), majd szépen sorjában mind letusoltunk, aztán eldőltünk a hálózsákba. Hosszú, kemény nap volt, és rettentően örültünk, hogy a végén egy ilyen szuper helyen kötöttünk ki, négy fal között.

Reggel a papok már nem voltak sehol, amikor továbbindultunk. Egy köszönőlevelet a kilincsükre akasztottunk a kulccsal és néhány vaníliarúddal együtt. Vidinben láttunk egy másik fekvőbringást, de sajnos ő nem vett észre minket, így nem sikerült beszélgetnünk, pedig jó lett volna. Nem gondoltuk, hogy itt fogunk találkozni más rekusokkal. Pénzt váltottunk, és beültünk egy helyre netezni, kiküldtünk pár „kanapé kérelmet” Szófiába, merthogy ekkor még nem volt meg, hogy kinél, hol és hogyan fogunk megszállni a bolgár fővárosban.

Szieszta Stefanie-val, viszlát frizbi, viszlát Duna! :)

Vidin-t dél felé hagytuk el, kb. déltájban. A Duna mentén folytattuk az utunk, az elején nem volt túl szimpatikus a táj, nem is láttuk a folyót, és zsibbadt izmainkkal először egy kaptatót kellett megmászni, majd egy útépítésen kellett kerülgetni a munkagépeket egy félpályás útlezárásnál. Épp amikor vége szakadt ennek a szakasznak, akkor jött szembe Stefanie, az Ausztráliát és Indiát egyedül megjárt német túrakerékpáros. Nagy beszélgetésbe kezdtünk az út szélén, ő megcsodálta a fekvőbringáinkat, és mi is csodálattal hallgattuk, ő mi mindenen van már túl és mennyi helyen járt már a kerékpárjával. Gyakorlatilag a két éves kerékpártúrája vége felé jár már, hiszen ha világviszonylatba nézzük, Ausztrália után Németország innen már csak egy köpésre van, a szomszédban. Stefanie-t végül sikerült rávennünk, hogy forduljon vissza velünk pár kilométert, és ebédeljünk együtt, fürödjünk egyet a Dunában. Ő így köszönt a Dunának – hiszen most érkezett meg a partjára, mi pedig így köszöntünk el a folyótól. Stefanie pontosan arról jött, amerre mi folytattuk így el tudta nekünk mondani, milyen terep vár ránk Montana-ig. Amíg készült a tonhalas-fűszeres tészta, Stefani sokat mesélt nekünk Indiáról, Ausztráliáról és az útjáról. Németként a legtöbb helyen könnyedén kapott vízumot a határon, így megtehette, hogy spontán utazik, akkor és úgy és oda, ahová éppen kedve tartja. Egyedül Pakisztánba nem kapta meg a vízumot. Ennek ellenére, mi mit nem adnánk, ha nekünk is ilyen könnyű lenne ez a vízum kérdés… Mesélt Iránról is, ő is úgy kezdte a mondatot, hogy „The best country in the World…”, szóval már nagyon kíváncsiak vagyunk. Ezzel már Danit is felcsigázta Iránnal kapcsolatban, el is gondolkodott a srác, hogy nem jön-e velünk kicsit tovább Isztambul után. :) Az ebéd után fürdés következett, megmártóztunk a Dunában, és előkerült Dani professzionális, világrekorder frizbije. Egészen az első dobás erejéig, utána ugyanis elmerült a Dunában. :) Stefani volt a tettes, persze nem tudhatta, hogy a frizbi nem úszik a vizen, de hát most már mindegy, nevettünk egy jót az egészen, van egy frizbink a Duna alján, Daninak meg lesz egy randija valahol, valamikor egy frizbi erejére Stefani-val, legalábbis ezt beszélték meg.

Kemény kaptató után jutalomlejtő

A fürdés után elbúcsúztunk Stefanie-tól, majd folytattuk utunkat, még egy kicsit a Duna mentén, aztán be délnek a dombok közé. Megálltunk körülnézni egy újabb kusturica-faluban, ahol gyakorlatilag az egész lakosság az utcán volt, meg is jegyeztük, hogy ők sem a Facebook-on élik a szociális életüket. Ami persze nem baj, sőt… A faluba egyébként a templom miatt jöttünk be, de közelebb érve láttuk, hogy hiába, mert el van kerítve, zárva a kapu, és benőtt mindent a gaz. Azért egy OTP Bankot találtunk, amit jól le is fotóztunk. Hogy közben mit gondolhattak rólunk a helyiek, azt el se tudjuk képzelni. Három földönkívüli furcsa járműveken érkezett, és a helyi pénzhivatalt fotózzák… :)

Ahogy elkanyarodtunk a Dunától, egyből meredekre váltott a terep, és egy jó hosszú, kiadós 10%-os emelkedő várt ránk. Legkönnyebb sebességben is kemény volt, de 20-30 perc alatt megjártuk egy-két pihenőt beiktatva. Fent a tetején bevártuk egymást, majd következhetett az örömgurulás, merthogy a túloldalt lejtett, de nem ám olyan meredeken, mint jövet, hanem szépen lassan, hogy sokáig és messze gurulhassunk.

Hotel Széna** – Smirnenski

Az este egy Smirnenski nevű falucskában ért minket utol. Bekopogtunk egy házhoz vízért, ahol sátorhely után is kérdeztünk, utóbbit persze már kézzel lábbal. Hagytuk gondolkodni az emberünket, és hamarosan ki is gyulladt nála a villanykörte, és elindultunk a kíséretében a „Stadion”-ba. Utóbbiról kiderült, hogy egy legelőnek használt régi focipályáról van szó a falu végén. A földút végén a trombitaszónál balra fordultunk és már ott is voltunk. Volt ott egy régi, romos épület is, talán öltöző lehetett anno, de most szénatárolónak használták. Ezt ki is néztük magunkat, de közben megérkeztek a falu széléről a trombitások. Egy cigány család volt, kedvesek voltak, távolságtartóak, nem fogdosták a bringát, csak érdeklődtek, csillogott a szemük. A nagypapa büszkén magyarázta, hogy a kislány az unokája, beszéltek minden félét amit nem értettünk, és mondták, hogy mutatták, hogy ha éhesek vagyunk, menjünk oda hozzájuk. Ezek után megnyugodtunk, főleg, hogy az emberünk, aki idekísért minket, mondta, hogy morgen, magazin, kafé, – vagyis reggel a boltban tudunk venni kávét, és reggelit – és ha bármi probléma lenne, menjünk csak hozzá. A legnagyobb problémánk csak annyi volt, hogy hogyan feszítsük  ki Dani függőágyát a tető alatt, de végül ezt is megoldottuk. A bringákról le se pakoltunk, betettük egy hátsó helységbe, ahová csak úgy lehetett bejutni, ha átmásznak mind a hármunkon. Főztünk még egy teát, megírtuk az NRÉ-t, aztán lefeküdtünk aludni.

Reggel lónyerítésre ébredtünk, Zitát még nem láttam ilyen vidámnak ébredni, el is gondolkodtam rajta, hogy meg kéne tanulnom nyeríteni. Egy falubeli szekéren hozta a szénát szétteríteni a tető alatt, mikor itt talált minket. Persze ebből nem volt semmi problémánk. Összepakoltunk, és felmentünk a főúthoz a magazinba, vettünk finom péksüteményeket, és Zitának kávét. A helyiek jól megnéztek minket. A boltostól kaptunk ajándékba egy-egy búzaitalt, vagy nem is tudom, minek nevezzem a készítményt. Elég érdekes lötty volt, elsőre kakaóra emlékeztetett, de csak amíg meg nem kóstolta az ember. Elég vad íze volt, még sosem ittunk semmi hasonlót.

Doktor Yosifovo – A mézes bácsi, na meg Tim és Mat, akik Kenyaig tekernek napi 200km-t

Még Smirnenski-ben találtunk egy postát, de sajnos nem volt képeslapjuk, így csak a mosdójukat használtuk. Két faluval és két dombbal később megérkeztünk Doktor Yosifovo-ba. Már előző nap kinéztem ezt a helyet a neve miatt, de csak most jutottunk el idáig. A vicces névhez már történetünk is van, ugyanis egy szép kis kaptató után itt álltunk meg vizet kérni. Egy embert láttunk a kertjében ténykedni, megszólítottuk, és nagy meglepetésünkre beszélt is kicsit angolul. Nem csak vizet kaptunk, hanem végigvezetett a kertjében is, megmutatta a szőlőt, a gyümölcsöst, és hátul a méheket is. A vége az lett, hogy leültetett egy kis kerti asztalhoz, ahol kaptunk egy egész szép tál mézet. Elővettük a kenyerünket, és jóízűen nekiálltunk mézes kenyeret falni. Közben megtudtuk az emberünktől, hogy ez a ház a kerttel csak a nyári lak, és amúgy bent élnek Montana-ban, a következő nagyvárosban, ahová mi is tartunk.

Miközben a kertben sziesztáztunk, két srác jelent meg kint az úton, egy hatalmas tandemen. Kirohantunk hozzájuk és köszöntöttük őket. Timmel és Mattel hozott minket össze a sors Doktor Yosifovo-ban. Jótékonysági Adventure Race-t nyomnak a UK-ből Kenyába. Azért hívjuk race-nek, mert napi 200-at kell megtenniük, hogy időben odaérjenek. Egy nap 200km-t letekerni még akkor is sok, ha egy napos túrán vagy, nemhogy Afrikában, több hónapon keresztül. Szóval minden elismerésünk a fiúké, reméljük és kívánjuk, hogy sikerüljön a tervük, ami biztos, hogy hatalmas sportteljesítmény lesz. Kipróbáltuk egymás kerékpárjait, de nem volt könnyű dolgunk, Zitával ketten képtelenek voltunk rendesen megülni a tandemet, valahogy sosem jött össze az egyensúly igaz nem is próbálkoztunk túl sokáig. Mivel tudtuk, hogy a napi 200-hoz nincs sok idejük álldigálni a srácoknak, hamar útjára engedtük őket, nagy hátszelet és sok szerencsét kívánva nekik.

Bevásárlás Montanában – Parajlibatop kivonat

A következő megállónk Montana volt. Beszabadultunk a helyi Kauflandba nagybevásárolni. Utólag meg kell valljam, meglátva az olcsó árakat, eszetlenül sokat vásároltunk. Például a két darab fél kilós tészta teljesen felesleges volt, nem tudom, mit gondoltunk, azt hittük, hogy ezután majd nem lesz bolt, hogy rögtön kettőt vettünk. A két kiló hagymáról nem is beszélve. Viszont az ayrant, a vizezett sós joghurtot nagyon megkedveltük, szintúgy a halvát, ami itt nem olyan mint otthon, sokkal kevésbé édes, több benne a napraforgó, és nagyon finom, könnyű tárolni, nem romlik meg, egészséges és tele van kalóriával. Egyszóval ideális étel magunkfajta kerékpártúrázóknak. Az itt, Montanában vásárolt halva csomagolásán viszont valami nagyon furcsát fedeztünk fel. Rá volt írva magyarul is (betűvel) az összetevők listája, köztük a parajlibatop kivonat. Hogy ez mit takarhat, arról a mai napig halvány fogalmunk sincs… :)

Vásárlás után még megálltunk a városszélén, sziesztáztunk a forró délutáni órák alatt, neteztünk egy kocsma napernyője alatt, és megkóstoltunk egy nagyon finom csapolt sört, illetve Zita egy kávét. CS-ről már vissza írt egy Milos nevű fazon Szófiából, nem lesz ugyan otthon, de tud fogadni minket, a barátnője majd beenged minket és ad nekünk kulcsot a lakásához. Ujjongtunk, hogy hogyan lehet valaki ekkora jó arc.

Camping Kanyon** – Vracai-hegység (Vracanska Planina)

A táj Montana után megváltozott, egy magasabb rendű úton haladtunk tovább DK felé, és 600-800m között ingáztunk fel-le. Jobb oldalt a Vracai-hegység (Vracanska Planina) sziklás vonulatai tűntek fel, sejtetve hogy a következő napokban bizony lesz mászás. Vratsa-ba már sötétedéskor érkeztünk meg, a városba bevezető úton majdnem 850 méter magasba kellett kapaszkodnunk. Egy benzinkútnál vizet töltöttünk, majd a minket megkörnyékező kerékpáros gyermekseregtől kértünk segítséget sátorhely ügyben. Egyikőjük se beszélt a bolgáron kívül mást, de végül csak megértettük magunkat, és mi is őket, így történt, hogy egyikőjük elvezetett minket egy helyre. Közel 900m-re tekertünk fel, a várostól délre található kanyonba. Sötét volt már, de így is látszott, hogy csodaszép helyen vagyunk, hatalmas sziklák alatt. Megköszöntük a segítséget, majd feldobtuk a sátrat. Ettünk pár szelet kenyeret, megfürödtünk a patakban, majd egy nagyot aludtunk a hosszú nap után.