Nászút a Föld körül

Megérkezünk Bangkokba – Gyár- vagy lakótelep?

Bangkokba a második alkalommal 20 teljes napot töltöttünk. Erre szükségünk volt, mert össze kellett szednünk a sorainkat, be kellett fejezni a naptárat, nyomdába kellett adni, és meg kellett terveznünk az elkövetkezendő hónapokat.

A repülőben még leszállás előtt ért minket az első élmény. Először azt hittük, gyár- vagy raktártelepet látunk, de aztán ahogy süllyedtünk, rájöttunk, hogy nem, nem gyár ez, vagy legalábbis nem olyan gyár, amilyenre én gondoltam. Ez egy lakótelep. Vagy több lakótelep, ahogy tetszik. Ugyanolyan házak végeláthatatlan sora, kultúránk gyümölcse, éljen a sokszínűség! :) Bár ez igazából szerintem borzasztó. Próbálom elképzelni az ott élő emberek életét, és beleborzadok abba a gondolatba, hogy valószínűleg hasonlóan egyforma az életük is, mint a házaik. Remélem, és kívánom nekik, hogy tévedjek. De talán még azzal sem lenne baj, ha hasonló életet élnek (munka, karrier, család) ezzel sem lenne sok baj, ha ez a kultúra nem pusztítani saját magát és vele a bolygót. Mondom ezt én, épp egy repülőn ülve, igaz? :( :)

Yangonban utolsó este a szállóban összetalálkoztunk azzal a francia házaspárral, akikkel Mianmarba menet még a bangkoki repülőtéren összehozott minket a sors. Most megint együtt repültünk – ők is maximálisan kihasználták a 28 napos vízumot és ők is ugyanazzal a két olcsó géppel repültek, amivel mi is – és így összeállhattunk egy költséghatékony taxizásra is. Ezt Bangkokban a reptértől megismételtük, mert kiderült, hogy a szállójuk, amit kinéztek maradásra, csupán pár sarokra van Attila otthonától. Én navigáltam a taxisofőrt, és a végén amikor dugóba kerültünk, és egy fél kerületet meg kellett volna kerülnünk a kocsival, hogy egy jobbra kanyart bevegyünk, félreállítottam egy 4 sávos út legbelső sávjából, hogy most állj, mi fizetünk, kiszállunk, átkelünk a gyalogos felüljárón, és sétálunk! Így Zitával a ránkeső rész nem volt több 100 bhatnál, vagyis 700 forintnál, pedig az egész városon áttaxiztunk! Aztán a francia barátainkat egészen a szállodájukig vezettem, az ugyanis rajta volt az OSM térképen. :)

Attilánál, pizzát sütünk krokodilok és sárkánygyíkok között

Attilánál azonnal visszacsöppentünk a fantasztikus kényelembe és luxusba, a következő napokban én ezerrel intéztem a naptárat, de azért egyik nap sem felejtettünk el lemenni Zitával úszni és szaunázni egyet. Bizony nagy jóban volt részünk, és mindezt Attilának köszönhetjük, és egy hatalmas szerencsének. Attila nem egy aktív tag, amikor küldte a meghívását, még egyetlen referenciája sem volt (Te jó ég, lehet, hogy még mi sem írtunk róla azóta!?), de lévén magyar, és meghívott magához, teljesen megbíztunk benne az első perctől fogva és ezt nagyon jól tettük. Szóval ő nem az, aki minden nap nézegeti a profilját és hogy ki jár a városban, akin segíthetne, de azt, hogy mi Bangkokban vagyunk, éppen kiszúrta, és volt olyan jó fej, hogy írt nekünk, meghívott magához és ezzel rengeteget segített nekünk. Ha csak egy nappal később írunk kanapé-kérelmeket, vagy ha csak egy nappal előbb néz rá ő a CS profiljára, akkor esélyes, hogy egyáltalán nem találkozunk. És ha ő nincs nekünk, sokkal kevesebbet, sokkal kevésbé hatékonyan tudok csak dolgozni. Arról nem is beszélve, hogy nagyon jó volt szép lassan megismerni Attilában egy nagyszerű embert, és néhány emlékezetes közös estét eltölteni vele.

Nagyon érdekes volt azt látni, hogy rajtunk kívül soha senki mást nem láttunk a medencében vagy a szaunában, de még a környékükön sem. Ironikus az egész, ha belegondolunk, hiszen azok, akik ilyen lakásokban élnek, nyilvánvalóan tehetősebbek az átlagnál, de ehhez úgy látszik, az kell, hogy sokat dolgozzanak, vagy legalábbis, hogy elfoglaltak legyenek, és ne érjenek rá élvezni azt a luxust, ami a házuk mellett van – a medencét és a szaunát, amiben mi, a nagy jóba csöppent olcsójános világutazók most oly nagy boldogan fürödtünk. De az is lehet, hogy csak megunták, mert minden nap ott van? Lehet, hogy én se úsznék minden nap, ha az év 365 napjában 1 percre lenne a lakásom ajtójáról egy 20m-es medence? A választ nem tudom, és félek, soha nem is fogom megtudni! :) Mindenesetre mi most Attila helyett is élveztük azt a sok jót, amit a lakása és a házhoz tartozó medence és szauna nyújtott.

Egyik este aztán mi is nekiálltunk a sütésnek, ismét a pizzát készítettük, ez volt a kis hálaajándékunk Attilának. Na meg persze nekünk se fájt annyira az a honétvágycsillapító pizza, amiről már Nepál és Kláriék óta álmodoztunk. Ott náluk készítettünk utoljára pizzát. :)

Attila egyik nap csurom vizesen állított haza. Odakint ugyanis szakadt az eső, és ilyenkor itt is, mint a világ legtöbb városában az emberek hajlamosak esernyőnek használni az autóikat, így nagy dugók alakulnak ki, amiket itt Bangkokban hála a motorostaxi szolgálatnak, még át lehet valahogy hidalni és ezt Attila sem volt rest kihasználni, annak ellenére, hogy ez egyben egy biztos bőrigázást is jelentett számára. Ez tetszett nekünk, őrültünk, hogy kész volt bőrig ázni egy talán órák hosszú, autóban, szárazban való kuksolás helyett, pláne, hogy így maradt még időnk beugrani együtt egy-egy talpmasszázsra a közeli masszázsszalonba zárás előtt.

Ez a masszázs, ha jól emlékszem 300 bath, vagyis kb. 2100 forint volt egy órára, és nagyszerű volt! Később Zita az olajos masszázst is kipróbálta, de az annyira nem jött be neki. Én másodjára a thai masszázst választottam, na az kemény volt, megnyúztak, és még egyszer meg is ropogtattak rendesen, de igazából nagyon jó volt, csak lehet nem kellett volna előtte futnom, mert így a lábizmaim egy kicsit odavoltak, hisz elszoktak a futás adta terheléstől, én meg persze megint nem bírtam megállni, hogy ne csak keveset és lassan fussak elsőre.

A masszázshoz gyalog mentünk és én közben elmesélte Attilának, hogy délelőtt, amikor kimentem futni a közeli Lumpini parkba, a füvön futottam, hogy ne verjem szét a lábam a betonon, de ez így utólag már tudom, merész dolog volt, mert az egyik bokor mögül egy hatalmas sárkánygyík (vagy mi a fene?) mászott ki elém a nyelvét sziszegtetve, én meg majd beugrottam a tóba ijedtemben. Erre Attila elmesélte, hogy egy éve volt itt egy nagyon nagy árvíz, amikor is rengeteg otthon és város, illetve városrész víz alá került, és sokan csak a „hiénák” által üzemeltetett méregdrága csónakokon tudtak eljutni az otthonukhoz, ezért pl. a munkahelyén több alkalmazottnak hotelszobát voltak kénytelen bérelni, mert ha minden nap hazamennek, be sem értek volna a munkába soha, vagy ha igen, a gatyájukat is otthagyták volna a csónakosoknál. De nem is emiatt mesélte el ezt a történetet Attila, hanem a sárkány kapcsán azért, mert az árvíz miatt kiszabadult egy nagy csomó krokodil is, akik szabadon kószáltak mindenfelé, amíg újra be nem fogták őket. Ehhez képest az én sárkányom a parkban mindjárt nem volt akkora nagy para! :)

Nem tudom, hogyan tudnánk meghálálni azt a rengeteg mindent, amit Attilától kaptuk, de majd még gondolkodom, még hosszú az élet… :) Mindenestre most még egyszer nagyon köszönjük Attila, óriási volt nálad és veled lenni!

Goynál, CS élmények és történetek

Attilának pár nap után el kellett utaznia Laoszba a munkája kapcsán, ezért mi átköltöztünk Goyhoz, egy nagyon kedves lányhoz, aki az édesanyjával és a hugával él egy kis kétszintes házban a Victory Monument-től 15 perc sétára. Őket Couchsurfingen keresztül ismertük meg, ahogy még sok más CSert is Goyon keresztül, merthogy ő szeret egyszerre több csapatot is vendégül látni, aminek mi igazából örültünk, mert így ismerkedtünk össze egy három fős spanyol bandával is. A srácok meséltek egy Ko Tao nevű szigetről, ahol a világon a legolcsóbban teheti le az ember 18 méterig a búvárvizsgát egy 5 napos tanfolyam keretében a gyönyörű szigeten, amivel egyébként három másik, állítólag még gyönyörűbb sziget szomszédos. Ezt azóta már be is építettem a 2013-as útitervünkbe Bali és Ausztrália felé. Egyikük egyébként egy nagyon érdekes projectben vesz részt, ez a hizkimizki.com, ami végképp értelmetlenné teszi valahol az én kis szótáras magánakciómat, de nem baj, ezért még folytatom, mert élvezem. :) (különben is mindjárt vége, ha elértük Ausztráliát, utána már csak egy új nyelv marad, a spanyol, de az egész Dél-Amerikán át!) Ez a hizkimizki egy kis adatbázis, aminek az outputja egy a két kiválasztott nyelv közötti apró, egy-két oldalra kinyomtatható mini szótár az utazó számára legfontosabb alapszavakkal. Királyság, nem? :)

Aztán volt itt még Goynál egy ausztrál bringás srác is, akit én navigáltam a címünkre telefonos segítséggel, és akivel aztán rengeteget beszélgettünk. Dave azóta már önkéntesként tanít valahol Kambodzsába, ahová Kuala Lumpurtól kezdve egész végig bringával tekert el, és közben fantasztikus élmények érték, amelyekről nagy lelkesedéssel mesélt. Mi is meséltünk neki, illetve megmutattuk a naptár előnézeti oldalait. Szegény a pamíri képektől teljesen kész lett és annyira rápörgött a témára a történeteink után, hogy azt mondta, már nem is érdekli DK-Ázsia, hanem Közép-Ázsiában akar bringázni, azokon a tájakon. Persze aztán egy sör mellett megbeszéltük, hogy ráér még, mindennek eljön az ideje és különben is, ő jobb, ha csöndben marad, hiszen pofátlanul fiatal, csupán 22 éves, és máris ekkora kalandokra vállalkozik. Én ennyi idősen még csak gondolatban sem léptem túl Európa határain. :)

Volt még egy érdekes történet Goynál. Érkezett egy német szabadúszó srác hozzá, aki a laoszi útja után ide futott be egy éjszakára, mielőtt visszarepült volna hazájába. A srác nem bírta a légkondit a szobában, amiben mi laktunk a spanyol srácokkal, mire Goy felajánlotta, hogy akkor aludhat az ő szobájában, de ezt a srác kicsit félreértette és az éjjel bepróbálkozott Goynál, aminek a vége az lett, hogy aztán az előszobában aludt a fickó. Ezt Goy utólag mesélte, és furcsa volt hallani, mert amúgy a srác teljesen rendben volt, jókat beszélgettünk vele, képben volt teljesen Magyarországról, az aktuális otthoni politikai balhékról, és még egy laoszi SIM-kártyát is kaptunk tőle. Szegény, most már értem, miért ült olyan furcsán ott a lépcsőfordulóban az éjszaka közepén, mikor lementem vécére. Csalódott volt, vagy zavarban volt… Hát, ilyenek is történhetnek Couchsurfing közben, de ez még egy jobbik történet, csak egy félreértés történt, más semmi.

A kerékpárok nagyszervíze és Köszönet a Nazca-nak!

Goyéknál tartottunk egy bringaszerelő napot, amikor durván szétkaptuk a bringákat, ahogy eddig talán még soha. Olajt cseréltünk a Rohloff-okban, lecseréltük az igencsak megkopott első lánctányérokat (azt az egyet bringánként!), és a láncot. Ezután koppantunk, mert elkezdtek szalajtani a gépek, amit nem gondoltunk volna, mert a hátsó kis fogaskerék egyáltalán nem tűnt kopottnak. Azért lehetett még közlekedni a gépekkel, ami nagy szerencse volt, mert el kellett velük hajtanunk a Lumpini park mellé egy bringás boltba, mert a hátsó fogaskerék leszedéséhez nem volt meg minden szükséges szerszámom. Csak pont az az egy, ami hiányzott nekik a boltban, így amikor a boltos srác is kihozta a szerszámait és én is megtaláltam a hiányzó darabot a kis szerszámos táskámban, hamar kicseréltük azokat a fogaskerekeket. Utólag jutott eszembe, hogy lehet elég lett volna, ha megfordítjuk a fogaskereket, na de ezt majd legközelebb. És ha működik a fordítás, akkor ez a két pár fogaskerék úgy tűnik, elég is lesz a kitűzött 40 ezer kilométerre. Az első lánctányérokat egyszer már megfordítottuk, még Törökország végén. Igaz, azok azóta sem szalajtottak még, de ezt nem is akartuk megvárni. Kaptunk cserét Indiába a Nazca-tól, amit ezúton is köszönünk, most felhasználtuk őket! A hátsó fogaskereket még a Rohloff magyarországi képviseleténél vettünk indulás előtt és azt idáig cipeltük.

A bringákról most még egy pár szót hagy mondjak, mert nagyon rászolgáltak. Kaptak mindent, rengeteg port, rengeteg sarat és sok rossz úton végigzörgettünk rajtuk, keresztül sok országon. Az enyémen ráadásul biztosan több, mint 30kg csomag figyel, pedig a csomagtartó hivatalosan csak addig lenne terhelhető. Ez meg is látszott, hiszen két helyen már eltört, igaz, pont olyan helyen, ahol két fém szorítóval orvosolni tudtuk a problémát (Emlékeztek, így került Mercedes alkatrész a bringámra Tádzsikisztánban!), amit ezért aztán nem is róhatunk fel hibaként, hiszen tudjuk, hogy túlterheltük a bringát. Ezen felül nem sok gond volt vele, csupán egy-két fékpofa csere, bowden csere, markolatváltó tisztítás, és ennyi, a gépek bírják, állják a sarat, már több mint 12 ezer kilométer óta – ha a túra előtt megtett távot is hozzáadjuk. Szóval egy nagy pirospontot most itt a blogban is kapnak tőlünk, mert igazán megérdemlik, elismerés és köszönet a Nazca-nak (akik egyébként egy holland házaspár, ők tervezik és gyártják, rakják össze a bringákat néhány alkalmazottal), nagyon jól összerakták ezeket a Gaucho fekvőbringákat meg vagyunk elégedve. Bocsánat, tudom hogy ez kicsit reklámszagú, de kikivánkozott belőlem, mert hűséges paripáink már 16 hónapja és nem is nagyon dícsértem még őket különösebben a bejegyzésekben, pedig megérdemlik. Külön nagy köszönet az Evobike-nak is, hiszen ők a Magyarországi forgalmazói a Nazca-knak, és ha ők nem állnak mögénk, most biztos nem ilyen vérprofi bringákban ülnénk.

A sikeres fogaskerék csere után fordultunk egy tiszteletkört a Lumpini parkban, ezúttal Zita is láthatta a nagy sárkánygyíkot, és pózoltunk egyet a szeretett kerékpárjainkkal a tó előtt, háttérben a felhőkarcolókkal. Bangkokban bringázni egyébként nagy feeling volt, nem volt olyan vészes a forgalom, és ekkora megalopoliszban még talán sosem bringáztunk, magasvasúttal és felhőkarcolókkal a fejünk felett. Persze a szmogot nem szerettük, néha még a fejünk is fájt tőle, és a 20 nap végére már nagyon vágytuk el a városból, de ne rohanjunk még annyira előre.

Dobostorta és napi két thai himnusszal Lórándéknál

A másik alkalom, amikor nagyobbat bringáztunk Bangkokban, az az volt, amikor átruccantunk Lóránd-ékhoz vendégségbe. Lóránd az a diplomata az itteni magyar nagykövetségen, aki a legtöbbet foglalkozott velük, ő adott nekünk tanácsokat a környékről, ő vette át és adta oda nekünk a csomagot, ami Kathmanduba nem érkezett meg időben, ezért Madhukar barátunk ide küldte nekünk tovább. Ebben a csomagban volt néhány alkatrész, amit egyébként igaz, az indiai szubkontinensen, ahol eredetileg szerettük volna megkapni, nem kapni, de vicces, hogy itt már könnyedén be tudtunk volna szerezni őket. Néhány fékpofáról és az Ortlieb táskákhoz való csatról van szó.

Szóval Lóránd meghívott a családjához egy vacsorára, ahová kerékpárokkal érkeztünk és ahol nagy vendégszeretet keretében pörköltet kaptunk galuskával. Ezt csak az értheti igazán, aki volt sokat idegenben, ahol senki nem beszél magyarul és sehol nem tud senki (még mi magunk sem) jó magyar ételt főzni. Leírni nem tudom, mennyire jólesett a hazai íz, és mennyire jó volt néhány honfitársunknak magyarul egy fényképes vetítés keretében élménybeszámolót tartani, és mesélni az élményeinkről, valamint meghallgatni egynéhányat az ő történeteikből. „Apa, képzeld, láttunk egy magyar éttermet – itt is van McDonald’s!” :) Vagy tudtátok például, hogy Bangkokban egy bizonyos időpontban reggel és este lenyomják a hangosbemondókban a thai himnuszt, és ilyenkor mindenütt erre a pár percre megáll az élet? Ezt mi is hallottuk egyszer, de mi nem vágtuk le, mi van, Lórándék mesélték ezt el nekünk, ők minden áldott nap megélik. Az i-re a pontot ezen az estén egy dobostorta tette ki! Ilyesmire végképp nem számítottunk. Nagyon köszönjük, hogy nálatok lehettünk, igazán jól éreztük magunkat ezen az estén.

Ebben a bejegyzésben inkább emberekről és történetekről meséltem, de a következőben majd bejárjuk a híres turistagettót, a Kao San Road-ot, csónakázunk, plázázunk, eszünk utcai kajákat és teszünk egy látogatást a királyi palota környékén is. Aztán elindulunk végre újra kerékpárokon! Már én is nagyon várom, hogy végre az útinaplóban is újra bringára szálljunk, és elkezdődjenek ismét azok a fajta élmények! :)

Bangkokban ezen a második alkalommal 2012. október 20-tól november 8-ig voltunk, de ennek most még csak a felét sikerült elmesélnem.