Nászút a Föld körül

A három Padmini és a retro robogók a Pere család udvarában azért állnak, mert Viki és Laci egy utazási irodát nyitottak, amit a következő szezonban szeretnének igazán beindítani. Olyannyira önállóan építik fel a saját vállalkozásukat apró léptekben, hogy azt szó szerint kell érteni: Laci minden nap szerelt egy kicsit az egyik Padminin, és mindig, amikor hazaért, nagy büszkén mutogatott egy frissen szerzett lámpatestet vagy valami más alkatrészt, hogy nini, már ez is megvan! A Padminik egyébként tényleg zseniális kis autók, nem csodálom, hogy Laci úgy odavan értük. Elvégre olyan autót vezethet, amiből otthon, de talán egész Európában egy darab sincs. :) Feelingben kicsit a Trabantra emlékeztettek, de annál picit nagyobb és erősebb a kasztni illetve a motor is, na és elöl az egybeülés a kormányváltóval mindenen túltesz, óriási!

A tengerparton

Első nap még az autószerelés mellett is volt Lacinak ideje, hogy lejöjjön velünk a partra. Ez egy 10 perces séta volt a pálmaligetek, a szomszédok házai, és a part mentén kezdődő fél-turistagettó boltjai és éttermei között. Egy gyönyörű 10 perces séta! A part pedig szintén mesébe illő. A neve Lighthouse Beach, vagyis világítótorony part, merthogy az öböl túl végén egy pálmafákkal tarkított kis dombon ott figyel egy piros-fehérre festett világítótorony. A part homokos, napernyős, sétányos éttermes, és a hullámok akkorák itt az Arab-tengeren, amekkorát még sehol nem láttunk. Laci kedvenc játéka, hogy besétál a mellközépig érő vízbe, ahol egy érkező nagy hullámra felugrik és úszni kezd vele kifelé. Így akár 30-40 métereket is meg lehet tenni egy hullámmal néhány másodperc alatt. Persze ez csak neki sikerült, engem sokszor betemettek a hullámok, amik Zitának egyszerűen már csak túl vadak voltak.

A Pere család egyébként nagyon erős a jelmezbálban, mert nem csak Laci nyert jelmezversenyt, hanem az iskolában Johanna is. Egy világítótoronynak öltözött, illetve az öltözékhez mondóka is járt, elmondta, hogy ki ő, mi ő és mit csinál, és mire való. A piros-fehér henger alakú test tetején kilátszott az arca, a feje felett pedig a torony peremén állt egy kis ember a fény előtt, ami egy odaszerelt fejlámpa volt. Az embernek is volt egy kis története, amit Johanna szintén elmondott a jelmezbálban a díjat érő bemutatkozásakor. Az egész zseniálisan kreatív volt, erősen mosolygásra késztető, szóval nem csodálom, hogy megnyerte vele a kis Jojó a versenyt.

A templomfesztiválon

Említettem, hogy itt Kovalamban is doboltak. Ugyanis templomfesztivál volt, méghozzá nem is gyenge. A pálmafákra 100 méterenként felszereltek egy-egy már jól ismert kürt alakú hangszórót, és reggeltől este tízig kisebb kihagyásokkal szólt a buli. Ezeket a kisebb kihagyásokat sokszor az áramszünetek okozták, és ezért ez egyszer nagyon tudtunk örülni nekik. Ehhez persze az is kellett, hogy tudtuk, hogy nem tartanak soká. A helyiek azt mondták, erre a sok hangos zenére szükség van az átszellemüléshez. Hála az égnek, nálunk ez már nem okozott olyanfajta átszellemülést, mint legutóbb Pushkarban, mert azt hiszem ők sem olyasmira gondoltak. :) Szóval most valahogy elviselhetőbb volt a „bindzsizene”, még így is, hogy nem csak egy éjszakáig tartott, hanem az egész ottlétünk alatt. Volt azonban olyan része is a templomfesztiválnak, ami számunkra is pozitív volt, ez pedig az „ingyen étel”. Az ingyen azért van idézőjelben, mert valójában adomány alapon működött, tehát valamennyit adtunk érte, de az már végképp igazán elhanyagolható összeg. De alapvetően nem azért volt jó ez az ételosztás, mert olcsón ételhez jutottunk, hiszen ezt sok helyen megtehetnénk Indiában. Hanem mert egy élmény volt sorban állni a helyiekkel, és ugyanazt az ételt enni ugyanolyan fémtálcából mint ők, ugyanúgy – vagyis inkább sokkal ügyetlenebbül – kézzel enni, mint ők. Aztán pedig még túl is élni azokat a csípős ízeket… :) Ez persze megint csak számomra volt kihívás, mert mint mindig, amikor csípőset eszek, most is totál leizzadtam tőle.

Trivandrumban

Egyik nap mikor az apukája bevitte Jojót a Trivandrumba a suliba, mi is velük tartottunk. Ezen a napon Laci bennmaradt a városban, amíg Jojó a suliban volt. Így nem kellett az oda-vissza egy órás autóutat kétszer megtennie. Ezt részben miattunk, részben azért csinálta így, mert neki is voltak elintéznivalói a városban.

Reggel mi magunk is bekukkantottunk Johanna iskolájába, épp csak egy percre, mert már kezdődött a tanítás. Igen, a tanítás, merthogy itt ilyen idősen már olvasnak és számolnak is a gyerekek. Hindiül, malajamul és angolul! Ez a nem semmi! Viki vezeti a családi blogot, amiben Johanna bizonyítványa is szerepel. Az óvodát egy fiatal házaspár vezeti, akik nagyon kedvesen fogadtak minket, és meghívtak minket a szombati „Annual Day”-re, mint díjátadó díszvendégeket. Ezen a rendezvényen a gyerekek adnak elő különböző dalokat, táncokat és apró színdarabokat. Ez a meghívás talán egy szerdai napon történt. Igaz, hogy terveztünk erre-arra menni az elkövetkező napokban, de mivel Laciékkal nagyon jól éreztük magunkat, és ők se nagyon bánták a maradásunk, úgy döntöttünk, hogy akkor maradunk! Ezt nem bántuk meg, mert a Pere családnál minden nap történt valami olyan, amire azóta is erőst mosolyogva emlékszünk vissza. :) Ezen a napon például Lacival jártuk körbe Trivandrumot. A bazár utcái lenyűgözőek voltak. Itt láttunk először olyat, hogy kis fémedényekbe előre kimérve árulták a különböző zöldségeket. Így nem kell méricskélni, elveszel egy tálat, beborítod a tartalmát a szatyrodba, és kifizeted az előre meghatározott összeget.

És még pofásan is néz ki a sok sorba rakott tálban a zöldség. Aztán láttunk halpiacot is, de ennek a feelingjét sajnos már nehezebb visszaadnom, egyrészt mert kék ponyvákkal volt takarva a naptól ez a része a bazárnak, így a színek elvesztek, másrészt mert a szagok… A szagokat nem lehet lefényképezni! :D Később kiértünk egy szélesebb útra, ahol számottevő időt eltöltöttünk egy boltban, ahol végül Zita is kapott egy-két ruhát. Kb. az otthoni turkálók árfekvésében tudtunk nagyon szép, színes vadiúj ruhákat venni, így kicsit eleresztettük magunkat a büdzsét illetően, na de hát néha ilyen is kell. Aztán mutatott Laci egy olyan vasedény boltot, amiben az alumínium szekció vezetője egy apró, kistermetű mozgássérült emberke volt. Ennek ellenére ő volt a részlegvezető, ráadásul úgy mozgott a polcok között a termékekért, mintha egy percig se zavarná, hogy egy méter magas sincs. Nem is zavarta!

Aztán ittunk – vagyis hogy egész pontos legyek, Zita ivott – egy igazi helyi finomságot, a Sarzsát (remélem jól írtam magyar kiejtés után, azt hiszem Sharjah-nak írják), ami egy jeges ital. Ezt később Viki is elkészítette nekünk, méghozzá a következőképpen: fagyott tejet ledarált turmixgépben, majd hozzáadta az ízeket. Banán, kakaó, cukor, Horlicks… Zitának ez nagy-nagy kedvence lett Keralában! Merthogy csak itt kapni. Viki egyébként tervez indítani egy indiai konyha blogot is, csak az időhiány miatt ez még várat magára. Reméljük, ha egyszer beindul, a sarzsáé lesz az első recept! ;)

A következő állomás egy park volt és a parkban lévő múzeum. Igaz, az itt eltöltött idő nagy része a szomszédos utcában ment el, mert itt sok érdekeset láttunk. Volt itt egy riksás, aki belülről olyan szépen felcifrázta a riksáját, hogy az már majdnem Pakisztánban is elment volna! Még egy nagy műanyag szőlő is lógott odabent! :) Ezen az utcán az egyik oldalt árusok, a másik oldalt a rendőrség által lefoglalt járgányok, magyarán autó és egyéb roncsok álltak.

Itt volt egy rozsdás tartálykocsi, aminek az oldalára valaki egy kész kis festményt pingált. Az árusoknál pedig sok érdekes portékát láttunk, ilyen volt a használt CD lemezt is magába foglaló műanyag „porfogó” dísz, vagy ami éppen ennek az ellenkezője volt, a különböző mintájú és méretű kagylóhéjakból összeragasztott kis állatformák. Ezeket ragasztópisztolyba való ragasztóval illesztették össze, így ha széttörnek, csak egy öngyújtóval újra kell melegíteni a ragasztót majd összeilleszteni a két kagylót. A park csodaszép volt, ám amit bent láttunk a múzeumban (belépő 10 rupi, végre nekünk, külföldieknek is olcsó!), az még lenyűgözőbb volt. Sajnos odabent nem volt szabad fényképezni, pedig bőven lett volna mit! Már maga az épület nagyon jól nézett ki: a hatalmas csarnokszerű épületben, ha felnéztünk, látszott a fa gerendázat és a tető. Lent pedig elképesztő elefántcsont faragványok (állítólag nem öltek értük elefántot…), keralai maszkok és tradícionális színházi jelmezek (Kathakali) voltak kiállítva, de láttunk még mást is, pl. egy időszámításunk előtt (!) 1500-ból származó kő játékot! Nem tudom, hogy igaz-e ez a szám, de ha tényleg 3500 éves volt a kis kőből faragott állatdarab, az nagyon durva.

Zita száriban

És ezzel még mindig nem volt vége a napnak! Laci elvétett egy kanyart, így a fél várost meg kellett volna kerülnie, hogy ott parkoljon le pontosan, ahol szeretett volna. Gondolt egyet, és lekanyarodott egy nagyon híres, sokszintes ruhabolt parkolóházába. Itt ingyenes a parkolás a vásárlóknak. Mi voltunk a „vásárlók”, Zitára felhajtogattak egy szárit, ami így úgy nézett ki, mintha rajta lenne. Hát igazi királynénak tűnt abban a ruhában, az egyszer biztos! :) Legalábbis nekem mindenképp. A ruha persze sok ezer rupiba került, így eszünkbe se jutott megvenni. Ezt az egész megmozdulásunkat most lehet bunkóságnak veszitek a parkolással együtt, de mégsem az, mert Laci hozta már ide nyugati barátait, akik végül tényleg sok ezer rupiért vásároltak itt. Mi persze ezt most nem engedhettük meg magunknak, ellenben a szári-„ban” látni Zitát azért nem volt semmi. És az egész áruház se volt gyenge, a rengeteg szintjével, és az eladókkal, meg ezzel a felpróbálom rendszerrel. A száris szinteken körbe egy emelvényen álltak a sűrű polcok előtt a vásárló nők, akik körül fejenként három-négy eladó mindig sürgött-forgott. Lent pedig a székeken a hozzátartozók ültek, a család, élükön általában az anyukával, csodálta a lányát a szép új száriban. :) Nekik is hozták a teát, vagy a kávét, hogy kellemesen (és főleg sikeresen!) teljen a vásárlás. Tisztára olyan volt, mint azok a ruhaboltok, amikbe Julia Roberts beszabadult a Pretty Womenben – De ugye megint csak indiai kivitelben! :) Ez azt is jelentette, hogy valahogy az eladók hozzáállása is teljesen más. Nem csak azért tűrnek meg ott minket, mert majd otthagyunk biztosan egy csomó pénzt, hanem, mert nekik az a feladata, hogy ha téged az összes zöld színű szári érdekel, akkor ők megmutogassák az összes zöld színű szárit, majd utána szépen csendesen összehajtogassák és visszapakolják azokat… Mindezt persze hihető mosollyal teszik az arcukon.

Az „Annual Day” Johanna iskolájában

Szombat délután hivatalosak voltunk Johanna sulijába, az Annual Dayre. Az első sorban kaptunk helyet, egy vadászpilóta mellett! :) Micsoda megtiszteltetés egy ovisuli díszvendége lenni! Ez már csak azért is jó, mert így láttam is valamit – mivel a szemüvegemet otthon hagytam, a hátsó sorokból nem sokat láttam volna a lurkókból. A pilótánk első körben adta át a díjakat a gyerkőcöknek, és utána el is tűnt. Biztos légi gyakorlatra sietett, ami nekünk azért volt jó, mert az így megüresedett helyekre leülhetett mellénk Viki és Laci. Közelről nézhettük, fényképezhettük és videózhattuk a gyerekeket. Hát volt műsor bőven, igaz nem mindig az, ami el volt tervezve. :D 6 és 3 év közötti gyerekekről van szó, akik színdarabokat, dalokat, és táncokat adtak elő. Mivel aprók voltak, sokat hibáztak, néha azt se tudták, mi történik, volt aki csak mászkált fel alá és mosolygott a színpadon, nem is vette egyáltalán az szitut. De ismételten, mivel kicsik voltak, mindent el lehetett nézni nekik, és kb. majdnem mindegy volt, mit csinálnak, mert mindig aranyosak voltak. Persze az ovónénik nagyon küzdöttek velük, hogy a műsor kerek legyen, de az sokszor számunkra még az indiai viszonyokhoz képest is kaotikus volt. Persze ez nem volt baj, és nem is volt ennél több elvárható ekkorka gyerekektől. Sőt, már ez is óriási teljesítmény volt.

Senki nem pityergett, senki nem hisztizett, pedig most álltak először ekkora közönség előtt, és most láttak először mikrofont. Ez utóbbinak aztán meg is lett az a következménye, hogy akkor is beszéltek vagy énekeltek a mikrofonokba, amikor nem kellett volna, és ezeket a pillanatokat is nagyon élvezték, mindig ment a nagy kuncogás, mert a megszokottnál jóval nagyobb hangerővel törhették így meg a csendet. A táncoknál igen aranyos volt, ahogy az apróságok próbáltak együtt mozogni, de az énekeknél ez néha már átcsapott egy igazi káoszba, ami már közel fájdalmas volt a füleinknek, igaz erről Laci szerint az erősítő mögött ülő fickó is tehetett, mivel nem vett vissza a magas hangokból.

A díjátadás egy különösen nagy élmény volt számunkra, de nem csak azért, mert Johannának is mi adhattunk át több díjakat (rajzverseny, jelmezverseny, számolás), hanem mert a kis lurkók talán most kaptak életükben először díjat, és vagy meg voltak illetődve, vagy azt se tudták igazán, mi történik. Többször volt, hogy a kis serleget átvették, de az oklevelet nem. A serleggel beérték, és már fordultak is vissza a pajtásaikhoz, úgy kellett utánuk szaladni az oklevéllel. :)

Az egyik legprofibb, nem csak a bakik és a vicces aszinkron mozgások miatt élvezhető táncot Johanna „Mango” csoportja adta elő, de éppen az a látvány sem volt gyenge, ahogy a kis Jojó néhány tucat, nála jóval sötétebb bőrű gyermek között énekelte az indiai himnuszt.

Az Annual Dayt a légkondis terem feletti, annál 20 fokkal melegebb helységben elfogyasztható vacsora zárta. A sorban állás a vacsoráért igazi kihívás volt ebben a hőségben, de a jutalom még egy fagyit is tartalmazott a finom rizs és csirke után. Ezeket már nem a szaunában, hanem az erkélyen fogyasztottuk el, ahol csak olyan 35 fok lehetett. :) Én persze azért még így is leizzadtam, na nem a hőmérséklettől, hanem a csípős ételtől. Johannának ez egyben egy nagy búcsúzkodás is volt, hiszen ezzel véget ért az ovi itt Indiában, mivelhogy a két legmelegebb hónapban, áprilisban és májusban nincs tanítás. Ezért is választották Vikiék ezt a két hónapot a hazautazásra. Júniusban, ahogy a monszun megjön, visszatérnek. Az esőkkel a hőmérséklet is elviselhetővé válik, és újra fel lehet tölteni a tetőn a medencét vízzel! :)

„Máshogy nem is lehet!”

Viki és Laci nem csak abban mutattak nekünk nagyon jó példát, hogy hogyan tud boldogulni egy család külföldön, egy másik országban, hanem abban is, hogy hogyan lehet egyszerre gyereket nevelni, és bulizni is. Bennünk is él egy olyan sztereotípia, hogy ha egyszer gyerekeink lesznek, akkor onnantól fogva minden megváltozik (ez így is lesz), és rengeteg mindenről le kell mondanunk (ez is így lesz, de ez nem kell, hogy feltétlenül fájdalommal járjon), és el kell felejtenünk sok olyan dolgot, amit a régi életünkben megengedhettünk magunknak. Na, ebben Laciék nem engedtek sokat! :) Egyik este olyat buliztuk, amilyet mi még Zitával nem, mióta elindultunk erre az útra. Még Szilveszterkor sem. Mindeközben Johanna bent aludt a szobájában.

Noha nem hiányzik különösebben, most nagyon jól esett elengedni magunkat Vikiék társaságában. Had ne idézzek részleteket, nem is ez a lényeg, hanem hogy igen jól éreztük magunkat ekkor is. Laci a tivornya közben néha mosolyogva megkérdezte tőlem: „Na, érted már?” – és én valóban „megvilágosodtam” valamikor hajnali egy óra környékén.

A boldogság ugye nem csak a körülményeken múlik, de azért ne fessük fekete-fehérre a dolgokat azzal, hogy azt mondjuk, csak és csakis életfelfogás kérdése. Mert ez nem igaz, igenis kellenek jó körülmények és jó környezet ahhoz, hogy boldogok lehessünk, csak ez önmagában még nem elég. Ezeket a jó körülményeket igen jól összehozták Vikiék, és számomra az ő példájuk azt mondja, hogy ha elhisszük és úgy akarjuk, majd okosan, ügyesen teszünk is érte, akkor a környezetünket, a világunkat mi teremtjük meg magunk körül. Olyannak, amilyennek mi akarjuk, hogy aztán minél boldogabbak lehessük benne. Ezt lehet tudatosan is, és azt hiszem ezt ők félig tudatosan, félig „ösztönből” hozták össze ilyen szépen 10 hónap alatt.

Viki és Laci, amiért pénzzel fizetni lehet, azt itt Indiában megveszik olcsón – ezt meg tudják tenni, mert „földhözragadtak” a materiális vágyaik. Amiben India kevesebbet tud nyújtani, azokat a vágyaikat elengedik, amiben pedig többet ad, azt kiélvezik. Ami pedig pénzen nem kapható, azt megnyerték azzal, hogy kezdettől fogva mindenkihez pozitívan és barátságosan álltak hozzá. „Máshogy nem is lehet!” – mondják ők.

Még egyszer ezer köszönet mindenért, nagy-nagy élmény volt Veletek lenni, és reméljük, hogy fogunk még találkozni!